PRAE.HU: Milyen volt az egyes országokban a kötetek visszhangja? Tapasztaltál-e nagyon eltérő olvasatokat, mint ahogy általában a magyar közönség fogadta?
Meglepő, hogy mennyire hasonló volt a könyvek fogadtatása. Franciaországban nagy kritikai visszhangot kapott a Holtverseny, sok recenziót írtak róla. A kanadai kiadásról, amit Amerikában is terjesztenek, négy komolyabb kritika jelent meg, három nagyon elismerő és lelkes, ami, bevallom őszintén, eléggé meglepett. Az észak-amerikai könyvpiacon nem dobták meg az eladásokat a pozitív kritikák, Franciaországban viszont tényleg nagyon ráharaptak az olvasók, a nagy alakú (grand format) első kiadás után megjelent a kisebb és olcsóbb poche változat is. Azt nem igazán tudom, hogy a jó fordítás és a kiadói munka mellett mi a titka egy-egy könyv sikerének. Bár ez nyilván nem csak ezeknek a könyvpiacoknak a sajátossága.
Visszatérve még a fordításra, talán azt nem is kell külön kiemelni, hogy mennyire fontos, hogy a könyv a célnyelven is az eredeti élményt tudja adni. Láttunk, sajnos, olyan könyveket, amik azért süllyedtek el külföldön, mert nem igazán sikerült a fordítás.
Franciaországban az Actes Sud kiadó krimisorozatában, az Actes Noir-ban jelent meg a Holtverseny, Commes des rats morts címen. A megjelenés után még egy lyoni Quais du Polar krimifesztiválra is meghívtak. Ez már csak azért is vicces, mert igazából a francia kiadó is zavarban volt, hogy milyen műfajba sorolja a Holtversenyt, sem szépirodalomként, sem ifjúsági regényként nem akarták – vagy merték – megjelentetni. Végül a már említett Actes Noir sorozat akkori szerkesztője vállalta be. A krimifesztiválon az egyik pódiumbeszélgetésen egy francia író mellett ültem, aki korábban egy gimnáziumban dolgozott. Azt mondta, túlságosan ismerős volt számára a regényben ábrázolt világ, ő is találkozott ilyen fiatalokkal. Talán ezért rezonáltak ilyen jól a regényre a francia kritikusok és olvasók, mert nem volt számukra idegen a könyvben ábrázolt világ.
PRAE.HU: Ezek szerint a krimi, mint műfaji besorolás több olvasót hozott? Jó marketingfogás volt a kiadó részéről?
Lehet, hogy segített, de azért marketingfogásnak talán kockázatos lett volna, mert egy kiadó nem teheti meg, hogy félrevezeti az olvasóit, ami valószínűleg hatványozottan igaz egy ilyen műfajspecifikus sorozatra, mint az Actes Noir. Mentségükre legyen mondva, hogy a Holtverseny valóban nehezen kategorizálható könyv. Fiatalokról szól, de nem fiataloknak szóló stílusban. Erről itthon is volt vita, hogy mennyiben tekinthető ifjúsági regénynek. Mondjuk, eredetileg nem annak szántam. Aztán történik benne bűntény, sőt még rendőrnyomozók is megjelennek, mégsem gondolom, hogy igazi krimi lenne. Nem is annak készült.
PRAE.HU: Egy irodalmi mű külföldön, más nyelvre lefordítva – például a filmmel, képzőművészettel szemben – egy új szöveg lesz, sosem ugyanaz. Nem nehéz „átengedni” a fordítónak a szöveget? A Holtversenyben egészen sajátos nyelvi regisztert használsz, ez hogyan adható vissza más nyelveken?
Csak az angol fordítást tudtam elolvasni, és az nagyon tetszett. Egyes helyeken talán még letisztultabb is lett a szöveg, mint az eredeti. Hiába dolgoztam éveken át főállású fordítóként, amikor a Holtversenyt írtam, egyszer sem merült fel bennem, hogy ezt a könyvet lefordítják majd idegen nyelvekre, és külföldön is megjelenik. Igazából azt sem tudtam, hogy magyarul megjelenik-e valaha, ez a része nem is foglalkoztatott, egyszerűen csak meg akartam írni ezt a történetet. Azon pedig végképp nem gondolkodtam, hogy egyszer majd egy fordítónak milyen nehézségeket okozhat ez a szöveg. Nagyon meglepődtem, amikor az első visszajelzéseket kaptam a fordítóktól, akkor döbbentem rá, hogy milyen nehéz helyzetbe hoztam őket, de szerencsére vannak, akik szeretik a kihívásokat. A francia kiadás Natalia és Charles Zaremba munkája. Ők nagyon szerették a regényt, ők magukat választották a könyvet, miután elolvasták. Nem tudok franciául, de sok kritikában kitértek a fordítás minőségére. Amúgy a fordítói praxisomból tudom, hogy ha egy fordításról nem írnak semmit, azt már simán dicséretnek lehet venni. A Holtversenyben bőven akadnak fordítói szempontól komoly kihívások, amiket kreatívan kell megoldani, nagyon el kell találni a hangot, különben összeomlik az egész, mielőtt felépülne. Natalia és Charles újraalkotta az eredeti könyv nyelvezetét és ezzel a világát is. De Nagy Ildikó Noémi angol és Lucia Molnár Satinská. szlovák fordításáról is elismerően írtak a kritikákban. Sajnos a román változat fogadtatásáról, illetve azon belül a fordításról nem jutott el hozzám semmilyen információ, csak annyit tudok, hogy egy neves fordító, George Volceanov vállalta a munkát, vele beszéltem is, ami alapján úgy gondolom, tudta, mire vállalkozik, és ez mindig jó jel. Összességében talán el lehet mondani, hogy a saját kultúrájukban járatos fordítók tudják igazán megmondani, mitől működik jól a szöveg a célnyelven. Nekem pedig nagyon jó érzés, hogy tudom: jó kezekbe került a regény.
Az akkor is igaz, ha a szerző nem ismeri a nyelvet, amire a munkáját lefordítják. Én úgy vagyok vele, hogy ha valaki megtisztel azzal, hogy munkát és energiát fektet a szövegem lefordításába, akkor azzal tudom támogatni, hogy bizalmat szavazok neki, és természetesen, ha kérdései vannak, segítek. Mindegyik fordítás esetében volt olyan kör, amikor leültünk a fordítókkal és átbeszéltük, ha valami nem volt érthető. Nagy Ildikó Noémi például olyan hibákat is talált a szövegben, amit előtte senki nem vett észre. Például volt egy szereplő, aki ugyan nem jelenik meg, de két helyen is megemlítik. A probléma az volt, hogy mindkét helyen más nevet adtam neki.
A jó fordítás sem garancia a külföldi kritikai vagy piaci sikerre, de jó fordítás nélkül valószínűleg esélye sem lesz egy műnek, hogy külföldi olvasókat szerezzen. Persze a külföldi sikereket egyik művészeti ágban sem adják ingyen. Részegh Botond barátom, a Csíkszeredán élő és alkotó grafikus és festőművész világított rá, hogy mekkora munka egy-egy külföldi kiállítás megszervezése, és nem csak arról van szó, hogy kell találni egy galériát, hanem hogy magukat a kiállított műtárgyakat is el kell juttatni a helyszínre. Azóta már nem irigykedem annyira a képzőművészekre, hogy nem kell „lefordítani” a festményeiket.
PRAE.HU: El tudod képzelni, hogy más kultúrájú emberekre is hat, amit csinálsz? Érdekel ez, szempont?
A Holtversenyit nagyjából tíz évig írtam, és nem foglalkoztam semmilyen külső tényezővel, persze voltak barátaim, akiknek mutattam részleteket, de ez nagyon más, mint amikor egy mű kikerül a nyilvánosság elé. Utólag érettem meg, hogy milyen szerencsés állapot, amikor az ember nem akar megfelelni semmilyen elvárásnak, és szabadon foglalkozhat a mániáival. Ehhez képest a második regényemet, Az utolsó utáni háborút gyorsan, másfél év alatt írtam meg, ennek az egyik oka az volt, hogy elhittem, tudok regényt írni. Aztán persze rájön az ember, hogy minden egyes könyvnél újra meg kell tanulni regényt írni, és nekem valahogy nehezebben megy, ha közben tudom, hogy a végeredmény bárki számára hozzáférhető lesz. Az utolsó utáni háborúnál még vitt a lendület, de aztán leblokkoltam ettől a vélt vagy valós olvasói elvárástól, és minden próbálkozásom zátonyra futott. Sokáig tartott ezt feldolgozni, de mostanra, azt hiszem, újra megtanultam, hogy hogyan ne foglalkozzak képzeletbeli olvasókkal és egyéb külső tényezőkkel. Egy ideje tudatosan törekszem arra, hogy kizárjak mindenkit a dolgozószobából, amikor írok.
PRAE.HU: Vissza tudsz emlékezni arra, hogyan haladtál lépésről lépésre mostanáig? Mi volt az első a nemzetközi könyvpiac felé?
Hogy egy könyvet ki olvas el, és kinek tetszik meg, arra az embernek nincs ráhatása. A Holtversenyt Natalia Zaremba fedezte fel, ő rengeteg kortárs irodalmat olvas, így találkozott a regénnyel. Egyszer elmesélte, hogy azonnal tudta, hogy ezt a könyvet le akarja fordítani, de közben annyira nyomasztó volt a világa, hogy úgy gondolta, nem lesz képes rá. Aztán szerencsére mégis belevágott. És elkezdte ajánlani az Actes Sud kiadónak, addig rágta a szerkesztők fülét, amíg beleegyeztek a megjelenésbe. Ez megint egy szerencsés véletlen, mármint az, hogy pont egy olyan fordító találkozott a könyvvel, akinek meg is tetszett.
A kiadók azzal tudják segíteni a külföldi megjelenéseket, hogy kiajánlják a műveket fordítóknak és szerkesztőknek, vagy az úgynevezett scoutoknak, ügynököknek. Mivel azonban még a legnagyobb külföldi kiadóknál se nagyon dolgoznak magyarul tudó szerkesztők, ezért legtöbb esetben a fordítók véleményére támaszkodnak. Viszont ha már hozzáférhető a szöveg mondjuk francia, német vagy angol nyelven, akkor azért megnőnek a könyv esélyei további kiadásokra.
PRAE.HU: Tehát akkor érdemesebb fordítókat megkeresni a magyar nyelvű szöveggel, mint konkrét kiadókat?
Valószínűleg igen, mert kis nyelveknél olyan érvekkel nem lehet meggyőzni egy kiadót, hogy Magyarországon mekkora siker volt az adott könyv. Annak nagyobb esélyét látom, ha egy a kiadó által ismert és elismert fordító kelti fel a szerkesztők érdeklődését. Ehhez nyilván nem árt ismerni az adott kiadó profilját, illetve még tágabban véve az adott ország könyvpiacát.
Az Actes Sudnél természetesen nem a Holtverseny volt az első kortárs magyar regény, de azért nem könnyű a francia olvasók figyelmét felkelteni, ha mondjuk nem vagy Nobel-díjas. Ha a kiadó megégeti magát egy magyar művel, akkor legközelebb óvatosabb lesz, vagyis nehezebb lesz rábeszélni, hogy magyar szerzők műveit megjelentesse. Viszont ugyanez fordítva is igaz. A Holtverseny franciaországi sikere utána sokkal nyitottabbak lettek a magyar könyvekre. A külföldi sikernek ez is fontos része, mármint, hogy ez nem csak az én sikerem, hanem a kortárs irodalomé, hiszen a regény sikere közelebb hozta a francia olvasóközönséget a magyar irodalomhoz.
PRAE.HU: És tapasztaltál olyat, hogy a külföldi megjelenés megnövelné az itthoni eladási számokat is?
Ugrásszerű változást nem érzékeltem az eladásokban, de nyilván minden pozitív fejlemény növelheti egy könyv esélyeit a piacon. A Holtversenyből egy ideje minden évben körülbelül ugyanannyi fogy, függetlenül a külföldi megjelenésektől. Valószínűleg csak azok értesülnek egy-egy magyar mű külföldi sikeréről, akik nagyon képben vannak a kortárs irodalommal, és ez valószínűleg nem jelent hatalmas tömegeket sajnos.
PRAE.HU: Mit tekintesz sikernek íróként?
Nekem igazából az első siker az volt, hogy meg tudtam írni a regényt. Hogy még meg is jelent, az a hab a tortán. A Holtverseny volt az első publikációm, majdnem negyven voltam, amikor megjelent. Nem számítottam igazából semmire, sikerre sem, talán nem is tudtam volna megmondani, hogy mi számítana annak, vagy hogy mit várok a könyvtől. Egyszerűen csak örültem, hogy kiadják, és kész. Azt a pillanatot, amikor Morcsányi Géza felhívott a Magvetőtől, hogy szeretné megjelentetni a regényt, sosem fogom elfelejteni. Arra pedig végképp nem számítottam, hogy még külföldön is megjelenik, és még ott is ilyen szép karriert fut be. Annyi jó dolog történt velem a regénnyel kapcsolatban, hogy nem tudok máshogy tekinteni erre az egészre csak abszolút sikerként. Persze nem mondom, hogy nem kellett megdolgozni ezért, de azért nem minden könyvnek van ekkora mázlija, hiába dolgozik rajta sokat a szerző.
PRAE.HU: Akkor a siker felé vezető út első lépése, amikor kikerül a szöveg az íróasztalfiókból?
A sikerhez vezető úton az első lépés, hogy a kézirat egyáltalán bekerüljön az íróasztalfiókba, ennek pedig nyilván az a feltétele, hogy sikerült megírni. Nekem ez egy elég küzdelmes, nagyon munkás és hosszú folyamat volt. Ebből a szempontból nyugodt a lelkiismeretem, rengeteget dolgoztam a kéziraton, úgy hogy fogalmam se volt, megjelenik-e valaha. Nagyjából tíz évig írtam, rövidebb-hosszabb megszakításokkal, mire azt tudtam mondani, hogy akkor ezt most el tudom engedni.
PRAE.HU: Mi kellett ahhoz, hogy be tudd fejezni?
Abban az időszakban főállású műfordító voltam, és csak lopott órákban tudtam a regényen dolgozni, de azt hiszem, nem is tudnék máshogy írni. Hajlamos vagyok szétesni, ezért jót tesz, ha keretek közé vagyok szorítva. Ritkán, de azért volt már lehetőségem kipróbálni, milyen, ha az íráson kívül semmi mással sem kell foglalkozni. Nem mondom, hogy rossz volt, de az sem jelent problémát, ha több mindent kell párhuzamosan csinálnom, szerkesztek, fordítok, vagy most éppen a Siópart folyóiratba válogatok szövegeket. Így aztán megtanultam megbecsülni azt a pár órát, ami az írásra marad. De persze az is igaz, hogy nem csak az íróasztalnál, a laptop előtt tud írni az ember, sokszor sétálás közben jönnek a legjobb ötletek.
PRAE.HU: Volt lehetőséged részt venni olyan ösztöndíjakon, rezidenciákon, ahol lehetett csak az írással foglalkozni?
Igen, volt néhány ilyen alkalom. A Visegrádi Irodalmi Rezidencia Programmal töltöttem három hónapot Pozsonyban, egyszer meghívtak egy franciaországi alkotóházba, a Villa Marguerite Yourcenarba, és voltam egy hónapot az Art Omi-ban, ez egy csodálatos alkotóház New York államban, Ghent mellett. A franciaországi ösztöndíjra nem is pályáztam, hanem a Villa igazgatója keresett meg, hogy szívesen vendégül látnának. Így jutottam el a francia-belga határ melletti Saint-Jans-Cappelbe egy hónapra. Ott tényleg nem tud mást csinálni az ember, csak írni és az erdőben sétálni. Ezt mondjuk életvitelszerűen is tudnám csinálni.
PRAE.HU: Volt-e mestered? Meghatározó-e a mentor az írói sikerhez?
Klasszikus értelemben vett mentorom vagy mesterem nem volt, sokáig túlságosan zavarban voltam, ha híres vagy kevésbé híres írókkal találkoztam, meg azért, ha az ember műfordításból próbál megélni, nem is nagyon van ideje elmászkálni otthonról irodalmi rendezvényekre. Ezért aztán a feleségemet és a barátaimat terheltem a zsengéimmel. Sok barátomat „belerángattam” a szerkesztési folyamatba, akiktől hasznos tanácsokat kaptam. Nem kezdem el sorolni, hogy kikről van szó, mert biztos kifelejtenék valakit, Péczely Dóra és Berta Ádám sokat segített, amikor a kézirattal küzdöttem. Többek között nekik is köszönhetem, hogy egyáltalán be tudtam fejezni a regényt. Miután a Magvető rábólintott a dologra, Krusovszky Dénessel gyúrtuk tovább a kéziratot. Babiczky Tibor pedig Az utolsó utáni háború kéziratát segített gatyába rázni. És persze nagyon hálás vagyok Morcsányi Gézának, a Magvető akkori igazgatójának, az ő biztatása és javaslatai nélkül sem tudom elképzelni a Holtverseny sikereit, de vele is inkább baráti, nem pedig mester-tanítvány viszonyba vagyunk.
PRAE.HU: Mit gondolsz, fontosak az íróbarátságok?
A rövid válaszom, hogy igen, de nem a kapcsolati tőke, hanem a közös érdeklődés vagy mánia miatt. Mondjuk, elég sokáig tartott mire eljutottam ehhez a felismeréshez. Az alkotás nagyon intim folyamat, és én sokáig csak a feleségemnek mertem megmutatni az írásaimat, benne bíztam, mert ismertem az ízlését, és tudtam, hogy őszinte lesz. Az írás mindig is foglalkoztatott, de későn jött meg hozzá az önbizalmam, így aztán írótáborokba sem mentem el soha, pedig biztos, hogy hasznos eljárni ilyen helyekre, mindenhol és mindenkitől lehet tanulni, ha mást nem, akkor azt, hogy hogyan ne csináld. Pár évig kreatív írást tanítottam a Central Média Akadémián, és mindig volt bennem egy kis félelem, hogy mit lehet ebből átadni, de aztán láttam, hogy a gyakorlati tanácsok mellett legalább olyan fontos lett a résztvevőknek, hogy hasonló ambíciójú, irodalomszerető emberekkel találkozhattak. Általában ki is alakultak kis íróközösségek, ahol megosztották, elolvasták és megkritizálták egymás szövegeit az emberek. Szóval a közösség nagyon fontos, de persze azért az írás alapvetően magányos bozótharc, amit mindenkinek egyedül kell végigcsinálni. Az viszont nagyon hasznos tud lenni, ha az embernek vannak társai, akik időnként megkocogtatják a vállát, hogy jó vagy rossz irányba halad, kirángatják az őrületből, amivel az írás jár, és akkor talán egy-két kanyart le lehet vágni ezen a kacskaringós úton.
PRAE.HU: Fontosnak tartod-e az iskolát, az intézményes képzést az íráshoz?
Hosszan lehetne vitatkozni, hogy a kreatív írás tanítható-e. Egy kreatív írással foglalkozó könyv a Hamletből vett mottóval világítja meg a lényeget: „Őrült beszéd, de van benne rendszer.” Azaz az írás, az alkotás alapvetően ösztönös folyamat, más tudatállapot, mondhatjuk akár őrületnek is, de ezzel együtt vannak tanítható – és megtanulható – elemei is. Egy kreatív írás tanfolyam már akkor is nagy segítség lehet, ha megtanít tudatosan olvasni. Az elmélet és a gyakorlat megfelelő arányát kell jól eltalálni. De persze így is nagyon eltérő reakciókat válhat ki egy ilyen képzés. Van, akinek szárnyakat ad, másnak meg egy életre elmegy a kedve az egésztől. De ha valakiben elég erős a késztetés, a vágy, hogy írjon, akkor úgyis írni fog, akkor még egy kreatív írás kurzus sem tudja eltéríteni ettől.
Bár ez nem volt intézményes képzés, a Független Mentorhálózat programban mentoráltam fiatal írókat. Mucha Dorkának később meg is jelent a regénye, amin dolgoztunk. Ez egy nagyon hasznos kezdeményezés volt, de mivel a mentorok társadalmi munkában vettek részt benne, kifulladt a dolog. Ha lelkiismeretesen akarod csinálni, akkor rengeteg időt kell rá szánni, máshogy meg nem érdemes. Mostanra már nagyjából felmértem a munkabírásomat, és inkább finoman eltanácsolom a szerzőket, mert az sokkal rosszabb, ha megígérem, hogy segítek, és utána nem tudom betartani az ígéretem. A másik problémám, hogy azt hiszem, nem vagyok elég szigorú, nem szeretek senkit megbántani, és azért sokszor elfinomkodom a kritikákat. A buksi simogatásból pedig nem lehet tanulni. A kreatív írás tanfolyamokon is ez a legnagyobb kihívás számomra. Azt nagyon szeretem, ha alaposan megkritizálják a szövegeimet, arra viszont nehezen tudom rávenni magam, hogy mások írásait szétcincáljam, Pedig tapasztalatból tudom, hogy egy alapos kritikából milyen sokat lehet tanulni.
PRAE.HU: Mely írók fontosak számodra ma? Tudsz mondani olyan fiatalokat, akikre hamarosan nagyon figyelni kell majd?
Bevallom őszintén, bármennyire igyekszem, elég nehezen tudok lépést tartani a kortárs irodalommal, egyrészt mert rengeteg új kötet jelenik meg, másrészt mert nagyon lassan olvasok. Persze vannak kedvenceim, akiknek várom a megjelenéseit, de neveket nem szeretnék mondani. Lassan két éve lesz, hogy Vass Norbert barátommal átvettük a Siópart folyóirat szerkesztését. Mielőtt belevágtunk, megállapodtunk, hogy arra törekszünk, hogy befutott és pályakezdő írók, költők is lehetőséget kapjanak. Sok fiataltól kaptunk szövegeket, volt aki a Siópartban publikált először, amire különösen büszkék vagyunk. Szóval leginkább itt, a folyóiratnál találkozom fiatal írók novelláival, verseivel, és megnyugtató, sőt, inkább lelkesítő látni, mennyi tehetséges új szerző van.
PRAE.HU: A magyar kortárs irodalom népszerűsítésével – külföldön és itthon egyaránt – foglalkoznak-e eleget? Tudsz jó példákat említeni?
Szerintem ez a népszerűsítés dolog kicsit túl van misztifikálva. A kortárs szépirodalom, néhány kivételtől eltekintve, nem reklámozható óriásplakáton, mert aki kortárs irodalmat olvas, szerintem, más forrásokból tájékozódik az új megjelenésekről. A kortárs szépirodalom nehezített pályán mozog, mert a közönsége tudatosabb, nem hiszem, hogy jellemző lenne rájuk az impulzusvásárlás, és nem is jelent hatalmas tömegeket. Szépirodalmi művel nem könnyű kitörni ebből a közegből. Ahhoz sajnos nem értek, hogy egy-egy könyv sikere mennyiben függ a kiadó reklámstratégiájától. Én például párszor már bedőltem egy-egy ügyesen felépített kampánynak, de ezeknek többnyire komoly csalódás lett a vége, úgyhogy jó ideje már más forrásból tájékozódom. Óriási szerencsének tartom, hogy a Holtverseny megtalálta az olvasóközönségét, sok kiváló regény süllyed el a könyvtengerben.
PRAE.HU: És vannak olyan kezdeményezések, programok, fesztiválok, amiket jónak gondolsz ebből a szempontból?
A nem állami díjak, vagy a nagy cégek által támogatott ösztöndíjak szerintem nagyon fontosak. Jó lenne, ha ez a típusú mecenatúra-rendszer tovább erősödne. És persze az önkormányzati vagy állami alkotói ösztöndíjak is teljesen rendben vannak, amíg a kiírójuk nem szól bele a tartalmi kérdésekbe. Mivel a magyar könyvpiac csak nagyon kevés szerzőt tud eltartani, minden kezdeményezés fontos lehet, ami segít megteremteni egy-egy alkotó számára a nyugodtabb körülményeket. Nekem amúgy a nagyobbak közül a Margó Fesztivál az egyik kedvenc rendezvényem, bár nyilván elfogult is vagyok a Margó-díj miatt. De például idén újra lesz Pécsen Irodalmi Diszkó, ami egy magánadományokból működő minifesztivál Kiss Tibor Noé szervezésében.
A díjaknak és az év legjobb könyvei típusú listáknak talán az lehet az egyik funkciója, hogy a kortárs irodalom egészét népszerűsítsék. Hogy ki mit válogat be egy-egy listára, az nyilván teljesen szubjektív, és előfordul, hogy torzítja a dolgokat, de így talán mégis eljut az új irodalom híre olyan emberekhez is, akik nem építenek tornyot kortárs szerzők műveiből az éjjeliszekrényükre.
PRAE.HU: Milyen további céljaid vannak? Mely nyelveken „olvasnád” még szívesen a regényeidet?
Rövid és hosszútávú célom is az, hogy minél többet írjak. Sok tervem van, köztük több regény is, de ezekről babonából most még nem szeretnék beszélni. Egyelőre annak örülök a legjobban, hogy hosszú idő után megint tudok úgy írni, hogy nem foglalkozom semmivel. Ez a szabadság már nagyon hiányzott. Ami a fordításokat illeti, én bármilyen nyelven szívesen elolvasnám a könyveimet, de ha így marad minden, és nem lesz több külföldi kiadás, már akkor is boldog maradok. Nekem valahogy úgy alakultak a dolgaim, hogy amire álmomban sem gondoltam, az nagyobb eséllyel jött össze, mint az, amit nagyon akartam. Nagyon sok szerencse kell ahhoz, hogy egy kortárs magyar szerző könyve megjelenjen külföldön. Persze lehet tenni dolgokat ennek érdekében, de azért azt el kell fogadni, hogy az embernek alapvetően nincs ráhatása erre. Az igazság az, hogy semmit sem akartam elérni a regényemmel, nem számítottam semmire, egyszerűen csak muszáj volt megírni. Hogy utána elkezdte élni a saját életét, az már a csoda része, de ehhez nekem nem sok közöm van.
Fotó: Bogdán Réka
Comments are closed.