Lokális vonatkozásrendszer
Igyekszem tudatosan haladni. Ami nekem sokat segített a külföldi jelenlétemben, az a Molnár Ani Galériával való együttműködés volt. Ők elkezdtek engem vásárokra vinni, és a vásár szerintem kulcshely a külföldi építkezésben: olyan hely, ahol nagyon sokan megfordulnak, mondhatni pecsét a neved mellett. Az, hogy te részt vettél egy vásáron, fontos referencia. Ez persze kicsit sznob megközelítés, de amennyire én látom, tényleg így van.
A HSC tagja vagyok, de nekem sajnos nagyon úgy tűnik, hogy sem a saját érvényesülésemet, sem a többiekét nem segíti. Éppen mostanában voltam az egyik legfontosabb és legnagyobb nemzetközi operatőri filmfesztiválon, a Camerimage-on. Az IMAGO (Operatőrök Nemzetközi Szövetsége – a szerk.), az a szervezet, amely egybefogja az európai operatőröket és a világ sok operatőri szervezetét is, szövetséget kötött az Amerikai Operatőrök Szövetségével (ASC), ami a legfontosabb és legerősebb operatőri szövetség. A fesztiválon tartottak egy nagy találkozót, amelyre az IMAGO elhívta a Magyar Operatőrök Szövetségének képviselőit is, ám a magyar szervezet válaszra sem méltatta a meghívót. Ezt az IMAGO egyik legfontosabb tagjától tudom, aki értetlenül állt azelőtt, hogy a HSC nem is válaszolt a meghívásra, amire csak azt tudtam felelni, hogy tragikus és elszomorító. Szóval, szerintem a Magyar Operatőrök Szövetsége jelenlegi formájában nem működőképes szervezet. Nálunk sokkal kisebb országokban is jól tudnak működni a hasonló szervezetek, mert tisztában vannak azzal, hogy az IMAGO és az ASC mennyire fontos szövetségesünk szakmai, technikai szempontból, és abban is, hogy hallatni tudjuk a hangunkat. Elkeserítő, és teljes mértékben értelmezhetetlen, hogy ebben Magyarország nem vesz részt.
Úgy látom, hogy egyre nagyobb teret és felületet nyer itthon a dokumentumfilm, mind több és több nemzetközi siker hívja fel rá a figyelmet, egyre több a női alkotó is – ez mind pozitív tendencia. Talán a mozikban is többen kíváncsiak ezekre az alkotásokra, mint korábban – már önmagában óriási sikert jelent, hogy a Mi ez a cirkusz? és a klasszikus balettet tanuló fiúkról szóló Három tánc is moziforgalmazásba került. Egyre több a tematikus fesztivál is, amelyek felületet biztosítanak ennek a műfajnak, és közelebb hozzák a dokumentumfilmeket a maguk közönségéhez.
Mesélek egy történetet ennek kapcsán. Amikor először Svájcban dolgoztunk, szintén Viktorral, azt mondta a vezetőség, hogy Svájcban nem könnyű színházat csinálni, mert a svájciaknak annyira nincsenek problémáik, hogy nagyon nehéz őket megnevettetni, megríkatni meg egyenesen lehetetlen. Aztán ez persze nem bizonyult teljesen igaznak, és nagy sikere volt a Sirályunknak, állítólag a színház dramaturgjai külön értekezleten tárgyalták meg, mi az oka, hogy telt házzal ment az előadás.
Az egy művészeti fesztivál volt, nagyobb részben zenei kínálattal, ennek kiegészítőjeként mutattunk be főleg tánc előadásokat. Kutattunk, interneten is, beszéltünk sok emberrel, tehát informális csatornákat működtettünk. Viszont egy soklépcsős kiválasztási rendszerben dolgoztunk, voltak szervezőkollégáim, akikkel figyeltük, milyen metszéspontok alakultak ki, tehát nem az egyéni ízlés döntött. Nagyon szűk kereteink voltak, csak kicsi előadásokat tudtunk meghívni, és nem tudtunk sajnos utazni sem, tehát csak felvételekről lehetett előadásokat nézni. Ami eleve kirekesztés, hiszen csak olyan társulatok jöhettek szóba, akik megengedhették magunknak, hogy jó minőségű felvételeik legyenek. Én például ritkán tettem erőfeszítéseket annak érdekében, hogy ilyen módon rögzítsem az előadásaimat.
Viszonylag kevés a visszajelzés, de kritikák szerencsére vannak. Két könyvről sok, a másik kettőről kevesebb. A lengyel fordításról tizenöt kritika született, teljesen meglepődtem, a szlovén egy LMBTQ-sorozatban jelent meg, az kicsit necces volt, de rábeszéltek, hogy adjuk ki, mert legalább ott olvasni is fogják. Ausztriából is voltak reflexiók, öt-hat kritika, ez sem elhanyagolható. A személyes találkozásokból több értékes visszajelzést kapok. Az is látszik, hogy a kelet-közép-európai tapasztalat nagyon sok téren közös pont. Az Aludnod kellene kapcsán többen is elmondták, hogy Németországban, Lengyelországban vagy Csehországban hol vannak azok a helyek, ahol a könyvem akár játszódhatna is. Mert Magyarországon rengeteg ilyen hely van, de ők meg elmesélték, hogy Szudéta-vidéken vagy a Lengyel-alföld bizonyos területein mennyire hasonló a helyzet. Ez a kelet-közép-európai kapcsolódás. Februárban egy hónapot töltöttem ösztöndíjasként Kremsben, és ott megismerkedtem két hozzám hasonló korú lánnyal, egy lengyel képzőművésszel és egy ukrán zeneszerzővel. Pillanatok alatt kialakult közöttünk az összhang: az életvilágunk, a tapasztalataink és a gyerekkori emlékeink szinte teljesen azonosak. Ez az érzés pár nap alatt kifejlődött és egyre mélyült: a társadalmaink annyira hasonlítanak egymásra, hogy még a neurózisaink is ugyanolyanok.
A Színház- és Filmművészeti Egyetem dramaturg szakára jártam, és harmadévben írtam ezt a darabot, amit megmutattam Radnai Annamária osztályfőnökömnek, az ő javaslatára pedig a Nyílt Fórum kuratóriumának. A Nyílt Fórum csapata az elmúlt években elkezdett darabfejlesztésben is gondolkodni, akkoriban még csak kész szövegekből válogattak egy éven keresztül. Miután bekerült a darab a kötetükbe, gondolkodtam, hogy hol lehetne színpadon is kipróbálni, vagyis rendezni belőle egy előadást, végül Kárpáti Péter javasolta a Zsámbéki Színházi Bázist, ő kötött össze velük. Fontos volt még a Katona József produkciós pályázat, amely új magyar drámák színpadi bemutatóit támogatja, mi is nyertünk itt támogatást. Mindebből látszik, hogy több lépcsője van az indulásnak, és sokat számítanak a különböző pályázati lehetőségek.
(…)
A független szcénán belül a Titánium és Staféta pályázat remek kezdeményezések, amelyek kereteket teremtenek a fiatal alkotóknak, és láthatóvá teszik őket. Ezek a pályázatok valahogy mindig jókor kerültek elém, és mivel mindkettőt éves rendszerességgel írták ki, egy idő után lehetett is velük számolni. A fokozatos fejlődést segítették, és a Titánium után annak „nagytestvérén”, a Staféta pályázaton is lehetőséget kaptam a Megfigyelők című előadásom létrehozására, így mindig valamivel több pénzből, tágabb keretek között, nagyobb közönséget érintő témákról tudtam gondolkodni.
Magyarország kis ország, kicsi a kereslet, kicsik a kiadók, és a nyelvi korlátok miatt nem is nagyon lehet a könyveket szélesebb körben terjeszteni. Ebből kifolyólag illusztrátorként nyilván behatároltabb a munka és annak honoráriuma is. Külföldön, s elsősorban nyugaton nagyobb a piac, jobb a támogatottság és a megjelenési forma, ez pedig alapvetően segíti a szakmai előmenetelt. A média tekintetében elsősorban Angliára látok rá, ahol vannak például olyan csatornák, mint akár az előbb említett CBeebies is, ahol kortárs meséket olvasnak fel, majd az illusztrátor bevonásával meganimálják őket, ami nagyszerű reklámot is jelent. Itthon ilyesmire nemigen látok példát, ettől függetlenül volt egy nagyon izgalmas több évados projekt a Mome gondozásában, ’Kortárs gyermekversek és dalok’ címmel, amit a Médiatanács, Magyar Média Mecenatúra támogatott, így leadásra is került az M2 csatornán. Animációs filmesként Magyarországon az állami Macskássy Gyula-pályázatot lehet kiemelni, melyet külföldi pályázati forrásból is ki lehet egészíteni.
Rengeteg gyakorlás kellett hozzá, és a kialakuló magabiztosság. A színpadi szerepek sokat segítenek ebben. Teljesen más egy Kleist-darabot németül mondani, mint ahogy József Attila is magyarul az igazi. Például csináltunk egy előadást, amiben shakespeare-i angol szöveget kellett elmondanom, és csodálatos élmény volt, teljesen más hatása volt, mint egy mai filmes szövegnek.
Minden ország kiad gyerekirodalmi katalógust vagy lexikont, amiben száz-kétszáz-háromszáz évre visszamenőleg benne van mindenki, aki gyerekeknek írt vagy rajzolt. Nekünk, magyaroknak nincs ilyenünk, mert nálunk mindig lesajnálták a gyermekirodalmat. Úgyhogy én most magánerőből csinálok egy dossziét, amibe beírok mindenkit, aki gyerekkoromban nagy hatással volt rám. Ha egy kutató most beül egy könyvtárba, hogy átnézze száz év gyerekirodalmát, nem fogja tudni, ki volt hatásos.
Az Én Újságomban annakidején beleszerettem egy grafikusba, akiről évekig nem tudtam, kicsoda, mert csak egy KB monogram állt a képek alatt. A húszas évek letisztult, elegáns, ragyogó stílusában rajzolt, és rám mint grafikusra iszonyatosan hatott. A csúnya kislányon is látszik a hatása. Az Írószövetség könyvtárában találtam tőle nagyon izgalmas és modern dolgokat, de később jött egy határozat, hogy az Írószövetség ne foglalkozzon gyerekkönyvekkel, így az egész hatalmas gyermekirodalmi anyagot Réberestül, mindenestül kidobták, ma sem tudom, hová vitték.
Azt képzeld el, hogy a rendszerváltásig érvényben volt egy honortáblázat, amiben benne volt forintra, hogy mit kell fizetni az íróknak meg a grafikusoknak. Ezt tényleg sokszorosítani kellene, mert ma már senki sem tudja, hogy csillag volt mindenütt, és oda volt írva, hogy ha gyerekeknek szól, akkor a fele. Ennek volt köszönhető, hogy olyan elképesztő mennyiséget dolgoztam. Dupla annyit kellett dolgozni, mert egy rossz elbeszélés is kétszer annyit ért mint egy jó mese. Pont ezért is kell a gyerekirodalmi lexikon, hogy ilyen adatokat is bele lehessen tenni, át lehessen a köztudatnak adni, hogy így lenézte a magyar társadalom a gyerekirodalmat. De ezen a környező országok is fel voltak háborodva. Amikor románul megjelent a Laci és az oroszlán és A csúnya kislány, tízszer annyit kaptam érte, mint Magyarországon. És akkor szégyellte magát az ember.
PRAE.HU: Más szerepe van ma egy dramaturgnak, mint régebben? Máshol helyezkedik el a színházi gépezetben?
Ezt térben tudnám meghatározni, nem időben. Én mostanában főleg német nyelvterületen dolgozom, ahol nagy becsben tartják a dramaturgokat. Ellentétben azzal, ahogy itthon gondolkodnak a dramaturgokról, akiket gyakran amolyan kiszolgáló személyzetnek tekintenek. Amikor a Katona József Színházban dolgoztam, volt egy szűk kis saját helyem, ami rögtön a bejárat mellett volt, és éveken keresztül el kellett hárítanom azokat a kísérleteket, hogy kávét kelljen főznöm a belépőknek.
PRAE.HU: Mitől működik Németországban jól a színházi rendszer?
Áldoznak rá, fontos nekik, minden nagyobb városnak van saját, gyakran háromtagozatú színháza. Egyébként a rendszer olyan, mint nálunk, csak ott persze több pénzt tudnak rá költeni. Németországban sokat tesznek a fiatalok színházra szoktatásáért és a nézőkkel való kommunikációért. Minden színházban vannak állandóan ott dolgozó színházpedagógusok, a legtöbb helyen minden előadás előtt van egy bevezető beszélgetés a nézőkkel, és gyakran tartanak közönségtalálkozót is. A Krétakörben mi is próbálkoztunk ilyesmivel, annakidején ez kivételes volt, de most már nálunk is egyre több színház próbálja szorosabbá és aktívabbá tenni a közönségével való kapcsolatát.
PRAE.HU: Elég izgalmasnak tűnik Budapest színházi kínálata. Te mit gondolsz erről?
Szerintem is izgalmas, a független szcéna nagysága és minősége is felülmúlja más nagyvárosokét. A német nyelvterületen nagyon jól működik az állami-városi színházi rendszer, rugalmasak tudnak lenni, és nagy a mozgás a társulatokban. Nem úgy, mint nálunk, ahol van, aki harminc évig igazgat egy színházat. Kint mozognak az intendánsok egy, maximum két ciklus után, és viszik magukkal a színészeket, dramaturgokat, általában az embereiket. Emellett nagyon nyitottak a színházi progresszióra, ebből viszont az következik, hogy a kísérletező, formabontó próbálkozások nem csak a függetleneknél zajlanak, hanem a kőszínházakban is. Ehhez persze kell az a nagyon nyitott, befogadó közönség is, ami náluk jellemző. Emiatt a független színház ott önmagában talán nem olyan erős, mint nálunk, de sok jó független kezdeményezést befogadnak a kőszínházak.
Nagyon nehéz csak illusztrálásból megélni, valamilyen kiegészítő munkát is kell vállalni. Ismerek olyan híres, nagynevű illusztrátort, aki emellett egy boltban eladó, illetve nagyon sokan tanítanak, ahogyan például én is, félállásban. Pusztán az illusztrálásból talán úgy lehetne megélni, ha valaki csak az angol nyelvű országoknak dolgozna. Olaszország ugyan 60 milliós ország, de az olasz nyelvet a világban máshol nem beszélik, és a példányszámok, a százalékos illusztrátori részesedések tekintetében is hasonló a helyzet a magyarhoz, a művész csak 2-5%-ot kap a könyv bolti eladási árából, ami kis példányszámnál nem hoz nagy profitot. Nem lesz minden munkából sikerkönyv, ráadásul, mivel túltermelés van, a könyvek 70-80%-át adják csak el. Ha valaki a reklámszakmában dolgozik, ott nagyobbak a tiszteletdíjak, viszont nagyon kevés embernek van tér, úgyhogy leginkább a tankönyvek és a gyerekkönyvek vesznek fel nagy mennyiségű munkaerőt. Olaszországban rengeteg a jó illusztrátor, nagyon sokan akár ingyen is kínálják a munkáikat puszta presztízsből, hogy a nevük rákerüljön a könyvekre, ezt hívják Vanity Pressnek. A kínálat tehát nagyobb, mint a kereslet, ami ahhoz vezet, hogy lemennek az árak. Angolszász országokban ez másképp megy, hiszen a nyelv miatt akár világszinten lehet terjeszteni a kiadványokat, nagyok a példányszámok és magasak a díjak is.
1989-ben aztán megtörtént a rendszerváltás. Én akkor kezdtem el az egyetemet az ELTE-n, és mivel még szocializmus volt, nem lehetett csak úgy felkiáltani, hogy „na most akkor én Berlinben fogok tanulni!”. Ebben az átmeneti időszakban még nem egyesült újra Németország, csak egy felbomló NDK létezett. Így aztán bementem Berlinben a Humboldt egyetemre, és megkérdeztem, mit kellene tennem ahhoz, hogy itt tanulhassak. Azt mondták, menjek el a magyar követségre és kérjek egy igazolást arról, hogy a Magyar Népköztársaság nem ellenzi, hogy a Humboldtra járjak. Ezzel az irománnyal visszamentem az egyetemre, és a fene se tudja, hogyan, valójában ők se tudták, mit is csinálnak, de 1990. szeptember 28-án felvettek. Október 3-tól ez már nem lett volna lehetséges, mert akkor már új Németország volt, ahol nem volt érvényes a magyar érettségim. A felbomló rendszernek köszönhetem, hogy ez sikerült,
Az opera egy nemzetközi műfaj, az igazgatók járnak külföldre előadásokat nézni. Bár azt látom, hogy Magyarországra kevesebben jönnek dolgozni külföldről.
Magyarországra az opera később jött be, mint máshol Európába. Az 1630-as években felépült Velencében az első nyilvános színház a népnek, a középréteg számára. Ide az 1700-as évek végén, 1800-as évek elején került csak be a műfaj. Van egy lemaradás, és nem is gyökeresedett meg annyira. Azt se felejtsük el, hogy például a török hódoltság alatt a keresztény alapokra helyezett keresztény európai kultúra nem tudott úgy virágzani, mint Franciaországban. És az sem tett jót, amikor a szocializmusban kötelezővé tették az operába járást. Szóval nem várhatjuk el ugyanazt, mint más országoktól.
Amikor felismertem, hogy a kísérleti filmek itthon nagyon szűkös pályán mozognak, és a bemutatási lehetőségek minimálisak, ellenben külföldön létezik ennek a műfajnak kiterjedt hálózata, szubkultúrája – hasonlóan a street arthoz, a gördeszkázáshoz vagy akár a slamhez –, akkor elkezdtem sokkal jobban odafigyelni arra, hogy a kifejezetten kísérleti filmekkel foglalkozó, külföldi fesztiválokra jussanak el a filmjeim.
Semmilyen film nem nemzetspecifikus. Nyilvánvalóan vannak olyan jelentésrétegek, amelyeket bizonyos kultúrkörből érkező nézők jobban értenek. Bizonyára a VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan (Reisz Gábor 2014-es elsőfilmje – a szerk.) humorát is jobban értik itthon, mint külföldön, a film általános „üzenetét” – egyáltalán ha van olyan, hogy üzenet – viszont bárki bárhol ki tudja bontani az egész világon. És természetesen rengeteg mindent mi sem értünk azokból a filmekből, amelyeket oly nagyon szeretünk.
A kortárs tánc kapcsán elég sok lehetőség van a külföldi megmutatkozásra, rengeteg táncfesztivál van Európa-szerte. Németországban országos szinten gondolkodnak arról, hogy a táncnak és a kortárs táncnak hol van a helye, mi a szerepe. Magyarországon a táncról nagyobb általánosságban nem az jut elsősorban az emberek eszébe, hogy az önkifejezési forma, amivel reflektálhatunk a társadalmunkra vagy a közvetlen környezetünkre, hanem hogy egy szórakoztató jellegű műfaj. És ezen nagyon nehéz változtatni ilyen kicsi közönséggel. Nyilván vidéken is járnak színházba az emberek, de a közönségépítési folyamathoz hozzátartozik, hogy ne csak a színházról beszéljünk, hanem a táncról is, és arról is, hogy milyen táncfajták léteznek.
Az amerikai mentalitásban nagyon tetszik, hogy sokkal céltudatosabbak, sokkal inkább az egyéni motiváció vezérli az embereket. Mindig találnak valamit, amire készülnek, amit konkrétan kitűznek maguk elé. Ezt diákkoromban sem láttam itthon ilyen mértékben, és most sem látom a növendékeimen. A magyar oktatásból nem is következik ez a hozzáállás, hiszen nálunk arról szól a rendszer, hogy feladatokat adnak a diákoknak, megmondják, mit csináljanak, és ők vagy végrehajtják azokat, vagy nem, majd ennek az eredménye az osztályzat. Szerintem az állandó vizsgakövetelmények szintén a motiváció ellen dolgoznak.
Szerintem egyébként, ha nálam tíz évvel fiatalabbakat kérdezel, ők teljesen másképp gondolkodnak erről. Én igényt tartottam a hazai állami támogatási rendszerre, pályáztam működési támogatásra, pályáztam az NKA-hoz rendszeresen. Vagyis próbáltam belecsúszni a magyar rendszerbe, de ezzel egy időben elkezdtem külföldön is építkezni. Úgy látom, hogy a fiatalok egyre kevésbé építenek az állami támogatásokra, nem mennek bele ebbe a rendszerbe, és például nem alapítanak együtteseket. Inkább egyéni utak és megoldások vannak, amit nem is csodálok, hiszen nincs olyan helyzet, se kialakult rendszer, hogy biztosan tudj fizetést adni két-három évig mindenkinek. Évente lehet pályázni, de az is nehézkes, mert februártól indul az évad, március végén van pályázat, öt hónappal később derül ki, hogy kapsz-e pénzt, és mire azt meg is kapod, már minimum szeptember van. Éppen ezért fontosnak tartom megjegyezni, hogy alapvetőn nem gondolom, hogy nekünk, mint társulatnak, kifejezetten jól menne a sorunk. Nem érzem sikeresnek magunkat ebben, hiszen a rendszer nem teszi lehetővé. Ilyen módon nehezen is tudok tanácsokat adni a sikeres működéshez.
PRAE.HU: Egy helyen úgy fogalmazol, hogy Olaszországban könnyebb volt külföldiként érvényesülnöd – tartod még ezt?
Igen, a mai napig így gondolom, az olaszok érdeklődve és kíváncsisággal tekintenek a külföldi művészekre, mert látják bennük az újdonságot. Rólam is megállapítják, hogy magyar vagyok, mások az alapjaim, az olaszoknak más dolgokat és máshogy tanítanak. Ezt egyébként én is észrevettem, a férjem húga művészeti középiskolába járt, ahol például nem volt természet utáni rajz, öt év alatt egyetlen aktot sem rajzolt. Nálunk Magyarországon még a monarchiabeli rendszer dominált a ’80-as ’90-es években. Olaszországban már számítógépen dolgoztak a ’90-es évek elején, amikor Magyarországon még minden kézzel ment, és csak messziről nézegettük, hogy van egyáltalán olyan, hogy számítógép. A természet utáni rajzban tehát én erősebb voltam, mint az olaszok, és ezért is találtam rögtön munkát. Bekerültem egy grafikai stúdióba, ahol olasz boros cégeknek, bortermelőknek kellett címkéket tervezni, melyeken gyakran szerepelt illusztráció is. Én pedig hol szilvát rajzoltam a szilvapálinkára, hol tájképet egy borosüveg címkéjére, és ez volt az a plusz, ami miatt engem vettek fel oda.
PRAE.HU: Az olaszok szemében mi számít „magyar stílusnak”?
Ami sajátosan magyar, az a díszítőművészet. A népművészet teljesen ismeretlen az olaszoknak, erről van is egy történetem. Amikor a szüleim népművészeti tányért, vázát ajándékoztak az anyósoméknak, ők nem is igazán értették, miről van szó, azt hitték, a tárgyak rosszul vannak megfestve, mert a minták nem voltak elég „precízek”. El kellett magyarázni nekik, hogy ez népművészet, melynek hagyományai vannak, s a rajzok direkt ilyenek. A virágmotívumok, melyek az én munkáimban is eleinte igen hangsúlyosan megjelentek, nyilvánvalóvá tették az olaszok számára, hogy kelet-európai kultúrából származom. Olaszország a művészetek hazája, de ott mindig is a „magas művészetet” értették ez alatt, a nagy festőket értékelik, az etruszkok, a római kor, a reneszánsz művészetét, míg a paraszti kultúrának nem, vagy csak alig volt vizuális produktuma, elismertsége.
Budapesten a Trafó fontos központ ebben a tekintetben, neki van a legkiterjedtebb nemzetközi kapcsolatrendszere, például a fiatalok itt szereznek egyáltalán tudomást arról, hogy milyen fesztiválok, milyen lehetőségek vannak. Szóval több út van, a legfontosabb, hogy legyen valami produkció, amit a külföldre vágyó meg tud mutatni. Színházi területen olyanfajta működés, mint a filmnél, ahol mustrákon végig lehet nézni egy év nemzeti filmtermését, nincs. Illetve van a POSZT, de az is egy válogatás, mégpedig egy elég szűk válogatás.
PRAE.HU: Milyen visszajelzéseket kapsz a külföldi olvasóidtól, mennyire másak ezek, mint az itthoni közönség visszajelzései? Különböznek a magyar és külföldi olvasók?
Ezt könyve válogatja. A Vonalkód 2005-ben jelent meg, ezután kezdték egészen sok nyelvre lefordítani, akkor azon gondolkodtam, hogy nagyon erős benne a generációs bizonytalanság, a történelmi háttér, hát mit tud ez mondani olyan embereknek, akik egészen más környezetben nevelkedtek? Hiszen ők nem ismerhetik a fojtott levegőjű magyar nyolcvanas éveket. Aztán kiderült számomra, hogy függetlenül a történelmi háttértől, van valami olyan tapasztalat feszültségről, nyomásról, kiszolgáltatottságról, ami mindenkiben a saját tapasztalatait aktiválja. A spanyol Vonalkód esetében például azt mondta a fordító munkatársa, hogy ő a Franco-érában nevelkedett, számára ismerősek voltak a könyvbéli szituációk. Elina Hirvonen, akivel egyszerre jelent meg könyvünk (ő a Magvetőnél jött ki, amikor én megjelentem finnül), azt mondta, Finnországban nagyon komoly probléma volt a hetvenes évektől az alkoholfogyasztás és a családon belüli erőszak. Ezért ott is furcsa kiszolgáltatott helyzetek alakultak ki, így a könyvben megjelenő rettenetes hatalmi játszmák megmozgatták az olvasók fantáziáját. Sok helyről kaptam aztán különböző ágrajzokat, ábrákat arról, hogyan függenek össze a szereplők a könyvvel, hogyan tűnnek el és bukkannak fel, egy egész komoly gyűjteményem lett ezekből. Úgy látszik, hogy a Vonalkód mindenkiben felébresztette a krimiolvasót és nyomozót.
Először tisztázni kell egy kis fogalmi különbséget textile art és fiber art között. Utóbbi leginkább a textilművészet kiterjesztéseként értelmezhető. A hagyományos textiles eszköztár mellett anyagok és technikák széles spektrumát öleli fel, beleértve mindent, ami rostokból vagy szálakból áll, így a papírt is, ezzel mostanában én is sokat dolgozom. Az amerikai kortárs művészetben kiemelt figyelmet kap a fiber art, számos magas színvonalú és zsűrizett kiállítás tárgya. A műfaj egyik legrangosabb reprezentációs eseménye a háromévente megrendezett Fiberart International, amikor ide bejutottam, azt nagy jó pontként könyveltem el magamnak.
Tudtommal a magyarban a fiber art-ra nincs igazán jó kifejezés, ugyanakkor ez a szemlélet itthon is egyre inkább jelen van. A Szombathelyi Textil Triennálékon is egyre több izgalmas és újszerű munkával, a médiumot tágan értelmező kísérlettel lehet találkozni. Tehát úgy tapasztalom, hogy itthon szintén tágul a horizont. Éppen ezért Mindig – mint most is – nagy lelkesedéssel készülök a Szombathelyi Triennáléra, és izgalommal várom a megnyitót, hogy lássam a legújabb alkotásokat
Itt sokkal kevesebb színház van, mint Magyarországon, relatív értelemben a pénz is kevesebb rá. Illetve eleve más a színház megítélése. Magyarországon kultúrsznobizmus működik, aminek a jó oldala, hogy a társadalom szemében értéke van a kultúrának, a rossz része, hogy mintha az emberek nem éreznék azt, hogy fel vannak hatalmazva a kritikára. Adott színház minden előadását megnézik, mert ott minden előadást látni kell, és nem lehet azt mondani, hogy nem jók. Itt a színházat azok, akiknek nem az életük része a színházba járás, valamelyest viccnek tartják. Ha Magyarországon azt mondod, színész vagy, abban van valami menő, ha itt mondod, akkor az a legalapvetőbb reakció, hogy oké, de mi a másik munkád. Sokaknak egyébként van is más munkája a szerződések között. Ez sokat elmond a társadalomnak a színházhoz való viszonyáról, vagyis hogy nincs igazán komolyan véve. A média szakmai része hasonlóan működik, mint Magyarországon, de az átlagemberben nincs benne ez a „színházba kellene járni”. Mindez szabadságot is ad, másrészről folyamatosan legitimálnod kell, amit csinálsz.
Nagy hatással volt rám, hogy megtapasztalhattam, mit jelent dramaturgnak lenni német színházi közegben. Előfordul, hogy egy kisebb színházban is akár négy-öt dramaturg dolgozik, és a munkájuk láthatóbb, senki sem kérdőjelezi meg a létjogosultságát.
Németországban kőkemény hagyománya van a dramaturg szakmának, nálunk még mindig sokszor magyarázni kell, hogy mit is csinál egy dramaturg. Ahhoz, hogy ez nálunk pozitív irányba változzon, tennünk kell, nekünk, dramaturgoknak. A doktorim keretében Háy Gyulával és a dramaturg szak megalapításával is foglalkozom. 1945 után, amikor elkezdték építeni az új, egyenlőségre alapuló világot, a színpadon is vissza kellett tükrözni, pontosabban meg kellett alkotni ezt az új valóságot. Szükség volt az új történetekre, az új színdarabokra, amelyeknek középpontjában a munkások és a parasztok élete állt. Ebből lettek a ma már némileg megmosolyogtató termelési drámák. Hirtelen nagy lett az igény a dramaturgokra, hogy létrehozzák ezt az új kánont, ’51-ben pedig elindították a főiskolai szintű képzést is – tehát a dramaturg szakma tudományos alapjait egy erősen politikai kontextusban fektették le. Valójában nagyon keveset tudunk a saját szakmánk múltjáról!
Japánban és Franciaországban viszont még most is nagy kultusza van, nagyobb, mint Amerikában. Meg merem kockáztatni, ha nem lennének a filmek, akkor nem olvasnának ennyi képregényt. Japánban a manga műfaja milliós példányszámban kel el. Franciaországban kulturálisan annyira beágyazódott már a képregény, hogy nemcsak könnyed szórakoztatásnak szánják, hanem mindenről van képregény. Kisebbségekről, repülőkről, bármiről. Mindenki olvassa, nincs az, hogy „én értelmiségi vagyok, ilyet a kezembe se veszek”.
prae.hu: Rájöttél, hogy mi lehetett a japán siker rugója? Ilyen fontos erény a bátorság a japán társadalomban?
Sokáig azt hittük, hogy csak ezért, aztán jött a másik vonal: a legkülönbözőbb emberek mesélték, hogy sírva fakadtak a könyvön, vagy találkoztak velem, és rám borultak, én meg csodálkoztam, hogy mi bajuk van. Európai aggyal azt látod, hogy ez egy sikertörténet: a kisoroszlán megtanítja a fiút, hogy bátor legyen, de ők ezt úgy élik meg, hogy belehasad a szívük, amikor az oroszlán elmegy. Mi azt mondjuk, hogy megtanította Lacit, kész, mehet tovább, de ők egy órát sírnak. Volt olyan, amikor két üzleti eladónak kellett egy felnőtt férfit támogatni, mert úgy rázta a zokogás. Hol vagyunk mi ehhez az érzelmi kötődéshez képest!
A legdöbbenetesebb élmény az volt, hogy egy felnőtt ember azt mondta, hogy amikor az édesanyja meghalt, ez a könyv segített neki túlélni. Ezen gondolkodva értem meg, hogy az oroszlán elengedése segített, hogy az édesanyját is el tudja engedni. Azon kívül a kis piros oroszlán az egy olyan szimbólum, amit én nem is tudok kibogozni. Ez náluk valamiért mély értelmű. Még nem tudtunk mindennek utánamenni, de egyre több fátyol fellebben.
Itthon a rendszerváltás után nem történt meg a színházi struktúra váltása. Voltak kisebb változások, de azok a törekvések, amelyek a független színházat próbálták volna jobban pozícionálni, mindig ellenállásba ütköztek. Ez nagyban meghatározza azt is, hogy miért nincs vidéken kiépített rendszere a kortárstáncnak. Például Franciaországban minden nagyobb városban van egy koreográfusközpont, ahol rezidenciaprogramok vannak. Így akinek az adott országban bemutatója van, turnézik is, rögtön sok helyszínre eljut a munkája. Nálunk azok a kezdeményezések, amelyek vidéken történnek, mint például a MASZK Szegeden, sajnos nincsenek megfelelően támogatva. Most folyamatban van egy új struktúra kialakulása, észleljük a változást, de nem vagyunk részei ennek a formálódásnak, ami nagyon frusztráló. Rólunk is szó van a változás kapcsán, de nem tudom, hogy hogyan kerülhetnénk kapcsolatba, hogy nélkülünk ne szülessen döntés rólunk. Nincsen párbeszéd, pedig például a FESZ erre jó terep lehetne, próbálkozások történnek, de kevés választ kapunk. Azt is látom, hogy ez a változás sajnos erősen ideológiai terepre húzódott. Ráadásul amikor színházról van szó, nem a tánc van előtérben, az egy kisebb szegmens. Amikor a nagy struktúraváltások történnek, a színházról van szó, a tánccal pedig ennek árnyékában történik valami. A táncszakma nagyon megosztott, ezt kellene talán először helyre tennünk, ahhoz hogy közösen felléphessünk. Rengeteg energiát kellene ebbe beletenni, de mint alkotó újra és újra bele ütközöm az időhiány problémájába. Nem szeretek erről beszélni, mert nem látom át kellőképpen a helyzetet.
Mind a mai napig alkalmazok olyan dolgokat, amiket Amerikában tanultam, pedig még csak tízéves voltam akkor. Havi rendszerességgel tartottak workshopokat, amelyek során nem a saját tanárunk hallgatott meg, hanem valaki más az intézményből, és ez friss impulzusokat adott. Kézzel írott jelentést is kaptunk, amit magunkkal tudtunk vinni a későbbiekre. Magyarországon nem tapasztaltam hasonlót, pedig az ilyen reflexió hosszú távon igen hasznos. A workshop után pedig koncert következett, ahol a legjobbak játszhattak, vagyis a versenyzést is magában foglalta a folyamat. Ez szerintem nem rossz, mert motivációt generál. Ha egymás előtt játszunk közös óra jelleggel, azt nem tehetjük akárhogyan, feltéve, hogy fontosnak tartjuk, amit csinálunk. Ezáltal a növendékek betekintést nyerhetnek mások tanulási folyamatába, ami kitűnő alkalom arra is, hogy megbeszéljük a felmerült tapasztalatokat, kérdéseket.
Meg kellene ezeket a módszereket honosítani itthon; én is elkezdtem alkalmazni őket attól fogva, hogy Debrecenben először kerültem tanári székbe. A Zeneakadémián szintén tanítom a növendékeimnek, hogy reflektáljanak egymásra, magukra, esetleg szerepcserével még az én játékomhoz is szóljanak hozzá. Improvizálunk és együtt játszunk, közös órákat tartunk, és táborokat szervezek, ahol közösségépítésre nyílik lehetőség. A fellépések rendszeresek, és nem kizárólag iskolai keretek között zajlanak
Azt gondolom, hogy akármennyire is láthatatlan egy ország művészeti térképe nemzetközi viszonylatban, ha az ember az adott országnak vitathatatlanul beletartozik az „A” mezőnyébe, onnantól talán külföldön is nehezebben megkérdőjelezhető a relevanciája. Ugyanakkor tény, hogy a magyar képzőművészetről nem sokat tud a nemzetközi szakma, ezért mégis amolyan jöttmentnek érzi magát az ember, ha külföldön próbálkozik.
A magyar színészek általában egy adott színházhoz szerződnek, míg a franciák néhány kivételtől eltekintve mind szabadúszók. Itt mindenki mozgásban van, és nem tudja, mit fog csinálni legközelebb. Magyarországon, mivel kisebb az ország, jobban ismerik egymást az emberek. Évközben nagyrészt színházban dolgoznak, nyáron forgatnak, így haladnak előre a dolgok. Egyre több színésszel ismerkedem meg, mióta elkezdtem itthon is dolgozni, aminek nagyon örülök! Néha hallok olyan hangokat, hogy szeretik ugyan a társulatukat, de olyakor szabadulnának már a kötöttségektől. Ehhez képest én nagyon vágyom rá, hogy része legyek egy társulatnak, minden nap bejárjak a színházba, néha ilyet játsszak, máskor olyat.
Fiatalon az ember még mindent elvállal, szinte ingyen, csak hogy tapasztalatokra tegyen szert. Pedig huszonöt évesen is ugyanolyan igényei lehetnek, mint 40 évesen, vagyis ugyanúgy lehet műterme, ugyanúgy kell dolgoznia, és ugyanúgy költségei is vannak, tehát ilyen szempontból semmivel sincs könnyebb helyzetben. Külföldön ilyen tapasztalataim nem voltak. Minden korosztályt egyenrangúként kezelnek. Nyilván az is egy lényeges adalék, hogy Magyarországon jóval kevesebb pénz van a művészetben, akár állami, akár intézményi, akár a magánszektorban. A galeristák azt szokták mondani, hogy a gyűjtőket egy kézen meg lehet számolni, és ezért nagy a küzdelem értük. Vannak azért reménykeltő kezdeményezések a fiatalabb gyűjtő nemzedék részéről, de ez még nem jelentős. Az ösztöndíjrendszerben is kellene még néhány lehetőség, például a kor nélküli támogatások területén.
A legmeglepőbb példa a My Land című előadásunk, ami hét ukrán artistával készült, és azt kezdte el boncolgatni, hogy 2018-ban egy ukrán artista képes-e úgy tekinteni magára, mint művészre, aki kifejezi magát, és ne kizárólag az ámulatba ejtéssel foglalkozzon. Az volt a kérdés, hogy van-e bennük közlésvágy. Ukrajnában nemrég végbement egy forradalom, amelynek sok ember esett áldozatul, szóval sok szempontból nagyon bizonytalan ország, és a népesség összetétele is nagyon sokszínű. Ez a produkció arról szólt, hogy ők kiknek érzik magukat, mit gondolnak az országukról, mit jelent nekik a hazájuk. És ez a darab képes volt rá, hogy Edinburgh-ban megelőzzön négyezer-kétszáz produkciót. A nézőknek nem Ukrajnáról szólt ez az előadás, hanem a saját hazájukról, annak kapcsán tettek fel kérdéseket általa. Nyilván attól, hogy ez a műfaj nem verbálisan működik, sokkal univerzálisabban értelmezhető.
Hihetetlen nagy zenei kultúránk van, a népzenei hagyományunk révén is hatalmas zenei tradícióból táplálkozik tudásunk. Az viszont elég nagyképű lenne, ha azt gondolnám, hogy ennek én mint magyar zenész teljes jogú örököse vagyok. Kicsit cinikusan: van olyan magyar hegedűs, aki rosszul játszik Bartókot és van olyan külföldi, aki viszont nagyon jól érti a magyar zenét. Óvatosan érdemes kezelni azt, hogy magyarként Bartókot vagy Kodályt hogy képviseli az ember. Az sem feltétlenül igaz, hogy csak osztrák zenészek tudnak Beethovent vagy Mozartot játszani. Az biztos, hogy imádom Bartókot ‒ Kodályt is szeretem ‒, szívesen játszom a hegedűversenyeket. Ha majd készítek egy Bartók hegedűverseny-lemezt, az kiváltságos dolog lesz az életemben, és örülni fogok, ha olyan is megszereti Bartókot, aki esetleg addig nem értette a zenéjét.
Sok minden változott, sajnos nemcsak a kulturális színtéren, hanem a belpolitikában is érződik ez. Kétségbeesett klausztrofób hangulat jellemez minden területet. Nagyon kicsi a nemzetközi fluktuáció, nagyon kevés az olyan kiállítás, amelyre sok fiatal vagy középgenerációs külföldi művészt hívnának meg, akár a régióból is. A galériák leginkább magyar művészekkel foglalkoznak, itt a piac is kicsi ahhoz, hogy eltartson idegen művészeket. Ebből aztán létrejön egy melegágy, amiben mindenki ücsörög egy kicsit. Kollégák vándorolnak a kollégák kiállításaira egyik intézményből vagy galériából a másikba, a szcéna gyakorlatilag ugyanaz, mindenki ismer mindenkit, miközben nem történnek átmenetek. Ez annak a következménye, hogy egész egyszerűen kevés a külföldi.
Azoknak a fiataloknak, akik most itt mocorognak, mind ki kellene menniük külföldre, és a helyüket külföldieknek kellene felváltania, csak így lehetne egy inspiráló, szakmai közeget létrehozni. Akik kimennek tanulni, azok is maradjanak aktív részvevői ennek, hassanak ezekre az újonnan kialakuló párbeszédekre. Én minden fiatalnak csak azt tudnám javasolni, hogy ahelyett, hogy itt ugrik fejest a helyi szcénába, inkább menjen külföldre és szerezzen tapasztalatot, utazzon, ismerkedjen, tanuljon nyelveket.
Dániában ismerkedtem meg azzal a közösséggel, amelyben a Love-ot is készítettem. Ez volt az első profi produkcióm, amelyben francia pénz is volt. Magyarországon a Boddah, francia részről a Passion Pictures [http://www.passion-pictures.com/] állt a film mögé. Aztán, ahogy különböző rezidens programokban és fesztiválokon vettem részt, lassan megismerkedtem a nemzetközi szakmával. Ha az ember sokat utazik a filmjével, akkor óhatatlanul is kiépülnek azok a kapcsolatok, amelyek rezonálnak a munkájával, elképzeléseivel.
PRAE.HU: Szerinted milyen lehetőségei vannak egy animációs rendezőnek Magyarországon?
Bizonyos szempontból behatároltak a lehetőségeink. A Médiatanács Magyar Média Mecenatúra programja keretében a Macskássy Gyula-pályázaton lehet pályázni animációs rövidfilmtervvel. Gyakorlatilag ez az egy csatorna van, és ha nem jön össze a dolog, akkor nem is nagyon van más lehetőségünk (a Magyar Nemzeti Filmalapnál lehet még egészestés animációs filmtervvel is pályázni – a szerk.). Ez persze a szerzői filmes, művészi oldala a dolognak. Az animációs reklámfilmes szakmába nem látok bele.
Itthon általában nem főműsoridőben, hanem az éjjeli-hajnali órákban vetítik le azokat a filmeket, amiket a Médiatanács támogatott. Külföldön sokkal több olyan tévécsatorna van, ami animációs rövidfilmekre ad pénzt, vagy vetíti ezeket. Én például nemrég csináltam filmet az FX Networks, a Fox tévécsatornája megrendelésére. Ők gyártanak, majd a saját csatornáikon, online felületeiken be is mutatják a kész alkotásokat. Több ismerősöm is dolgozik nekik.
Másrészt most úgy működik a tanulás, nyugati mintára, hogy ha valaki akar tanulni, ha nem is az egyetemen, de megtanulhatja a szakmát, vannak lehetőségek. Csak éppen a piac nem úgy működik, mint Nyugaton. Ott világos, hogy miközben mondjuk pincérkedsz, elvégzel egy iskolát, és elmész naponta nyolc castingra. De nálunk nincs nyolc casting. Szóval úgy látom, hogy itt bárki lehet színész, de utána a lehetőség nem jön bárkinek. Ez egy kis szakma, én is csak a legritkább esetben tartok castingot, mert ismerem az embereket.
Külföldre mentem ki tanulni, ami ugyancsak fontos fordulópont, mert ott rájöttem, hogy mennyire fontos számomra a hazai légkör. Az itthoni művészek közti kommunikációt egy pingpongmeccshez tudnám hasonlítani, míg a kintit ennél jóval sterilebbnek éltem meg. A londoni alapvetően nagyon karrierorientált közeg, nem olyan spontán, mint a budapesti. Sok minden egy fajta távolságot redukál emberek közt: hatalmasak a távolságok, nagyon drága, az emberek szétszórva élnek, mindenki arra összpontosít, hogy hogyan érje el a céljait, és nem annyira érdekes maga a közeg, amiben élsz. Minden a munka logikájára működik Londonban.
Az egyik legnagyobb kulturális különbség Svájcban az volt, hogy én azzal az alapvetéssel érkeztem oda, hogy akkor vagy jó színész, ha nem vagy problémás. Ha megcsinálod, amit a rendező mond, nem kérdezel sokat, nincs olyan ötleted, amit mindenképpen szeretnél belerakni az előadásba. Én ezt ki is tudtam szolgálni, viszont Svájcban ez egy olyan viselkedésforma, amit nem is értenek. Az volt az első, hogy megkérdezték, én mit gondolok az adott dologról. Meg is voltam illetődve ettől. Idő kellett, hogy megértsem, hogy ott lehet vitázni, és az a cél, hogy a legjobb dolog csiszolódjon ki a helyzetből.
Nagy különbségek vannak, Svájcban és Németországban sokkal inkább intézményesített a casting, a munkaadás menete. Magyarországon kevésbé tudni, hogyan zajlanak ezek a folyamatok; esetleg valaki látott valamiben, tetszett neki, és ezért elhív. De tudatosan tenni valamit a karriered érdekében sokkal nehezebb. Kint ennek megvan a menete, lehet tudni, hogy milyen önéletrajzodnak kell lennie, milyen videót kell csinálnod magadról, amivel tudsz jelentkezni, megvan, hogy ezeket hova kell elküldeni. Sokkal többet tudok tenni tudatosan, és ez jó érzés, nincs az a tehetetlenség és várakozás, hogy majd hátha lát valaki valamiben, és megtetszem neki.
Azzal a nagyon erős vággyal mentem ki Belgiumba, hogy bekerüljek a nyugati-európai jazzkörökbe. Akkor már volt pici betekintésem abba, hogy Nyugat-Európában mennyire széles infrastruktúrája van a jazznek, és mennyi lehetőséget rejtene ez számomra. Láttam, hogy hány klub és fesztivál van, hogy nemcsak a nagyvárosokban, hanem kisvárosokban vagy falvakban is van jazzsorozat vagy fesztivál. A jazzközönség elérése sokkal szélesebb Nyugat-Európában. Addigra láttam azt is, hogy azzal a zenével, amit én képviselek, nem lehet Magyarországon egész évben turnézni. Nem volt célom az, hogy jobban elmozduljak a mainstream felé, sőt, úgy éreztem, hogy ki kell lépnem egy-egy olyan zenekarból, ami az én mércémmel nézve inkább a mainstreamet képviselte. Szakmailag sokkal jobban érdekeltek azok a produkciók, amelyek vállaltan nem a mainstreamhez szóltak, hanem egy réteközönséghez. Láttam, hogy ha hű maradok a saját ízlésemhez és a saját zenei vágyamhoz, nem vállalok kompromisszumokat és fellépéseket csak azért, hogy pénzt keressek, akkor muszáj Magyarországon kívülre is kacsintanom, mert marad szabadidőm és kapacitásom. Ennek az első lépése volt az, hogy felvételiztem Belgiumba, és közben hazaingáztam koncertezni. Magyarországon akkor már nagyon jó felkéréseim voltak, már ismert a magyar közönség, ezt semmiképp nem akartam elengedni. Nagyon sokat tanultam ‒ mivel későn döntöttem el, hogy zenész leszek, nagy szükségem volt rá, hogy még képezzem magam ‒, másrészt pedig kinyitott: megismertem az ottani szcénából rengeteg zenészt, akik Magyarországról nem kerültek volna be a látómezőmbe.
PRAE.HU: Változtattak valamit a könyvek külföldi kiadói?
A koreaiak például nagy formátumot választottak. De a legérdekesebb talán a Palkó svéd kiadása volt. A szöveget teljesen megváltoztatták. Nagyon óvatosak: a svéd kiadók zömmel abból élnek meg, hogy a könyvtárak megveszik a könyveiket, ezért nagyon vigyáznak, hogy mi jelenhet meg, nehogy rossz kritikát kapjanak. Mindenre rábólintottam, de van a szövegben egy utalás Leonardóra (és ez az illusztráción is megjelenik), amit ők meg akartak változtatni Picassóra, mert ott a festő-foglomról ez jut az emberek eszébe, Leonardót pedig inkább feltalálóként ismerik. A többi változtatásba belementem, de ebbe nem. Van egy jelenet, ahol a szereplőket tornasorba állítják és a főszereplő, Palkó egy kicsi fiú, tehát neki eleve megalázó ez a helyzet, de ez van. Náluk viszont nincs tornasor, nem ismerik ezt a fogalmat, nem lehet semmiféle utalást tenni a gyerekek külsejére. Egy másik jelenetben az egyik fiú pálmafás nadrágban érkezett rendes tornafelszerelés helyett, ezért büntetésből két kört kell futnia. Ezt is kihúzták, a gyerekek ruhájára sem tehetnek a pedagógusok megjegyzést. Egy másik jelenetben a rajzórán nyári élményeket kell rajzolni, és az összes lány királylányt rajzolt. Ez sem maradhatott, mert Svédországban a gyerekeket nem lehet nemi alapon megkülönböztetni. Vagy a kislány kutyáját Negrónak hívják. Magyarországon erről a cukorka jut eszünkbe, plusz fekete szín, ami a történetben a kiskutya színe. Itt megváltoztatták a kutya nevét Alexre.
PRAE.HU: Említetted, hogy Nyugat-Európában mást jelent a képeskönyv fogalma – valóban, itthon néha kicsit „kilóra” mérjük a sok szöveget. Ehhez képest mit gondolsz a silent bookról, mint jelenségről?
Szerintem ez egy iszonyatosan nehéz műfaj, de két szuper magyar alkotó is bizonyított már ezen a terepen, a Bolognában is sikert arató Maros Kriszta és Rofusz Kinga gyönyörű és szívszaggató silent bookja, az Otthon. Ez most pont aktuális téma nekünk, lehet, hogy ezért is érint meg annyira.
PRAE.HU: Van a silent booknak helye az itthoni piacon?
Gyerekcipőben van még. Nemcsak az alkotónak nehéz pusztán a képekben gondolkodni, de a szülőnek is. Nem biztos, hogy mindenki fogékony erre.
Itthon szívesebben vezénylek Bartókot, Kodályt. Liszt már kevésbé problémás külföldön. Kint viszont szívesebben dirigálok Bernsteint és Gershwint. Amerikában a zenészeknek anyanyelve a swing, ott nem kell magyaráznom. Noha itthon is elég komoly jazztradíció van, az nem olyan, mintha itt született volna a stílus. Európában könnyebb viszont avantgard zeneszerzőnek lenni, mert megvan az infrastruktúrája: fesztiválok, együttesek. Amerikában szinte semmi állami pénz nincs a művészetekben. A Metropolitan Opera nem kap támogatást sem New York Citytől, sem az Egyesült Államoktól föderális szinten. Minden céges és magánalapítványok szponzorációjával működik. Huntsville-ban mi vagyunk az egyetlen szimfonikus zenekar, aminek természetes velejárója, hogy sokféle igényt kell kielégítenünk. Ez nem olyan helyzet, mint mondjuk Budapesten, ahol hét zenekar van.
A zenémmel elsősorban kommunikálni akarok. Írtam egy Georgia Bottoms című operát kifejezetten az amerikai közönségnek. Velük akartam kommunikálni az ő saját kultúrájukról, kultúrájukból. Gondoltam, ha az orosz-zsidó származású Gershwin megírhatta az amerikai „fekete operát”, akkor én kelet-európaiként megpróbálkozhatok az amerikai Dél operájával. A Huntsville Symphony hatvanéves jubileumi szezonjára készült a Georgia Bottoms, és szándékoltan vígoperának. A musical mostanra szinte teljesen kisajátította magának a könnyedebb témákat, és ez a legtöbb amerikai szerzőt a drámai vagy költői témák felé szorította. Ennek próbáltam ellene menni, és szerencsére be is jött. Amit poénnak szántam, azon a közönség nevetett. Ezt az operámat most Berlinben is be fogják mutatni, szóval úgy tűnik, a berliniek is látnak benne valamit, ami nekik érdekes egy amerikai Délről szóló darabban, amely 2001 és 2005 között játszódik – vagyis térben és időben, stílusban, akcentusban, történetben pontosan el van helyezve. Ez a zeném természetesen teljesen másként szól, mint a Déry Tibor-műből készült Az óriáscsecsemő, vagy a Barbie Blue, ami igazán csak Bartók Kékszakállúja felől érthető meg. Azt, hogy ki milyen stílusban komponál, egyébként nem tartom elsőrendű fontosságúnak. Valójában különböző klubok vannak. Van, aki a „tizenkétfokú klubba” tartozik, és van, aki a „Seres Rezső Klubba”. Szerintem nem az a fontos, kit melyik stílus-börtönbe zár a szakma, és nem is az, hogy valami a popkultúra vagy a magas-kultúra része-e, hanem az, hogy működik-e, hat-e. Szándékom szerint én „csak” írom a hangokat, aztán utólag megmondja valaki, ha akarja, hogy az milyen stílus. Én persze más alkotóknál egyszerűbben megtehetem ezt, mert karmester is vagyok, nem kell a zeneszerzésből megélnem.
Nagy különbség, hogy magyar pályakezdőről van szó vagy külföldi fiatalról. Az utóbbi időben sokat beszélgettem egy SZFE-s diákkal, akivel interjút is készítettem a jelenlegi helyzetükkel kapcsolatban. Az egyik beszélgetésünk alkalmával olyan érzésem támadt, mintha egy alternatív múltbeli énemmel beszélgetnék. Számomra anno a külföld nem volt opció, nem is számoltam vele, ő pedig kezdi úgy érezni, hogy egyre inkább visszaszorulnak a külhoni lehetőségek a fiatal magyar művészek számára. Mintha Magyarország abba a helyzetbe kezdene visszacsúszni, ahol akkor volt, mikor én voltam pályakezdő. Azt javasolnám a mai magyar fiataloknak, hogy legyenek bátrak, vegyék kezükbe a kezdeményezést, tartsák a kapcsolatot a külföldi fiatalabb és idősebb korosztály művészeivel, interneten, telefonon, leveleken keresztül. Ne várjanak senkire, hanem tegyék meg az első lépéseket, mutatkozzanak be azoknak a kurátoroknak, művészeknek, akiknek szeretnének. Azt érzem, hogy itt Amerikában teljesen más az íve a sikeres művészeti pályáknak, és ha az ember nem lép magától, akkor nem fogja senki húzni az önmegvalósítás irányába. Magyarországról különösen hathat, de ez a fajta nyitás a másik felé nagyon sokat számít, a párbeszéd miatt. A külföldre jutás mellett fontos az otthoniakkal való kapcsolattartás is. Az én módszerem az, hogy Magyarországról és az otthon zajló aktuális eseményekről itt kint beszélek, míg otthon, Magyarországon igyekszem feltenni azokat a kérdéseket, amik itt foglalkoztatnak. Ez mindkét oldalon egy másfajta hozzáállásról árulkodik. Tanáccsal viszont nem a fiatalokat látnám el, hanem azokat, akik döntő pozíciókban állnak a művészeti intézményekben: ők hozzanak létre olyan légkört és annak a lehetőségét, hogy ez a szabadság- és felelősségtudat kialakulhasson a pályakezdők személyiségében, egymás és a már befutott művészek között. A külföldi cserekapcsolatok lehetősége mellett a nyitott gondolkodásra való hajlamot is kultiválják. Támogassák a nehéz kérdések körüli párbeszédet, egymással szemben álló teóriák, látásmódok megvitatását, mert ezek az igazán izgalmasak. Viszont ehhez nyitott ajtók kellenek, egy állott levegőjű szobában kevesebb dolog történik, mint egy frissen kiszellőztetett helyiségben.
Itthon, ezen felül ma már kultúrharc is folyik: alapvetően a „mi” és „ti” mondvacsinált rendszere szerint, ami úgy szól, hogy vannak a „mi” megbízható embereink és vannak a „ti” kívül rekedt veszteseitek. A lojalitás fontosabb, mint a szakértelem. Úgy gondolom, hogy a Toldit azért nem volt hajlandó rám bízni Andy Vajna, mert nem volt benne biztos, hogy kontrollálni tudja a jelentéstartományt. Márpedig a Nemzeti Filmalap azért jött létre, hogy kontrollálja az alkotók gondolkodását. Akár úgy, hogy rávette őket az öncenzúrára, akár úgy, hogy három-négy évre ráültek egy forgatókönyvre, addig-addig módosítgatva, míg esetleg át formálták a saját ízlésük szerint, vagy ejtették a projektet. Az egykori Nemzeti Filmalap, illetve azóta a még radikálisabb Nemzeti Filmintézet cenzúrahivatalként működik. Sem a Toldi, sem a Sömmi esetében nem volt garancia arra, hogy a végén is arról fog szólni a dolog, ami a forgatókönyvből kiolvasható. Vállalom, hogy én igazságkereső, emiatt pedig veszélyes vagyok.
Komolyzenészként Magyarországról annyival könnyebb, hogy a magyar klasszikus zenének évszázados jó imidzse van külföldön. Tehát „mint brand” a magyar klasszikus zene be van járatva. Kodály és Bartók országa vagyunk. Fischer Iván, Schiff András, és számtalan nevet lehetne még mondani az egész huszadik századtól napjainkig, akik folyamatosan vitték és viszik a magyar klasszikus zene hírét. Eötvöst, Ligetit, Kurtágot mindenki ismeri jazzkörökben is Nyugat-Európában. Mindenki tudja, hogy a Zeneakadémián nagyon magas a képzés színvonala. Rengeteg kiemelkedő nyugati-európai szimfonikus zenekarban játszanak magyar zenészek. A magyar klasszikus zenének tehát presztízse van, ezzel szemben a magyar jazz nincs benne a körforgásban. Sok európai ország jazz imidzse nagyon jó, például a lengyel vagy a skandináv jazz nemzetközileg ismert, és ezek mögött nagyon komoly állami szándék van. Lehet, hogy van egy-egy előadó, mint Avishai Cohen, a nagybőgős, aki az izraeli jazzt katapultálta a világhír felé, de mögötte is állt egy exportiroda és más zenészek, akik vitték az izraeli jazz hírét. Kell egy szcéna, nem elég egy előadó, egy Snétberger Ferenc, hanem kéne még tíz másik hasonló kaliberű és ismertségű magyar zenész ahhoz, hogy összekössék a nyugat-európai fejekben a pontokat, és azt mondják, hogy „Magyarországról érdekes jazz jön”. Ez sajnos nincs még meg. Azt látom, hogy ahol ez működik ‒ főleg az internet korában ‒, ott van mögötte állami pénzből működő exportiroda. Sok ország már nagyon régen felismerte, hogy érdemes a zenét, és azon belül a jazzt mint exportcikket kiemelten segíteni külföldön, mert az az országimázsnak nagyon jót tesz.
Berlin hatalmas város, néha túl szerteágazó lehetőségekkel, illetve ott nem csak egy egyetemen lehet rendezést tanulni. A kapcsolatok szempontjából persze ott is fontos, hogy ki hova járt, de nem a legmeghatározóbb. Tisztelik azt, amit csinálsz, az eredmények számítanak. Ott nem létezik olyan, hogy „a szakma”. Egyébként pont ezt kellett felfognom, hogy nem várhatom el magamtól ugyanazt, mint Magyarországon, hiszen óriási a piac, sokkal több ember foglalkozik alkotóművészetekkel, és ezeknek rengeteg irányzata van. Itthon ez egy kicsi szakma, mindenki ismer mindenkit, egyszerűbb látványosnak lenni, ha bekerültél a látómezőbe. Rájöttem, hogy Berlinben nem feltétlen fogok látszani, és nem is ez a legfontosabb.
PRAE.HU: Nyilván itthon a láthatóság összefügg azzal is, hogy így jobban lehet pályázatot nyerni, pénzhez jutni.
Igen, viszont mivel kisebb a spektrum, könnyebb látszani. Berlinben rengeteg minden történik egy este, kultúrszorongást tud okozni a bőség. Akkora a felhozatal, hogy nem feltétlen jönnek el maguktól az emberek ismeretlen előadásokra – és most természetesen a szabadúszó, független létezésről beszélek.
PRAE.HU: Többször szóba került, hogy autobiografikus színházzal foglalkozol, ehhez kapcsolódik az is, hogy nem rendezel klasszikus darabokat. Ez Magyarországon nem annyira bevett dolog.
Igen, ezt a műfajt ösztönösen fedeztem fel magamnak az első berlini munkám során, és évekkel később jöttem rá, hogy hoppá, én már 2011-ben csináltam ilyet. A performanszművészet és a helyspecifikus színház is nagyon érdekel, régóta közel áll hozzám, ezzel már itthon is foglalkoztam valamennyire. Magyarországon nem túlzottan értek bátrabb, izgalmasabb hatások, és nem mertem annyira kilépni a megszokott keretekből. Berlinben tapasztalhattam meg először azt, hogy a saját dolgaimmal szárnyalok. Gyerekkorom óta egyfolytában írok, de soha nem fikciót, hanem személyes élményeket, utcán kihallgatott párbeszédeket, ismerősök történeteit, mindenféle foszlányokat. Rá kellett jönnöm arra, hogy ezt összekapcsolhatom a színházi munkáimmal.
A Katona színházi exportjának alapja a 80-as évek nagy előadásai voltak, A három nővér, A revizor, a Platonov, az Übü király. Az indulás annak volt köszönhető, hogy az olasz rendező, Giorgio Strehler kitalálta ezt a színházi uniót, ahova a Katonát is meghívta. Ez a szervezet minden évben rendezett egy fesztivált, a másodikat már a Katonában tartották. Ha benne vagy egy ilyen nemzetközi szervezetben, rengeteg kapcsolatod lesz, így további meghívásokkal is jár.
Ezenkívül a Katonának volt egy saját showcase-e is, amelyre Zsámbéki meghívta az UTE-s intendánsokat, és megmutatta nekik a saját előadásokat. Így indult Schilling Árpádnak és Bodó Viktornak is a nemzetközi karrierje.
Bár a nagyobb városokban tagoltabb a közönség, de mivel Berlinben vagy Londonban ennyire sokan élnek, és arányaiban több a kísérleti zenékre fogékony közönség, nyilván ezekkel a városok maradnak a világítótornyok ezeken a színtereken. Ráadásul ez azért tipikusan egy urbánus műfaj, aminek lételemei a klubok, vagy akár lemezboltok, kicsit úgy működik, mint a savanyítás, hogy a megfelelő körülmények között burjánzanak a megfelelő elemek. Persze, ami érdekes, és egy specifikusabb dolog itthon, az az állami pénzek kérdése, hogy jelenleg egy olyan kormány regnál, akitől az ember nem szívesen fogad el semmit, és nem akarja a munkájával legitimizálni azt. Egy normális országban nincs abban semmi kivetnivaló, hogy akár egy konzervatív kormánytól az ember pénzt fogadjon el, főleg, hogy az nem zsebpénz, amit valamelyik politikus csak úgy odaad szotyira, hanem az általunk is befizetett adó része, amit deklaráltan arra kellene fordítani, hogy a világon sehol máshol egyébként piaci alapon nem működő kortárs kultúra virágozzék. Itthon meg az embernek egy komplexusos félnácival kell paroláznia, meg Trianonról kell rockoperát írnia, ha éppen elkaszálta az élet minden koncertjét, vagy olyan intézménynél kell pályáznia, ahol lelóg a márványtábláról Orbán Viktor neve, miközben mindenki másé épphogy látszik. Agyrém.
Magyarországon könnyebb, mert nagyjából ismerjük egymást a szakmában. Már az egyetemről kikerült fiataloknak is látni lehet egy-két munkáját, az idősebb rendezőket pedig ismerem személyesen. Így könnyen el tudom dönteni, hogy ki az, aki érdekel.
PRAE.HU: A külföldi közeg a forgatás szempontjából mennyiben más, mint a magyarországi? Minden sokkal nagyobb?
Nem feltétlenül nagyobb minden, például a független filmeknél nem az.
Inkább csak hozzáállásbeli apróságok fordultak elő. Az Egyesült Államoké elég befogadó kultúra még akkor is, ha jelenleg politikailag az ellenkező irányba halad. Ezért ott, ha valaki valamit máshogy gondol, arra nem furcsán néznek, hanem érdeklődéssel. Ilyen szempontból még előny is lehet, ha valaki valamit nem a megszokott módon csinál. Amerikán kívül csak Európában dolgoztam, de Európán belül nincsenek látványos különbségek.
Úgy látom, egyre kevesebb lehetőség van, pláne most, amikor a politika rengeteg pénzt elvon a kultúrától, és szűkíti a mozgástereket. Vannak EU-s pályázatok, viszont azoknál előbb együtt kell működni, és csak utána lehet pályázni. Léteznek áthidaló megoldások, például rezidens programok, amelyek legtöbbször kifejezetten fiatalokra vannak szabva, de ezek elég korlátozott módon, csak rövid időtávokra tudják segíteni a munkát, szóval inkább a kapcsolatok kialakítására nagyon jók. Komoly baj, hogy nincs hosszú távú gondolkodás, nagyon nehéz olyan helyzetet kialakítani, ahol a társulat megengedheti azt a luxust, hogy befektessen önmagába, márpedig kutatás és fejlesztés nélkül a művészet sem tud lépést tartani a környezettel. Vannak showcase-ek is, ahol menedzserek jönnek össze, hogy megnézzék egy bizonyos időszak és terület színházi előadásainak termését. Ezek piaci események, ahol nagy hangsúly van az újdonságon.
A francia kulturális szemlélet eredményeképpen a koreográfusokat és a rendezőket a fővárosból vidékre küldték. Engem Orléans város fogadott be, ez később koreográfiai központtá nőtte ki magát. Ott ragadtam negyedévszázadra. Ez két éve ért véget, mert a francia kulturális vezetés hozott egy határozatot, miszerint akik tíz éve vezetnek nagyobb intézményt, át kell adniuk a helyüket a fiatalabb generáció tagjainak. Ez jól jött nekem, mert nem árt a változás. Független státuszba kerültem.
A francia kultúrpolitika kiépítette a strukturális lehetőségét, hogy különböző, nagyszámú csoportok az ország egész területén működhessenek. Ez a mai napig így van. Nehéz összehasonlítani a magyar helyzettel, mivel itt a tánc a színházhoz képest történetileg még mindig gyerekcipőben jár. Egy táncos sokkal mobilabb, mint egy színész, mert nincsenek nyelvi korlátai. A tánc előnye, hogy a táncosok külföldön be tudják pótolni a hiányosságokat, ki tudják elégíteni a tudásszomjukat. Utána szembesülnek az itteni lehetőségekkel, hiányokkal, tényekkel. Nem annyira a darabok létrehozásával van a probléma, sokkal inkább az utóéletükkel. Ez a független színházi előadásokra is érvényes. Évek óta hangsúlyozom, de nem tudok hatni, hogy vidéken milyen nagy szükség volna egy befogadó színházi hálózatra. Ez biztosítani tudná a kortárstánc-, a független színházi és a kortárscirkusz-előadások utóéletét, hogy életben lehessen őket tartani, ki lehessen őket játszani. Iszonyú strukturális elmaradások vannak, a produkciók kapcsolatot sem tudnak teremteni a közönséggel. A vidéki színházak riasztó helyzete mutatja ezt meg, évtizedek óta ugyanaz a társulat van miden épületben, az ottani közönség évtizedek óta ugyanazt a menüt kapja. Így lehetetlen megújulni, és mindez nem a közönségen múlik! Ez párosul a megítélési problémákkal. Ezek akadályozzák az egészséges fejlődést, terebélyesedést. Ezt kezelni kell, addig is át kell vészelni ezt az időszakot, és bízni abban, hogy változni fog.
Az Avignoni Fesztiválon az volt számomra nagyon érdekes, hogy sokkal inkább lokálisnak éltem meg a fesztivált, mintsem nemzetközinek. Például a produkciókat felirat nélkül mutatták be. A korábbi fesztiváltapasztalataim alapján mindig fontosnak tűnt, hogy ha nemzetközi fesztiválról van szó, akkor legyen angol fordítás. Szerintem ez hatással volt arra is, hogy a francia közönség nem feltétlenül figyelt fel bizonyos előadásokra. Nem igazán voltak kapcsolódások a helyi intézményekhez, szcénához, ezért onnan nem is érkeztek megkeresések.
Úgy érzem, például bizonyos pályázatok esetén, hogy a munkáim sokszínűsége néha hátrány, mert így nem tudom elhelyezni magamat egy bizonyos területre. Másrészt az ellenkezője is működni tud, kitűnök azáltal, hogy más területekkel is kapcsolódom, különböző médiumokat használok, és ez felkelti az emberek érdeklődését. Az is az építkezés része, hogy az ember kiismerje az adott fesztivál, program, pályázat ízlését, szempontjait. Érdemes visszajelzéseket is kérni, ha nem sikerül egy próbálkozás, egy pályázat, akkor meg lehet kérdezni, hogy miért és mi nem működött. Nagyon diverz a működésmódjuk, én is minden munkafolyamatnak leszűröm a tanulságait, következményeit, és ezekből lépek tovább.
A magyar közönség figyelme bizonyára más kulturális terület felé irányul, mert a képzőművészettel elég mostohán bánik. Hollandiában rendszeresen nyomon követik a nézőszám-adatokat, az intézmények pedig versenyeznek egymással a magasabb látogatottságért. Ezek az adatok Magyarországon is publikusak, de néhány szakértőn kívül senkit sem érdekel. Ellenben Hollandiában a bejövő adatokat összegyűjtik, kategorizálják és kiértékelik. Ezek alapján következtetnek arra is, hogy az adott intézmény vagy galéria vezetése jó irányba halad-e. Főként a kortárs intézmények esetében nehezebb ügy ez, ahol ezek az adatok különösen hasznos segítségnek bizonyulnak – szemben a klasszikusokkal, mert például egy Picasso-kiállítás mindig nagy érdeklődésre tarthat számot. Tudtommal a magyarországi adatok nem szisztematikusan részei a rendszernek, és messzemenő következtetéseket sem vonnak le belőlük.
PRAE.HU: Miközben itthon nem értették az előadásokat, külföldön nagy sikereitek voltak.
Igen, az arány az volt, hogy amíg játszottunk ötöt Magyarországon, addig ötvenet külföldön. Ez hatalmas belső konfliktust is jelentett.
PRAE.HU: Amikor az ember itthon vendég…
Igen, de a Theorem kapcsán is nagyon furcsa érzés volt bekerülni ebbe a kulturális piacba. Azt éreztem, hogy mi egy fa voltunk, aminek a gyümölcsét állandóan csak leszedik, de nem találja azt a talajt, amiben növekedhetne. Nem voltunk olyan helyzetben, hogy művelni tudjuk magunkat, nem voltak kapacitásaink, és emiatt félő volt, hogy gyorsan ki fogunk fújni.
Abban a fajta működésben, ami a turnét helyezi a fókuszba, nehéz fenntartani az egyensúlyt, az embernek egyszerre kell az új közegre és a saját műhelymunkára koncentrálnia. Mivel nekem már volt ebben gyakorlatom, Nagy Józseffel és a Jel Színházzal bejártuk a világot, én már a legelején leültem a társulattal, hogy elmondjam, folyamatosan úton lenni mennyire embert próbáló. (Nagy Józseffel készített interjúnk a Külföldön Sikeres Magyar Művészek kutatási projektünkben itt olvasható https://www.prae.hu/article/11089-gyoztes-jatszma/ – a szerk.) Persze nagyon jó érzés is felfedezni, hogy amit csinálsz, az nem hülyeség, hogy vannak emberek, határokkal és kilométerekkel elválasztva, akik ugyanúgy gondolkodnak, mint te.
Németországban, ha csinálsz például egy Shakespeare-t, valószínű, hogy ki fogsz húzni belőle körülbelül egy felvonásnyit. Itt, Skóciában viszont iszonyatosan nehéz bármit is húzni Shakespeare-ből, mert szorosabban a kultúra része, mint bárhol máshol. Dramaturgként dolgoztam tavaly egy Vízkereszt-előadásban, amiben ki kellett húznunk pár szerepet, ami hatalmas küzdelem volt.
1993-ban, amikor a Budapest Tánciskolában megkezdtem kortárstánc tanulmányaimat, megalapították a Műhely Alapítványt. Az alapítvány elsődleges célja a hazai kortárs előadó-művészet, ezen belül kiemelten a kortárstánc támogatása és fejlesztése, valamint a határok átlépése, átjárhatósága, művészeti és földrajzi értelemben is. Az első külföldi lehetőségeim rajtuk keresztül voltak, 2008-ban a Meeting Points és 2010-ben a Trust for Mutual Understanding amerikai ösztöndíjak. Fontos felismerés volt, hogy magánemberként nehezen érnek el információk, így pályakezdőként utat jelenthetnek ezek a szervezetek, amelyeknek már több éves tapasztalata és kapcsolati hálója van ezen a területen, például a Műhely Alapítvány, a Katlan Csoport vagy a SÍN Művészeti Központ. Ez a pályázási lehetőségeket is kiszélesíti, mert sokszor követelmény, hogy csak szervezettel pályázhatsz. 2002-ben létrejött az OFF Alapítvány, ami a mai napig a működésünk hátterét adja. Az OFF-fal pályáztunk a Tempus Alapítvány 2011-es ösztöndíjára, amivel Berlinben voltunk három hónapot. Emellett tovább dolgoztunk a Műhely Alapítvánnyal, velük volt az első koprodukciós munkánk 2012-ben, a Jardin d’Europe nemzetközi projekt.
Spanyolország, illetve konkrétan Barcelona, függetlenül a szakmától, a világ talán egyik legjobb városa. Az építészet, a múzeumok, az áradó kultúra, az étel minősége, az emberek natúr szépsége, és még sorolhatnám. Fontos, hogy az életemben megtapasztaltam, hogy biológiailag is hol jó élni.
PRAE.HU: Szakmailag milyen ott?
Tulajdonképpen nem igazán van lehetőség. Tanítottam, koreografáltam kisebb dolgokat, megpróbáltam létrehozni egy együttest. De az a fajta maximalizmus és professzionalizmus, amit én képviselek, nem nagyon van. Itt az emberek nagyrészt a saját örömükre táncolnak, és nem feltétlen azért, hogy profi táncosok legyenek. Persze van egy-két jó kisebb társulat. Amerikában az ellenkezője érezhető. Ott egy óra alatt mindent meg akarnak szerezni a tanár tudásából, illetve mindent kihozni magukból.
A nemzetközi kapcsolatépítés is a MOME-n keresztül indult, az ASF elnevezésű program révén járhattunk Franciaországban, Németországban vagy Dániában, s olyan felsőfokú intézményekbe is eljutottunk, ahol nagyon sok kreatív kapu megnyílt előttünk nemzetközi szinten is.
Elsősorban a versek, szövegek fordítására több energiát fektethetne az ország. Ez nem csak az én személyes problémám, ezt magasabb szinten kellene megoldani. Menedzserek kellenének. Minden országban van menedzser-hagyománya az íróknak. Most én tárgyaljak a kiadókkal? Ez a rendszer hiányzik, nagyon is. Ez nem az én dolgom volna, az én dolgom, hogy megírjam a verset, létrehozzam a művet.
Szerintem az amerikai színházrendszer nagyon nagy változáson fog most keresztülmenni. 2021-ig zárva van egyébként a Broadway, és filmforgatások is csak elenyésző számban mennek. Az ottani szakszervezetek biztonságot nyújtanak, az emberek tudják képviselni az érdekeiket, lehet hozzájuk fordulni, ha bármi baj van. Magyarországon sajnos sok esetben olyan szerződéseket íratnak alá, amelyek eleve kizárják a kiállás lehetőségét: „A forgatás körülményeiről nem nyilatkozom.” Nem oszthatom meg a felmerülő problémákat mással, így nincs kihez fordulni.
Az amerikai színházi rendszerben tömbösítve vannak az előadások. Az ember próbál hat hetet, aztán lejátszik húsz-huszonöt előadást, minden nap ugyanazt. Ez egy nagyon más mélységet ad az adott darab színházi megéléséhez. Szeretem a színház nagyságát, szakralitását, ami nyitni tud egy álomteret valóság és a képzelet között.
Különösen izgalmas számomra, hogy miközben főleg helyi társadalmi eseményekre reflektálok, bírnak-e ezek olyan érvényes, általános mondanivalóval, amelyek külföldön is dekódolhatóak. Nyilván van olyan rétege a munkáimnak, amely a helyi közönség számára sokkal egyértelműbb és kézzelfoghatóbb, de van olyan is, amely mindenki számára többé-kevésbé érthető. Én azt tapasztalom, hogy a hitelesen ábrázolt lokális történetek jól rezonálnak külföldön is.
Az intézményrendszer egészséges, autonóm működésén sok múlik. A nemzetközi integráció akkor sikeres, ha minden szereplő beleteszi a magáét. Nem csak a művészeken, vagy a kurátorokon áll a siker. Ez egy nagy patchwork, amit együtt kell összerakni, és ha fontos egységek nem működnek jól, akkor az érezteti a hatását.
Az utóbbi száz évben rárakódott a műre mindenféle tradíció, amelyet nagy magyar karmestereink, énekeseink bevezettek. De a külföldiek nem feltétlenül tudják, hogy hogyan vezényelte Ferencsik János, vagy hogy énekelte Székely Mihály, így ők ezt a tradíciót (gyorsításokat, megtorpanásokat, tagolásokat) nem viszik tovább, viszont ragaszkodnak a kottában leírtakhoz. Ennyiben tehát más külföldi művészekkel előadni. Bartók nagyon pontos instrukcióit nálunk talán leginkább Kocsis Zoltán követte.
Azt megtapasztaltam itthon, hogy az a réteg, amelyik megteheti, hogy vásárol egy festményt, nem biztos, hogy tisztában van az értékével. Ha például háromezer dollár egy festmény Amerikában, az nem egy nagy összeg. A galéria elvisz negyven-ötven százalékot, figyelembe kell venni az anyagköltséget is, szóval megkap a művész ezer dollárt érte. Kint azonban, ha hiteles egy művész, az azt is jelenti, hogy sohasem megy lejjebb az ára. Ezek jó befektetések, és sokszor tényleg csak a befektetés miatt vásárolnak, vagyis eszmei és anyagi értéke is van a képeknek.
Itthon, úgy látom, hogy sokan úgy vásárolnak képet, hogy valaki megmondja, mit kell venni, mert „az megy” éppen. De egy festménynek nem biztosan attól van értéke, hogy aktuálisan divatos. Ha egy kép értékes, az azt jelenti, hogy bárhol a világon kifizetik érte ugyanazt az árat. Az azonban szerencse, hogy ma már sokkal több embernek nem jelent problémát Magyarországon festményt vásárolni.
A másik tényező az anyagok eltérő minősége. Én használok timsót, ettől repedezik ki az alap, de sajnos ez magyar timsóval nem működik. Más az anyagok minősége, ezt több Magyarországon élő külföldi festőismerősömtől is hallottam már. Ez nem azt jelenti, hogy rosszabb, csak azt, hogy más, és ezért másként is működik a vásznon.
Magyarországon az intézmények főleg magyar művészeket mutatnak meg. Fiatal vagy középkorú magyar művészként általában évente lehetőséged adódik valahol bemutatni a munkáidat, vagy egyéni kiállítás formájában, vagy öt-tíz-húsz művésszel együtt. Ausztriában ez nem így működik. Amikor például most a Kunsthalléban volt kiállításom, tulajdonképpen én voltam az első bécsi művész, aki az elmúlt tíz évben lehetőséget kapott egy önálló kiállításra, mert nagyon nemzetközi a program. Ami persze nagyszerű, de nem feltétlenül könnyíti meg az ottani művészek helyzetét. Amennyire nemzetközi a lokális helyzet, annyira nemzetközinek kell lennie a saját aktivitásodnak is. Emiatt izgalmasabb és nehezebb is talán, mint Budapesten. Ugyanakkor ezekkel az alapokkal könnyebb is elmozdulni innen, hiszen jön sok külföldi kurátor, képzőművész, vagyis lehet kapcsolatrendszereket kiépíteni, ami pedig nagy előnyt jelent.
PRAE.HU: Olaszországban is dominálnak az ügynökségek? Hasonlóan működik a rendszer, mint például Angliában, ahol az illusztrátoroknak szinte kizárólag ők közvetítik a projekteket?
Nem, általában az angolszász világban van úgy, hogy ügynökség nélkül szinte nem is lehet eljutni a klienshez. Szerintem ez nem rossz szisztéma, mert a művészek többsége alkalmatlan rá, hogy magát menedzselje. Olaszországban vannak ugyan ügynökségek, de nem számottevőek, a legtöbb illusztrátor személyes ismeretségeken keresztül, profi közvetítő nélkül jut munkához, aminek egyébként meg is van a következménye: alacsonyak a díjak, sajnos sok esetben kihasználják az illusztrátorokat és a művészeket. Én egy amerikai ügynökségnek dolgoztam 5-6 évig, főleg tankönyvillusztrációkat küldtek, volt azért egy mesekönyvillusztráció is, majd ráálltak a magánkiadásokra, ami után megköszöntem nekik a lehetőséget, mert a rossz tapasztalat után abból nekem egy is elég volt.
Én egy megcsappant létszámú társulatot örököltem akkor, tizenöt színésszel. Az egyik feladatom az volt, hogy felépítsek egy olyan társulatot, amelyben fontos szerepe van a fiataloknak. Akkoriban évente kb. három végzős került ki a marosvásárhelyi egyetemről, ami nagyon kevés volt ahhoz, hogy felfrissítse a vérkeringést.
Emellett egy olyan adminisztratív csapatot és jogi rendszert akartam felépíteni, amely európai mintákhoz hasonlóan tudott működni. Arra gondolok például, hogy bevezettem az éves szerződéseket.
Aztán elindítottuk az Interferenciák Nemzetközi Színházi Fesztivált, amely fontos mérföldkő volt. Ezen a fesztiválon megfordultak neves előadók, igazgatók, kritikusok is, jelentős eseménnyé nőtte ki magát.
PRAE.HU: Volt olyan, hogy külföldi megrendelésre dolgoztál és változtatni kellett a munkádon a helyi igények miatt?
Igen, még a legelején, 2007-ben megjelent a The New Yorkerben egy novella, amit illusztráltam. A történetben egy gyerek a nintendóján játszott. Ez ihlette az illusztrációt, a nintendó felületén jelent meg az egész sztori. Az alsó sávban a felhasználható fegyverek, életek, stb. Mivel a novellában szóba kerül a kenyér, ezt is betettem az eszközök közé, ehhez először egy magyaros veknit készítettem. Persze nem értették, úgyhogy végül toast kenyér lett belőle. Sok minden másra kellett még figyelnem. Egy szobabelső sem ugyanolyan, mint itthon, a nyílászárók (az ajtó gombja, vagy a felfelé húzható ablakok) vagy a belmagasság is más.
Régen Magyarországon is volt operastúdió. De most már társulat sincs. Németország viszont híres arról, hogy nagyon erős társulatok vannak.
Nagy különbség van profizmus és kedvtelés között. A nyugati társadalomban az a profizmus elsődleges fokmérője, hogy mi adható el, mi piacképes. Legyen az opera, képzőművészet, tánc, film vagy színészet – úgy mérik, hogy az nemcsak tíz-húsz embernek kell, hogy tetsszen, hanem legyen eladható.
