Irodalom

Kondor Vilmos

A külföldi csatornákat egy irodalmi ügynökség magyarországi képviseletének vezetője nyitotta meg előttem, amikor bemutatott az egyik legbefolyásosabb angol irodalmi ügynöknek. Egy budai kávézóban találkoztunk, és én belevágtam a regény bemutatásába. Azzal kezdtem, hogy "Budapest, 1936." Láttam az ügynök szemén, hogy nyert ügyem van, utána pro forma még elmondtam, amit kellett, de ott helyben megállapodtunk a képviseletről, és a regény megjelenése után villámgyorsan eladták a könyvet öt országban. Aztán még háromban. Voltaképpen egy személyes ajánlásból indult hivatalos csatorna segítségével jutott el a Budapest noir fél Európába alig egy év leforgása alatt. És tudom, hogy ez a magyarországi ügynök nem ajánlotta volna a regényt angol kollegájának, ha nem találta volna jónak, aki szintén nem vette volna a szárnyai alá, ha nem találja jónak, mert a találkozó után természetesen komplett anyagot prezentáltunk neki, és ezt követte a szerződéskötés. A személyes ismeretség csak az elején adott egy löketet (amiért mindig is nagyon hálás leszek), utána a könyv a saját érdemei alapján ment előre. Én nem hiszek a bratyizós megoldásokban, tiszta ügy volt ez, és a könyvet azóta is saját érdemei és sikerei végett vették a kiadók, nekem és kiadóimnak ebben csak közvetítői szerepünk volt. Nem haverkodtam, nem nyomultam, nem jópofiztam, nem kértem, kérleltem és kuncsorogtam, nem csináltam semmit, mint hogy útjára engedtem a könyvet, és mind a mai napig meglepve nézem, hogy milyen messzire jutott.Tíz éve a helyzet rózsás volt. Valamit sikerült elindítanunk, hirtelen megjelentek jó és hiteles szerzők (Baráth Katalin, Csabai László és Kolozsi László voltak a zászlóvivők), akik mindegyikéből nagy sikert lehetett és kellett volna kovácsolni. A szerzők mellett megjelentek a szakértő kritikusok is, akik eleinte többen voltak, mint maguk a szerzők. Bényei Tamás, Benyovszky Krisztián, H. Nagy Péter, Bárány Tibor, Sárközi Mátyás – és még sorolhatnám. Én úgy örültem, hogy nem is igaz. Végre egy értő közeg, amely egyfelől hálás, másfelől felkészülten megírt recenziókkal segítettek úgy az írónak, mint az olvasónak (kaptam én hideget és meleget tőlük, ahogy azt kell). Aztán ez az egész elkorhadt. A kritikai oldal két részre szakadt. Az egyik oldalon áll Kálai Sándor, aki a Debreceni Egyetemen egymaga fogja a fáklyát, és fáradhatatlanul gondozza a magyar krimi helyzetét, főleg külföldön számtalan kiadványban és konferencián. A másik oldalon meg ott a nagy semmi, ahol szerkesztőik kifejezett utasítására ténykedő irodalomkritikai verőlegények a kicsinyes személyeskedéstől a nyílt sértésig mindent leírnak, amivel úgy gondolják, hogy árthatnak. Aztán nézze meg a fentebb említett szerzőket, hogy mikor jelent meg utoljára krimijük, és arról mikor írt elfogadott kritikai felületen értő recenzor. Nem mondom, szép számmal akadnak magyar krimik, engem is keresnek meg szerzők időről időre, hogy legyek szíves elolvasni a regényt, aminek két következménye van. Egy: őszinte véleményt kér és kap, mire az összes létező felületen nekiáll pocskondiázni a regényeimet. Kettő: őszinte véleményt kér és kap, amit nem fogad meg.

Ahogy a magyar történelmi regényírók képesek voltak spontán módon szerveződni egyfelől szerzői alapon, másfelől meg kiadó vagy kiadói csoport köré gyűlve, úgy ez a kriminél nem történt meg. Ennek számos oka van, de a legfontosabbak egyike a kiadók teljes és mindent beborító tanácstalansága. Nem tudnak mit kezdeni a magyar krimikkel, nincsen se stratégiájuk, se szerkesztőjük, se elképzelésük, se semmijük arra, hogy hogyan kellene vagy lehetne magyar krimit gondozni, kiadni. Ennek köszönhető, hogy olyasmik jelentek meg, amelyeknek nem lett volna szabad, és olyanok maradtak kéziratban, amelyeknek könyvesboltban lett volna helyük. Tíz éve biztos voltam abban, hogy a magyar krimi reneszánsza elkezdődött. Öt éve reménykedtem. Mára beláttam, hogy nem lesz ebből semmi.

A média és a kritika őrjítő hozzá nem értéssel és/vagy érdektelenséggel viszonyul a magyar krimihez, és nem látom, hogy ez a közeljövőben megváltozna. Több olyan regény jelent meg – és nem a sajátjaimra gondolok –, amiknek tévéképernyőn vagy filmvásznon lett volna helye, de alig jutott el idáig pár alkotás, és azok sem adaptációk voltak. Napilapok eleve nem közölnek recenziókat, az a pár irodalmi lap néha közöl, de bárcsak ne tennék, rádióban ismereteim szerint krimiként csak a Budapest noirt dolgozták fel, meg még egy novellámat, a tévéig el sem jutott se könyv, se szerző – milyen médiára gondol még? Milyen magyar krimire? Milyen kezelésre?
Azt értem (de legalábbis sejtem), hogy mi érdekeset talál egy vidéki jógaoktató, egy nyugdíjas pénztáros vagy egy építész, például A budapesti kémben, de hogy a finnek miért szerették annyira, hogy az egész sorozatot kiadták – ezt nem értem. Nyilván egzotikus számukra, nyilván sok olvasónak (a goodreads alapján https://www.goodreads.com/) ezek a regények „útikönyvként” szolgálnak történelmi és kulturális szempontból, de ennél tovább nem jutottam. A finnek a Bűnös Budapest-ciklus öt törzskötetét kiadták, és még egy nagyon megtisztelő díjat is kaptam tőlük. A sikerben biztos nagy szerepet játszott a két kultúra közti rokonság, és a finnek nyitottsága, meg az a tüneményes hozzáértés, amivel gondozták a könyveket. Az észtek is szeretni látszanak a sorozatot, egy éven belül kiadták az első két részt, és a szlovének is készülnek kiadni a második kötetet. Az orosz reakcióra még várni kell, mivel ott csak tavasszal jött ki a regény. Az előtt máig értetlenül állok, hogy a Budapest noir éppen Németországban futott zátonyra. Mondjuk a német kiadó ezért mindent megtett (a gyötrelmes címtől a dermesztő borítón át a kérdéses fordításig, a totálisan megtévesztő fülszövegről nem is beszélve), amihez a német olvasók bizonyos sarkossága is hozzájárult. A legnagyobb kifogásuk Tata személye volt, és az, hogy lekvárt főz. Egy szó sem jött át a regény humorából, ugyanakkor Amerikában nagyon pozitívan fogadták, és Ausztráliában is. Szerintem a kelleténél több időt töltöttem idegennyelvű olvasói és kritikai recenziók olvasásával, de semmivel sem lettem okosabb – jóllehet, hadd ismételjem magam, ez mindennél jobban érdekel. Hogy Finnországban miért, és Csehországban miért nem.
A sikernek két síkja van. Egyfelől a kritikai, másfelől meg az olvasói siker. Aki az első reményében ír, az nem nagyon részesül a másodikban, és fordítva. És ez legalább annyira érvényes egy kortárs verseskötetre, mint egy összegezni vágyó kulcsregényre, vagy egy fiatal gyerek fan fictionjére: a siker az, ha az embert olvassák. Ha nem olvassák, nem sikeres. Hadd parafrazeáljam Esterházy Pétert, aki ugye azt írta, hogy magyar író az, aki magyarul ír. Sikeres író az, akit olvasnak.
PRAE.HU: Regényei mind Magyarországon játszódnak. Miért fontos ez Önnek?

Erről lehetne egy hosszú és helyenként hol kínos, hol az értelem határát alulról karcoló gondolatmenetet írni, de inkább maradok a nagyszerű Stephen Kingnél, aki azt mondta: „Write what you know." És én megfogadtam a tanácsát.

Pál Dániel Levente

Azért nincsen, mert ez egy prózaválogatás. Minden műnem és minden műfaj kicsit más stratégiát igényel, ez nem kérdés. Ha nagyon le akarom egyszerűsíteni: a próza olvasva, a vers személyesen izgalmasabb. Vagy kicsit másképp: a prózát – vagyis a kiadási jogait – hamarabb megveszik, a költőt hamarabb meghívják. Ha prózaíró vagy, akkor a műved a termék, ha élő költő, akkor te magad – szerintem így érdemes gondolkodni, a támogatási rendszer tervezésekor is.
Az elmúlt időszakban megjelent olyan „legjobb” könyveket gyűjtöttük össze, amelyek jól kommunikálhatóak külföld felé is. Jól megfogható a téma, beilleszkedik nemzetközi trendekbe (pl. bullying vagy a metoo), vagy épp valami olyat ad ezekhez, amit csak mi tudunk (magyar történelem egyes epizódjainak érdekesen, jól megírt sztorijai).

A kiválasztás sok beszélgetéssel, sok kérdéssel, sok kritikus vagy szerkesztő, olvasó és irodalomkedvelő megkérdezésével történik, majd ebből választottunk ki tizenhármat. Az első tavasszal jelent meg, a második ősszel fog, évente két ilyen ajánlót tervezünk. És hogy gyakorlati dimenziója is legyen: ha valaki olyan könyvre pályázik, amelyik szerepel az aktuális kiadványban, akkor formailag érvényes pályázat esetén biztosan nyerni fog.
A terveink között szerepel a szokásos kiadói fellowshipek mellett az ilyen továbbképzések vagy mesterkurzusok lebonyolítása is. Ide hívunk olyan külföldi világklasszis irodalmi ügynököket, akik pár nap alatt elárulják a „bölcsek kövének titkait”. És a végén le fog esni, hogy az a titok, hogy nincs titok, csak el kell kezdeni csinálni, frusztráció és kisebbrendűségi komplexusok nélkül.

Mi aztán még állami cégként annyit tudunk tenni, hogy direkt ezt a területet célzó pályázatokkal segítjük a magyar kiadókat: készüljenek mintafordítások, melyeket el lehet küldözni, meg lehet mutatni, ez is újdonság az eddigiekhez képest. Vagy az a tervezőasztalon lévő ötlet is, hogy utófinanszírozással beszállunk egy kiadói team nemzetközi könyvvásári szereplésébe, ha és amennyiben legalább egy sikeres tárgyalást lefolytattak. Ilyen sem volt még itthon, ez is egy olyan ötlet, amit több olyan ország irodalomexport politikájában láttam, akik egy-két lépéssel előttünk vannak a folyamatban.

És ami a lényeg: nem nagy összegekről beszélünk, hanem egy olyan szisztéma elindításáról, ami pár év alatt önműködő tud lenni. Ha öt év múlva háromszor ennyi magyar kiadó képviselője nyüzsög majd a Frankfurti Nemzetközi Könyvvásáron, és kilencszer ennyi magyar szerző vagy könyv jogait próbálják értékesíteni, akkor valami sikerült, megvan az első és a legfontosabb lépés, elindult valami, amit régóta várt a magyar irodalmi élet. Mindent mást eldönt majd a piac, a saját szabályai és szeszélyei szerint.Ezért javasoltam, hogy a magyarországi Writer’s Residence programot, a PesText fesztivállal való partnerséget, vagy a Nagyvilág című folyóirat utáni űrt betölteni hivatott, általunk alapított, Lanczkor Gábor főszerkesztésében, Izsó Zita és Zelei Dávid szerkesztésében hamarosan elinduló 1749 című online világirodalmi folyóiratot is ebben a portfólióban, együtt kezeljük. És ez már át is vezet minket a következő témához…

A korábbi irodalmi export nagyon nagy hibája volt, hogy a különböző szereplők véletlenszerűen tudtak egymás tevékenységéről, sokszor nem egymástól előtte, hanem a hírekből utána értesültek, a másik mit csinál
Megtanítani, kiképezni a magyar kiadói szakembereket, szerkesztőket, hogy merjenek és tudjanak külföldben gondolkodni. Ne a frusztráltság vezesse őket, hanem tanuljanak meg ajánlókat összerakni, megfelelő megszólítással e-mailt írni a nagy kiadóknak, menjenek ki tárgyalni a nemzetközi vásárokra. Ez egyáltalán nem ciki, hogy sokan nem tudják, valahol el kell kezdeni ezzel is foglalkozni.
A legértékesebb a személyes ajánlás. Ha hiteles vagy és megbíznak benned, akkor nemcsak megkérdezik a véleményedet, hanem adnak is rá.A másik megint egy felismerés: egy ekkora ország és egy nehezen elsajátítható nyelv irodalmi exportja nem képzelhető el az importtal való átgondolt és jól strukturált összekötés nélkül. Ennek folyamatos szervezése és építgetése alapvető ahhoz, hogy gyarapodjon a személyes vagy intézményi kapcsolati tőkénk, prosperáló cseremegállapodásokat tudjunk kötni, egyszerre adjunk és cserébe kérhessünk is, lehetőségeknek ágyazhassunk meg, végeredményben pedig a pulzáló-lüktető „világirodalmi vérkeringés”-be csatlakozzunk, személyesen is, irodalmunkkal is, intézményi és programszinten is.
Ha például X országban 2023-ban magyar év lesz, akkor ez az információmorzsa ott van a külügyben, de az irodalmi világ szereplői csak akkor értesülnek róla, amikor már a szervezés kellős közepén vannak, ha meg előtte mégis, nincs igazán eszközük vagy forrásuk a komolyabb előkészítő munkához. Ha viszont az információ gyorsan és szabadon áramlik a hálózaton belül, akkor már 2020-ban el lehet kezdeni az erre való felkészülést, ha máshogy nem, akkor az adott nyelvre fordítók motiválásával, a piacon is érvényesülő fordítandó művek és menedzselendő, akár az adott nyelven is beszélő szerzők átgondolt, a teljes irodalmi élet tanácsait figyelembe vevő szelektálásával, a fordítástámogatás hajójának erre kormányzásával. Egy könyv fordítása és kiadása időigényes folyamat, minimum egy, de inkább két-három év, bőven időben kell elkezdeni a felkészülést, ha nem akarjuk, hogy majd a sok közpénzbe kerülő magyar év vagy díszvendégség irodalmi standján csak pár régi kiadású könyv legyen ott mutatóba.

Horváth Viktor

Száz éve voltak ilyenek, ma nincsenek. A legutolsó tévés vetélkedő műsorvezetője vagy sorozathős színésze ezerszer ismertebb, mint a legjobb író. Szakmai siker lehetséges, de ez csak egy szubkultúra. Ilyenkor díjakat kapunk, és a díjak nem a minőséggel vannak szoros kapcsolatban, hanem marketinggel, brandekkel, kapcsolatokkal. És azzal, hogy elhiggyük, hogy a díj jár nekünk – tehát mentálhigiénével. Az sem okvetlenül jelent sikerességet, ha sokan olvasnak bennünket – Coelhót és Wass Albertet sokan olvassák, de nem sikeresek; Hélinand de Froidmont sikeres, de senki nem ismeri. Érdemes ezt a szót művészettel kapcsolatban használni?
A tanítás elsősorban önző, mert inspirál – ha nem főállásban csináljuk, tehát ha nem túl sok és nem gépies. Készülés és beszéd közben rájövünk dolgokra, tudatosulnak mindenféle folyamatok és technikák, és ez az egész visszaforog az írásba. Ezen túl pedig tanítani jó, mert hasznos segíteni a fiataloknak, és persze, hogy találkozunk ígéretes pályakezdőkkel. Hálás vagyok nekik, ha elviselnek, és ha hálásak, mert használható vagyok a számukra.

Azért a Független Mentorhálózat mellett említsük meg az egyetemi órákat és a KMTG-t is. Csak hogy rongáljuk a szekérvárakat. A hallgatókat inkább érdekli az írás, mint a sértettségünk vagy a hatalomhoz törleszkedésünk, képzelt liberalizmusunk és más eszetlenségeink.

Tóth Kinga

Szerintem a performer mindenképpen egy manipulátor, hipnotizőr. Én hatni akarok azokra az emberekre, akik látják, amit csinálok. Beszédhelyzetbe, kapcsolatba szeretnék lépni velük. Nyitni – persze magamat is. Vannak, akiknél gátak szakadnak fel, sírógörcsöt kapnak, megrendíti őket, van, akit zavar, felháborít, irritál, nevetőgörcsöt kap, és persze van közömbös is, ez teljesen normális. Abban bízom, hogy a performansz aktusa képes megteremteni egy közös (emberi) teret is. A meghökkentés és a „lezúzás” volt talán a kezdeti hatás, ami többször megjelent, főleg a koncertek után. Mostanra ez inkább az együttgondolkodás, együtt alkotás irányába mozdul.
PRAE.HU: Fontos, hogy hol élsz? Befolyásolja a munkádat, hogy milyen emberek vesznek körül?

Fontosabb, mint korábban gondoltam volna. Nem is a hely, hanem az emberekhez fűződő viszonyom. Kevés közeli barátom van és ők is szétszóródva. Igyekszem a magánéletemre is minél több időt fordítani, tartani a kapcsolatot a számomra nagyon fontos és kedves emberekkel, látogatóba utazni, jelentsen ez bármilyen hosszú vonatutakat is.
És szuper lenne, ha tudna intézményes keretek közt történni! A lehetőség a legfontosabb. Aztán az, hogy ez ne törje össze a személyiségedet, illetve hogy mit tudsz kezdeni az összeszedett tudással, már más kérdés. A külföldi íróiskoláknál látom, hogy ki jött a frankfurtiból, ki a lipcseiből, mert látni a sémákat, paneleket, persze, jó az is, ha az egyéni hang megmarad, de fontos, hogy van lehetőség ott lenni. Úgy tudom, az itthoni irodalmi közeg jelentős része végzett magyar szakot, vagy összehasonlító irodalomtudományt, esztétikát. Itt baráti társaságok alakulnak ki, mester-tanítvány viszonyok.
Tavaly a Trafóban volt egész estés performanszom, és külön kiemelném a Trafó sajtósait, mert elképesztő munkát végeztek. Szerintem a köteteknek általában kevés visszhangjuk van, habár az irodalmi közeg és a kapcsolódó folyóiratok, online felületek rengeteget dolgoznak, nehéz bekerülni a mainstreambe, pedig az a jó, ha a kötet eljut az olvasójához. Ebben lenne felelőssége a médiának, hogy szélesebb skáláját mutassa be az íróknak-költőknek.

Az is fontos, hogy a fiatal kritikusoknak legyen elég terük, mert nagyon jók! Élvezet olvasni a mostanában megjelenő kritikákat! Jó lenne kritikaírást is tanítani, nem tudom, most vannak-e lehetőségek erre.

Ladik Katalin

A siker számomra egész más kategória. A művészetben azt szokták sikernek nevezni, ha valaki díjat kap. De én abszolút nem így gondolok erre. Ha megjelenik egy jó verseskötetem, de nem kapok rá díjat, akkor az mi? Nekem azt a jó érzést adja, hogy kiteljesedtem. Hogy le tudtam rakni azt a művet. Belső sikerélménynek érzem, hogy megvalósult egy mű, amit meg szerettem volna valósítani. Lehet performansz, monodráma is, aminek közvetlen hatása van. Voltak ilyen élményeim. Soha nem az elismertséget neveztem sikernek, hanem azt, hogy megvalósult valamilyen jelentős dolog az életemben az én közreműködésemmel. Én abszolút elkerülném ezt a siker-témát. A magam ünnepe, hogy befejeztem egy verseskötetet. Az nem jelenti azt, hogy a külvilágban elérek vele valami nagy sikert. Voltak ilyen élményeim minden műfajban, amivel foglalkozom, hogy na, ezt úgy valósítottam meg, ahogy szerettem volna.
Ha az ember beiratkozik egy „szakmai” iskolába, az arra jó, hogy ha valaki nem igazán tehetséges, ilyen iskolák által azért középszerű művész még lehet belőle. Megtanulja a szakmát valamennyire, a középszerűségig el tud jutni, ha nem nagyon tehetséges, sőt ha nem tehetséges, akkor is. De valójában a tehetségesnek nem szükséges a szervezett iskola. Jó a magasiskola, mert abban a szakmai részét megtanulhatja, csak nem feltétlenül szükséges. Meg kell tanulni az anyagot, az igaz. De hogy rendes iskolába járással, vagy hogy hol tanulja meg, az mindegy. Igen, a személyiségtől függ. Van, akiben az iskola, maga a rendszer megöli a kreativitást, valakinek meg lehet, hogy pont az a fegyelem és didaktikus módszer kell, hogy magát is komolyabban vegye. A szakmát mindenképpen meg kell tanulni, aki művész akar lenni, hivatalos szakmai képzésben vagy önmagától, de meg kell. Én autodidakta vagyok.
Elsősorban a versek, szövegek fordítására több energiát fektethetne az ország. Ez nem csak az én személyes problémám, ezt magasabb szinten kellene megoldani. Menedzserek kellenének. Minden országban van menedzser-hagyománya az íróknak. Most én tárgyaljak a kiadókkal? Ez a rendszer hiányzik, nagyon is. Ez nem az én dolgom volna, az én dolgom, hogy megírjam a verset, létrehozzam a művet.
Elsősorban a versek, szövegek fordítására több energiát fektethetne az ország. Ez nem csak az én személyes problémám, ezt magasabb szinten kellene megoldani. Menedzserek kellenének. Minden országban van menedzser-hagyománya az íróknak. Most én tárgyaljak a kiadókkal? Ez a rendszer hiányzik, nagyon is. Ez nem az én dolgom volna, az én dolgom, hogy megírjam a verset, létrehozzam a művet.

Nádori Lídia

A legjobb érzés, amikor személyes üzenetet kapunk egy olvasótól. Recenziókban illik megemlíteni a fordítót kötelező körként, de egy olvasói visszajelzés többet tud jelenteni, mint a jól ismert panelek. Bőven van még hova fejlődni, de az erősödő fordítótudatosság is jelzi, hogy bízhatunk a javuló tendenciában.
Szűkösek a lehetőségeik a fiataloknak, viszont egyvalamire felhívnám a figyelmüket. Nem látom, hogy nagyon tolonganának németes, franciás vagy spanyolos fordítók. Mindenki készségszinten tud ma már angolul, amiből az következik, hogy szinte mindenki angolból akar fordítani, és közben szépen lassan kialakul a hiány más forrásnyelvű fordítókból. Fontos lenne látniuk a fiataloknak, hogy miközben az angol leuralja a piacot, a jövőben egyre nagyobb igény lehet azokra a fordítókra, akik nem angolból fordítanak.
Van a már említett CEATL, az egyik elnökségi tagunk folyamatosan tartja velük a kapcsolatot. Egyesületi szinten más külföldi társszervezetekkel egyelőre nem vagyunk folyamatosan, egyesületi szinten összeköttetésben. Ezt inkább úgy kell elképzelni, hogy minden kollégának van a saját forrásnyelvének országában egy fordítói szervezet, akihez rajta keresztül tudunk kapcsolódni; ez azon is múlik, hogy a külföldi szervezet mennyire aktív. A Német Fordítástámogatási Alap támogatja a Németországban élő, németről fordító kollégákat, ez egy olyan információ, amihez a Német Fordítószövetségen keresztül jutottam hozzá. Lényegében mindenkinek magának kell aktívnak lennie. Amúgy is azt gondolom, hogy ha tagja vagyok egy szervezetnek, egyesületnek, akkor az nem azt jelenti, hogy befizetem a tagdíjat és várom, hogy történjen valami, hanem teszek a működésért.

Viszonylag új egyesület a Bázis Magyar Irodalmi és Művészeti Egyesület Szlovákiában, ami azért is érdekes, mert földrajzilag közel van hozzánk. Nekik nagyon aktív tagjuk Mészáros Tünde, aki a MEGY-nek is aktív tagja, ezért tudunk egymásról, és elindulhatnak folyamatok. A külföldi kapcsolatok mellett fontosak a hazaiak is. Pár hete alakult meg a MEGY-en belül a Filmfordító Csoport, ők szorosan együttműködnek a SzíDoSz (Színházi Dolgozók Szakszervezete) Szinkron Alapszervezetével, hogy az audiovizuális fordítók sajátos ügyeivel kompetensen lehessen foglalkozni. A Szépírók Társaságával régóta működünk együtt, a szakmai rendezvényeinken előadó Szépíró-tagok honoráriumát a Társaság állja, ami nekünk nagy segítség. Ezt az együttműködést szeretnénk kiszélesíteni, de még az ötletelés fázisában vagyunk.
Rálátásom van, ha érdekel és rákérdezek. Ráhatásom kevéssé, és ez így is van jól. A marketing egy külön szakma. Szereptévesztésnek tartom, ha egy fordító rá akarja erőltetni a kiadóra, hogy milyen stratégiával adja el a könyvet. Nagy a kísértés, mert persze imádjuk a szerzőnket, imádjuk a könyvet, azt akarjuk, hogy a csapból is a mi fordításunk folyjon, amikor megjelenik. De tudni kell, hogy a mi könyvünk eladása egy nagyobb képbe illeszkedik, a kiadónak van egy összetett stratégiája. Úgy vagyok vele, és tudom, hogy sokan nem osztják ezt a nézetet, hogy a könyvet a kiadónak kell eladnia, nem nekem, ennélfogva bizonyos döntéseket át kell engednem neki. Ilyen a borítóterv, de ilyen a címadás is. A borítót könnyen elengedem, egyszerűen azért, mert nem értek a vizuális részéhez. Például most jelent meg a Magvetőnél Doron Rabinovici A földönkívüliek című könyve, amit én fordítottam; a könyv borítóján egy rikító zöld felfújható emberke van, ami nekem először nagyon direktnek hatott, viszont be kell látni, hogy ez a kép egy social média felületen nagyon jól ki tud tűnni. A cím már kényesebb ügy, mert a címadás az a felület, ahol a fordítói koncepció gyakran ütközik a kiadói szempontokkal. Én ebben azt a policyt követem, hogy ha más címet akar a kiadó, mint én, akkor egy bizonyos pontig érvelek a saját verzióm mellett, de a végső szó a kiadóé.

Ahogy látom, a legtöbb kiadó számára nem nagyon van más lehetőség a promócióra, mint az online tér, plakátot nem sok kiadó engedhet meg magának. Szerintem érdemes a szükségből erényt kovácsolni. Az online tér, a közösségi média teret enged a személyes történeteknek, és a személyes történettel a könyveket is jól el lehet adni. Én például szoktam személyes promót készíteni a számomra fontos könyvekhez. Csinálok egy szelfit a könyvet az arcom elé tartva, úgy, hogy a szemem látszik ki mögüle, kifejezve, hogy ott állok a könyv mögött, meg hogy szeretem a nyomtatott könyv illatát, és írok pár mondatot is hozzá. Ez már egy sorozattá vált nálam, Ambrus Judittól vettem az ötletet egyébként.

Számít az, hogy az emberek ajánlják egymásnak a könyveket, illetve egyre fontosabbá válik a Moly is. Én is tapasztalom és fordító kollégáktól is hallom, hogy elképesztően fordítótudatosak az ottani kontentek írói, nagyon érdekes visszajelzéseik, észrevételeik vannak. Pozitív tendencia, hogy egyre jobban látszik a fordító a könyvkiadás folyamatában. Ebben valószínűleg szerepe van a fordítói aktivitásunknak, egyre inkább alapvetés, hogy feltüntetik a fordító nevét is.
Rálátásom van, ha érdekel és rákérdezek. Ráhatásom kevéssé, és ez így is van jól. A marketing egy külön szakma. Szereptévesztésnek tartom, ha egy fordító rá akarja erőltetni a kiadóra, hogy milyen stratégiával adja el a könyvet. Nagy a kísértés, mert persze imádjuk a szerzőnket, imádjuk a könyvet, azt akarjuk, hogy a csapból is a mi fordításunk folyjon, amikor megjelenik. De tudni kell, hogy a mi könyvünk eladása egy nagyobb képbe illeszkedik, a kiadónak van egy összetett stratégiája. Úgy vagyok vele, és tudom, hogy sokan nem osztják ezt a nézetet, hogy a könyvet a kiadónak kell eladnia, nem nekem, ennélfogva bizonyos döntéseket át kell engednem neki. Ilyen a borítóterv, de ilyen a címadás is. A borítót könnyen elengedem, egyszerűen azért, mert nem értek a vizuális részéhez. Például most jelent meg a Magvetőnél Doron Rabinovici A földönkívüliek című könyve, amit én fordítottam; a könyv borítóján egy rikító zöld felfújható emberke van, ami nekem először nagyon direktnek hatott, viszont be kell látni, hogy ez a kép egy social média felületen nagyon jól ki tud tűnni. A cím már kényesebb ügy, mert a címadás az a felület, ahol a fordítói koncepció gyakran ütközik a kiadói szempontokkal. Én ebben azt a policyt követem, hogy ha más címet akar a kiadó, mint én, akkor egy bizonyos pontig érvelek a saját verzióm mellett, de a végső szó a kiadóé.

Ahogy látom, a legtöbb kiadó számára nem nagyon van más lehetőség a promócióra, mint az online tér, plakátot nem sok kiadó engedhet meg magának. Szerintem érdemes a szükségből erényt kovácsolni. Az online tér, a közösségi média teret enged a személyes történeteknek, és a személyes történettel a könyveket is jól el lehet adni. Én például szoktam személyes promót készíteni a számomra fontos könyvekhez. Csinálok egy szelfit a könyvet az arcom elé tartva, úgy, hogy a szemem látszik ki mögüle, kifejezve, hogy ott állok a könyv mögött, meg hogy szeretem a nyomtatott könyv illatát, és írok pár mondatot is hozzá. Ez már egy sorozattá vált nálam, Ambrus Judittól vettem az ötletet egyébként.

Számít az, hogy az emberek ajánlják egymásnak a könyveket, illetve egyre fontosabbá válik a Moly is. Én is tapasztalom és fordító kollégáktól is hallom, hogy elképesztően fordítótudatosak az ottani kontentek írói, nagyon érdekes visszajelzéseik, észrevételeik vannak. Pozitív tendencia, hogy egyre jobban látszik a fordító a könyvkiadás folyamatában. Ebben valószínűleg szerepe van a fordítói aktivitásunknak, egyre inkább alapvetés, hogy feltüntetik a fordító nevét is.
A fordítók is meg szokták keresni a kiadókat ötletekkel. A saját olvasmányaik közül ajánlanak olyat, amiről azt gondolják, hogy annyira fontos, hogy ott kell lennie polcon akkor is, ha jelenleg veszteséges, mert később ez lesz az évszázad könyve, vagy piaci sikert lehet tőle remélni. A kiadó pedig megpróbálja eldönteni, hogy tényleg több lehet-e benne annál, hogy a fordítónak tetszik. Nekem viszonylag kevés könyvet sikerült így célba juttatnom kiadónál. Nem akarom elkiabálni, de a közeljövőben talán célba érek Katja Lange-Müllerrel, akit több mint tíz éve ajánlgatok. Jó esetben a személyes ízlés találkozik a korízléssel, a kiadó profiljával. (...)

Fordítóként azon a ponton lépek be a folyamatba, amikor a kiadó már eldöntötte, hogy kiadja az adott könyvet. Ilyenkor már tárgyalnak a jogok vásárlásáról, vagy akár már túl is vannak rajta. Többféle út lehetséges, előfordulhat, hogy ügynökség is közbe van iktatva a folyamatba, vagy ha a forrásnyelvnek van fordítástámogatási alapja, akkor azt a kiadónak érdemes igénybe vennie. Ha a jogi kérdések tisztázódtak, a kiadó megkeresi a fordítót és megkötik azt a szerződést, ami egy furcsa konglomerátuma a megbízásnak és a jogdíjszerződésnek. Ez azt jelenti, hogy az összeg, amit a fordításért kapunk a kiadótól, jogdíjelőlegként is felfogható, legalábbis részben – mint a szerzőknél. Ezért lenne érdemes a kiadóknak közölniük a fordítóval, hogy hány példányban adták el a könyvet, és legalább félévente fogyásjelentést küldeniük. Ez egyrészt szép gesztus, a fordító örülhet, hogy úgy kezeli a kiadó, mint egy szerzőt, de van egy praktikus oka is: ha látom, hogy hány példányban adták ki a fordításomat és hogyan fogy, akkor azt is tudom, hogy milyen ütemben térül meg a kiadónak az összeg, amit a fordításba fektetett. Én egyetlen kiadóval találkoztam, amelyik elárulja, hány példányban jelenik meg a könyv és hogyan fogy, ez a Magvető.
Érdekli ezen kívül a kiadókat, hogy hány helyen és hol adták ki az adott könyvet, megnézik a szerző díjait is. Pedig az is lehet, hogy még sehova nem adták el a könyvet, de a magyar piacon érdekes lehetne, viszont ahhoz bele kéne tudni olvasni abba a könyvbe. Egyébként a nem angolszász területről érkező irodalom mind szomorú helyzetben van. Angolszász túltengés van – de lehet, hogy csak németesként érzem így. Nem néztem statisztikát.Ezek bonyolult, szinergikus folyamatok, nem mindig fejthetők vissza. Például én emlegetek egy szerzőt a kiadónak, akit jó lenne fordítani, aztán a kiadó később újra hallja annak a szerzőnek a nevét egy eseményen, később hallja még másoktól is, és így körvonalazódik benne, hogy az illető tényleg fontos szerző lehet. Minél többször és minél több helyről hall a kiadó egy szerzőről vagy könyvcímről, annál nagyobb eséllyel fog ráharapni.

Tóth Krisztina

PRAE.HU: Gondolkodsz-e azon, hogyan hat az olvasóidra, amit írsz?

Nem, nem igazán szoktam ezen gondolkodni. Mikor írok, akkor inkább nagyon erős belső vízióm van arról, mit szeretnék csinálni, ennek a körvonalait próbálom rögzíteni. Próbálom megragadni azt, ami megképződött bennem, viszont nagyobb formaként elég illékony. Amin most dolgozom, annyira specifikus, eleve azt gondolom, ez a mi köldöknéző kelet-európai problémánk, de aztán biztosan kiderül majd utólag, ahogyan ez a Vonalkód esetében is történt, hogy nem csak a miénk. De az ember erre írás közben nem gondol, mert baromi erős az a hajtóerő, hogy én valamit elképzeltem, ott van ez a történet, és ezt akarom megcsinálni. Tehát az apránkénti építkezés, a struktúra megteremtése, és a struktúrán belüli területek kidolgozása – hogy ilyen képzőművészeti áthallással éljek – ez annyira leköti a figyelmemet, hogy nem is tudok másra koncentrálni.
PRAE.HU: Milyen visszajelzéseket kapsz a külföldi olvasóidtól, mennyire másak ezek, mint az itthoni közönség visszajelzései? Különböznek a magyar és külföldi olvasók?

Ezt könyve válogatja. A Vonalkód 2005-ben jelent meg, ezután kezdték egészen sok nyelvre lefordítani, akkor azon gondolkodtam, hogy nagyon erős benne a generációs bizonytalanság, a történelmi háttér, hát mit tud ez mondani olyan embereknek, akik egészen más környezetben nevelkedtek? Hiszen ők nem ismerhetik a fojtott levegőjű magyar nyolcvanas éveket. Aztán kiderült számomra, hogy függetlenül a történelmi háttértől, van valami olyan tapasztalat feszültségről, nyomásról, kiszolgáltatottságról, ami mindenkiben a saját tapasztalatait aktiválja. A spanyol Vonalkód esetében például azt mondta a fordító munkatársa, hogy ő a Franco-érában nevelkedett, számára ismerősek voltak a könyvbéli szituációk. Elina Hirvonen, akivel egyszerre jelent meg könyvünk (ő a Magvetőnél jött ki, amikor én megjelentem finnül), azt mondta, Finnországban nagyon komoly probléma volt a hetvenes évektől az alkoholfogyasztás és a családon belüli erőszak. Ezért ott is furcsa kiszolgáltatott helyzetek alakultak ki, így a könyvben megjelenő rettenetes hatalmi játszmák megmozgatták az olvasók fantáziáját. Sok helyről kaptam aztán különböző ágrajzokat, ábrákat arról, hogyan függenek össze a szereplők a könyvvel, hogyan tűnnek el és bukkannak fel, egy egész komoly gyűjteményem lett ezekből. Úgy látszik, hogy a Vonalkód  mindenkiben felébresztette a krimiolvasót és nyomozót.
PRAE.HU: Több mint húsz nyelvre fordították le a könyveidet, számos nemzetközi antológiában is megjelentek írásaid, te magad is dolgozol fordítóként. Mennyire számít az, hogy milyen nyelvekre fordítják a könyvet? Min múlhat még a lefordított mű külföldi sikere?

Ez sok mindenen múlik. A nagy nyelvek irodalmi szempontból azért számítanak, mert hozzáférhetővé teszik a szerzőt. Tradicionálisan nálunk még mindig a német fordítás a belépő a világirodalomba, ez azért van, mert a nemzetközi piac nagyon figyeli a német piacot, vagyis azt, hogy ők kiket tartanak fontosnak. Persze az angol nyelvű fordítás is jelentős, de például ugyanilyen fontos a spanyol fordítás is, az is egy belépő. Sajnos mégsem működik itt semmilyen általános törvényszerűség, ez egy kiszámíthatatlan helyzet. Akár nagyon apró dolgokon is múlhat a külföldi siker, például az egymondatos hívószón, amelyet utólag tesznek rá a könyvre; ez olyan érzelmeket hozhat működésbe az olvasóban, amelyek kulturális és történelmi háttértől teljesen függetlenek, és ezek az érzelmek befolyásolják a keresletet. Ez ügynöki munka általában, nincs köze ahhoz, hogy milyen a szöveg. Persze nem kizárólag ezen múlik, a jó szöveget is el lehet adni, vagy éppen a jó szöveget sem lehet eladni, ha éppen úgy alakul a piaci helyzet. Ez igazságtalan dolog, majdnem olyan, mint az élsport, amikor valakit minden olimpiára kivisznek, de sosem nyeri meg, lemarad mindig egy tizedmásodperccel. Szóval a külföldi siker a szerencsén is múlik, meg olyan apró dolgokon, mint a hívószó, az ügynöki munka, vagy azon, hogy az író tud-e utazni, mikor meghívják valahova.Iszonyú erős lett a tömegből való kitörés kényszere, nagyon gyorsan látszani kell, brandet építeni, jelen lenni. Ez már az alattam lévő nemzedékre is jellemző volt, ránk még nem annyira, mi csapatban mozogtunk. Térey János jut eszembe, ő határozottan nem volt sodródó, amikor bekerült fiatalként az Almássy téri irodalmi körünkbe, már nagyon tudatosan brandet épített, eszébe sem jutott sodródni. Ide jött Budapestre, iszonyú pontos céltudatossággal megkérdezte, pontosan hova, kinek kell küldeni verset, hol kell megjelenni ahhoz, hogy... Tehát más szemléletet képviselt már, ebből erősen érzékeltem, hogy generációváltás van. Utána jött még egy nemzedék, ott Karafiáth Orsit emelném ki, nála nem volt ez a kezdeti időszak, amikor keresgéljük önmagunkat, hanem kőkeményen építkezett az elejétől. (...) Megnőtt tehát a jelenlét-kényszer, ami az alkotófolyamatra nézve szerintem veszélyes lehet, hiszen az irodalmi alkotás egy introvertált tevékenység, az írónak segíthet, ha egyedül van, és befelé figyel. Ennek ellentmond, ha folyton szerepelnie kell és okosakat mondania, világos, szépen megfogalmazott mondatokban. Miért kéne, hogy alapértelmezett képessége legyen egy írónak az, hogy tud nyilvánosság előtt beszélni, és nem feltétlenül elégséges papírra mondatokat írnia? Ma már, ahogy például a komolyzenében a zenészeknek szépeknek is kell lenniük, másképp nem eladhatók, úgy az írók számára is szükséges a nyilvánosság előtti megszólalás. Az irodalomban ezek az új kényszerek nagyon megnehezítik a mostani generációk pályáját, nem irodalmi kritériumokat helyeznek előtérbe a mű minőségével szemben.

 
PRAE.HU: Több mint húsz nyelvre fordították le a könyveidet, számos nemzetközi antológiában is megjelentek írásaid, te magad is dolgozol fordítóként. Mennyire számít az, hogy milyen nyelvekre fordítják a könyvet? Min múlhat még a lefordított mű külföldi sikere?

Ez sok mindenen múlik. A nagy nyelvek irodalmi szempontból azért számítanak, mert hozzáférhetővé teszik a szerzőt. Tradicionálisan nálunk még mindig a német fordítás a belépő a világirodalomba, ez azért van, mert a nemzetközi piac nagyon figyeli a német piacot, vagyis azt, hogy ők kiket tartanak fontosnak. Persze az angol nyelvű fordítás is jelentős, de például ugyanilyen fontos a spanyol fordítás is, az is egy belépő. Sajnos mégsem működik itt semmilyen általános törvényszerűség, ez egy kiszámíthatatlan helyzet. Akár nagyon apró dolgokon is múlhat a külföldi siker, például az egymondatos hívószón, amelyet utólag tesznek rá a könyvre; ez olyan érzelmeket hozhat működésbe az olvasóban, amelyek kulturális és történelmi háttértől teljesen függetlenek, és ezek az érzelmek befolyásolják a keresletet. Ez ügynöki munka általában, nincs köze ahhoz, hogy milyen a szöveg. Persze nem kizárólag ezen múlik, a jó szöveget is el lehet adni, vagy éppen a jó szöveget sem lehet eladni, ha éppen úgy alakul a piaci helyzet. Ez igazságtalan dolog, majdnem olyan, mint az élsport, amikor valakit minden olimpiára kivisznek, de sosem nyeri meg, lemarad mindig egy tizedmásodperccel. Szóval a külföldi siker a szerencsén is múlik, meg olyan apró dolgokon, mint a hívószó, az ügynöki munka, vagy azon, hogy az író tud-e utazni, mikor meghívják valahova.
Tizenöt éven keresztül több-kevesebb rendszerességgel mindig foglalkoztam fiatalokkal, nagyon szerettem. A tapasztalataim is nagyon összetettek, sokan, akik most publikáló szerzők, biztosan megfordultak egy-egy ilyen szemináriumomon, vagy valaki másén. Régen sokat segített nekem, ha voltak szakmai, tisztán technikai feladatok, és érdekes tapasztalat, amikor ezt valaki merőben elutasítja. Nem gondolom, hogy ezeket a feladatokat rutinszerűen kell csinálni, és így generálni aztán szöveget, viszont nagyon komolyan tudni kell, csuklóból. Az ember azt a tudást tudja elegánsan nélkülözni, amely maradéktalanul a sajátja, ezért mindig gyanakszom, ha valaki védekező állásba ugrik, amikor például azt kérem tőle, írjon egy szonettet. Nem azért kérem, mert én szonettmániás vagyok, hanem mert ez olyan, mint egy cipőfelsőrész-készítőnél, amikor a varrást tanuljuk, ő meg azt mondja, na nem, én varrást biztosan nem, nekem arra nincs szükségem. Számomra, ami a tehetséget szokta jelezni, az valami különösség, ami megcsillan, valahogy úgy lát és úgy fogalmaz, ahogyan a többiek nem. Mindig van legalább két sor a szövegében, amely azt mutatja, hogy ő teljesen más szemszögből látja ugyanazt a dolgot. Ennek viszont semmi köze a formális tudáshoz, ez valahogy az egyéniség vízjele. Egyébként nagyon szerettem tanítani, van bennem pedagógusvéna, mindig nagy örömöm telt abban, ha egyszer csak tükröződni láttam a befektetett energiát, és éreztem, hogy értik, amiről beszélek.

 
Az ideális környezet nem választható el az ideális alkotói körülményektől, 28 éves korom óta folyamatosan gyereket nevelek, van egy felnőtt fiam és egy kislányom, így mindig megoszlott az alkotó idő a családi idővel. Ez alapvetően nehezítés a pályán, az ember a napjainak sokkal kisebb szegmensét tudja az írásra fordítani. Ilyen szempontból tulajdonképpen mindegy, hol vagyok, feldarabolódik a napom. Viszont fontos a megszokás, csak rendezett környezetben tudok dolgozni. Vannak kollégák, akik bárhol, bármikor képesek nekiülni írni, elvágni magukat a külvilágtól. Én nem ilyen vagyok, szeretem, ha harmónia vesz körül, ez fontos az alkotáshoz. Szeretem Budapestet egyébként, bár mostanában elkezdett fárasztani, hogy nagyon hosszú idő alatt jutok el egyik helyről a másikra.

Terézia Mora

Az a helyzet, hogy hatni szeretnék, de mióta így terjed a lincshangulat Európában, kicsit le vagyok lombozódva. Úgy gondolom, ha valóban tudnánk, mi írók, hatni, akkor ez nem lenne. Napi szinten egyáltalán nem tudunk. Amikor már megtörtént a baj, és elkezdjük elemezni, miért is, akkor vannak szövegek, amelyek ehhez az utólagos megértéshez támpontot tudnak nyújtani. Egyesek, akik még nem teljesen elfásultak, úgy remélik, hogy ebből majd tanulni fogunk valamit a jövőre nézve, de nem fogunk.
A nagyszüleim és anyám kizárólag németül beszéltek otthon, de a sváb változatában. Engem erre nem is tanítottak meg, ha valaki hozzám beszélt, akkor átváltott Hochdeutschra. Amire én meg magyarul válaszoltam. Arra emlékszem, hogy hogyan tanultam meg németül írni. Körülbelül negyedikes lehettem, amikor anyám elém tett egy német dalosfüzetet, és közölte, hogy írjam le az egyik dal szövegét és jegyezzem meg, hogy németül az „s”-t úgy írják, hogy „sch”. Az az érdekes, hogy valóban megjegyeztem, megnéztem és megtanultam, kész. Ehhez van tehetségem. Hivatalosan csak gimnáziumtól, kilencediktől volt német nyelvoktatásban részem. Otthon ugyan nem beszéltem sose németül, de amikor a német tanárommal, Cica nénivel szemben megszólaltam, akkor ment. Ő meg olyan tanár volt, hogy örült annak, ha az ember tudott valamit, és odaadta nekem az összes tulajdonában lévő Klaus Mann-regényt, hogy olvassam el. Az még hozzátartozik a történethez, hogy ha az ember az osztrák határhoz közel lakott, akkor lehetett fogni az osztrák tévét és rádiót. Nálunk egész nap ez ment, mert nagyanyámnak ez volt a világa.

Nem volt nehéz hozzászokni, inkább egy nagy fellélegzés volt, hogy végre csend van és nyugalom, békén hagynak, hogy az élet nem kizárólag küzdelemből áll, hanem lehet létezni is. Ezért nekem más helyet nem is kellett kipróbálnom. A város hagyja lenni az embert. Ami akkora nagy dolog! Magyarországon valahogy úgy működnek a struktúrák, hogy teszel egy lépést, és rád fonódik minden, ami körülötted van. Van, aki erre úgy érvelne, hogy ez egy rend, ami megtart, de ez nem igaz. Sokkal inkább visszahúz. Mintha egy egész társadalom húzná egymást vissza. Amikor eljöttem, akkor nem az volt bennem, hogy „itt aztán nem lehet létezni”, hiszen addig gyerek voltam, és gyerekként sehol nem tud létezni az ember, mert semmi szabadsága nincsen. De azóta, ha vissza-visszatérek, mindig úgy érzem, mintha azon nyomban fonódna rám minden, és azzal vagyok elfoglalva, hogy legalább a tartásom tudjam megtartani és úgy átmenni ezen az egészen. Ami nem annyira jó.
Számomra viszont az a siker, hogy semmi mást nem kell csinálnom az íráson kívül, és meg tudok belőle élni.
1989-ben aztán megtörtént a rendszerváltás. Én akkor kezdtem el az egyetemet az ELTE-n, és mivel még szocializmus volt, nem lehetett csak úgy felkiáltani, hogy „na most akkor én Berlinben fogok tanulni!”. Ebben az átmeneti időszakban még nem egyesült újra Németország, csak egy felbomló NDK létezett. Így aztán bementem Berlinben a Humboldt egyetemre, és megkérdeztem, mit kellene tennem ahhoz, hogy itt tanulhassak. Azt mondták, menjek el a magyar követségre és kérjek egy igazolást arról, hogy a Magyar Népköztársaság nem ellenzi, hogy a Humboldtra járjak. Ezzel az irománnyal visszamentem az egyetemre, és a fene se tudja, hogyan, valójában ők se tudták, mit is csinálnak, de 1990. szeptember 28-án felvettek. Október 3-tól ez már nem lett volna lehetséges, mert akkor már új Németország volt, ahol nem volt érvényes a magyar érettségim. A felbomló rendszernek köszönhetem, hogy ez sikerült,
PRAE.HU: Hosszabban beszélgettünk a tanulóéveiről. Mit gondol, általánosságban elmondható-e, hogy a művészeti képzésnek van jelentősége?

Igen, szerintem van. Azáltal, hogy kizárólag abba fogtam bele, ami érdekelt és amiről tudtam, hogy értek hozzá egy kicsit, nem tévelyegtem és nem veszítettem időt. Ha egy hétköznapi embernek azt mondom, hogy színháztudományt és magyar szakot hallgattam a Humboldton, akkor ő úgy gondolja, hogy az semmi. Én viszont azt mondom, hogy ez minden. Amit ott tanultam, annak abszolút hasznát veszem. Ahogyan ott megtanultam olvasni és dolgozni, a mai napig azokat a metódusokat használom. Ezen felül pedig azt szoktam mondani, hogy a bölcsészek állnak köztünk és a barbárság között. A bölcsészek a civilizáció védőbástyái. Tehát mindenkinek csak ajánlani tudom, aki ezt szereti, az csinálja is ezt, és ne menjen „hasznosabb” szakokra, ahol aztán csak szenvedni fog.