Sikerem van olyan értelemben, hogy meg tudok belőle élni, keresnek az emberek, nem kell attól félnem, hogy lesz-e munkám. Ami szabadúszóknak elég nagy félelem szokott lenni. Olyan színházakban dolgozhatok Berlinben, mint az operaház és a nemzeti. Az is siker, ha lelkesedést látok a csoportomon. Szintén siker, ha valaki, akivel egyszer dolgoztam egy előadásban, később újra megkeres. Talán a legszebb siker, amikor egy előadás után odajönnek hozzám emberek, mert valami tényleg történt bennük, és azt meg akarják velem osztani. Vagy egy fiatalokkal készült produkció végén elmondják, ők mit tanultak a közös munkából, és a következő évad elején is ott vannak, akár már ötödik éve.
PRAE.HU: 2014-ben Te voltál a legkeresettebb hegedűművész a bachtrack.com statisztikája szerint. Mit jelent számodra a siker?
Hát, nem ezt. Viccesen Várdai István barátommal azt mondogattuk, hogy mi nem a legkeresettebb hegedűsök és csellisták akarunk lenni, hanem a legjobban keresők. (nevet) Az, hogy művészileg mi a siker, megfoghatatlan. Talán abban rejlik, amikor olyan visszajelzések érkeznek néhány kollégától, amit az ember jó szívvel és jóleső érzéssel fogad. Talán ez a siker, de lehet, hogy még ez sem teljesen, mert hiába érkeznek a legjobb visszajelzések a legjobb emberektől, ha belül úgy érzed, hogy ez most nem volt az igazi. A siker inkább benned van és összefügg azzal, hogy az ember mikor elégedett, egyáltalán lehet-e elégedett mint művész. Én egy kicsit hiányolom azt, hogy a mai világban hagyományos értelemben vett koncertkritika gyakorlatilag nincs. Az a pezsgő, intellektuális, művészi közeg, amiben számít az, hogy egy koncert hogyan hangzott el és milyen visszhangja volt, tulajdonképpen teljesen elmúlt. A zenei képzés szegmenseként maguk a zenészek írhatnának zenekritikákat, és talán ez az elképzelés meg is valósulhat a jövőben.
Régebben szerettem volna híres lenni, azt hittem, az a siker. Vagy nagyon gazdag akartam lenni, voltak álmaim, hogy hol akarok énekelni. De mostanra a célom az lett, hogy minden nap kicsivel jobb legyek, mint az azt megelőzőn. Ha az ember mindig álmokat kerget, annak sose lehet a végére érni. De ha lépcsőről lépcsőre haladunk, és arra koncentrálunk, hogy jobbak legyünk, mint előző nap, akkor jó irányba fogunk haladni.
prae.hu: Rájöttél, hogy mi lehetett a japán siker rugója? Ilyen fontos erény a bátorság a japán társadalomban?
Sokáig azt hittük, hogy csak ezért, aztán jött a másik vonal: a legkülönbözőbb emberek mesélték, hogy sírva fakadtak a könyvön, vagy találkoztak velem, és rám borultak, én meg csodálkoztam, hogy mi bajuk van. Európai aggyal azt látod, hogy ez egy sikertörténet: a kisoroszlán megtanítja a fiút, hogy bátor legyen, de ők ezt úgy élik meg, hogy belehasad a szívük, amikor az oroszlán elmegy. Mi azt mondjuk, hogy megtanította Lacit, kész, mehet tovább, de ők egy órát sírnak. Volt olyan, amikor két üzleti eladónak kellett egy felnőtt férfit támogatni, mert úgy rázta a zokogás. Hol vagyunk mi ehhez az érzelmi kötődéshez képest!
A legdöbbenetesebb élmény az volt, hogy egy felnőtt ember azt mondta, hogy amikor az édesanyja meghalt, ez a könyv segített neki túlélni. Ezen gondolkodva értem meg, hogy az oroszlán elengedése segített, hogy az édesanyját is el tudja engedni. Azon kívül a kis piros oroszlán az egy olyan szimbólum, amit én nem is tudok kibogozni. Ez náluk valamiért mély értelmű. Még nem tudtunk mindennek utánamenni, de egyre több fátyol fellebben.
A siker kapcsán fontos a kapcsolat az alkotótársakkal, ha mindenki szabadon, kreatívan tud jelen lenni a munkafolyamatban, az szakmailag nagy siker nekem. Az a legjobb, amikor össze tud állni egy remek csapat olyan témával, ami nem csak érdekel, hanem jól meg is valósítható. Mert sok minden érdekel, de a táncnak, a testnek vannak határai, nem tudok mindent ezen keresztül megjeleníteni. Van, amikor el kell dobnom ötleteket emiatt. Az a legnagyobb siker, amikor a forma limitáltsága nem korlátoz, hanem tökéletesen egyezik azzal, amit létre akarok hozni. Például a Pirkad volt ilyen, ahol minden teljesen stimmelt. Persze az is siker, ha fennmarad a működésünk, és van jó előadásszámunk. Szeretem a nézőket, szeretek találkozni, beszélgetni velük. Izgalmas és értékes visszajelzéseket lehet tőlük kapni, ami szintén egyfajta siker.
Ha olyan produkciókban dolgozhatok, amikben hiszek, ahol örömet okoz a munka. Ez bármi lehet, valakinek ez egy monodrámát jelent, valakinek hollywoodi nagyprodukciót. Tanítani is ezért szeretek, teljesen feltölt, és nem szól bele senki.
PRAE.HU: Mi jelenti ezen a pályán az abszolút sikert? Mikor érezted vagy éreznéd magad nagyon sikeresnek és elégedettnek?
Nem tudom, talán nincs is tökéletes elégedettség. Lehetnek olyan pillanatok, amelyeknek nagyon tudunk örülni, de már rögtön ott lebeg egy újabb cél a szemünk előtt, amely felé elindulunk. Legalábbis az én esetemben sosincs folyamatos elégedettség-érzés, még most sem, amikor a Tenet (Christopher Nolan, 2020) Oscar-díjat kapott a vizuális effektjeiért. Ennek az elismerésnek nagyon-nagyon örültem, de ez nem jelenti azt, hogy most már nyugodtan ülök a babérjaimon. Mindig kell, hogy legyenek újabb célok, amelyek felé haladhatok tovább.
A sikernek két síkja van. Egyfelől a kritikai, másfelől meg az olvasói siker. Aki az első reményében ír, az nem nagyon részesül a másodikban, és fordítva. És ez legalább annyira érvényes egy kortárs verseskötetre, mint egy összegezni vágyó kulcsregényre, vagy egy fiatal gyerek fan fictionjére: a siker az, ha az embert olvassák. Ha nem olvassák, nem sikeres. Hadd parafrazeáljam Esterházy Pétert, aki ugye azt írta, hogy magyar író az, aki magyarul ír. Sikeres író az, akit olvasnak.
Megint csak az a válaszom, hogy nem tudom megmondani, egy operatőr mikor sikeres, csak arról beszélhetek, hogy én mikor érzem azt, hogy valami sikerült. Önmagában azt a tényt, hogy meg tudtam maradni ezen a pályán, sikernek tartom, hiszen nagyon nagy a verseny. Azt, hogy folyamatosan kapok izgalmas felkéréseket, amelyeket szívesen vállalok, sőt ezekből még válogatni is tudok, ugyancsak sikernek élem meg. Ahogyan azt is, hogy néha ezek a filmek elkerülnek egy-egy fesztiválra, amelyeken szakmai vagy akár közönségsikereket érnek el. Olykor még díjazzák is a filmet, esetleg kifejezetten az én munkámat is – ez mind-mind siker.
Nagyon örültem a Bartók–Pásztory-díjnak, meg annak, hogy beválasztottak a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémiába, vagyis hogy odafigyelnek rám. De nem gondolom, hogy ezektől lennék valaki. Nekem ugyanúgy, folyamatosan bizonyítanom kell ezek után is. A siker az, hogy meg tudom csinálni, amit elhatároztam. Az, hogy sikere van a Georgia Bottomsnak, nem azért fontos, hogy állva tapsoljanak, vagy hogy még egyszer el tudjam adni, és pénzt keressek vele. Engem az érdekel, hogy működik-e. A koncertek esetében is így vagyok: ha jól sikerültek, örülök, de attól még utána ugyanúgy a következőre kell készülni. Lehet, hogy ez nem jó így, talán fontos lenne, hogy az ember ilyenkor egy kicsit megálljon és örüljön, üldögéljen picit a babérjain
Siker az, ha tudtunk adni valamit a közönségnek, ha kiváltottunk belőlük valamit. Ez nem tapsban, és nem is a díjak vagy a hallgatóság számában mérhető. Akkor éri meg ott lennünk a színpadon, ha célba ér az üzenet, gazdagabbá tesszük mások életét. Számomra a természetesség és a tudatos üzenet a legfontosabb. Úgy szeretnék játszani, hogy annak értelme legyen. Hiszek benne, hogy a zeneszerzők nem ok nélkül írták le a hangokat egymás után, és az előadásban is meg lehet különböztetni, hogy csak húzogatjuk a vonót, vagy tartalom áll mögötte. Ha sikerül így létrehoznunk a művet a játékunkkal, az élő organizmussá válik.
A siker számomra az, amikor egy feladat során ki tudom hozni magamból a maximumot, s megfelelek a saját elvárásaimnak. Az illusztráció és az animáció esetében persze más és más a siker, csapatban elérni például sokkal intenzívebb dolog, mint akár leadni egy könyvet. Ezen felül művészként nekem is fontosak a visszajelzések, és nagyon jólesik, ha a Facebookon kapok egy üzenetet Ohióból, hogy a könyvemet olvassák, vagy ha azt látom a Youtube-on, hogy egy apuka az általam illusztrált könyvet olvassa fel a gyerekének.
Szerintem az ember élete a siker. Ahogy megéltem az elmúlt évtizedeket, soha nem dolgoztam olyannal, akivel nem akartam, soha nem volt olyan produkcióm, amit nem szerettem volna, soha életemben nem kaptam rossz kritikát. Minden másodpercét élvezem a pályámnak. Nekem az életem a sikerem.
PRAE.HU: Rengeteg díjad van. Az nem számít?
Először Liszt-díjjal tüntettek ki. Azon meglepődtem, mert nagyon korán kaptam meg, előbb, mint évfolyamtársaim, akik az Operaház szólistái voltak. Ezután jött a többi díj, a Lábán-díj, a Philip Morris-díj, Érdemes művész, fesztiváldíjak, a legjobb film díj, a legjobb díj Az öreg hölgy látogatása női alakításáért, illetve a Kossuth-díj. Szóval ezek nagyon jók, de leginkább mindig az érdekel, amiben épp vagyok, és amit csinálni fogok.
Jó esetben az intézmények hívnak, újrahívnak, ez szakmai sikert jelent. Vagy koprodukciót ajánlhatnak, bár ez ma már egyre ritkább, régebben ez gőzerővel ment és virágzott. Nagyon ügyesnek kell lenni ahhoz, hogy a szakadozott, elaprózott támogatási közegben az ember folytonosságot tudjon kialakítani, a mindent elöntő projekt-kultúra nem feltétlenül áldásos jelenség.
Egyébként a szóbeszédnek is szerepe van abban, hogy milyen előadásokat vesznek meg, mert a szervezők tartják egymással a kapcsolatot. Az is szempont, hogy a közönség mennyire szereti az előadást, hogyan lehet eladni nekik a jegyet, bár ez már kommunikáció kérdése is, ami nagyon függ a játszóhely munkájától. Például annakidején mi nem is álmodhattunk olyanról, hogy legyen külön kommunikációs munkatársunk.
Belülről a legfontosabb, hogy engem szenvedélyesen izgasson, amit csinálok. Ehhez képest az a siker, ha létre tudok hozni valamit, ami másokat is behúz ebbe a mániába. A díjak és meghívások ennek a visszaigazolásai.
Szerintem az a legnagyobb siker, ha valaki ismeretlenül, a megszokott hazai környezetétől függetlenül is helyt tud állni egy adott szakmai terület nemzetközi értelemben vett kanonizációs csúcspontjain, ami lehet például egy múzeumi megjelenés vagy egy verseny. Így az eddigi legnagyobb sikerem az, hogy részt vehettem a Corning Museum of Glass kiállításán, hiszen ez a világ legnagyobb üvegművészeti múzeuma több mint 50.000 tárggyal. Amikor ide bekerültem, olyan boldog voltam, hogy a föld fölött lebegtem. 28 éves koromra elértem az álmomat.
Véleményem szerint egyébként az alkotóművészetet még az előadóművészetnél is nehezebb megítélni, mivel sokkal több a szubjektív szempont. Másfelől nevet szerezhetünk magunknak; ha az életrajzunkban szerepel néhány prominens díj, az ajtókat nyithat meg előttünk. Ugyanakkor hozzá kell tennem, hogy amikor az ember kilép a színpadra, ott a díjak nem számítanak, mindig csak az adott produkció lényeges. A díj elnyerésével nincs vége a folyamatnak; amíg élünk, nincs megérkezés, csak jelentős állomások. Nekem erőt adnak, megnyugvást is, és még nagyobb munkatempóra ösztönöznek. (…)
PRAE.HU: A szakma számára vannak relációs jelek versenyeredmény és állami elismerés között?
Talán azt lehet mondani, hogy egy Erkel-, Kossuth- vagy Liszt-díj nagyobb súlyt képvisel itthon a versenyekhez képest, de ezt a kérdést az egész szakma nevében nem tudom megválaszolni. Én mindenfajta kitüntetésre ugyanannyira odafigyelek, amikor olvasom valakiről. És ha az illető a színpadra lép, ugyanúgy nem érdekel semmi más, csak maga a produkció.
PRAE.HU: Fontos a siker? Mit jelent a siker az előadóművészetben?
Számomra a szó alapdefiníciójához tartozik, hogy hogyan érezzük magunkat a bőrünkben. A sikert át is kell tudni élni, és az már egyéniségenként változik, ki mit könyvel el annak.
Ami a szakmai sikert illeti: mindenki sikeres akar lenni abban, amit csinál. Az előadóművésznek a közönség tapsa a siker. Ha valaki azt mondja, neki ez nem számít, nehezen tudom elhinni. Annyi és olyasfajta energiánkat emészti fel ugyanis egy-egy igazán jó előadás, hogy szinte az életünket adjuk oda benne. Ha pedig nem kapunk érte jutalmat ‒ mert tulajdonképpen a siker a jutalom ‒, az nyilván nagyon rossz érzés.
A siker számomra egész más kategória. A művészetben azt szokták sikernek nevezni, ha valaki díjat kap. De én abszolút nem így gondolok erre. Ha megjelenik egy jó verseskötetem, de nem kapok rá díjat, akkor az mi? Nekem azt a jó érzést adja, hogy kiteljesedtem. Hogy le tudtam rakni azt a művet. Belső sikerélménynek érzem, hogy megvalósult egy mű, amit meg szerettem volna valósítani. Lehet performansz, monodráma is, aminek közvetlen hatása van. Voltak ilyen élményeim. Soha nem az elismertséget neveztem sikernek, hanem azt, hogy megvalósult valamilyen jelentős dolog az életemben az én közreműködésemmel. Én abszolút elkerülném ezt a siker-témát. A magam ünnepe, hogy befejeztem egy verseskötetet. Az nem jelenti azt, hogy a külvilágban elérek vele valami nagy sikert. Voltak ilyen élményeim minden műfajban, amivel foglalkozom, hogy na, ezt úgy valósítottam meg, ahogy szerettem volna.
PRAE.HU: Mikor mondhatja magát egy vágó egyértelműen sikeresnek?
Soha. Sellő Hajnal tanárom adta a legjobb összegzést erről a szakmáról, mikor azt mondta, „a vágó helye a második sor, első szék”. Nincs rivaldafény, ez nem rólunk szól, nem is vágyunk rá – a mi dolgunk valamit úgy odatenni a képernyőre vagy a vászonra, hogy az emberek azt se tudják, mit csináltunk. Az emberek 99 százalékának fogalma sincs, mit csinál egy vágó, talán annyit sejtenek, hogy volt valahol egy csapó, amit le kellett vágni. Hogy valójában mit ad hozzá a vágó egy filmhez, azt legfeljebb a rendező és az operatőr tudja, akik felvették az anyagot. Az operatőr is csak annyiban, hogy számonkéri, hova lett a kedvenc snittje. Aki a vörös szőnyegen szeretne vonulni, az ne ezt a szakmát válassza. Mi szívesebben ülünk egyedül egy sötét szobában, ahol olyan titkokat tudhatunk meg, amiket senki más.
A siker számomra az, ha az ember tovább tudja vinni a munkáját, abban következetes tud maradni és azt értékelik is, tehát megtalálja a maga közönségét.
Nagyon önkritikus vagyok, sok időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy kicsit is magabiztossá váljak. Eleinte persze nehéz volt elhelyezni magamat a művészeti közegben, erősen függtem mások véleményétől. A pályán töltött jó tizenöt év elteltével kezdtem némi egészséges önbizalmat érezni és azt, hogy a helyemen vagyok. Onnantól már kevésbé mások kritikája, mint inkább a saját értékítéletem volt a meghatározó. Azt élem meg sikerként, ha egy elkészült munkámról úgy érzem, hogy tényleg jó lett, vagy ha olyan helyre kerül be, amit szakmailag fontosnak tartok.
Szerintem a siker fogalma teljesen szubjektív, mindenkinek mást jelent, és ahogyan változnak a körülmények az élet során, a siker fogalma is átalakul. A művészettel kapcsolatban azt gondolom sikernek, hogy egyáltalán van egy műterem, ahol festhetek, van rá mód, hogy ezt megengedhessem magamnak. Siker az, hogy kiállíthatok, és valaki kíváncsi rá, elmegy és megnézi az anyagot. Ebből aztán lehetnek olyan nagyobb vágyak is, hogy például múzeumban szerepeljek vagy beválogassanak egy neves gyűjteménybe. Nem tudom, ennek hol és mi a vége. Ezért igyekszem emlékeztetni magam az olyan alapvető sikerekre az életben, mint a barátaimmal ápolt viszony, a férjemmel felépített párkapcsolat, a szülőkkel töltött idő, és hogy siker lesz az is, ha lesz gyerekem, akit felnevelhetek. Tágabb értelemben véve ilyen dolgokra emlékeztetem magam, és napi szinten arra is törekszem, hogy kiegyensúlyozott életet éljek. Van egy élmény, ami nagyon erősen beleégett az emlékezetembe. 2019 októberében meghívtak a Wellesley-be, hogy Madeleine Albrighttal közösen részt vegyek egy közönség előtt megrendezett beszélgetésen. Ez abszolút sikerélmény lehetett volna, de nem igazán tudtam megélni, mert az előtte levő hetekben-napokban rengeteget dolgoztam, fizikailag túlterheltem magam, és nem aludtam eleget. Amerikába tartva, a repülőn ülve, halál fáradtan, sok dolgon aggódtam egyszerre, ráadásul tudtam, hogy ha odaérek, még jól is kell teljesítenem. Ez a helyzet akkor abból adódott, hogy túlvállaltam magam, és nem elég jól osztottam be az időmet. Akkor megfogadtam, hogy a jövőben inkább kevesebbet, de azt nagyon jól szeretném csinálni, ezért adódhat olyan helyzet, amikor nemet kell mondanom megkeresésekre. Itt megemlíteném a brit művész, Haroon Mirza New Contemporaries 2016-os katalógusában szereplő gondolatát, miszerint a művészi karriert nem egy létraként kell elképzelni, hanem a Kígyók és létrák című társasjátékként. Ebben a művészeti karrierjátékban nem egy létra van, amin felfelé kell haladni, hanem több különböző méretű és formájú, ráadásul a szabályok is folyton változnak, tehát a játéknak nincs eleje vagy vége. Ez gyakran eszembe jut, és arra emlékeztet, hogy nem feltétlenül kell túlzásba vinni a magam másokhoz hasonlítását, mert a művészeti siker útja teljesen egyéni, a lényeg az, hogy játékban maradjunk.
A kívülről érkező siker veszélyes dolog, de nélkülözhetetlen a színházban. Az én életemben gyakran nagy mennyiségben és gyorsan jött a siker, s ezt nem mindig jól dolgoztam fel. A legjobb pl. egy díj esetében, ha egy kis örömködés és egészséges büszkeség után nem is veszünk róla tudomást. Komoly problémákat is tud okozni, például az ember hajlamos lesz megismételni valamit, hátha attól újra sikeres lesz. Vagy ettől különlegesnek tartja magát, akivel külön bánásmód jár, vagy akár több pénz. Én jobban szeretem az alkotófolyamatot, mint a végén a bemutatás pillanatát. Nem minden értéktelen, ami sikertelen és nem minden értékes ami sikeres. De az is igaz, hogy a sikerre szükség van: egy sikertelen színész megbetegszik, egy sikertelen társulat széthullik.
A belső siker fontos dolog, a kis dolgok elvégzése utáni sikerélmény és amikor egy lehetetlennek tűnő feladat során többször is eljön egy pont, hogy jobb lenne feladni, de végül mégis végigmegyek az úton, és megcsinálom.
Igazi sikerélmény csak sok munkával érhető el, ha nincs mögötte érvényes és hiteles munka, akkor az csak valami giccs. Érzi az ember ezt pontosan szerintem.
Noha sok mindent el lehet annak könyvelni, például fesztiválszereplést vagy díjazást, mégis, azt hiszem, az igazi siker az, – akármennyire is banálisan vagy bölcselkedően hangzik – ha az ember valóban jó filmet csinál. A rövid távon kielégítő sikerek hosszútávon gyakran jelentéktelennek bizonyulnak. Mit tekintünk sikernek? A siker fogalma nagyon problematikus, nehéz jól definiálni, hiszen mindig meghatározza a kontextus. Ha a sikert a pénzben és nézőszámban mérjük, – amely tényezők amúgy elég egzaktul mérhetők -, akkor elmegyünk a „művészi” értékek mellett, aminek viszont egyáltalán nincs objektív fokmérője. Egy ma agyondicsért és agyondíjazott film holnapután lehet hogy egy lesajnált vagy elfelejtett fércmű lesz, vagy fordítva, egy kritikailag agyonvert alkotás lehet, hogy később a filmtörténeti kánon legcsillogóbb tételévé válik, gondoljunk mondjuk a Vadász éjszakájára vagy a Vertigóra.
PRAE.HU: Több mint húsz nyelvre fordították le a könyveidet, számos nemzetközi antológiában is megjelentek írásaid, te magad is dolgozol fordítóként. Mennyire számít az, hogy milyen nyelvekre fordítják a könyvet? Min múlhat még a lefordított mű külföldi sikere?
Ez sok mindenen múlik. A nagy nyelvek irodalmi szempontból azért számítanak, mert hozzáférhetővé teszik a szerzőt. Tradicionálisan nálunk még mindig a német fordítás a belépő a világirodalomba, ez azért van, mert a nemzetközi piac nagyon figyeli a német piacot, vagyis azt, hogy ők kiket tartanak fontosnak. Persze az angol nyelvű fordítás is jelentős, de például ugyanilyen fontos a spanyol fordítás is, az is egy belépő. Sajnos mégsem működik itt semmilyen általános törvényszerűség, ez egy kiszámíthatatlan helyzet. Akár nagyon apró dolgokon is múlhat a külföldi siker, például az egymondatos hívószón, amelyet utólag tesznek rá a könyvre; ez olyan érzelmeket hozhat működésbe az olvasóban, amelyek kulturális és történelmi háttértől teljesen függetlenek, és ezek az érzelmek befolyásolják a keresletet. Ez ügynöki munka általában, nincs köze ahhoz, hogy milyen a szöveg. Persze nem kizárólag ezen múlik, a jó szöveget is el lehet adni, vagy éppen a jó szöveget sem lehet eladni, ha éppen úgy alakul a piaci helyzet. Ez igazságtalan dolog, majdnem olyan, mint az élsport, amikor valakit minden olimpiára kivisznek, de sosem nyeri meg, lemarad mindig egy tizedmásodperccel. Szóval a külföldi siker a szerencsén is múlik, meg olyan apró dolgokon, mint a hívószó, az ügynöki munka, vagy azon, hogy az író tud-e utazni, mikor meghívják valahova.
Számomra az a fontos az életemben, hogy olyasmin dolgozzak, ami érdekel, és ami lelkesít. Minél nagyobb arányban tudok ilyesmit választani, annál sikeresebbnek érzem magam.
A siker egy többrétű fogalom. Mikor a szakma nagyon értékel valamit, az inkább „csak” szakmai siker, az olvasók általában kevésbé értékelik. Azt a balanszot megtalálni, hogy az illető anyagilag is sikeres legyen, hogy kellő számú ember megvegye a munkáit, és még szakmailag is elismert legyen – ez a legnehezebb. Filmeknél is ugyanígy van. Például a Szárnyas fejvadász azon kívül, hogy kultikus alkotás, nem is rétegfilm, nem is mainstream film, hanem ügyesen a kettő között tud lavírozni. Ezt kéne elérni képregényben is. Az is sikernek tekinthető, ha több, mint egymillió példányt adnak el egy képregényből a Disneynél. Utóbbi esetében viszont sosem éreztem azt, hogy ez az én sikerem lenne. Nem én találtam ki a karaktert, hanem egy munka volt, amivel engem bíztak meg.
Számos komponens játszik szerepet a siker és művészet tekintetében. Én már azt is sikernek könyvelem el, hogy a pályán vagyok és megengedhetem magamnak a szakmával együtt járó életvitelt. Hogy az időm nagy részében a világ és folyamatainak megértésén gondolkodhatok, majd ezeknek a megfigyeléseknek egy kondenzált formáját visszapárologtathatom.
Ha a művész a megélhetését az autonóm tevékenységből képes finanszírozni, az szerintem siker. Ennek megvannak természetesen a szintjei. Szerintem fontos, hogy az elefántcsonttorony ne nőjön olyan magasra, hogy teljesen megszűnjön a kapcsolat a valósággal.
PRAE.HU: Szóval számodra a siker azt jelenti, hogy hatsz az emberekre?
Igen, pontosan! A The New York Times The Weeklyje után rájöttem, hogy nem a presztízs számít, hanem az, hogy olyan filmeket csináljak, amelyek után a tükörbe tudok nézni, illetve amelyekből nem csak én tanultam, hanem mások is. A díj persze jól mutat egy életrajzban, az embert jó érzéssel tölti el, ha elismerik a munkáját. 2015 óta minden évben jelölik pár filmünket Emmy díjra, néha nyerünk is, pedig a Fault Lines nem éppen díjkompatibilis program, részben azért, mert az Al Jazeera csatornán fut, és az itt az USA-ban nem jelent előnyt. Viszont készítettünk egy dokut Left Behind címmel, amelynek főszereplői afgán fordítók, akik a háború alatt tolmácsoltak az amerikaiaknak, cserébe pedig megkapták annak ígéretét, hogy letelepedhetnek az USA-ban, ami persze sok esetben üres ígéretnek bizonyult, és a fordítók életébe került. A filmünk egyik szereplőjének bejött a dolog: a külügyminisztériumban levetítették a Left Behindot, és többek között ennek hatására kapta meg a letelepedés jogát, így a srác jelenleg Dallasban él boldogan a családjával. Aztán tavaly tavasszal, a vírus belobbanásakor csináltunk filmet a fizetett betegszabadság problémájáról, ami Amerikában minimális szintű mind időben, mind pénzügyileg. Bernie Sanders, aki többek között ennek kiterjesztéséért is harcol, Twitteren megosztotta a filmünket, aminek borzasztóan örültünk (Bernie-nek 12 millió követője van)! Az ilyen sikerek szerintem minden díjnál többet érnek.
Ez nagyon bonyolult szakma, és a sikernek nagyon sok formája van. Talán anyagi szinten lehet legegyszerűbben mérni a sikert: ha meg tudunk élni a művészetünkből. Viszont azt hiszem, a legfontosabb kihívás az, hogy ne unatkozzunk, ne ismétlődjünk, örömmel és nyitottsággal csináljuk hosszú távon keresztül. A folytonos új kihívások és az új élmények válnak forrásaivá a műveknek és a projekteknek, és ezen a szinten is kell tartani őket egészen a visszavonulásig. A fejlődéshez lehetőségek kellenek. Én nem a műtermemben ülök tárgyakat készítve, és ha elég összejön, akkor rendezek egy kiállítást belőlük. El sem kezdem csinálni, ha nincs rá egy konkrét alkalom vagy kontextus. Ötleteim mindig vannak, jegyzeteket is készítek, néha ki is próbálok valamit közülük, de hogy igazán elkészüljön egy terv, ahhoz több dolog szükséges. Kell egy alkalom, egy költségvetés és egy megfelelő kiállítótér. Én ezekért a lehetőségekért küzdök, ezek viszik tovább a munkámat. Tehát ez is egy siker, hogy azt csinálhassunk, amit szeretnénk. A harmadik fajta siker pedig azt az örömöt jelenti, hogy az emberek ezt látják, értékelik, és emlékeznek rá, beszélnek róla, odafigyelnek rá. Más művészek, szakmabeliek elismerése hozza a legnagyobb örömöt.
A díjak, a külföldi fordítások, a sok eladott könyv mind a sikeresség mutatója lehet, de számomra van más szempont is. A megjelenő könyv kapcsán részt vettem egy beszélgetésen Pécsett az Ünnepi Könyvhéten, amit nem éreztem annyira sikerültnek, nem voltam olyan jó passzban, de néhány nappal később rámírt egy bloggerlány: rá olyan hatással volt, amit hallott, hogy azóta egyfolytában ír, és be fogja fejezni a novelláskötetét. Na, szerintem ez az igazi siker, ha másokat tudsz motiválni. Ilyen értelemben mégis szeretnék hatni az olvasókra, érzelmeket, motivációt kiváltani belőlük, erőt adni nekik. A furcsa az egészben az, hogy ezek a sikerek (ellentétben mondjuk egy díjjal) láthatatlanok, ezeket nem osztja meg nyilvánosan az ember, mégis legalább olyan fontosak.
Azt hiszem, hogy amíg ilyen visszacsatolásokat kapok, addig biztos lehetek abban, hogy hitelem van. Ha majd nem lesz, és szövegeim visszhangtalanok maradnak, akkor valószínűleg abba fogom hagyni.
Bennem a sikerhez való hozzáállás nagyon ambivalens. Hazudnék, ha azt állítanám, hogy nem örülök a jó kritikának, de nem határozza meg a mindennapjaimat. Mint mondtam, én nem építettem tudatosan a pályámat, és épp most, a pandémia idején, a nagy semmiben gondoltam bele, hogy nem lehet az idővel ennyire könnyelműnek lenni. Ami az én esetemben azt jelenti, hogy nem halogatható az a sok minden, amit meg szeretnék valósítani. Rengeteg közölni valóm van, csak lusta vagyok, és lebénít néha a félelem. Amikor megmutatom másoknak azt, ami bennem van, szeretném, ha tetszene nekik. Szóval igen, kell a siker, de sosem vágytam arra, hogy újságok címlapján jelenjen meg a retusált portrém. Ehhez hasonló érzés, hogy tudok taps nélkül is boldog lenni.
A Gorkij Színház időszakában fedeztem fel, hogy többféle önkifejezési formát lehet találni. Palermóban is éltem pár évet, amikor már szabadúszó voltam, ott képzőművészekkel hozott össze a sors. Több élő performanszot csináltam Claudia di Gangival, egy palermói képzőművész-performerrel. Nagyon izgat ez a műfaj, éppen most is dolgozom két performace-tervemen. Forgattam egy Milza című saját experimentális filmet, palermói és magyar barátokkal: Fátyol Hermina játszotta a főszerepet, Spáh Károly volt az operatőr, az akkor még létező Inforg Stúdió befogadott minket. A 42. magyar filmszemlén le is vetítették. Az izgalmas időszak volt. Engem ezek a projektek motiválnak.
Számomra kifejezetten hosszú folyamat volt, amíg a „sikert” egyáltalán magamnak definiáltam – mindössze háromnegyed éve. Előtte hajszoltam egy vágyálmot, a nemzetközileg sikeres képzőművész ideáját, bármit is jelentsen ez. Nyilván ennek vannak szimbólumai, például hogy fizetik a repülőjegyed, kijön a taxi eléd a repülőtérre és bevisz a hotelbe, azután este fogadás vár a múzeumban, és az igazgatóval állsz kint a színpadon, majd a te munkád szerepel a főfalon, és a végtelenségig sorolhatnám még. Mindez ugyanúgy igaz a fesztiválok, a könyvkiadás és a magazinok világára. Azt hittem, az a siker, ha szeretnek és mindez körbevesz. Fotóművészként megfordultam sok jelentős intézményben, megismerkedtem szakmailag fontos emberekkel, de ez sem volt elég. Mindig újabb és újabb eredményekre vágytam.
Körülbelül egy évvel ezelőtt Barabási Albert-Lászlóval folytatott hosszabb beszélgetésünk során szóba került A képlet című könyve, amelyben a siker definíciójáról ír. Éppen akkor olvastam, de még eléggé az elején jártam, és megosztottam vele a sikerrel kapcsolatos dilemmáimat. Ekkor világított rá, hogy talán nem is egy reális álmot választottam magamnak. Azt mondta, ha elolvasom a könyvét, belátom majd, hogy statisztikailag szinte esélytelen a legnagyobb ideálokat (MOMA, Tate) elérni innen, Magyarországról. Felvetette azt is, mi van akkor, ha nem is jó a cél, amit kitűztem magam elé. Rákérdezett, nekem mit jelent a siker, és a beszélgetést követően ezt alaposan átgondoltam. Azóta egyértelműen meg tudom fogalmazni a választ: ha azt csinálhatom, amit szeretek. Amikor nem külső körülmények irányítanak, hanem – a realitás talaján megmaradva – olyan munkákat készíthetek, amilyeneket én akarok. Rendelkezésemre áll ehhez a megfelelő tér, idő, az anyagi lehetőségek. Nyilván ez a szabadság kompromisszumokkal is jár, de számomra ez a siker definíciója.
Száz éve voltak ilyenek, ma nincsenek. A legutolsó tévés vetélkedő műsorvezetője vagy sorozathős színésze ezerszer ismertebb, mint a legjobb író. Szakmai siker lehetséges, de ez csak egy szubkultúra. Ilyenkor díjakat kapunk, és a díjak nem a minőséggel vannak szoros kapcsolatban, hanem marketinggel, brandekkel, kapcsolatokkal. És azzal, hogy elhiggyük, hogy a díj jár nekünk – tehát mentálhigiénével. Az sem okvetlenül jelent sikerességet, ha sokan olvasnak bennünket – Coelhót és Wass Albertet sokan olvassák, de nem sikeresek; Hélinand de Froidmont sikeres, de senki nem ismeri. Érdemes ezt a szót művészettel kapcsolatban használni?
Rengetegféle siker van, amiket nem lehet összehasonlítani. Például: 1. Találtam egy jó hangot az előző után. 2. Ki mertem törölni egy utólag hibásnak talált fél oldalt. 3. A zenészen látom, hogy többet lát egy darabban, mint amennyit épp játszik. 4. „Tapintható” csönd egy darab elhangzása után. 5. XY kollégát megleptem. 6. XY (nem szakmabeli) olyan gondolatokat oszt meg a darabom hallgatása kapcsán, ami nekem eszembe sem jutott. 7. Taps, díj, megrendelés, stb.
Ha egy művész anélkül játssza el többedszerre a darabomat, hogy akár más, akár én megkérném rá, tehát nem érdek vagy kényszerítő erő motiválja, nekem az a legnagyobb siker. Ez ugyanis azt jelenti, hogy az előadó talált a műben valamit, amit időről időre át szeretne adni a közönségnek, és onnan már megérte.
Amikor felvállaltam a stílusomat, az jelentette számomra életem legnagyobb sikerét is. Mindez Finy Petra Folyékony tekintet című, 2013-ban a Libri Kiadónál megjelent könyvéhez is kötődik, ott tértem vissza a fekete-fehérhez, a realisztikus ábrázoláshoz, az ornamentikához, de ezt sok kísérletezés, hosszú útkeresés előzte meg. Nem a kereskedelmi sikert tekintem tehát valódi sikernek, hanem azt, amikor megvalósíthatom, amit én szeretnék, amikor az alkotás valóban én vagyok, nincs benne megalkuvás, alkalmazkodás. A Finy Petra könyvért egyébként díjat is kaptam a Frankfurti Könyvvásáron, a Wall Street Journal a 12 legszebb borító közé válogatta be a munkámat. Fontos volt ez a szakmai visszajelzés, mert azt jelentette, értik, látják és szeretik azt, ami a művészetemben őszintén én voltam. Anyagilag ez már kevésbé nevezhető sikernek, hiszen egy kis példányszámban megjelenő verseskötetről van szó, egyszeri tiszteletdíjjal – ellenben illusztráltam amerikai ügynökségnek olyan könyvet is, amiért ennek a sokszorosát fizették. Rajzoltam magánembernek 12 ezer dollárért is, ami után egyébként fel is bontottam a szerződést az ügynökséggel, mert a munka kínszenvedés volt, minden szempontból alkalmazkodni kellett a megrendelő igényeihez. Nagyon korlátozott volt a művészi szabadságom, és végül a kiadványt sem láttam a maga egészében, a megrendelő kinyomtatta magának és a családjának, de nem jutott el az emberekhez. Ez az ügynökség csupa ilyen magánkiadásos munkát tudott volna nekem kínálni, aminek hosszútávon nem láttam értelmét, ugyanakkor pontosan és rendben kifizették a munkadíjat, melyből persze 30% őket mint közvetítőket illette.
A legjobb érzés, amikor személyes üzenetet kapunk egy olvasótól. Recenziókban illik megemlíteni a fordítót kötelező körként, de egy olvasói visszajelzés többet tud jelenteni, mint a jól ismert panelek. Bőven van még hova fejlődni, de az erősödő fordítótudatosság is jelzi, hogy bízhatunk a javuló tendenciában.
Egy próbafolyamat kapcsán azt, ha sikerül olyan légkört megteremteni munka közben, hogy mindenki bátran bele merje tenni magát, biztonságban érzik magukat, és például egy díszlettervező is elmondhatja, őt például idegesíti az a zene, ami épp elkezdődött.
Amikor aztán bemutatunk egy előadást, akkor az a fontos, hogy mit látok a közönségen, milyen visszajelzéseket kapunk. Ebbe a díjak is beletartoznak, de az igazán fontos az az egy-két óra, amíg az emberek ott vannak egy térben, egy időben, és történik velük valami.
Egy igazi művész – ami alatt most nem feltétlenül magamat értem – vágyik is a sikerre, meg nem is. Én is vágyom arra, hogy fellépjek, de van bennem félsz, introvertáltság. Igaz, hogy a zene „kifelé” szól a pódiumról, de valójában nagyon is intim dolog. Befelé, saját belső világunk felé fordít, a tiszta érzelmekről szól, amiket sokszor csak teljes magányunkban élhetünk át. Tehát a siker számomra az, ha önmagamban élhetem meg a gyakorlás, az elmélyülés és a koncert adta boldog pillanatokat, ha nem mutatom magam másnak, mint amilyen vagyok. Egyáltalán nem örülnék, ha tele lennének velem az újságok, vagy ha rendszeresen televízióban szerepelnék – nem ezért dolgoztam. A zajos sikerben nem hiszek, mert nem összeegyeztethető azzal, aki vagyok, és ahogyan játszom. Én a zenéért és a közönségért teszem, amit teszek. Azon fáradozom, hogy olyan értékeket tárjak fel és adjak át, amik az ember nemesedését szolgálják. A koncertjeimen nem is annyira magamhoz, mint inkább a zeneszerzőkhöz, azok szellemének egy-egy darabkájához engedem közel a nagyérdeműt.
Alapvetően a siker az, hogy ha abból élsz, amit csinálsz. Ezt nevezik az élsportban profinak. Magyarországon elsősorban azt jelenti a siker, hogy ha eszébe jutok embereknek, de ennek nincs anyagi természetű vonzata.
Nemrég elővettem a régi naplómat, amit még a színművészetis évek alatt írtam Párizsban. Szó van benne egy beszélgetésről, amelyet egykori hallgatótársammal folytattam. Ő akkor azt mondta, hogy számára az a cél, hogy sztár legyen. Én viszont azt válaszoltam, hogy ettől félnék, nekem elég az is, ha egyszerűen mindig jó szerepeket kapok. Ma már persze tudom, hogy a kettő összefügg, naivitás úgy gondolni, hogy az egyik kikerülhető a másikkal. Sosem felejtem el, hogy amikor a Párizs királya forgatása után először nyitottam ki egy olyan magazint, amelyben duplaoldalon közölték a rólam készült fotót, az első reakcióm az ijedtség volt. Annyira gyorsan történt minden, hogy nem voltam rá felkészülve. Nagyon-nagyon szeretem a munkámat, de azon belül leginkább a szerepek érdekelnek, ahogyan életre kel valami, ami én vagyok, de mégsem egészen én. Számomra ez az élmény a siker.
Ami mindenki számára, egyértelmű sikerként látszik, azok a szakmai díjak. Az ASC-díj, az Oscar-díj stb. A magam részéről viszont azt tartom sikernek, ha folyamatosan tudok olyan projekteken dolgozni, amelyek megadják azt a flow élményt, ami miatt ezt a pályáját választottam. Azért is ilyen addikítv ez a szakma a nehézségei ellenére is, mert amikor pozitív visszajelzések érkeznek a munkádra, és beköszönt a siker, az a legjobb érzés az egész világon.
Egy olyan korszakban élünk, ahol minden a teljesítményről szól, és mindenki gyorsan sikeres akar lenni. Arra a bizonyos 15 perces warholi tündöklésre alig van ember, aki ne tartana igényt. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem vágyom az elismerésre, de munka közben ez nem lehet célkitűzés. A mi szakmánkban a siker lehet a pokoljárás vigasza, de könnyen lehet a balgaság dicsérete is. Ma már az is egyértelmű, hogy a siker tervezhető, kivitelezhető, akár a mű valós értékétől függetlenül.
Igen. Nagyon hálás vagyok a Jóistennek, hogy ott vagyok, ahol vagyok, azt csinálom, amit szeretek. Akkor vagyok boldog, ha legalább egy évben egyszer megadatik egy olyan produkció, amiben nagyon jó benne lenni, inspiráló együtt létrehozni a kollégákkal, az egész magával ragadó. Ilyenkor érzem azt, hogy érdemes volt sok évet tanulni, rengeteg energiát belefektetni.
PRAE.HU: Ebben a szubjektív szakmában mi a siker fokmérője?
Például a taps, ami lehet hideg, robbanó, vagy ovációkkal telített. Egy alkalommal a koncertszervezők felhívták a figyelmemet, hogy bizonyos város közönsége, amely előtt épp fellépni készültem, meglehetősen visszafogott, tehát ne számítsak olyasfajta tűzre, mint amit egyébként megszoktam. Ehhez képest ujjongva-állva tapsolt a közönség– ez kétségkívül siker, mint ahogy az is, amikor a kísérő zenekar tagjainak szemében látom, hogy átérzik egy koncert alatt mindazt, amit a játékommal közvetítek. És aztán ott vannak a gyerekeim, akik a serdülőkor közepén vannak, de amikor eljönnek a koncertemre, és azt mondják, hogy “hú, Apa, ez nagyon komoly volt!, na, az aztán a lehető legnagyobb siker!
Ami elsőre eszembe jut: az elfogadást a kollégák és a közönség részéről. Számomra az a siker, hogy amit nyújtok, értéknek számít és keresetté válik, sok embert tudok vele megszólítani. Amit művészileg, karmesterként adok, az képes inspirálni másokat, akár a velem együtt dolgozó zenészeket, akár a hallgatókat. Jó érzés, ha az embert elismerik, meghívják különböző zenekarok és hangversenytermek, majd jó esetben rendszeresen vissza is hívják. Emellett nekem rendkívül fontos, hogy azt a munkát végezhessem, ami egyben a szenvedélyem is. Szerintem akkor érzi az ember igazán a sikernek az ízét, a munkájának a gyümölcsét, ha a szakmája egyben hivatása is: szereti és szívvel-lélekkel csinálja.
Nekem az a fontos, hogy meg tudjam érinteni a közönséget. Tudom, hogy ez klisé, de számomra az az elismerés, ha odajön hozzám valaki koncert után, és azt mondja, hogy rengeteget kapott tőlem a hangverseny által. Az is siker, ha el tudok énekelni egy darabot úgy, ahogy elterveztem. Vagy hogy egy lemezem úgy szól, ahogy annak szerintem szólnia kell. Nekem ez a siker, és nem az, ami a kritikákban megjelenik. Kell a visszajelzés, anélkül lehetetlen fejlődni, de a kritikák, díjak valójában nem változtatnak semmit. Nem is kell, hogy változtassanak, az embernek önmagával kell versenyeznie.
Persze, hogy fontos, hiszen abban reménykedem, hogy új emberekkel találkozom, akikkel jól tudok dolgozni, akik mellett jól tudok teljesíteni. A siker számomra tulajdonképpen nagyon egyszerű dolgot jelent: ha összejön egy csapat, és valamit közösen meg tudunk fogalmazni és átadni.
A sikernek, azt hiszem, több oldala van. Egyfelől siker az, ha életre hívunk egy olyan alkotást, amelyhez mások kapcsolódni tudnak. Csodálatos tapasztalat látni az embereket, amint az általad megalkotott film nézése közben teljesen bevonódnak az élménybe, a történetbe, a felvetett problémákba. Emellett számomra nagyon fontos az is, hogy amikor a film szereplői viszontlátják a róluk szóló történetet, úgy érezzék, az valóban hitelesen tükrözi őket, nekik is adott valamit. Elkerülhetetlenül van egy szerzői olvasata minden dokumentumfilmnek, mégis fontos, hogy a létrejött alkotás ne váljon öncélúvá. Erre azért is kell különösen figyelnünk ebben a szakmában, mert egy dokumentumfilm közvetlen hatással lehet sorsokra, emberi életekre. Éppen a Dr. Lala kapcsán történt meg, hogy a film elkészülte után a főszereplő élete, szakmai működése pozitív fordulatot vett. Ennél élesebben és világosabban semmi nem képes láttatni, milyen az, amikor egy művészeti alkotás hatással van a valóságra. Számomra a siker fontos ismérve az is, hogy megugorjam az önmagam által felállított mércét, igazából ez a legnehezebb, mert magammal szemben a legnagyobbak az elvárásaim.
Dokumentumfilmesként egyszerre kell alázatos megfigyelőnek és kiérlelt látásmóddal bíró szerzőnek lennünk annak érdekében, hogy működő, átélhető, filmként élvezhető produktumot hozzunk létre a valóság töredékeiből. Szakmai díjat kapni ezen felül plusz visszaigazolást jelent, de ha arra a kérdésre kell őszintén felelnem, hogy mikor érzem magam rendezőként igazán sikeresnek, akkor a szerzőiség és a hitelesség egyensúlyának megtalálását nevezném meg.
Siker például, hogy a térfestést megcsináltam. Hogy a projekt, amit bemutattam egy kiállításon, megtetszett, és azt mondták, válasszak egy teret és csináljam.
Lehet valaki nagyon jó, viszont nem sikeres. Ez az értékelés abból az alapvetésből indul ki, hogy ha valaki nem népszerű, akkor nem is jó. Ez összecseng azzal a duchampi mondattal, hogy ha valaki a dzsungelben él, és ott zseniális műveket készít, de a kutya sem ismeri, akkor azt nem lehet a művészek kategóriájába sorolni. Hiszen a művésznek kell, hogy kapcsolata legyen a közönséggel. De hogy kinek és hol milyen árat szabnak, az összetett dolog, és sok évi munka következménye.
Sok fajta siker létezik. Most volt Berlinben egy bemutatóm, amit az összes kritika lehúzott. Ilyen esetben a siker lehet a tapasztalat szerzése, hogy legközelebb esetleg jobban csináljam. De hagyományos értelemben a siker azt jelenti, hogy tomboló érdeklődés van az ember iránt, és hogy amit csinált, ha nem is egyöntetű, de komoly elismerés övezi. Volt olyan élményem is, hogy valamit sikeresnek tartottak, de én annyira nem voltam elégedett vele. Vagy én szerettem, de egyáltalán nem tetszett a szakmának. Siker lehet az is, hogy megbíznak az emberben, és hívják egymás után különböző helyekre dolgozni, de ez nem azt jelenti, hogy minden egyes dolog, amit csinál, rajongást vált ki. Az a tény, hogy az embernek van munkája, láthatja előre perspektivikusan az életét, az is egyfajta siker.
Gondolom, a kérdés arra is vonatkozik, hogy mennyire hatja át az alkotás folyamatát, vagy hogy a művésznek cél-e, hogy a sikerhez eljusson. Nehéz úgy történetet mesélni vagy karaktereket fölmutatni, adott esetben társadalmi kérdéseket vizsgálni, ha az ember közben arra gondol, mennyire lesz sikeres. Tulajdonképpen sikernek nevezhető az is, ha egy olyan témát tud az ember földolgozni, ami nincs benne a társadalmi párbeszédnek a homlokterében, ami először vet fel valamiféle kérdést. Vagy például egy olyan színházi projekt kapcsán, ami civilekkel vagy fiatalok bevonásával történik, nem biztos, hogy az a siker, hogy ezt utána még sokszor el lehet adni, és ír róla az újság, hanem az, hogy a résztvevők olyan folyamaton mentek keresztül, amelynek a végén megértettek valamit, egy kérdéshez közelebb kerültek magukban.
Egy ajándék, ha valakinek olyan munkája van, amit szeret csinálni. Rengeteg munka és rendszeres gyakorlás szükséges ahhoz, hogy a koncerten remek produkció jöhessen létre. A visszajelzés mindig nagyon fontos, és mindenkinek jól esik a dicséret, ami a mindennapi, sokszor monoton munkát motiválni tudja.
Semmiképpen nem akarom úgy definiálni a sikert, hogy az egyenlő a Berlinaléval vagy Cannes-nal. Ennél sokkal fontosabb dolgok is vannak, például az iskola évek alatt az volt, hogy az iskolatársaim látják-e a filmemet, és mit szólnak hozzá. Azt veszem észre magam körül, hogy az animációs siker definíciója nagyon átalakult, az animációsoknak nem az animáció területén kell sikert aratniuk ahhoz, hogy szó legyen róluk a kulturális fórumokon, hanem a filmes közeg elit porondjain. Erről senki nem beszél, de ez egy jelentős probléma. Ma már akkor számít az, amit csinálsz, ha A-listás fesztiválokon szerepelnek a filmjeid, ami teljesen abszurd. Ha belegondolunk, hogy több ezer filmet adnak be a Berlinaléra, ebből bekerült 24 film, amiből 4 animáció – amiből ráadásul idén kettő is magyar (Buda Flóra Anna Entrópia című filmje és Tóth Lucától a Lidérc úr – a szerk.), ami egészen értelmezhetetlenül nagy szerencse –, ez így egy sokkal nehezebb pálya, mint animációs fesztiválokra bejutni, ott jelen lenni, ott eredményt elérni.
PRAE.HU: Melyek az elengedhetetlen összetevői a sikernek a pályádon?
Azt hiszem, az animációban az a legfontosabb, hogy nagyon szerteágazó legyen mindaz, amihez értesz, és ami érdekel. Kell hogy legyen egy erősen vizuális, esztétikai érdeklődésed, kiformált attitűdöd, a mozgásra is kell némi rálátás, a zenéhez, hanghoz is értened kell valamennyire, még ha azt nem is te magad csinálod. Egy jól megszerkesztett film rengeteg aspektusból áll, ezeket pedig mind át kell tudnod látni.
Mindenképp, de különválasztanám a díjakat és a fesztiválokat. A díjak szimbolikus elismerések, amelyeknek nagyon örül az ember, de jó esetben nem ezekért csinálja az előadásokat. A fesztiválokról ezzel szemben lehet tudatosan is gondolkodni, annak mentén, hogy kikkel akarok kommunikálni az adott produkcióban. A színházi fesztiváloztatás egy sajátos működésmód, az utaztathatóságnak vannak praktikus szempontjai (mekkora a díszlet, hány főnek kell utaznia stb.) és tartalmi vonatkozásai, például hogy érhető-e az adott előadás egy másik környezetben. Ezek mentén alakul ki, hogy az adott produkció milyen típusú fesztiválokra tud bekerülni. A Miközben…főleg belföldön szerepelt, bár volt két nemzetközi fesztiválon is Romániában, de alapvetően lokális közegben volt értelmezhető. Ezzel szemben a Magyar akác, amelyet Pálinkás Bence György képzőművésszel közösen csináltunk, a dunaPart showcase-nek köszönhetően nagyon sok külföldi fesztiválra eljutott, mert témájában is, ami a populizmus, egy szélesebb rétegnek szólt. Szerencsés esetben a fesztiválszereplések további meghívásokat hozhatnak, újabb kurátorok látják, elhívják a saját fesztiváljaikra, akár egyre komolyabb kategóriájú helyekre – például idén meghívást kaptunk a Wiener Festwochenre, de végül a pandémia miatt elmaradt.
Akkor sikeres valaki, ha boldog. Ha valaki attól boldog, hogy negyvenezer ember előtt énekel és mindenki tombol neki, akkor neki az a siker. Ha valakit az tesz boldoggá, hogy egy nyugdíjas klubban mesét mond embereknek, akkor neki pedig az.
PRAE.HU: Te mit tekintesz sikernek? Ha jónak tartod a végeredményt, az előadást?
Persze, csak az számít. Ha a közönség is szereti, az egy extra jó dolog. A színház nagyon személyes műfaj, az a lényege, hogy ott egy ember, aki megengedi, hogy te megnézd, hogy ő mit gondol, mit érez. És a színházcsinálás is személyes: az számít, hogy te hozzáadd, amit te tudsz. A külsőségeknek, formális dolgoknak nincs jelentőségük.
Nekem nem elérendő cél, hogy kötelező olvasmány legyen a könyvem. Van az a gyönyörű latin mondás, hogy habent sua fata libelli: a könyveknek megvan a maguk sorsa. Én ebben hiszek, hogy nem lehet erőszakoskodni. Nem az én sikereim a külföldi kiadások sem, a könyvek saját sorsa hozza őket.
Egy öreg japán, aki a Fukuinkan kiadó történetét írja, elmesélte, hogy a Laci és az oroszlánt ő vitte haza Japánba. A Szerzői Jogvédő Hivatalnak volt standja Frankfurtban. A férfi elment a magyar stand előtt, és látott egy furcsa, fekete könyvet. A következő pavilonnál megállt, mert úgy érezte, ez a könyv hívja őt. Ez ilyen irracionális. Visszament, kézbe vette, megvette, és elvitte Japánba. A kiadónak nagyon tetszett, és odaadták Tokunaga Yasumotonak, aki a Tókiói Egyetem magyar tanszékének vezetője volt. Ő készített egy ragyogó japán fordítást, ami olyan óriási siker lett, hogy 1965-óta minden évben újra kiadják. Azóta áprilisban jön a jogdíj dollárban. Hatalmas dolog volt ez a hatvanas-hetvenes években, abból lehetett utazni, a diplomata boltban Toblerone csokit venni a gyerekeknek, ott vettük az első színes tévénket. Azt szoktam mondani, hogy a gyerekirodalom adott nekem kenyeret, de a vaj a kenyéren Japán volt.
A siker fogalmát mindenki másképp éli meg. Szűcs Attila említette az egyik interjújában, hogy az már eleve sikerként fogható fel, ha valakinek kizárólag a művészetével kell foglalkoznia (a prae.hu művészeti portál interjúja Szűcs Attilával a Külföldön Sikeres Magyar Művészek projektje keretében – a szerk.). Ezzel nagyon egyet tudok érteni. Azt gondolom, hogy az igazán komoly művészeti teljesítményeket sokkal könnyebb úgy létrehozni, sőt, megkockáztatom, kizárólag úgy lehet, ha az embernek nem kell egyéb dolgokkal lekötnie az agyát. Mindehhez például biztosan szükséges az, hogy nemzetközileg is legyenek kapcsolatai vagy egyfajta beágyazottsága. Enélkül nagyon komoly gátak vannak, amelyek kihatnak a munkára is. Például a mai napig azzal szembesülök, hogy ha felteszek egy nagy vásznat a műteremben, előre gyomorgörcsöm van, hogy később hogyan fogom tárolni a képet. Ennek nem szabadna így lennie. Úgy lehetne igazán fejlődni és növekedni művészként, ha ilyen tényezők nem akadályoznának.
Művészet tekintetében azt gondolom sikernek, ha a megélhetésért nem kell mással foglalkoznom. Minden más csak bónusz: tehát ezen felül jöhetnek díjak, lehetnek magas áron eladott műtárgyaim, hívhatnak meg vendégprofesszornak vagy kiállításokra, ezek mind ennek a bónusznak a részei. Ebből a szempontból valóban sikeresnek számítok Magyarországon, de már egy nagyobb európai, vagy a világ egészét érintő összehasonlításban azért a generációmnak is csak az alsó közepéhez tartozom.
Persze, hogy fontos. Van egy mérce magammal szemben, amit szeretek megugrani. A siker az az, hogy látom, hogy hatást gyakoroltam a közönségre, és tetszett neki. Ezt előadóként mindig lehet érezni. Ha azt érzem, hogy hálás a közönség, az nekem siker. Most, a Covid alatt volt szerencsém fellépni az Aradi Filharmóniában. Michaelát énekeltem a Carmenből, és egy kicsit féltem, hogy a három székenként ülő maszkos emberek miatt hidegebb lesz az egész. Érdekes módon nem ezt történt: érezhetően összeadódtak az energiák, nagy élmény volt a közönségnek, hiába nem láttuk a mimikájukat, benne volt a levegőben, ahogy emelkedik a terem vibrációja.
A szakmai siker általában fesztiválszerepléseket, díjakat jelent. Ezek fontos visszaigazolások arra nézve, hogy a művészi koncepciódra rezonálnak más emberek is. Dokumentumfilmek esetében viszont nem mindig magától értetődő, hogy mi adja az igazi értékét.
Egy dokumentumfilm esetében pedig már az is óriási siker, ha kellően sokan látják. Ha képes magas nézőszámot elérni, sőt akár olyanokhoz is eljutni, akik általában nem fogyasztanak ilyen alkotásokat. A dokumentumfilmet is át kell pozícionálnunk a nézői szokások átalakulásával, és meg kell találnunk az új bemutatási közegét, hogy sikeresen eljusson az emberekhez.
Nekem az jelenti amúgy elsősorban a sikert, ha én elégedett vagyok azzal, amit csináltam. Amennyiben ez megvan, akkor utána az a fontos, hogy a film rezonáljon a közönséggel. Nem az vezérel, hogy bekerüljek az Oscar-jelöltek közé. Szakmai szempontból szerintem az Oscarnak amúgy sincs olyan nagy jelentősége. Nyilván sok kaput megnyit, ha megnyeri a filmed a díjat, de az Oscar szerintem nem reprezentálja az év legjobb filmjeit. Ennél sokkal fontosabb, hogy a filmjeim hassanak a nézőkre.
Nézd, ha elmegyek bármelyik filmfesztiválra, ott azt látom, hogy velem egyidős rendezők még az első filmjüket gründolják össze. Nekem van hét. Amikor viszont a hazai filmgyártás összeomlásakor elmentem Los Angelesbe nyelvet tanulni, hónom alatt a vadonatúj Final Cuttal, hat hét alatt egyetlen ember sem nézte meg. Azzal a szándékkal vittem magammal a filmet, hogy ha találok egy embert, aki csak egy-két millió dollárt belerakna, hogy megszerezzük a szükséges jogokat, forgalmazhatóvá válik a film. Arra nem tudtam senkit rávenni, hogy egyáltalán megnézze. Az ottani ügynököm annyit tudott mondani, hogy mivel legutóbb 2006-ban volt egy Taxidermiám, ismét gurítani kell valami nagyot ahhoz, hogy felmenjenek a részvényeim a piacon… Ez vajon szerencse volt, vagy szerencsétlenség? Szerencse, hogy sok filmem van, majdnem ugyanannyi, mint Tarantinónak, de nincs meg az a lehetőségem, hogy úgy basszak el egy filmet, ahogyan neki sikerül az utóbbi időben? Brad Pittel kell elbaszni egy filmet, szerintem is. Én ennek a közelébe sem jutottam soha – akkor sikeres vagyok, vagy sem? Közben viszont megcsináltam azokat a filmeket, amiket szerettem volna? Úgy mint Hukkle, Taxidermia, Final Cut, Szabadesés, stb. Hát, igen, megcsináltam. De vajon megcsináltam azokat a filmeket, amiket szerettem volna? Úgy mint Toldi, Sömmi, Nyugat+zombik. Amikigazi, szaftos közönségfilmek lettek volna, ami nekem is alkotói kihívás, és a néző is megkapja a maga szórakozását. Hát nem, nem csináltam meg. Nem engedték. Tíz éve bajlódom a döntéshozókkal, hogy meggyőzzem őket: ha kapnék lehetőséget, nagyon jó közönségfilmet tudnék csinálni.
