Az egy művészeti fesztivál volt, nagyobb részben zenei kínálattal, ennek kiegészítőjeként mutattunk be főleg tánc előadásokat. Kutattunk, interneten is, beszéltünk sok emberrel, tehát informális csatornákat működtettünk. Viszont egy soklépcsős kiválasztási rendszerben dolgoztunk, voltak szervezőkollégáim, akikkel figyeltük, milyen metszéspontok alakultak ki, tehát nem az egyéni ízlés döntött. Nagyon szűk kereteink voltak, csak kicsi előadásokat tudtunk meghívni, és nem tudtunk sajnos utazni sem, tehát csak felvételekről lehetett előadásokat nézni. Ami eleve kirekesztés, hiszen csak olyan társulatok jöhettek szóba, akik megengedhették magunknak, hogy jó minőségű felvételeik legyenek. Én például ritkán tettem erőfeszítéseket annak érdekében, hogy ilyen módon rögzítsem az előadásaimat.
A honlap nem annyira a menedzsment része, de fontosnak tartom, és sokszor nagyban megkönnyíti a munkát. Lényeges, hogy valamennyire dokumentáljam a történéseket, és sok évtized távlatából ennek csak még jobban nő a jelentősége. Több, mint húsz éve merült fel először ez az ötlet, amikor még nem volt Facebook, Instagram, social media. Amikor egy héten belül már sokadszor kerestek meg fiatal, lelkes ismeretlenek, hogy szeretnének találkozni a munkáimmal, olvasni rólam, fél napokat kellett azzal töltenem, hogy ezeket az anyagokat összeállítsam, így tulajdonképpen az adta a végső lökést arra, hogy legyen egy állandó adatbázis, ahol bármit meg lehet találni. Akkor kezdtem el építeni, és azóta is foglalkozom vele – ha jobban belegondolok, akkor igen, talán ez is a menedzsment része. Tegyük hozzá, hogy a tényleges menedzsmentet és a gyűjtőkkel, intézményekkel való kapcsolattartást leginkább a galériák végzik. A műveket ők mutatják be, a velük való együttműködés nélkülözhetetlen.
Nagyon sokáig éltem abban a hitben, hogy nekem elég csupán ragyognom, s akkor majd ez a művészi ragyogás magához vonzza a megfelelő embereket. Hiszen kívülről nézve úgy tűnik, hogy a híres, nagy operatőröket is mindig megkeresik a munkákkal. Ezen a tévhiten túl kell lépni, proaktívvá kell válni, ami egyáltalán nem kisebbíti az ember tehetségét. Nekem az a feladatom, hogy azt közvetítsem, én vagyok a megfelelő ember a munkára, a segítségemmel sikerre visszük a filmet. Erre számtalan különböző csatorna rendelkezésre áll, sőt most már a mindennapok része a social media is, aminek az az eredménye, hogy az embernek egyszerre száz helyen kell jelen lennie, helytállnia, és minden apró, hétköznapi kommunikációs lépésében ott kell lennie annak a nagy célnak, amelynek az eléréséért küzd.
A szakmai visszajelzés sajnos kihalófélben van. Világszerte hanyatlik az opera műfaja, nem csak nálunk. Ennek az az oka, hogy a közönség hetvenpluszos, és egyre kevesebben járnak operába. Nem sikerül megfogni a fiatal generációt. Változik a világ, most már más a fontos. A szakírás pedig ezzel együtt – tisztelet a kevés kivételnek – hanyatlik. Manapság egy kritikában szakmai hozzáértés híján csak azt írják le legtöbbször, hogy mit látnak a színpadon. Harminc évvel ezelőtt, amikor az ember kritikát akart olvasni, meg kellett vennie valamelyik napilapot, amelyben a kritikus megírta a cikket. Ma az interneten fönt van minden, és bárki írhat oda.
Maria Callas mondta: ahhoz nem kell kritikát olvasni, hogy az ember tudja, hogy jól énekelt-e előző este. Én is úgy gondolom, hogy a lelke mélyén minden zenész tudja, hogy milyen volt. Legfeljebb jellemétől függően megváltoztatja pozitív vagy negatív irányba. Pedig egy művésznél létfontosságú, hogy tisztában legyen a képességeivel, korlátaival. Én sem tudom minden szerepemet egyformán jól megoldani, bár természetesen arra törekszem, de attól még tudom, hogy valamelyik jobban áll, valamelyik kevésbé. Az is igaz, hogy mi belülről másképp halljuk magunkat, szóval a külső fül is fontos. De ahhoz kell, hogy aki visszajelez, ismerje az ember hangját, tudja, hogy épp milyen állapotban van, értenie kell az énekléshez, és jót kell, hogy akarjon. Ha ez mind adott, akkor lehet a kritika egy olyan külső kontrol, ami pozitív irányban támogatja a művészeket. De ez sajnos egyre ritkább. Mindezzel az énekes menedzserének is tisztában kell lennie.
PRAE.HU: Neked is van, gondolom. Miért fontos, hogy legyen?
2005-ben lett menedzserem a versenyek eredményeképpen. Aztán 2008-ban egy másik, és azóta ugyanezzel az angollal dolgozom. Hallott egy produkcióban, és megkeresett, hogy dolgozzunk együtt. Az ügynökség nagyon-nagyon fontos. A színházak nem szeretnek művésszel tárgyalni, mert túl érzékenyek, így a menedzser kommunikációs szűrőként tud szolgálni.
PRAE.HU: Meglátásod szerint a média, közösségi média fontos a zeneművészet szempontjából?
Szerintem inkább a kezdő korszakban fontos a közösségi média. Ha már benne van az ember a nemzetközi körforgásban, onnantól szoktak rá emlékezni, nincs olyan jelentősége az Instagramnak, Facebooknak. Volt, hogy évekig vágytam egy szerepre, mire végre megkaptam, és utána már nagyon sokan felkértek rá. Ilyen volt Escamillo, amit azóta mindenhol éneklek. Nehéz egy igazgatónak, mert egyrészt értenie kell hozzá, másrészt az komoly döntés, rizikó és felelősség a részéről, hogy lehetőséget adjon az adott fiatal művésznek. El kell tudni képzelni az adott emberrel a szerepet. Régebben nagyobb műhelymunka folyt, még arra is volt példa, hogy nem egyszerűen előéneklés alapján döntöttek, hanem „working session” formájában nemcsak egy áriát, hanem egy egész szerepet végig vett egy karmester az énekessel. Ez azért jó, mert tulajdonképpen egy ötperces áriából nehéz eldönteni, hogy egy két és fél órás operában egy teljes szerepet fel tud-e építeni a művész. Ha végigmennek egy szerepen, az mindkét fél számára sokkal több információt ad.
Ma már a marketing és főleg a social media kap erős szerepet még a klasszikus zenében is, ami rengeteg további kérdést felvet: tényleg az kap lehetőséget, aki művészileg kimagasló, vagy van százezer követője valamelyik platformon? (…) Abból az idealista képből indultam ki: ha majd jól teljesítek, annak meglesz az eredménye. Bizonyos értelemben ez így is történt, de egyáltalán nem a könnyebb útvonalon. A párizsi éveimben egyébként egy ideig saját magamat menedzseltem. Saját magam írogattam e-maileket, készítettem promóciós anyagokat, brosúrát, demo CD-t, és akkor nagy szó volt, hogy még honlapot is csináltattam. A mai fejemmel már tudom, kizárólag az a meghatározó, hogy az ember mennyire tud olyan emberekkel kommunikálni és kapcsolati tőkét felépíteni, akiknek van szava. Ezek lehetnek idősebb kollégák, más zenészek, más hangszeresek, fesztiváligazgatók, karmesterek, koncertmesterek. Mindazok, akiknek van beleszólási lehetőségük abba, hogy kit fognak meghívni a következő szezonra. Ez a legfontosabb, és ezt a saját káromon tanultam meg, mert én sosem voltam nagy kommunikátor, idegenkedtem a koncertek utáni vacsoráktól. Később rájöttem, hogy enélkül nincs esély a továbbjutásra.
PRAE.HU: Dolgozol külföldi menedzsmenttel?
Igen, elsősorban külföldi menedzsmentem van. A londoni Intermusicával dolgozom már hét éve. Az Intermusica egyike a londoni gigamenedzsment cégeknek, itthoni menedzserem pedig Körner Tamás.
PRAE.HU: Az önmenedzselés mióta lett számodra tudatos projekt?
Óriási különbség van Magyarország két top művészeti egyeteme, a Magyar Képzőművészeti Egyetem és a MOME között, és ezt már az elejétől fogva érzékeltem. Több nagyon jó barátom van az MKE-ről, akik alig hitték el, hogy a MOME-n tanulhattam művészmenedzsmentet. Olyanokkal foglalkoztunk, hogy hogyan nézzen ki egy CV, hogyan kell prezentációt készíteni, hogyan nézzen ki egy honlap és hogyan mutassuk be magunkat. Mindezen felül extra nagy segítséget nyújtott a Bérczi Linda által életre hívott Budapest Art Mentor program, ami tulajdonképpen egy művészeknek szánt továbbképzés, de úgy gondolom, nemcsak a művészeknek kellene ezen részt venni, hanem a helyi galériásoknak, a kurátoroknak, a kereskedelmi szektor szakembereinek és egyéb művészeti szakterületen dolgozóknak is – jó lenne, ha a tág szakma egy irányba hajózna. A Budapest Art Mentoron döbbentem rá egyébként én is, hogy bár nem volt olyan rossz az eredeti honlapom, de volt hova fejleszteni, s a mostani egyedi tervezésű megjelenéshez szerencsére meg is találtam a megfelelő szakembert, Vincze Lászlót.
Magyarországon a média hiányáról lehet beszélni. Még írott formában megjelenik itt-ott egy-két kritika, a mozgóképalapú követés szinte teljes hiányát tapasztalom. Alig van kulturális műsor, az a kevés sem ad teljes képet. Egyes alkotók, számomra fontos alkotók, nem esnek bele a média figyelési zónájába, ezáltal ki vannak zárva. Franciaországban rendszeresen meghívtak rádió- és tévéműsorokba, tévés stábok készítettek interjút velem a darabjaim kapcsán, úgy éreztem, egyensúlyban van a színpadi produkciók jelenléte és az ezt lekövető média.
Mindig azt vallottam, hogy a színpadon kell bizonyítani, és nem ügyeskedni. A marketing a megfelelő információ megfelelő helyre megfelelő időben való eljuttatását jelenti, ehhez kell egy csapat. Ezt nem én csinálom, mert rendkívül fontos az adminisztráció terhének átadása.
PRAE.HU: Mit tapasztalsz, a kritikákon kívül milyen marketing áll a művészek mögött külföldön?
Mögöttem semmilyen marketing nincs. Viszont a Burgnak van egy magazinja, amelyben most bemutatták a színészeiket. Ezért interjúztak velünk, és nekem nagyon tetszik, hogy nem vagyunk arctalan szerepek, hanem bemutatnak minket. Nagy hangsúlyt fektetnek a nemzetköziségre, számos kérdés ezért erre vonatkozott.
PRAE.HU: Mennyire állnak be a fiatalok mögé akár marketingfogásokkal is?
Nem futtatják jobban a fiatalokat, mint az idősebbeket. Mindenkinek próbálnak jó szerepeket adni, és nem foglalkoznak külön a korkérdéssel. Eleve alá kellett írnunk szerződéskor egy felelősségvállalási nyilatkozatot, melyben az állt, hogy nem teszünk különbséget egymás között, vagyis hátrányosan nem különböztetünk meg senkit a nem, nemi hovatartozás, a bőrszín, kulturális háttér, világnézet és nem utolsósorban a kor alapján.
PRAE.HU: Ez nagyon jól hangzik! Viszont arra is gondoltam az előbbi kérdéssel, hogy a fiatalok mint pályakezdők kapnak-e segítséget. Itt rengeteg fiatal végez évente, nincs könnyű dolguk.
Azt látom, hogy a fiatalabbak szívesebben foglalkoznak a social médiával, jobban hirdetik magukat ezeken a felületeken. Én nem igazán hiszek ebben a csatornában, sem a marketingben. Én a teljesítményben hiszek, és hosszútávon indifferensnek tartom, hogy hány fotót oszt meg az ember.
Beírtam a Google-be, hogy “jazz labels in Germany”, elkezdtem kutakodni, mely kiadók foglalkoznak Németországban jazzel, belehallgattam, hogy melyik profiljába illenénk, és végül leszűkítettem egy kilences listára a talált kiadókat. A kilencből hárman válaszoltak, ebből ketten azt mondták, hogy „köszönik, de nem”. Egy kiadótól viszont pozitív visszajelzést kaptam, megkérdezték, mikor járok legközelebb Berlinben, hogy leüljünk beszélgetni. Megnéztem a naptáramat, és válaszoltam, hogy két nap múlva ott tudok lenni. Így is történt, így lett kiadónk a berlini Traumton Records.
Elengedhetetlen, hogy a zene megfeleljen a nemzetközi elvárásnak, de emellett sok más is szükséges: jó helyen jó pillanatban lenni és olyan soft skillek is nélkülözhetetlenek, amivel a zenész vagy a menedzsere rendelkezik, és amivel azt a benyomást kelti egy kiadóban, hogy benne megbízhatnak.
Azt hiszem, a legfontosabb a saját hang megtalálása, hogy ne féljenek csinálni a saját dolgaikat, ötleteiket, projekteket kitalálni, kreatív dolgokat létrehozni. Sokan félnek az ítélettől, pedig képtelenség mindenkinek megfelelni. Úgy látom, külföldön a húsz-harminc közti „millenniumi” korosztály felismerte, hogy rengeteg platform van, és ezeket jól lehet használni. Lehet Youtube-csatornát indítani, Instagramra kitalálni dolgokat, vannak online fórumok és közösségek is, de szerintem még a TikTokra is lehet művészi dolgot készíteni. A lényeg, hogy sok lehetőség van, és nem csak felszínes tartalommal, remek dolgokat lehet kihozni belőlük!
Van is honlapom, amit próbálok fejleszteni, de sokszor azt érzem, hogy ez teljesen felesleges dolog. Kiteszem a Facebookra az előadásaimat, mert jó, ha látják, hogy mit csinálok. De valójában a munka nem ebből lesz, és nem is a kritikákból, hanem a találkozásokból, beszélgetésekből. A kapcsolati tőke szerintem sokkal fontosabb. Tidrow zeneszerzővel már kétszer dolgoztam, és most Dortmundba is ő vitt, ő ragaszkodott hozzám. Ez sem azért van, mert bármi marketing állna mögöttem. Az a fontos, hogy eszébe jussunk az embereknek, színházigazgatóknak. Ebből a szempontból jó, ha van velünk interjú, kritika.
Nem jó érzés, de lehet ügyesen menedzselni. Mondjuk nem fogadod el olyan beszélgetésekre a felkérést, amelyeknél érzed, hogy mire akarnak kilyukadni hogy nem rád kíváncsiak, hanem a transzneműségre, hogy leegyszerűsítik a dolgokat. Ez nem csak rólam szól: minden írót, aki valami különlegesről ír, elkezdik azzal azonosítani. Ez a probléma érinti például a nőket is, számukra ez különösen nehéz, mert ha egy nő ír egy könyvet, amelyben nő a főszereplő, akkor az rögtön valamiféle személyes, magánéleti prózaként értelmeződik, miközben egy férfi esetében ilyenkor természetesnek tekintik, hogy a szöveg maga a nagybetűs irodalom. Láthatatlan módon, szinte a zsigerekből fakadóan működik ez a címkézés, amin nagyon nehéz túllépni.
PRAE.HU: A nézőkön kívül a kritikák is kifejezik az érzelmeket a különböző helyeken? Követed a kritikaírást?
Egy ideig követtem, de most már nem olvasok kritikát. Ha nagyon kíváncsi vagyok egy-egy momentumra, hogy hogy szólt a nézőtéren, és jelen van valaki, akiről tudom, hogy építő és őszinte kritikát fog adni, akkor megkérdezem tőle. De manapság az online felületekre bárki bármit írhat – akár név nélkül. Ha egy köztiszteletben álló személy ír véleményt, akiről tudni lehet, hogy előtanulmányai vannak, ért hozzá, azzal nincs bajom. Viszont ha valaki csak úgy írogat, és kritikusnak nevezi magát, arról nem gondolom, hogy figyelembe kéne vennem.
PRAE.HU: Ez külföldön is így van?
Úgy érzékelem, hogy ez Magyarországon nagyobb probléma. Tisztelet a kivételnek, ott kihalt a kritikusi szakma. De amit a The Guardian vagy a BBC ír, az fontos és hasznos az énekes számára is. Viszont a kritikákkal kapcsolatban például visszatetszőnek gondolom, ha az énekesek saját magukról osztják meg a Facebookon, mert nyilván csak a pozitívat teszik ki…
PRAE:HU: Ha már szóba hoztad a Facebookot, fontos marketingfelületnek tartod akár a magad promotálása céljából? Fontos a marketing a szakmai életedben?
Nekem van Instagram- és Facebook-profilom, sőt Angliában a Twitter a menő, így amíg ott voltam, addig azt is használtam. De fontos tudni, hogy attól nem lesz az ember jobb művész, hogy sok követője van a közösségi médiában. Olyan énekesek is vannak, akik alig énekelnek, de rengeteg követőjük van, és fordítva. Jonas Kaufmannt valószínűleg nem követik annyian, mint egy menő fitneszedzőt vagy celebet. Vagyis a mi szakmánkban a siker vagy a teljesítmény nem mérhető össze a követők számával. Nálunk egyszerűen adott pillanatban nagyon jól kell teljesíteni. Zenélünk, kulturálisan hatunk a nézőkre, és öröm, ha ez jól sikerül.
Egyáltalán nem. Legfeljebb amikor már elértek valamit. Pedig nagyszerű lenne, ha a média meglátná bennük is azt a lehetőséget, hogy általuk is terjeszteni lehetne az ország jó hírét. Ezzel valahogy sose foglalkoznak.
Mindenképp, de különválasztanám a díjakat és a fesztiválokat. A díjak szimbolikus elismerések, amelyeknek nagyon örül az ember, de jó esetben nem ezekért csinálja az előadásokat. A fesztiválokról ezzel szemben lehet tudatosan is gondolkodni, annak mentén, hogy kikkel akarok kommunikálni az adott produkcióban. A színházi fesztiváloztatás egy sajátos működésmód, az utaztathatóságnak vannak praktikus szempontjai (mekkora a díszlet, hány főnek kell utaznia stb.) és tartalmi vonatkozásai, például hogy érhető-e az adott előadás egy másik környezetben. Ezek mentén alakul ki, hogy az adott produkció milyen típusú fesztiválokra tud bekerülni. A Miközben…főleg belföldön szerepelt, bár volt két nemzetközi fesztiválon is Romániában, de alapvetően lokális közegben volt értelmezhető. Ezzel szemben a Magyar akác, amelyet Pálinkás Bence György képzőművésszel közösen csináltunk, a dunaPart showcase-nek köszönhetően nagyon sok külföldi fesztiválra eljutott, mert témájában is, ami a populizmus, egy szélesebb rétegnek szólt. Szerencsés esetben a fesztiválszereplések további meghívásokat hozhatnak, újabb kurátorok látják, elhívják a saját fesztiváljaikra, akár egyre komolyabb kategóriájú helyekre – például idén meghívást kaptunk a Wiener Festwochenre, de végül a pandémia miatt elmaradt.
A zenei újságírás azért csalóka, mert mi, akik zenélünk, nyilván beszélünk ezekről, de más nem igazán. Egy zenei cikk olvasottsága semmit nem jelent. Párszáz ember… Egy olvasottabb online lapnak százezerben mérik a napi olvasottságát, ehhez képest nagyon kevés az a párszáz vagy egy-két ezer ember, akit a zenei rész érdekel. Marginális terület, amivel egyszerűen nem éri meg foglalkoznia senkinek. Egy olyan koncertet, amire eljönnek százan, és örülsz, ha minden költség lefaragásával nem bukod el a gatyádat is, nem tudsz hirdetni mainstream portáloknál. Ellenpéldaként mondjuk csináltam interjút többek közt Wayne Shorterrel, Jack DeJohnette-el és Charles Lloyddal, ezeket jellemzően nagyon sokan olvasták és szerették, de ezek üdítő kivételek voltak inkább. Máshol sem túl rózsás a helyzet. Láttam, hogy amikor a RareNoise kiadó elkezdett foglalkozni a zenéimmel, minden második zeneblogon írtak ilyen-olyan kritikákat, de száz cikkből hetvenötben elírták a nevemet, és nem gyengén. Ilyenkor felmerül, hogy ezek az emberek miért írnak egyáltalán egy lemezről, ha annyi igény sincs bennük, hogy átnézzék a cikket, hogy legalább a nevek stimmeljenek. Én kurva jól megvagyok az ilyen cikkek és blogbejegyzések nélkül, amik hülyeséget írnak, és arról szólnak, hogy az adott kritikus mennyire felszínes. Olyanokat írnak, hogy maszkulin medvebírkózásra írt noise zene meg ilyenek, én meg állok itt, hogy én lennék az alfa hím, mert hangos a zene? Inkább írjon csak pár ember, olvassuk és vitatkozzunk róluk, de hogy még negyven ember fel akar iratkozni a listára, miközben hülyeségeket írogatnak, arra nincsen szükség.
Ami még szerintem egy jó eszköz, az az Instagram. Hasznosnak tartom a közösségi médián való jelenlétet, mostanában gyakori, hogy ott járnak utána először az ember munkásságának.
Nagyon sokat foglalkozunk a PR-ral, magunknak szervezzük a nézőinket, mindig ki kell találni, hogyan lehetünk látványosak ezen a gigantikus palettán. Hasonló a helyzet az újságírókkal is. Kevesen vannak, nehéz elérni őket, inkább befutott helyekre mennek el. De a Wann hast du das letze Mal auf der Spitze eines Berges Sex gehabt? (Mikor szeretkeztél utoljára egy hegy tetején?) című előadásunk szerencsére nagyon jól megy, terjed a híre, nagyon sikeres, több fesztiválra meghívtak már, és két díjat is nyertünk vele.
PRAE.HU: Használtok médiafelületeket, hogy terjesszétek a híreteket, van valamilyen marketingstratégiátok?
Hárman alkotjuk a csapatot, a szervezést illetően Adrienn és én vagyunk az előadás fő motorjai. Elosztottuk a feladatokat egymás közt, a médiafelületek szöveges-vizuális kezelésével pont én foglalkozom. A Facebook és az Instagram nagyon jól használható ilyen célokra; reklámszövegeket írok, videókat vágok, fotókat szerkesztek. A gyakorlatban tanultuk meg, mi hogyan működik. Szájhagyomány útján is terjed a hírünk, ez nagyon sokat számít. Ahogy mi épülünk, azzal párhuzamosan a stratégiáink is fejlődnek.
A magyarországi helyzetről nem igazán tudok beszélni, mert nagyon elszakadtam. Ez nem jelenti azt, hogy ne figyelnék, de mégiscsak kívülálló vagyok. Berlinben is van elitizmus, annak kapcsán, hogy kire figyelnek, kiről írnak, kit kapnak fel, viszont valamivel objektívebbnek gondolom, mint az itthoni helyzetet. De ott tényleg annyi ember foglalkozik művészetekkel, hogy nincs annyi médiafelület, ami ezt le tudná fedni.
Tíz éve a helyzet rózsás volt. Valamit sikerült elindítanunk, hirtelen megjelentek jó és hiteles szerzők (Baráth Katalin, Csabai László és Kolozsi László voltak a zászlóvivők), akik mindegyikéből nagy sikert lehetett és kellett volna kovácsolni. A szerzők mellett megjelentek a szakértő kritikusok is, akik eleinte többen voltak, mint maguk a szerzők. Bényei Tamás, Benyovszky Krisztián, H. Nagy Péter, Bárány Tibor, Sárközi Mátyás – és még sorolhatnám. Én úgy örültem, hogy nem is igaz. Végre egy értő közeg, amely egyfelől hálás, másfelől felkészülten megírt recenziókkal segítettek úgy az írónak, mint az olvasónak (kaptam én hideget és meleget tőlük, ahogy azt kell). Aztán ez az egész elkorhadt. A kritikai oldal két részre szakadt. Az egyik oldalon áll Kálai Sándor, aki a Debreceni Egyetemen egymaga fogja a fáklyát, és fáradhatatlanul gondozza a magyar krimi helyzetét, főleg külföldön számtalan kiadványban és konferencián. A másik oldalon meg ott a nagy semmi, ahol szerkesztőik kifejezett utasítására ténykedő irodalomkritikai verőlegények a kicsinyes személyeskedéstől a nyílt sértésig mindent leírnak, amivel úgy gondolják, hogy árthatnak. Aztán nézze meg a fentebb említett szerzőket, hogy mikor jelent meg utoljára krimijük, és arról mikor írt elfogadott kritikai felületen értő recenzor. Nem mondom, szép számmal akadnak magyar krimik, engem is keresnek meg szerzők időről időre, hogy legyek szíves elolvasni a regényt, aminek két következménye van. Egy: őszinte véleményt kér és kap, mire az összes létező felületen nekiáll pocskondiázni a regényeimet. Kettő: őszinte véleményt kér és kap, amit nem fogad meg.
Ahogy a magyar történelmi regényírók képesek voltak spontán módon szerveződni egyfelől szerzői alapon, másfelől meg kiadó vagy kiadói csoport köré gyűlve, úgy ez a kriminél nem történt meg. Ennek számos oka van, de a legfontosabbak egyike a kiadók teljes és mindent beborító tanácstalansága. Nem tudnak mit kezdeni a magyar krimikkel, nincsen se stratégiájuk, se szerkesztőjük, se elképzelésük, se semmijük arra, hogy hogyan kellene vagy lehetne magyar krimit gondozni, kiadni. Ennek köszönhető, hogy olyasmik jelentek meg, amelyeknek nem lett volna szabad, és olyanok maradtak kéziratban, amelyeknek könyvesboltban lett volna helyük. Tíz éve biztos voltam abban, hogy a magyar krimi reneszánsza elkezdődött. Öt éve reménykedtem. Mára beláttam, hogy nem lesz ebből semmi.
A média és a kritika őrjítő hozzá nem értéssel és/vagy érdektelenséggel viszonyul a magyar krimihez, és nem látom, hogy ez a közeljövőben megváltozna. Több olyan regény jelent meg – és nem a sajátjaimra gondolok –, amiknek tévéképernyőn vagy filmvásznon lett volna helye, de alig jutott el idáig pár alkotás, és azok sem adaptációk voltak. Napilapok eleve nem közölnek recenziókat, az a pár irodalmi lap néha közöl, de bárcsak ne tennék, rádióban ismereteim szerint krimiként csak a Budapest noirt dolgozták fel, meg még egy novellámat, a tévéig el sem jutott se könyv, se szerző – milyen médiára gondol még? Milyen magyar krimire? Milyen kezelésre?
Ha valakivel a koncertje előtt eltöltesz huszonnégy órát, nyilván beszélgettek, persze nem úgy megyek oda, mint a legendás „hello my name is Tibor diskjockey”, ahogy a Dévényi valami korcsolyáshoz. Ha kéri az illető, mutatok neki dolgokat, de ezt nem szoktam magamtól forszírozni.
A kritikusok által írt kritikákat nem mindig jó olvasni. Jobban szeretem azoknak a visszajelzését meghallgatni, akikről tudom, hogy jóindulattal mondják. Szerintem a kritikára nagyon nagy szükség van, csak az által lehet fejlődni. Az énektanárom, a házastársam, a közeli jó barátok észrevételei nagyon fontosak, kifejezetten szoktam őket kérni, hogy mondják el a véleményüket. Ezen keresztül jöttem rá sok mindenre, ami aztán előre vitt. Azóta nem szeretem olvasni a kritikusok írásait, amióta megjelent rólam egy negatív kritika egy elég híres felületen úgy, hogy nem is léptem fel azon a koncerten, mert betegség miatt le kellett mondanom.
PRAE.HU: A kritikaírás színvonala, megbízhatósága szempontjából látsz különbséget Magyarország és külföld között?
Erre kevésbé látok rá.
PRAE.HU: Fontosnak tartod a különböző médiumokat, felületeket, közösségi médiát?
Ezek egyre fontosabbak. Aki posztol az Instagramra, Facebookra, folyamatosan jelzi, hogy „itt vagyok”, azokat jó eséllyel többet hívják. Rengetegen vagyunk énekesek, így akik folyamatosan jelen vannak, azokat könnyebben utoléri a felkérés. Én viszont nem szeretek napi szinten posztolni, főleg nem a magánéletemről. De szakmai szempontból tény, hogy sokan így értesülnek, hogy hol, mit énekelt az ember. Szóval nélkülözhetetlen egy előadóművész számára.
PRAE.HU: A média foglalkozik rendesen a zenével?
Most azt látom, hogy sok felületen elérhető a komolyzene, és a járvány kezdete óta ez fokozódik. Nemcsak a Mezzo tévé, hanem rengeteg más csatornán is lehet koncerteket, koncertekről hallani.
A klasszikus zene rendkívül kevés helyen jelenik meg. A nyomtatott zenei sajtó, ahol labdába rúghatnánk, a Muzsikával és a Népszabadsággal jórészt megszűnt. Online létrejöttek ennek a rétegzenének megfelelő oldalak, de csak azokhoz jutnak el, akiket igazán érdekel a téma. Szomorú, hogy a mainstream médiában mennyire nem vagyunk jelen. Például a kortárs magyar irodalom szélesebb körben ismert, a kortárs klasszikus zeneszerzésről ellenben sokkal szűkebb közönség tud bármit is. És akkor még csak magyar kortárs zenéről beszéltem, a nemzetközi ennyire sem kerül be a köztudatba. Örülnék, ha a művészek jobban látszódnának, mert szükség van emberekre, akikre fel tudunk nézni, hangadókra, akiknek a művészete irányt mutat számunkra, és akiket pusztán azért fogadnak el, amit alkottak.
Németországban igényes kulturális magazin a VAN, Franciaországban a Diapason. De az üzlet már ezekbe is jelentősen beleszól: akinek a menedzsmentje megveszi a cikkeket, az jelenik meg bennük többet. A nyomtatott sajtónak szerintem mindenhol nehéz a dolga, de az online sajtóval is akadnak nemzetközileg érvényes problémák. A szűk tudományos-igényes réteg és a bulvár között űr tátong, amit be kellene tölteni. Nekem fontos volna például, hogy igényes és hozzáértő kritikát kapjak, amit nem nagyon tapasztalok. Nincs megfelelő platformja a visszajelzésnek, ehelyett élménybeszámolók vagy kommentek formájában látom viszont a reakciókat. A kritikusok gyakran nem értenek a zenei interpretációhoz. Koncerteken néha megmutatok egy darabot unalmasan, rosszul, aztán eljátszom jól is. Mi azon dolgozunk, hogy milyen minőségű a hangok kapcsolata, mert valóban ez a lényeg. A közönség érzi a különbséget jó és rossz előadás között, de általában nem tudja megfogalmazni, mert nem magától értetődő.
Tavaly a Trafóban volt egész estés performanszom, és külön kiemelném a Trafó sajtósait, mert elképesztő munkát végeztek. Szerintem a köteteknek általában kevés visszhangjuk van, habár az irodalmi közeg és a kapcsolódó folyóiratok, online felületek rengeteget dolgoznak, nehéz bekerülni a mainstreambe, pedig az a jó, ha a kötet eljut az olvasójához. Ebben lenne felelőssége a médiának, hogy szélesebb skáláját mutassa be az íróknak-költőknek.
Az is fontos, hogy a fiatal kritikusoknak legyen elég terük, mert nagyon jók! Élvezet olvasni a mostanában megjelenő kritikákat! Jó lenne kritikaírást is tanítani, nem tudom, most vannak-e lehetőségek erre.
Arra nem annyira látok rá, hogy Magyarországon hogy megy. Úgy tűnik, a budapesti színházak rendszeresen jelen vannak, lehet tudni róluk. Svájcban a fesztiválokról vannak nagyobb hírek. Nehéz válaszolni, nem vagyok nagy médiafogyasztó.
Azt hiszem, sokaknak nincs a fejében, hogy az is egy szórakozási forma, hogy színházba menjenek. De ez megváltoztatható, és különösen fontos, hogy ne csak a fővárosi színházak legyenek előtérben.
Régen mindig meg kellett hajtani a médiát, mert magától semmit sem csinált. Úgyhogy az, hogy ezt most maguk csinálják, új jelenség. Mindig is úgy volt, hogy telefonálni kellett az újságírók után, jöjjenek és gondolkozzanak azon, amit látnak. És ez nem is mindig sikerült: ha jöttek, többnyire közhelyeket írtak.
Rálátásom van, ha érdekel és rákérdezek. Ráhatásom kevéssé, és ez így is van jól. A marketing egy külön szakma. Szereptévesztésnek tartom, ha egy fordító rá akarja erőltetni a kiadóra, hogy milyen stratégiával adja el a könyvet. Nagy a kísértés, mert persze imádjuk a szerzőnket, imádjuk a könyvet, azt akarjuk, hogy a csapból is a mi fordításunk folyjon, amikor megjelenik. De tudni kell, hogy a mi könyvünk eladása egy nagyobb képbe illeszkedik, a kiadónak van egy összetett stratégiája. Úgy vagyok vele, és tudom, hogy sokan nem osztják ezt a nézetet, hogy a könyvet a kiadónak kell eladnia, nem nekem, ennélfogva bizonyos döntéseket át kell engednem neki. Ilyen a borítóterv, de ilyen a címadás is. A borítót könnyen elengedem, egyszerűen azért, mert nem értek a vizuális részéhez. Például most jelent meg a Magvetőnél Doron Rabinovici A földönkívüliek című könyve, amit én fordítottam; a könyv borítóján egy rikító zöld felfújható emberke van, ami nekem először nagyon direktnek hatott, viszont be kell látni, hogy ez a kép egy social média felületen nagyon jól ki tud tűnni. A cím már kényesebb ügy, mert a címadás az a felület, ahol a fordítói koncepció gyakran ütközik a kiadói szempontokkal. Én ebben azt a policyt követem, hogy ha más címet akar a kiadó, mint én, akkor egy bizonyos pontig érvelek a saját verzióm mellett, de a végső szó a kiadóé.
Ahogy látom, a legtöbb kiadó számára nem nagyon van más lehetőség a promócióra, mint az online tér, plakátot nem sok kiadó engedhet meg magának. Szerintem érdemes a szükségből erényt kovácsolni. Az online tér, a közösségi média teret enged a személyes történeteknek, és a személyes történettel a könyveket is jól el lehet adni. Én például szoktam személyes promót készíteni a számomra fontos könyvekhez. Csinálok egy szelfit a könyvet az arcom elé tartva, úgy, hogy a szemem látszik ki mögüle, kifejezve, hogy ott állok a könyv mögött, meg hogy szeretem a nyomtatott könyv illatát, és írok pár mondatot is hozzá. Ez már egy sorozattá vált nálam, Ambrus Judittól vettem az ötletet egyébként.
Számít az, hogy az emberek ajánlják egymásnak a könyveket, illetve egyre fontosabbá válik a Moly is. Én is tapasztalom és fordító kollégáktól is hallom, hogy elképesztően fordítótudatosak az ottani kontentek írói, nagyon érdekes visszajelzéseik, észrevételeik vannak. Pozitív tendencia, hogy egyre jobban látszik a fordító a könyvkiadás folyamatában. Ebben valószínűleg szerepe van a fordítói aktivitásunknak, egyre inkább alapvetés, hogy feltüntetik a fordító nevét is.
Szerintem ez még a rendszerváltás előtti időknek az egyik következménye. Kiépült egy komoly színházi struktúra, olcsó jegyekkel, mert a pártvezetésnek is fontos volt, hogy ezekre a zárt és könnyebben ellenőrizhető terekbe beengedjék az embereket. Ennek kialakult egy tradíciója, melynek következményeképpen a színházba járás „automatizmusára” még a rendszerváltás után sokáig alapozhattak a színházak. Idővel észrevették, hogy ez nem megy, kiöregedett egy generáció, amelyiknek automatikus volt a színházba járás, és jött egy újabb, amelyiknek egyáltalán nem az. A Trafó élen járt ebben, Szabó György nemzetközi példákból kiindulva nagyon hamar hozta a közönségkapcsolat és a marketing lehetőségeit. Talán azért is, mert ő mozog a legkeményebb terepen a nemzetközi, kortárs előadó-művészetben. Amit ő szolgáltat, arra nincsen automatikus igény, azt valahogy meg kell teremteni. A legalapvetőbb annak tudatosítása, hogy mára nem automatikus a színházba járás.
Először is azt kell leszögezni, hogy Magyarországon kívül mindenhol van komolyan vehető közmédia, amely pártpolitikától függetlenül szolgáltat, és tematikusan foglalkozik a kultúra, azon belül a művészetek kérdésével is. Ezekre a műsorokra ráadásul van közönségigény is. Magyarországon azt tapasztalom, hogy a művészettel való foglalkozás végletesen a bulvár felé fordult. Kizárólag a sztárolás megy, maga a művészet kiszorult a tömegmédiából.
Szerintem megfelelő mértékben foglalkozik vele, de nem megfelelően. Ha megnézzük például a Virtuózok című televíziós műsort, úgy érzem, hogy ami ott történik, az legalább annyira káros, mint amennyire hasznos. Nem is közvetlenül a műfajra káros, hanem azokra, akik ott sikeresnek érzik magukat. Mert akik ott sikeresnek bizonyulnak, nincsenek erre felkészülve sem szakmailag, sem zeneileg, sem pedig személyiségükben. A természetes művészi fejlődéssel ellentmondó elvárásokkal találkoznak, ami hosszabb távon káros lehet rájuk nézve…
PRAE.HU: Említetted a kritikákat. Rálátsz a berlini, sőt palermói és magyar kritikaírás jelentőségére?
A palermóit nem tudom, ott igazi undergroundban, vagyis rendszeren kívül éltünk, dolgoztunk, nem foglalkoztunk a „rendszeren belüli” kritikákkal. A német kritikaírásnak jóval jelentősebb szerepe van az újságot olvasók körében. Márpedig Németországban a felnőtt olvasó emberek olvasnak újságot. Itt egy kritika meg tud buktatni egy előadást. Én is játszottam olyan darabban, amiről rengeteg rossz kritika született, és ez annyira meghatározta a színházba járók kedvét, hogy hamar le kellett venni a műsorról. Ennek az ellenkezője is meg tud történni. Magyarországon pedig azt vettem észre, hogy a kritikának nincs olyan súlya. A színházak törzsközönsége attól függetlenül megnéz mindent, hogy mit írnak róla. Lehet, hogy ennek gyökere valahol a történelemben keresendő, a szabad véleménynyilvánítástól való általános félelemben. Berlinben más a véleménykifejezés kultúrája, tradíciója. Kint a kritikának ugyanúgy jelentősége van, mint annak a gondolatnak, hogy az ember igenis tud tenni a sorsa alakulása érdekében, és ha felemeli a hangját, ha igazságtalanság éri, akkor szól érte, annak lehet eredménye. De nem elég színházrajongónak lenni ahhoz, hogy írjon róla az ember. Komoly szakmai felkészültség áll a kritikusok mögött.
Amikor hazajöttem, azzal töltöttem három évet, hogy az interneten fellelhető adatokból összeállítottam egy ötfüles, színkódokkal ellátott Excel-táblázatot – nagyságrendileg öt-tíz görgetésnyi anyagot – a különböző galériákról, kurátorokról, múzeumokról, könyvkiadókról és fotómagazinokról, vagyis hogy az adott helyen ki az, akivel érdemes lenne felvennem a kapcsolatot, mi az illető telefonszáma, munkaideje, postacíme. Döntően európai, észak-amerikai, de japán és talán koreai címek is szerepeltek itt. Ezután fontos kritérium volt, hogy el tudom-e képzelni az éppen aktuális munkáimat az adott intézmény profiljában, hiszen ez alapján állítottam össze egy rangsort a magam számára, és kezdtem el pdf-eket gyártani, önéletrajzokat és portfóliókat. Százával küldtem az e-maileket. Ha létezik egy lista arról, miket ne tegyél soha a művészeti karriered fejlesztése érdekében, akkor valószínűleg ez lenne a legeslegelső pont benne. De nem volt más lehetőségem, úgyhogy beleálltam. Meglepően sokan válaszoltak a leveleimre, és számos együttműködés kezdődött az e-maileknek köszönhetően, például az első nyugat-európai galériás megjelenésem is. Utólag úgy látom, azért is nagyon megérte kifejleszteni ezt a táblázatos módszert, mert segítségével fel tudtam mérni a terepet. Kiépítettem egy olyan információs bázist, amely alapján láttam, mekkora is a játéktér. Ez a későbbiekben nagyon megkönnyítette a tájékozódást és a kommunikációt a művészeti világban. Érdekes, hogy ez az interjú szintén azért készül velem, mert sikerült érvényesülnöm a szcénában.
Úgy látom, hogy az igazán fontos fesztiválszervezők nem hívnak meg egy zenekart YouTube alapján. Inkább elmennek egy másik fesztiválra meghallgatni egy adott zenekart, hogy milyen élőben, milyen a kapcsolata a közönséggel, és ott győződnek meg arról, hogy meg akarják-e hívni. Egyrészt az élő élmény, másrészt pedig a személyes kapcsolódások iszonyatosan fontosak, hogy „ő megbízik az ügynökömben, kiadómban”, ami nem az én személyes kapcsolati tőkém, hanem az ügynöké vagy a kiadóé. Ez pótolhatatlan. Rengeteget fejlődött a zenei képzés az utóbbi időben, elképesztően sok jó zenész van. A kiadók és a fesztiválszervezők emiatt nagyon nehéz helyzetben vannak, hogy hogy válasszák ki a legérdekesebb friss produkciókat. Hihetetlenül nagy a verseny.
Ma nagyobb lobbizásra van szükség, mint régen. Kevesebb ideje van az embernek körbenézni, és nehezebb kihalászni a jó dolgokat. Kevés olyan marketingirodát látok, amely a színház produktumait jól el tudja adni. Illetve nem is az eladás a kulcs, hanem eleve nehezebb megismertetni a lehetőségeket, hogy egyáltalán csak tudjanak róla az emberek. Ráadásul a bőség mellett az is szempont, hogy nagyon csalóka egy trailer, mert elkápráztatja a szemet két percig, de lehet, hogy az előadás két óra unalom.
PRAE.HU: Az üvegművészetről viszonylag keveset hallani itthon, úgy tűnik, nincs igazán az előtérben. Mi lehet az oka, és mit lehetne itthon jobban csinálni? Melyik országban foglalkozik a média megfelelően ezzel a művészeti ággal?
Amerika ilyen szempontból is fantasztikus hely, hiszen van egy művészetet támogató ultragazdag rétege, sőt ebből néhányan kifejezetten az üvegművészetre fókuszálnak és komoly gyűjteménnyel bírnak, ami tényleg utánozhatatlan. Ez a pár üvegműgyűjtő szinte versenyez egymással, de eközben sok középosztálybeli is elkezdett üveggyűjteményt építeni. Emellett sok üveggel foglalkozó múzeum található, ilyen például a norfolki Chrysler Museum. Az Urban Glass és a Brooklyn Glass pedig New York két nagy üvegművészeti központja. A széles mecénás réteg és a múzeumok egymást erősítik. Amerikában az üvegfúvást társadalmi kérdésekkel kötik össze, hogy kitörési lehetőségként kínálják a nehéz sorsú fiataloknak: cégek, alapítványok és patrónusok segítik ezt például olyan eseményekkel, ahol a gazdag sztárfocista és a szegény diák ugyanazon a helyen alkothatnak. A cégek érdekeltek ebben, hiszen a kultúratámogatásért cserébe kevesebb adót fizetnek. Ezt kellene valahogyan itthon átvenni, és be kellene vonni a különböző társadalmi rétegeket a művészetbe. Megmutatni, mit is jelent alkotni, és mennyire nehéz, de jó dolog ez.
PRAE.HU: Hogyan történt az ügynökséggel való kapcsolatfelvétel?
Nagyon egyszerűen, egy illusztrátor barátnőm megadta a webes elérhetőségüket, aki nagyon meg volt elégedve az ilyen jellegű munkaközvetítéssel, mert tapasztalata szerint precízen és korrekt módon fizetnek. Adott nekem egy listát, amelyről aztán kiválasztottam három ügynökséget, s az egyik volt a már említett amerikai, ők rögtön válaszoltak is. Kaptam tőlük egy próbamunkát, melyet szintén kifizettek, utána pedig felvettek a művészeik közé. Úgy gondolom, tényleg nagyon egyszerű manapság az interneten munkát találni.
PRAE.HU: Az internet, a különböző közösségimédia-felületek jól használhatók önmenedzselésre?
Igen, sok esetben jól tud működni, bár ezeknek a hatásmechanizmusát nem tudom teljesen megfejteni. Az is kérdés, hogy valójában mennyire hatékonyak a szakmai munkához ezek a felületek. Engem is foglalkoztat, hogyan lehetne a kortárs tánccal nagyobb közeget elérni. Ehhez nyilván szükséges a jelenlét és a rendszeresség, de egyelőre nehéz megfogni, hogy miként kéne hatékonnyá tenni a kommunikációt. Magyarországon nincs egységes kommunikáció, alig van jelen a médiában ez a terület. A támogatási rendszer is inkább a létrehozásra fókuszál, és nem a produkciók utóéletére, megjelenésére. De érdemes próbálkozni és egyénileg is lehet tenni ezért a területért. Az említett IZP Kollégiumnál már digitális tartalmak létrehozására is lehet pályázni, ennek égisze alatt olyan online táncvideó-sorozatot tervezek, ami a kortárs táncot és azon keresztül az önkifejezést szélesebb körnek tudja eljuttatni.
PRAE.HU: Amiben sokat segíthet a média. Mi a tapasztalatod, hogyan foglalkozik a kinti média a képzőművészettel, és hogyan a hazai? Figyelemmel kíséred a rólad megjelent cikkeket?
Igen, ilyen szempontból a napilapoknak is fontos szerepük van, és nagyon színvonalas ezeknek a kulturális rovata. Ha megjelenik egy kiállításról egy cikk, az kétszeresére, háromszorosára növelheti a látogatók számát. Az emberek olvassák, és aktívak és kíváncsiak is egyben. Természetesen követem a saját kiállításaimról megjelent sajtóanyagot is, mert fontos számomra, és be tudom építeni a szakmai életrajzomba is. Viszont úgy, hogy 25 évet éltem külföldön, nem nagyon követtem a magyar sajtót és a változó eseményeket sem. Ismerem a szakmai lapokat, de nem nagyon figyelem őket, az online újságírás itt fontos szerepet tölt be, olyat, aminek nincs is nyomtatott formája.
Az Avignoni Fesztiválon az volt számomra nagyon érdekes, hogy sokkal inkább lokálisnak éltem meg a fesztivált, mintsem nemzetközinek. Például a produkciókat felirat nélkül mutatták be. A korábbi fesztiváltapasztalataim alapján mindig fontosnak tűnt, hogy ha nemzetközi fesztiválról van szó, akkor legyen angol fordítás. Szerintem ez hatással volt arra is, hogy a francia közönség nem feltétlenül figyelt fel bizonyos előadásokra. Nem igazán voltak kapcsolódások a helyi intézményekhez, szcénához, ezért onnan nem is érkeztek megkeresések.
Úgy érzem, például bizonyos pályázatok esetén, hogy a munkáim sokszínűsége néha hátrány, mert így nem tudom elhelyezni magamat egy bizonyos területre. Másrészt az ellenkezője is működni tud, kitűnök azáltal, hogy más területekkel is kapcsolódom, különböző médiumokat használok, és ez felkelti az emberek érdeklődését. Az is az építkezés része, hogy az ember kiismerje az adott fesztivál, program, pályázat ízlését, szempontjait. Érdemes visszajelzéseket is kérni, ha nem sikerül egy próbálkozás, egy pályázat, akkor meg lehet kérdezni, hogy miért és mi nem működött. Nagyon diverz a működésmódjuk, én is minden munkafolyamatnak leszűröm a tanulságait, következményeit, és ezekből lépek tovább.
Lehet a Facebookot arra használni, hogy az ember összegyűjti magáról a fotóit, meg lehet az előadásokat promotálni. Közönségszervezés céljából egészen jól működik. De van rengeteg ismerősöm, aki nincs is fent a közösségi felületeken, sokan nem használják.
PRAE.HU: Ezek szerint nem ezen múlik, hogy kapnak-e munkát.
Nem hiszem, hogy színészi munkát ezen keresztül kap az ember. Nem gondolom, hogy ez meghatározza a pályát.
Itthon a nullával egyenlő a vágó munkájával kapcsolatos tudás, innen pedig nem nagy állítás, hogy más országokban esetleg jobban képben vannak. Franciaországban és az angolszász világban nagyobb az ázsiója ennek a szakmának, de még a németeknél sem igazán jellemző, hogy tisztában legyenek a vágó szerepével. Sajátos pozíciójából adódóan az USA-ról elmondható, hogy ott valamivel jobb a helyzet, de ebben az esetben egy kontinensnyi országról beszélünk, óriási különbségekkel. Los Angelesben remekül tudják sajtózni magukat a vágók, ami nem csoda, tekintve, hogy rengetegen vannak, és sok pénzből dolgoznak. De még itt sem, így sem ismeri őket a széles nagyközönség vagy a szakma. Remekül példázza ezt az Oscar-díjak kiosztását követő anonim kutatás, mely során a megkérdezett filmes szakemberek megindokolják, miért adták le a valakire a voksukat. A legszerencsésebb választ az adta, aki bevallotta, hogy ő megkérdezett egy – a jelöltek között nem szereplő – másik vágót, kit javasol a díjra. Arról, hogy a vágó valójában mit csinál, legfeljebb egy másik vágónak lehet igazán fogalma. Az utóbbi időben mintha a színészek kezdenének egyébként egyre többre értékelni bennünket, látván, hogy képesek vagyunk „megmenteni” valamit, ami a forgatáson még messze nem volt tökéletes.
PRAE.HU: A kritikák fontosak? Része lehet a sikernek?
Egyszer bekereteztettem és kitettem a falamra egy rossz kritikát. Nem értettem vele egyet, de érdekesnek találtam, és azt akartam, hogy időnként ráessen a pillantásom. Engem érdekel, hogy mit mond a másik, de nem értem azokat, akik fétisként viszonyulnak ahhoz, ami megjelenik írásban. Sokszor azt se tudjuk, mi is az a portál, ahol megjelenik valami, azt se tudjuk, ki írta – mégis nagyobb jelentőséget tulajdonítunk neki, mintha egy ismerős elmondaná, hogy tetszett-e neki, amit csináltunk. Politikailag talán még számít, bár ez is egyre kevesebb lapra igaz. A Frankfurter Allgemeine Zeitungnak sokat esett a színvonala, legalábbis ami a művészeteket illeti. Minden bulvárosodik, talán csak a New York Times meg a Washington Post tartja még magát. Ha ott írnak valamit, az még számít. A kritika egy szakma. Vannak olyan kritikusok, akiket kedvelek, és nem feltétlenül azért, mert egyetértek velük, hanem mert tetszik a stílusuk, mert önazonosan és színvonalasan írnak. Szerintem annak a kritikának van értelme, amelyik elhelyezi az előadást egy összefüggésrendszerben, információt ad annak, aki már látta, hallotta, vagy aki el akar menni meghallgatni, megnézni. Fontos segítség az, ha körülbelül tudjuk, mihez képest mire számítsunk mint közönség. Erre való a kritikus, és ehhez hitelesnek kell lennie.
PRAE.HU: Van különbség az amerikai meg a magyar kritikaírás között? Hitelesebb az egyik, mint a másik?
Az újságírás egészen furcsa jelenség. Gyakran az a benyomásom, hogy sok kritikus egyszerűen nem tud írni. Az is alapprobléma, hogy az újságíróknak annyit kell termelni, hogy már át se nézik a szövegeiket. Mára olvasószerkesztő is egyre kevesebb van. Engem ez bosszant. A San Francisco Chronicle-ben jelent meg nemrég egy nagyon negatív kritika John Adams legutóbbi operájáról. Annak például minden szavát elhittem, elsősorban azért, mert már egy ideje ugyanazt láttam-hallottam én is az Adams operákban, amiről ők is írtak. De azért nekik is vigyázniuk kell a közönségre, figyelniük arra, hogy másnap is menjenek az emberek operába, és ha rosszat írnak, az erre hatással lehet. 15-20 éve egy New York Times-cikk miatt művészek karrierje szakadhatott félbe, mert többet nem hívta őket senki. Ilyen ma már nincs, vagy csak nagyon ritkán.
PRAE.HU: Ez jó szerinted?
Nem tudom. Ez nem jó vagy rossz, hanem egy állapot, ami az internet-kultúrával van összefüggésben. A különböző, akár no-name online fórumok ugyanolyan jelentőséggel bírnak – legalábbis az átlagolvasó szintjén – mint a New York Times. Ahogy Csáth Géza írt kritikát, az művészi szint volt. Kroó György is azt mondta, hogy zenéről írni nem lehet, de ha muszáj, akkor legalább legyen a szöveg minősége is olyan magas, mint a zenéé, amiről szól. Szerintem, aki saját magáról, a saját napjáról, saját érzéseiről, hogylétéről akar írni, az írjon a vélemény rovatba vagy a blogjába. Az ilyet felesleges és félrevezető kritikaként megjelentetni.
PRAE.HU: Jó a fiatalok marketingje, segítik a megjelenésüket?
Szerintem ez nem életkortól, hanem személyiségtől függ. Vannak zseniális zeneszerzők, akik két mondatot nem tudnak összefüggően elmondani. Ők azok, akiknek ha a rendszer, az intézmény nem segít, nagyon nehéz az érvényesülés. Most azoknak van itt az ideje, akik két évvel előre meg tudják mondani, hogy miről fognak komponálni, prezentálnak egy darableírást, időtartamot, hangszer-összeállítást egy még nem is létező műhöz. Így lehet pályázni, felkéréseket is így kapunk. Ez abszurdum. Én igyekszem a saját erőmből is támogatni, segíteni azokat, akik nehezen fejezik ki magukat más médiumban, mert a zenének önértéke van, és engem elsősorban az érdekel. Csak azért, mert valaki autista, vagy például dadog, még lehet zseniális zeneszerző.
Lehetsz bármilyen tehetséges, ha nem tudsz kommunikálni, főleg a rendezővel, és nem fogadod el, hogy elsősorban az ő látomását kell lefordítanod, illetve nincs önismereted, jó pszichológiai érzéked, vagy nem tudsz a film egészében gondolkodni, és nem tudod elfogadni, hogy egy nagy gépezet része vagy, akkor nem lesznek munkáid. És amikor már minden együtt van, akkor játszik a szerencsefaktor is. Például, hogy kitör-e egy világjárvány…
Fogalmam sincs, hogy hol kap megfelelő marketinget a klasszikus zene egyáltalán. Azt érzem, a magyarországi sajtóban a klasszikus zene nagyon szűk teret kap. Az általam olvasott nagyobb hírportálok nem túl szerencsésen közelednek a klasszikus zene felé, illetve nem is próbálnak közeledni. Persze van egy-két kisebb próbálkozás. Az is valószínű, hogy ez nem csak az ő hibájuk, mi is lehetnénk nyitottabbak a sajtó felé.
Különösen a közösségi médiára jellemző, hogy egyre komolyabb befolyással bír, nemcsak a zeneiparban, hanem szinte minden területen. Azok tudnak leginkább érvényesülni, akik intenzíven foglalkoznak a közönséggel, és már-már személyes kapcsolatot tartanak fenn a rajongóikkal, például Facebookon és Instagramon keresztül.
A szakma tájékozódását szolgáló médiumok ugyanakkor egyre inkább visszaszorulnak, de léteznek még és rendelkeznek is valamennyi hatással. Ha egy művészről szakmai folyóiratban, például a BBC Music Magazine-ban vagy Operaworldben cikk jelenik meg, akkor a koncertszervezők tudják, hogy őt komolyan lehet venni. A klasszikus értelemben vett kritikai fórumok ugyanakkor fokozatosan eltűnnek. Mintha a kritika is áthelyeződött volna a közösségi média világába, a szakértői kritika és az ennek helyet adó platformok megszűnőfélben vannak, miközben egyre több a blogger, akik más szintet képviselnek, de nagyobb eséllyel képesek orientálni a zenefogyasztókat.
Külön ki kell emelni a YouTube-ot mint megjelenési lehetőséget. Alapvető tájékozódási fórumról van szó, ahová a Spotify-jal és más zeneszolgáltatókkal ellentétben bárki, bármikor feltölthet tartalmakat. Ha hallunk egy zenészről, akit nem ismerünk, a honlapjának felkeresésén túl első dolgunk megnézni, hogy YouTube-on mit találunk tőle. Rendkívül fontos, hogy a fiatalok minél több és jobb minőségű felvételt töltsenek fel magukról; egy koncertszervező számára a zenei tartalom mellett árulkodó lehet a felvétel helyszíne, a hangminőség, a közreműködő zenésztárs is. Az, hogy mennyien látták az adott videót, szintén informatív, de nem döntő, hiszen léteznek olyan praktikák, amelyekkel meg lehet lovagolni a YouTube-ot vagy a Facebookot hajtó algoritmusokat, megnövelve a nézettséget. Elképzelhető, hogy hamarosan már nem is az lesz a legfontosabb az érvényesüléshez, ki milyen zenei értékeket hoz létre, hanem hogy mennyire érti és tudja kihasználni azokat az algoritmusokat, amik ezeknek az online platformoknak a működését szabályozzák.
Itt is akadnak kivételek: a nagy öregeknek, ikonoknak egyáltalán nincs szükségük ilyesmire, és nem is foglalkoznak az online jelenlétükkel, legfeljebb a rajongóik hoznak létre róluk különféle oldalakat. Kérdés azonban, hogy ez a generáció meddig tart, például a mostani ötvenévesekkel így lesz-e.
Amerikában minden számít a casting során: milyen iskolába jártál, milyen az ügynököd, mennyi követőd van…
PRAE.HU: Komolyan megnézik, hogy hány követőd van?
Hogyne, sőt így hirdetik meg a castingot. Találtam olyan felhívást, hogy legalább 150 ezer követő kell, különben nem vagy érdekes. Nem minden produkciónál működik így, de van ilyen.
Nagyon sokan szeretnének érvényesülni, és ezzel együtt megnőtt a munka, a filmek mennyisége. Kicsi az esély, hogy színészként csak úgy castingokra jelentkezve kiválasztanak egy szerepre. Azt látom az utóbbi évek tendenciájaként, hogy az az igazi kitörési lehetőség, ha az ember maga teremt valamit, legyen az színház, kisfilm, bármi, amiben kifejezheted magad.
Mert azzal együtt, hogy rengeteg tényezőtől függ az érvényesülésed, az is igaz, hogy Amerikában, ha valamiben jó vagy, hagyják, hogy csináld, és nem akadnak fenn azon, hogy van-e papírod róla. Ezért bátrabb is mindenki, és például ha valaki a végzettsége szerint színész, nem tépelődik azon, hogy csinálhat-e produceri munkát, ha ahhoz van kedve. Sem azon – tegyük hozzá –, hogy két forgatás között elmenjen-e például pincérkedni.
PRAE.HU: Említetted az ügynök fontosságát, Magyarországon nem igazán bevett dolog, hogy ügynökök képviseljenek színészeket.
Pedig nagyon jó lenne! Én több, mint 10 éve dolgozom itthon is az ügynökömmel, aki a jogi és üzleti részét segíti a munkámnak. Hatalmas segítség, hogy valaki tárgyal pénzről és szerződésről, én pedig játszhatok, hisz ahhoz értek. Azt is vegyük figyelembe, hogy Amerikában rengeteg emberről beszélünk, és nemcsak amerikai színészekről, hanem ausztrálokról, angolokról és mindenkiről, akik ott akarnak érvényesülni. Muszáj, hogy valaki bevállalja ezeket a feladatokat
Az ügynökségnél, mely időközben kinőtte magát és lett egy New York-i székhelye is, több ügynökkel dolgozom együtt, akik folyamatosan küldik nekem a megbízásokat, ezekből válogatok, s ezután már csak a kiadókkal, megrendelőkkel kommunikálok – tehát főleg amerikai vagy angol könyveken dolgozom. A személyes jelenlét főleg az együttműködés kezdetén volt fontos az interjú miatt, de előfordul persze, hogy meglátogatom az ügynökséget Londonban vagy New York-ban.
PRAE.HU: Segít a média abban, hogy mindenkinek meglegyen a helye?
Igen. Bár én kicsit negatív vagyok, mert azt látom, hogy egy jó Instagramprofil magasra tud repíteni olyanokat, akik szakmailag nem biztos, hogy megérdemelnék. Jobb esetben persze összeér a kettő, vagyis az adott művész marketingje is megfelelő, és közben szakmailag is kiemelkedik. Yuja Wangot tudnám felhozni, aki elképesztő zongorista, és áll mögötte egy remek marketing is. Van azonban olyan énekes is, aki minden lélegzetvételt megoszt magáról. Nem tudom, miért van erre igénye, illetve az embereknek miért van arra igényük, hogy ezt lássák.
PRAE.HU: De ez azt is jelenti, hogy őt hívják koncertekre? Konkrétan befut szakmailag az Instagram segítségével?
Igen, ugyanis ha valaki jól néz ki, és ezt az adottságát megfelelően használja, lesz 20.000 követője. A kommentek meg arról szólnak, hogy milyen szép, és nem arról, hogy hogyan énekel, hogyan játszik. A koncerttermek az eladott jegyek és CD-k számát nézik, márpedig az ilyen népszerű előadó koncertjére sokan meg fogják venni a jegyet, és nem az számít, hogy hogyan énekel.
PRAE.HU: Te is pörgeted a saját Insta- és Facebook-oldaladat?
A Facebook-oldalamon megosztom a koncerteket, de semmi magánjellegűt nem posztolok. Az Instára meg bármit kiteszek, amit érdekesnek találok.
PRAE.HU: Akkor szerinted a social medián kívül milyen marketingeszközök fontosak?
Lett most honlapom, illetve nagyon fontos a Youtube. Nekem nincs fönt túl sok felvételem, de érdemes lenne a jó felvételeimet feltölteni. Én ebben nem vagyok olyan jó, de dolgozom rajta, illetve most már van segítségem is például abban, hogy hogyan érdemes videót készíteni.
PRAE.HU: Ezek szerint nem foglalkozik a média eléggé a fiatalokkal?
De, viszont csak azzal, akiben látják a potenciált. Csak az eladhatóság a szempont. Én kapásból fel tudnék sorolni húsz velem egykorú énekest, akik világkarriert érdemelnének. De egyszerűen nincs mögöttük marketing. Külföldön is, itt is azt nézik, hogy valaki mint termék eladható-e. Ez nem jó irány szerintem, mégis efelé tart a világ. Általában, aki eladható termék lesz, az erre vágyik is, és kiszolgálja az ezzel kapcsolatos igényeket.
PRAE.HU: A karanténhelyzet miatt mozgásinstallációkat készítesz az erkélyeden a közösségi médiára. Fontos neked az online csatornákon való jelenlét?
Úgy gondolom, hogy üzleti szempontból nagyon fontos. A Facebook a social médiának a szórakoztatóbb vagy egyszerűbb formája, az Instagram vagy a Twitter inkább szakmaibb. Legalábbis mindazon művészeti területeken, amiket én követek. Fontos és nem mindegy, hogy mit posztol az ember, hogy az igazi titkokat nem rakja ki, de közben annyit mégis, hogy felkeltse a figyelmet. (…)
PRAE.HU: A social medián kívül az egyéb médiumok szerinted megfelelően foglalkoznak a tánccal, táncművészettel?
Abszolút. Van egy komoly szakterület, ahol filozófiai, történelmi síkon intellektuálisan reflektálnak arra, amit látnak. Nem is feltétlenül kritikák, inkább elemzések ezek.
PRAE.HU: Mi a meglátásod, milyen a kritikaírás a különböző országokban?
Nehéz erre válaszolnom, mert ilyen módon nem követem. Ha nekem szükségem van elemzésekre valamihez, akkor utána keresek. Amikor megnézek egy előadást, akkor a személyes élményem vagy a rám tett hatás fontosabb számomra, mint az, ami egy kritikában olvasható. De az alkotóknak a szakírók véleménye bizonyára nagyon fontos, és követik is az írásaikat. Engem is mindig érdekelt, mit írtak rólam. Tiszteletben tartottam azt, hogy aki először látja a darabot, annak mik az impressziói.
PRAE.HU: Volt, hogy tanulságos volt a számodra egy kritika?
Volt egy érdekes eset. Életemben először, amikor eltáncoltam Markó A csodálatos mandarinját, a premier után három nappal Budapesten jött velem szembe Molnár Gál Péter, akit nem ismertem személyesen, de tudtam, hogy ő az. Megállított, és azt mondta, „most adtam le a cikket a Mandarinról, de magáról nem írtam egy sort se”. Majd távozott, én meg álltam még egy ideig egy helyben… Nem telt el egy év, jött a Bolero, amiről már a próbaidőszak alatt elterjedt a színházban, hogy valami atombomba készül. Markó Iván is megérezte, hogy ez elég jó lesz. Viszont a Győri Balettnél nem a táncosok nevének megismertetése volt igazán „előnyben”. A premier előtt negyedórával lehívott Iván az öltözőjébe, és azt mondta, hogy „ha sikered lesz este, tudd, hogy nem neked szól, hanem kizárólag nekem.”
Akkor 18:45 és 19:00 között értettem meg Molnár Gál Pétert: azért nem írt rólam, mert tudta, hogy nincs még itt az ideje. Hogy Iván és ez az egész rendszer, amire felépült a Győri Balett, nem bírná el, hogy kihozzon egy sztárt. Aztán a Bolerónál már megírta. Szóval nem telt bele sok idő, hogy pontosan rájöttem, MGP miért tette, amit tett, és tudtam, hogy jól tette. Igaza lett.
Azt hiszem, azzal nem mondok semmi újat, hogy a botrányokra kiélezett, a mindennapi képtelenségeken felspannolt társadalmi ingerküszöböt, a művészet már alig képes ingerelni. Így a médiában is csekély felület foglalkozik ezzel. Korunk sztárjai: politikusok, üzletemberek, és különféle szociopaták. Mitől lenne hírértéke egy Hamlet-interpretációnak? A média iparággá nőtte ki magát, s bár, azt hiszem, sosem volt ekkora hatalma átalakítani életterünket, ne legyenek illúzióink, minden az eladhatóságról és a profitról szól. A színház piaci értéke alacsony, de talán ebben rejlik az esélye is, megmaradni kevésbé kommerciálisnak.
Nem, de egyáltalán a kultúrával sem. Teljesen háttérbe szorult a médiában a kultúra, nincs hírértéke, senkit nem érdekel. A kapitalista médiatulajdonosok nem látják fontosnak, hogy legyen kulturális újságírói stábjuk, rovatuk. Miközben például Németország két legfontosabb napilapjának külön betétje van, ami csak ezzel foglalkozik. Itt nincs erre igény, ezért is szűnnek meg, vagy térnek át online felületre. De lássuk be, mi sem vesszük már meg őket, akik érdeklődünk és csináljuk! A magyar lakosság számára a kultúra nem játszik akkora szerepet, nincs benne annyira az életének a központjában, mint egy francia vagy német ember tudatában. Nem temetem a kultúrát, mindig van egy hullámzás, de most pillanatnyilag nem felfelé tart.
Ha megkeres egy magazin művészeti vezetője, általában csatol egy-két példát a weboldalamról, vagy az Instagram oldalamról – mutatva, hogy milyen jellegű képet szeretne tőlem.
Szerinted a média megfelelő módon foglalkozik a kultúrával? Ez egy álnaiv kérdés. Akkor is, ha a szakmai részét értjük alatta. És csak általánosságban lehet rá válaszolni. Nem mondok olyat, hogy nem jó minőségűek a kritikák, mert vannak jók is. Persze vannak kevésbé jók is, manapság mindenkiből lehet kritikus, aki elindít egy weboldalt.
A kommunikációval van a baj a szakmában. A problémákról, a valóságról, az egymásnak való kiszolgáltatottságunkról, a sunnyogásokról, a tettről, az összefogásról való beszélgetés nulla. Nincs. Istállók vannak, gyávaság van, mindenki a saját pecsenyéjét akarja sütögetni.
Nem vagyok nagyon erős médiafelület-felhasználó, ezért nincs annyira rálátásom, de nem tudom elképzelni, hogy én úgy választok színészt, hogy megtalálom a Facebookon.
A külföldi csatornákat egy irodalmi ügynökség magyarországi képviseletének vezetője nyitotta meg előttem, amikor bemutatott az egyik legbefolyásosabb angol irodalmi ügynöknek. Egy budai kávézóban találkoztunk, és én belevágtam a regény bemutatásába. Azzal kezdtem, hogy „Budapest, 1936.” Láttam az ügynök szemén, hogy nyert ügyem van, utána pro forma még elmondtam, amit kellett, de ott helyben megállapodtunk a képviseletről, és a regény megjelenése után villámgyorsan eladták a könyvet öt országban. Aztán még háromban. Voltaképpen egy személyes ajánlásból indult hivatalos csatorna segítségével jutott el a Budapest noir fél Európába alig egy év leforgása alatt. És tudom, hogy ez a magyarországi ügynök nem ajánlotta volna a regényt angol kollegájának, ha nem találta volna jónak, aki szintén nem vette volna a szárnyai alá, ha nem találja jónak, mert a találkozó után természetesen komplett anyagot prezentáltunk neki, és ezt követte a szerződéskötés. A személyes ismeretség csak az elején adott egy löketet (amiért mindig is nagyon hálás leszek), utána a könyv a saját érdemei alapján ment előre. Én nem hiszek a bratyizós megoldásokban, tiszta ügy volt ez, és a könyvet azóta is saját érdemei és sikerei végett vették a kiadók, nekem és kiadóimnak ebben csak közvetítői szerepünk volt. Nem haverkodtam, nem nyomultam, nem jópofiztam, nem kértem, kérleltem és kuncsorogtam, nem csináltam semmit, mint hogy útjára engedtem a könyvet, és mind a mai napig meglepve nézem, hogy milyen messzire jutott.
Érdekesnek tartom azokat a lehetőségeket, amelyek az internet révén a mindennapok részévé váltak, és amelyek segítségével nemcsak a barátaimmal és ismerőseimmel, hanem tágabb közönséggel is meg tudom osztani, hogy ki vagyok, hogyan gondolkodom, mik foglalkoztatnak, és éppen merre járok. Az én életem nem egy szokványos élet, és tapasztalatom szerint sokan élvezik, ha néha ebbe bepillantást nyerhetnek. Egyszer kiszámoltam, hány százaléka egy átlagos munkahetemnek, amikor zenekarok előtt állok: mindössze 5-10. Minden más pillanat a próbákra való felkészüléssel, adminisztrációval, bőröndből ki-bepakolással, utazással, e-mailezéssel és telefonálással, meetingekkel és interjúkkal telik. De mindez éppúgy az életem részét képezi, és sajnálnám, ha a közönség vagy az ismerőseim csak annyit látnának belőlem, hogy néha csokornyakkendőben lengetem a kezemet a pulpituson. Azt próbálom megmutatni, mi minden van emellett, emögött.
Szerencsére ilyesmire nem volt soha szükség, apróbb ötletek érkeztek a menedzsmentemtől. Egy időben például volt egy bizonyos divatirányzat, amiről azt gondolták, hogy jól állna nekem a színpadon, és talán a szervezők emiatt is gyorsabban ráállnának egy hosszabb távú együttműködésre. A javaslatokat általában átgondolom, és mérlegelem, hogy az újítás mennyiben zavarná a koncertről alkotott elképzeléseimet, de bármi olyat, amivel nem tudok azonosulni, soha nem vállalok. Egy jó menedzser ráérez az előadó igazi énjére, s azt próbálja erősíteni. Ha valakit beleerőltetnek bármilyen idegen szerepbe, az csak ideig-óráig tud működni. Biztosan el lehet játszani így is néhány koncertet, el lehet adni pár lemezt, de hosszútávon csak és kizárólag az igazi énünk prezentálása és az őszinteség kifizetődő.
Honlapot a mesterképzéses jelentkezésemhez készítettem először, amikor már volt egy határozott portfólióm. A Facebook egyetemista koromban még teljesen másról szólt, mint most. Az Instagram is akkoriban nőtte ki magát, amikor mesterképzésre jártam, most pedig már egy nagyon jelentős színtere a képzőművészeknek is. Érdemes folyamatosan lépést tartani az internetes vizuális kommunikáció fejlődésével, hiszen ezek a dolgok elég gyorsan változnak. Az online jelenlét pedig nagy hasznára lehet a művészeknek, főleg, ha egy közönség inkább a social médián vagy más online platformon keresztül érhető el, mint a kiállításokon, illetve a földrajzi korlátokat is segít kiküszöbölni. Azt nem gondolom, hogy nekem, mint képzőművésznek az életem vagy a műtermem minden napját dokumentálnom és posztolnom kellene, ezt nem élvezem, annak ellenére, hogy nagy érdeklődéssel követem mások ilyen tartalmait. Egy alap jelenlétet fenntartok, és minden fontos eseményt, hírt megosztok.
A legnagyobb baj, hogy sokáig nem tudtam, hogy kell erre ember. Ez az iskola hiányossága is volt, nem volt szó arról, hogyan menedzseld magad, milyen rendszerek vannak, hogyan működnek más országokban, mit ad a magyar rendszer, mit a külföldi. Hanem táncosként, mint egy kolostorban a saját belsődet nézed, az izomzatodat erősíted, technikákat sajátítasz el. Talán vendégelőadókat kellene meghívni, hogy ezek a kérdések kinyíljanak a diákokban. Most a SÍN-nek és az Imre Zoltán Programnak vannak rendezvényei, amelyek ezeket próbálják lefedni. Arra emlékszem, hogy 2010-ben volt az első dunaPART, ahova eljött rengeteg külföldi szakember. Sokan magukat menedzselik, odamennek barátkozni az emberekhez, viszont úgy éreztem, én nem ilyen karakter vagyok. Imely Zoltán, aki korábban a Mozgó Ház Társulás menedzsere volt, épp akkor jött haza Svájcból, és megkértem, hogy a dunaPART hetében segítsen nekem, végül aztán több évig együtt dolgoztunk. Tőle kezdtem el megtanulni, hogy milyen lehetőségek vannak, például abban, hogy mennyire engedek be egy menedzsert a munkámba: csak a kész projektjeimmel foglalkozik és eladja őket, vagy együtt tervezzük a jövőt, esetleg ötletet ad koprodukciókra. A harmadik ember, aki ezt a pozíciót viszi nálunk, Ujvári-Pintér György, vele dolgozom most. Megpróbálunk további szálakat építeni külföld felé, és nagyon szeretnénk a vidék felé is nyitni, keresni a lehetőségeket.
Van, szintén az olasz mesterkurzus óta. Ez először rettentő idegen volt nekem, de be kellett látnom, hogy szükséges, mert magánemberként, énekesként színházak, zenekarok nem állnának velem szóba. Azért kell az ügynökség, mert az adja a garanciát, hogy akivel ő dolgozik, és akivel az adott színház szerződik, a színháznak megfelelő lesz, minőségi munkát ígér.
Én ezt az egészet magamban csak music businessnek hívom. A ma emberének más az impulzusszintje, mint ötven évvel ezelőtt. Sokan arra esküsznek, hogy látványkoncertekkel könnyebben megszólítható a közönség, és a publikum is gyakran elvárja egy koncerttől, hogy gyors, látványos, zajos, csillogó legyen. Márpedig a zene lényege nem ez! Fontos, hogy a külcsín alól felragyogjon a megfelelő tartalom, valamint, hogy a művész koncertje lelkiekben építsen, tegyen hozzá valamit a közönség gondolkodásához és érzelemvilágához. Hosszú távon csakis erre lehet építkezni. Tisztában vagyok azzal is, hogy a közösségi médiában és más internetes platformokon való jelenlétet nem lehet teljesen kikerülni, hiszen nagy a verseny a szakmában, egyre több fiatal kerül a komolyzenei körforgásba, s ebben az ingergazdag környezetben muszáj valahogy hallatni a hangjukat. Viszont nem mindegy, hogyan, s milyen mértékben teszik ezt! Azért leszek híres, mert a social mediát felhasználom arra, hogy híres legyek, vagy először leteszek valamit az asztalra, és csupán segédeszközként használom a közösségi felületeket?
A rádió, a televízió és az internet segítségével az emberek hozzáférhetnek a komolyzenéhez is, ám a művészek feladata, hogy megfelelő irányba fordítsák a közönség figyelmét. Csak a kiművelt ízlésvilágú közönség fog tudni tájékozódni a zenei tartalmak között. Szerintem manapság ott követjük el a legnagyobb hibát, amikor megpróbáljuk tömegcikké tenni a klasszikus zenét, vagy amikor háttérzajként alkalmazzuk. Ha bemegyünk egy plázába, már fel sem tűnik a muzsika, mert immunisak lettünk rá. „Legyen a zene mindenkié!” – mondta Kodály, de ő nem úgy értette, hogy nyomjuk le az emberek torkán a zenét, ha akarják, ha nem. Először az érdeklődést kell felkelteni, hogy aztán mindenki maga kezdje el keresni a zenét, a mesterét és a szívéhez közel álló hangszert.
PRAE.HU: Szerinted a magyar média megfelelően foglalkozik a színházzal?
Szerintem attól függ, hol dolgozik az adott alkotó. Ha a Nemzeti Színházban vagy az Örkény Színházban játszik valaki, akkor jobban fókuszban van. Vidéken inkább csak a helyi közösség ismer jobban, és ha a független szférában dolgozol, akkor egy nagyon szűk rétegnek fogsz jelenteni valamit, a médiában pedig szinte láthatatlan vagy.
Úgy tűnik, mint mindenben, ebben is nagyon fontos. Ettől mindig elszomorodom. Nem azért, mert igazságtalannak érzem, inkább méltatlannak ahhoz, amiről számomra a művészet szól. De nehéz erről hitelesen beszélni. Krasznahorkai László – akinek műveit nagyon tisztelem és szeretem – egy nem régi interjújában a magaskultúra halálát vizionálja az elpiaciasosodott világban, amit azért az író elismertségét, példányszámait ismerve nem sikerült minden disszonancia nélkül olvasnom. De elég saját magamra gondolni: miközben szeretném, ha a hangokkal való foglalkozás spirituális tisztaságban maradhatna, és ezért – legalábbis gondolatban – szívesen tekintem magam akár amatőrnek, dilettánsnak (a szavak eredeti értelmében), közben mégiscsak legnagyobbrészt ebből a tevékenységből tartom el a családomat. És ilyen értelemben nagyon is számít, hogy mennyire vagyok sikeres a külvilág szemszögéből nézve.
PRAE.HU: És ha egy filmkritikában vagy akár egy beszélgetésben kiemelik a film összes rétegét, kivéve az operatőri munkát, az hogy esik?
Attól függ, hiszen vannak olyan filmek, amelyek esetében nem is érdemes kiemelni, és a filmkritikáknál sokszor érvényes lehet egy olyan megközelítés, ami kihagyja az operatőrt. Az operatőr csak egy fogaskerék az egész gépezetben. Én azt is szeretem ebben a szakmában, hogy a háttérben maradhatok, ez egy kellemes pozíció. A lényeghez hozzáférek munka közben, de a fölösleges sallanggal nem kell foglalkozni, ami jó párosítás.
A YouTube alapvető, manapság a videó elengedhetetlen a közönséggel való kommunikációban. Ráadásul ingyenes, és nyilvánvalóan a legmagasabb nézettséggel rendelkezik. A Facebook-videók is rengeteg emberhez eljutnak, az online karanténkoncertjeimet több ezren látták. A honlap pedig az igényesség jele; ha valaki keres, akkor egyből érzékeli, hogy rendelkezem háttérrel, szakmai múlttal.
Elsősorban a versek, szövegek fordítására több energiát fektethetne az ország. Ez nem csak az én személyes problémám, ezt magasabb szinten kellene megoldani. Menedzserek kellenének. Minden országban van menedzser-hagyománya az íróknak. Most én tárgyaljak a kiadókkal? Ez a rendszer hiányzik, nagyon is. Ez nem az én dolgom volna, az én dolgom, hogy megírjam a verset, létrehozzam a művet.
Nekem nem szakterületem a marketing, de nem hiszem, hogy a közösségi média akkora hatással lenne a nézőszámra. Lehet, hogy egy nemzeti színház Facebook-oldala számít, de az enyém nem, inkább a személyes kapcsolati háló lehet hasznos, a hagyományos reklámok, mint a plakátok, illetve a nézők is hírét viszik az előadásoknak. Plusz az a színház, amelyikhez az előadást viszed, ismeri a saját közönségét, megvannak a saját csatornái erre.
Fringe fesztiválból sok van, és ezekre elég könnyen be lehet jutni, tulajdonképpen azon áll vagy bukik a dolog, hogy meg tudod-e fizetni. Ezeken a fesztiválokon nemcsak előadások és azok alkotói vannak jelen, hanem vevők is. Ha nem is mindenkinek, de vannak, akiknek ebből vendégszereplések, akár turnék is összejöhetnek. Sok országban van egy intézményrendszer erre, az edinburgh-i Fringe Fesztiválon is bevált módszer, hogy egy-egy ország küld egy államilag támogatott programot. Ez nagy lehetőség a résztvevőknek, Magyarországon nincs ilyen, nem küldenek támogatott programokat.
Fontos tájékozódni, milyen fesztiválokat érdemes megcélozni egy előadással, vannak különböző profilú fesztiválok, ahol a mozgás alapú színház van jobban jelen, vagy a zene dominál jobban. Az edinburgh-i Fringe olyan fesztivál, amin felszabadító részt venni, sokat lehet tanulni a szabadságról. Én sokára tanultam meg, hogy az emberek kedvesek, nagylelkűek és nyitottak. Lehet kérdezni, semmi nem ciki.
PRAE.HU: Az osztrák média megfelelően foglalkozik a képzőművészettel?
Nem. A napi sajtóban van ugyan szó róla, de nem minőségi szinten. Van néhány folyóirat is, melyek azért szakmailag megfelelőek, de ebből sosem elég. Egyébként ebben is nagyjából hasonló Magyarországgal.
PRAE.HU: Mi a véleményed az animációs film hazai médiareprezentációjáról?
Általában csak akkor írnak rólad, ha elérsz valamilyen nagyon-nagy sikert külföldön. Egyébként síri csend. Sőt, három év leforgása alatt is volt érezhető változás. Ahhoz képest, amikor Cannes-ba bejutottam három évvel ezelőtt, mostanra jelentősen lecsökkent az újságírói érdeklődés. De ez nem animációspecifikus, hanem, azt hiszem, a kultúra egészére igaz.
PRAE.HU: És gondolod, hogy van olyan ország, amely kifejezetten jól csinálja az animáció marketingjét? Ahol sikeresen tudják beemelni a kultúra fősodrába?
Azt hiszem, Franciaországban és Dániában van ennek kultúrája. El tudom képzelni, hogy máshol is, de ez az a két ország, amellyel van tapasztalatom. No, meg Németországban. Ott a pályázati lehetőségek is sokkal széleskörűbbek, nem véletlen, hogy ma sok sikeres animációs filmesnek van külföldi koproducere.
Azt hiszem, a szinhaz.orgnak volt pályakezdőket bemutató sorozata, ami nagyon fontos. Azt érzem, hogy a külföldön dolgozó alkotók súlyozása néha kiegyensúlyozatlan. Például aki Németországban alkot egy kis színházban, arról lehoznak egy hatalmas cikket, és ha valaki csinál valami nagy dolgot, arról két sort írnak. Persze nem lehet mindenki szakértő minden ország tekintetében. A szaklapok mellett az internetről tájékozódom, vannak olyan ajánló oldalak, ahol viszonylag sokszor kerül elő a színház. Berlinben a Volksbühne új igazgatója öt végzős hallgatót felvett a társulatba, erről például nagyon sokat írtak.
Németországban sokkal nagyobb spektruma van a színházzal foglalkozó médiának. Fontos a kulturális rádió, ahol minden pénteken van színházzal foglalkozó műsor. Engem is hívtak egy osztálytermi előadásom kapcsán, és Pannival közösen is hívtak minket, mikor az előadásunkat csináltuk. Azt érzem, tényleg tudni akarnak a dolgokról, van lehetőség beszélni arról, amit csinálsz. Nagyon sok specifikus szaklap van, amelyek részterületekkel foglalkoznak. Magyarországon nem tudok olyan folyóiratról, amelyik azzal foglalkozik, hogy a nem professzionális alkotók országszerte milyen projekteket csinálnak és ezeknek milyen társadalmi hatása van. Berlinben a színház mint társadalomformáló erő van jobban jelen a médiában, Magyarországon pedig a színház mint esztétikum működik még mindig. Ha politikai színházat csinálnánk Magyarországon, akkor egy szépirodalmi művön, például egy Anyeginen keresztül beszélnénk, Berlinben pedig ehhez nem kell Anyegin. És emiatt ott írni is sokkal könnyebb róla, mert egy szűrővel kevesebb van.
Kampányszerűen dolgozom. Ebből az is adódik, hogy nem mindig minden ággal egyformán foglalkozom. Amikor fotósprojekt van, akkor arra koncentrálok. Az idei évem a természetvédelem népszerűsítéséről szól, egy évig visszük a kiállítást, a fajbook versenyt, ami sok embert motivál arra, hogy telefonnal fotózzanak különböző állatfajokat. Jövőre megyek vissza fotózni. Sajnos rétegérdeklődést mutat a természetfotózás és a természetvédelem, ezért meg kell fordítani a működést: nem az emberek fognak odamenni a kiállításhoz, hanem a kiállítást kell elvinni az emberekhez. Mert ha már ott van, megnézik.
Pozitívan csalódtam a médiában. Például, ha nyerek egy díjat, rögtön minden médiumban megjelenik, szeretik a képeimet előtérbe helyezni. Olyan cikk mondjuk kevesebb van, amelyben van egy kis érzelmi töltet.
PRAE.HU: Más országokban is hasonló a helyzet?
Maga a természetfotózás nincs előtérben, de az emberek szeretik az állatokat, szeretik megfigyelni őket, ezért ez a szakma nagyon jól reklámozható. Az elkészült fotóprojektnek nem áll meg az útja, amikor a képek elkészülnek.
Egyáltalán nem azt a szerepet töltik be, mint a múlt században, mondjuk Bartóknál. Ma egy kiadó kevésbé hoz több megrendelést vagy nagyobb játszottságot a szerzőnek, nyilván azért is, mert a kortárs zene sokkal kisebb közönségnek szól. Egyesek azt mondják, hogy nem adják ki a kezükből a darabokat, hiszen akkor a jogdíj egyharmada máshová kerül, és a kiadótól kell megvenni a művet, aki úgysem reklámozza majd eléggé. Ebben van igazság, de árnyalnám azzal, hogy inkább a nagy apparátusra írott műveknél érdemes többször is átgondolni, kiadatjuk-e, mert ez esetben az előadó szervezetnek kölcsönanyagot kell fizetnie, és emiatt lehetséges, hogy elállnak a darab előadásától. A kicsi vagy közepes apparátusú műveket viszont megéri megjelentetni; bár a kiadó nem feltétlenül juttat extra munkákhoz, így más zenei körökben is forog a darab (ha másképp nem, dokumentálás szintjén jelen van), és mégiscsak profibban néz ki. Ez pedig az előadók szemében is számít.
Itthon még mindig lehet érezni elfogultságot a fikciós filmek iránt, ez tapasztalható a támogatási rendszerben is. A sajtómegjelenések szempontjából viszont sokkal inkább számít a film témája, mint a műfaja. Ha valamilyen nagyon aktuális, a hazai nyilvánosságot érdeklő, a mai magyar társadalom problémáira reflektáló témát dolgoz fel egy film, ez önmagában is képes intenzív közbeszédet generálni. A dokumentumfilmnél pedig ez a legfontosabb: a témaválasztás. Minden esetben olyan témát kell találnunk, amely az aktuális társadalmi problémán túl képes valami univerzálisat mondani, amitől többé válik egy híradóban elhangzó gyorshírnél. A Könnyű leckék kapcsán én nagyon elégedett voltam a sajtómegjelenés mennyiségével és milyenségével.
Amikor friss diplomásként munkát kerestem, láttam, hogy az illusztrátor szakma Nyugat-Európában teljesen másként működik, mint Magyarországon. Ügynökségek vannak, melyekhez a művészek elköteleződnek, vagyis az ügynökség szerzi a munkát az alkotóknak.
A kommunikációban változott sok minden az elmúlt időben. A nyolcvanas évek közepén elég volt egy nagyon jó fotó- és demóanyag VHS kazettán. A menedzserek ezekkel házaltak a producereknél és az igazgatóknál. Akkoriban így sokkal lassabb volt az információkeringés, viszont emiatt jobban ki lehetett számítani a következő éveket egy művész életében. A szüleim generációjában csak az ügynökök szava, esetleg újságcikkek megjelenése döntött. Ma már az interneten minden azonnal elérhető és látható, így a menedzser szerepe megváltozik. Olyan többlet van az interneten, amelyben nehéz kiigazodni, ezért nagyon fontos, hogy egy menedzser jó irányba vezesse a vásárlót.
Korábban Magyarországon a média elég sokat foglalkozott a cirkusszal, művészetként kezelték. Az állam által eltartott művészeti ág volt. Nem engedték, hogy a vásári jellege domináljon, és csak az számítson, hogy el lehessen adni. A rendszerváltás után a legtöbb keleti országban ez a rendszer összeomlott. Olyan komplexitásban, mint itthon, talán csak az oroszoknak van még cirkuszuk. Visszatérve a média kérdésre: a Fővárosi Nagycirkusz kommunikációs rendszere talán az egyik legintenzívebb.
