Art&Design

Szegedi-Varga Zsuzsanna

Sokszor nevezem intézménykritikának azt, amit csinálok, már egészen korai munkáimban is megjelenik egy bizonyos kritikus hozzáállás. Mindannyiunk érdeke ez a jóindulatú kritika, mert nemcsak a múzeum és az oktatás tekinthető intézménynek, hanem akár az interjú is lehet az intézményesítés produktuma. Ezeket a szerkezeti felépítéseket mindig érdemes megkérdőjelezni, mert csak így van lehetőségünk arra, hogy jobbá tegyük őket, fejlődjünk.

A művészeti oktatás, mint kulturális produkció számomra azért izgalmas, mert minden egyes intézmény, ahol tanultam, épp akkor lett alapítva, vagy váltott egy új modellre, amikor én is kezdtem, így tanúja vagy épp elszenvedője lehettem egy-egy változás beindulásának. Általános iskolában az olvasás-írás új metódusát próbálták ki rajtunk, amit három évig futtattak, ez a Pedagógiai Főiskola Gyakorló iskolájában volt 1980-ban, ahol a mi évfolyamunk másodikként „törte be” a vadonatúj iskola padjait. A  tanulmányi struktúrákat az 1990-es évek elején kezdték szervezetileg is fejleszteni. Például a kaposvári Zichy Mihály Iparművészeti középiskola, ahova jártam, a munkásképző intézmény igazgatásából nőtt ki, kísérleti programként. Itt ugyancsak a mi évfolyamunk volt a második, rajtunk próbálták ki az új művészetpedagógia elgondolásait, az előző korszak hiányosságait kompenzálva. Nekünk mindez nagyon tetszett, de még így sem hagytuk magunkat irányítani, beleszóltunk saját oktatásunkba, rólunk is szólt a változás. Voltak véleményeink és koncepcióink, de ez természetes volt. Hasonlóképpen az Eszterházy Károly Tanárképző művészeti karán is a második kísérleti évfolyam volt a mi csoportunk, és legutóbb 2015-ben a Chicagói Művészeti Intézetben, egy ugyancsak új program második évében kezdtem a mester szakot, ami akkorra már egyértelműen az új módszerei miatt volt vonzó. Ezt a tendenciát akkor vettem észre, amikor tanítani kezdtem és tudatosult bennem, hogy a kísérleti érdeklődésem ezekben a próbaidőkben feltett kérdések és annak helyet adó atmoszférából ered. Az egyik észrevételem, hogy a horizontális metódusok iránt sokan érdeklődnek, de mégis hierarchiában gondolkodnak. Az egyik horizontális pedagógiai kísérletemet, a Wellesley Collective Residency programot a Wellesley College-ben indítottam egy munkatársammal. A leány főiskola egyik nevezetessége, hogy itt indult be az első önálló művészettörténet szak Amerikában, Alice Van Vechten Brownnak köszönhetően aki az elméleti és stúdió munkát laboratóriumként kezelte, amit később Wellesley metódusnak hívtak. Ez csak azért jöhetett létre, mert a főiskola egyik alappillére, a Diversity and Inclusion osztály partnerként kezeli a tanárokat és diákokat, pályázatokat fogad és támogatást ad olyan kezdeményezésekre, amelyek elősegítik az egyetemi társadalom egészséges és dinamikus fejlődésének a folyamatát. Na ez persze, centinként halad, nem tökéletes, de teret enged egy intézményen belüli diskurzusnak. Tehát számomra az intézményesített oktatás akkor izgalmas, ha formálható, demokratikus és a diákoknak is nagy szerepe van a vízióban.
Nagy különbség, hogy magyar pályakezdőről van szó vagy külföldi fiatalról. Az utóbbi időben sokat beszélgettem egy SZFE-s diákkal, akivel interjút is készítettem a jelenlegi helyzetükkel kapcsolatban. Az egyik beszélgetésünk alkalmával olyan érzésem támadt, mintha egy alternatív múltbeli énemmel beszélgetnék. Számomra anno a külföld nem volt opció, nem is számoltam vele, ő pedig kezdi úgy érezni, hogy egyre inkább visszaszorulnak a külhoni lehetőségek a fiatal magyar művészek számára. Mintha Magyarország abba a helyzetbe kezdene visszacsúszni, ahol akkor volt, mikor én voltam pályakezdő. Azt javasolnám a mai magyar fiataloknak, hogy legyenek bátrak, vegyék kezükbe a kezdeményezést, tartsák a kapcsolatot a külföldi fiatalabb és idősebb korosztály művészeivel, interneten, telefonon, leveleken keresztül. Ne várjanak senkire, hanem tegyék meg az első lépéseket, mutatkozzanak be azoknak a kurátoroknak, művészeknek, akiknek szeretnének. Azt érzem, hogy itt Amerikában teljesen más az íve a sikeres művészeti pályáknak, és ha az ember nem lép magától, akkor nem fogja senki húzni az önmegvalósítás irányába. Magyarországról különösen hathat, de ez a fajta nyitás a másik felé nagyon sokat számít, a párbeszéd miatt. A külföldre jutás mellett fontos az otthoniakkal való kapcsolattartás is. Az én módszerem az, hogy Magyarországról és az otthon zajló aktuális eseményekről itt kint beszélek, míg otthon, Magyarországon igyekszem feltenni azokat a kérdéseket, amik itt foglalkoztatnak. Ez mindkét oldalon egy másfajta hozzáállásról árulkodik. Tanáccsal viszont nem a fiatalokat látnám el, hanem azokat, akik döntő pozíciókban állnak a művészeti intézményekben: ők hozzanak létre olyan légkört és annak a lehetőségét, hogy ez a szabadság- és felelősségtudat kialakulhasson a pályakezdők személyiségében, egymás és a már befutott művészek között. A külföldi cserekapcsolatok lehetősége mellett a nyitott gondolkodásra való hajlamot is kultiválják. Támogassák a nehéz kérdések körüli párbeszédet, egymással szemben álló teóriák, látásmódok megvitatását, mert ezek az igazán izgalmasak. Viszont ehhez nyitott ajtók kellenek, egy állott levegőjű szobában kevesebb dolog történik, mint egy frissen kiszellőztetett helyiségben.
Úgy gondolom, hogy minden szituációfüggő. A tér mellett az idő is nagyon fontos eleme egy alkotásnak, hogy mikor és milyen időszakban készül el az adott mű. 2010-ben alakítottam ki egy új stratégiát magamnak, ami azt jelentette, hogy nemcsak azzal számoltam, hogy hol, milyen közegben jelennek meg az alkotásaim, hanem hogy milyen anyagokat és eszközöket használok, amik a mobilitást elősegítik. A legfontosabb szempontom mégis az volt, hogy egy adott mű szállíttatása helyett én magam utazzak el a kiállítás helyszínére és az út alatt, illetve az ott szerzett benyomások alakítsák ki, formálják az ott létrehozott, végleges munkát. Talán ez a legnehezebben érthető azok számára, akik kész munkában gondolkoznak. Engem a nyitott folyamatra utaló, helyspecifikus műalkotások létrehozása érdekel. Például az izraeli kiállításra készülő műről nagyon sok vázlatot, makettet készítettem a stúdiómban, de a helyszínen megalkotott verzió abszolút nem olyan lett, mint a tervezett. Hasonló volt, de a helyszín sajátosságai miatt mégis más. Ezt a fajta különbséget a tervezett és a végső alkotásban fontosnak tartom, így helyet adva a helyszínnel való párbeszédnek. Inváziónak érződött volna, ha én csak odamegyek és felakasztok egy képet a falra, így pedig sajátos formai csere jött létre köztem és a helyi adottságok között. Izraeli munkámban például ez egy egészen különleges feszültségben jelent meg, amire a témából adódóan lehet számítani, de a személyes átélésből készült munka számomra felejthetetlen és leírhatatlan.
A lakóhelyem nagyon befolyásolja nemcsak a munkámat és lehetőségeimet, hanem azt is, hogy milyen anyagokat használok, és hogyan gondolkodom. Nem mondhatom, hogy itt vagy máshol jobb. Bár az ötleteimet könnyebben tudom megosztani ebben a közegben, a diskurzus hiányok komplikálják a kontextusba helyezést. Leginkább a „se itt, se ott” kifejezéssel tudnám leírni helyzetemet a világban, ami az ebből keletkező „itt is, ott is” helyzetváltozással társul. Ez a liminalitás, azaz a „már nem–még nem” köztes valósága, a változások helyszíne az, ami alkotómunkám fő katalizátoraként működik. Ennek a köztes állapotnak a dinamikája  alapozza meg emberi identitásomat is. Hiába vagyok itt Amerikában, ennek a liminális gondolkodásnak az alapjait magammal hoztam és miután tudatosult, tovább fokoztam. Az állandó ingázás elindít valamit az emberben, ami egy új rálátást ad. Például már régóta meg akartam szabadulni a kelet-nyugat felosztottság gondolatától és miután mozgásba lendültem, már irreleváns lett számomra, mert a nézőpontom nem volt állandó. Így az euro-centrikus perspektívának a limitációi és egyben saját pozicionalitásom lehetőségei is kiéleződtek.

Ez a köztes helyzet meghatározó helyileg és a globalizált világban is, ahol a művészeti centrum és a periféria pozíciói elég merevek. Én abszolút nem a perifériára helyezem Magyarországot, inkább egy köztes se itt, se ott helyen, aminek a jelentősége még nem kapott annyi figyelmet, amennyit érdemelne. Ezt azok képesek leginkább látni, akiket érdekel a helyzet dinamikája és annak nézőpontjai. Pont e köztes állapot miatt több mindent ki lehet próbálni, és ezeket a lehetőségeket a magyar művészek (kimondottan azok, akik nem merülnek bele a magányos magyar identitás mélykeringőjébe) nagyon izgalmasan használják ki. Az alapvető adottságainkból adódóan, geográfiailag bezárva a kontinens közepén, nyelvkultúra szinten pedig egy szigetként a szláv nyelv területtel körülvéve –gyerekjáték egy önsajnáltató nemzetnarratívát életben tartani és propagálni. Ez az áldozat perspektivikus világkép jól jön a művészeti piacon, mert egzotikusabb a magyar elhagyatva és kirekesztve, és ez a narratíva persze a magyar emberekre visszahatva is megjelenik. Legyen mindenki magának való, nehogy valamiféle meggondolatlan kifelé nyitásból vagy labilis területre tévedésből kára származzon. Féljünk. Én e félelemmel való morális szembeszállásra és felülkerekedésre kezdtem felfigyelni a különböző kultúrákban. Ugyanis nem vagyunk annyira egyedül. Egyszerűen több oldalról kell tudnunk  megfigyelni helyzetünket és a megfelelő, sajátos kalibrációt megtalálni hozzá. Ehhez az kell, hogy képesek legyünk magunkat látni és pozícionálni a világban, függetlenül attól, hol vagyunk: egy Somogyi falu, Alföldi tanya, vagy határszéli kétnyelvű régió ugyanúgy része a világnak mint Budapest, Bécs, Berlin, vagy Boston.

Schwéger Zsófia

Szerintem a siker fogalma teljesen szubjektív, mindenkinek mást jelent, és ahogyan változnak a körülmények az élet során, a siker fogalma is átalakul. A művészettel kapcsolatban azt gondolom sikernek, hogy egyáltalán van egy műterem, ahol festhetek, van rá mód, hogy ezt megengedhessem magamnak. Siker az, hogy kiállíthatok, és valaki kíváncsi rá, elmegy és megnézi az anyagot. Ebből aztán lehetnek olyan nagyobb vágyak is, hogy például múzeumban szerepeljek vagy beválogassanak egy neves gyűjteménybe. Nem tudom, ennek hol és mi a vége. Ezért igyekszem emlékeztetni magam az olyan alapvető sikerekre az életben, mint a barátaimmal ápolt viszony, a férjemmel felépített párkapcsolat, a szülőkkel töltött idő, és hogy siker lesz az is, ha lesz gyerekem, akit felnevelhetek. Tágabb értelemben véve ilyen dolgokra emlékeztetem magam, és napi szinten arra is törekszem, hogy kiegyensúlyozott életet éljek. Van egy élmény, ami nagyon erősen beleégett az emlékezetembe. 2019 októberében meghívtak a Wellesley-be, hogy Madeleine Albrighttal közösen részt vegyek egy közönség előtt megrendezett beszélgetésen. Ez abszolút sikerélmény lehetett volna, de nem igazán tudtam megélni, mert az előtte levő hetekben-napokban rengeteget dolgoztam, fizikailag túlterheltem magam, és nem aludtam eleget. Amerikába tartva, a repülőn ülve, halál fáradtan, sok dolgon aggódtam egyszerre, ráadásul tudtam, hogy ha odaérek, még jól is kell teljesítenem. Ez a helyzet akkor abból adódott, hogy túlvállaltam magam, és nem elég jól osztottam be az időmet. Akkor megfogadtam, hogy a jövőben inkább kevesebbet, de azt nagyon jól szeretném csinálni, ezért adódhat olyan helyzet, amikor nemet kell mondanom megkeresésekre. Itt megemlíteném a brit művész, Haroon Mirza New Contemporaries 2016-os katalógusában szereplő gondolatát, miszerint a művészi karriert nem egy létraként kell elképzelni, hanem a Kígyók és létrák című  társasjátékként. Ebben a művészeti karrierjátékban nem egy létra van, amin felfelé kell haladni, hanem több különböző méretű és formájú, ráadásul a szabályok is folyton változnak, tehát a játéknak nincs eleje vagy vége. Ez gyakran eszembe jut, és arra emlékeztet, hogy nem feltétlenül kell túlzásba vinni a magam másokhoz hasonlítását, mert a művészeti siker útja teljesen egyéni, a lényeg az, hogy játékban maradjunk.
Az a koncepció motiválja a praxisomat, ahogyan egy térből hely, majd otthon lesz, hiszen az otthon fogalma és a valahova tartozás érzése tág és nehezen meghatározható. Amikor először vagy egy helyen, nem ismered, nem a tied, nem érzed magad otthonosan. De minél többször térsz vissza, annál komfortosabbá válik számodra, és ha már a sötétben is eligazodsz, akkor teljesen te kontrollálod a teret, ezért tud az otthonoddá válni. Így gondolok a festészetre is. Megfigyelem a teret, lerajzolom, a rajzolás és festés folyamata pedig segít eljutni az ismeretlen térből az otthon fogalmához. Emiatt fontos az, hogy hol vagyok, milyen terekben fordulok meg, és milyen tereket választok ki a festmények témájának. Gyakran megjelennek a magam mögött hagyott helyek, a terekhez kötődés és a kötődések elvesztése vagy annak lehetősége. Az alapképzésen készített diplomamunkám az amerikai műteremről szólt. Mesterképzés alatt volt egy nagyobb sorozat a régi otthonomról. A lakótereken kívül az is érdekel, hogy hogyan tehető sajáttá egy olyan tér, amit többen használnak. Festményeim témája folyamatosan bővül az idegenekkel is megosztott terekkel, erről szól például a könyvtár sorozat. Újabb munkákban pedig a metró vagy a londoni pubok belső tereivel foglalkozom.
Szerintem az egyéni, hogy ki mikor ér el a pályáján oda, hogy galériához kerüljön, ami függ továbbá a galéria profiljától és korától. Az esélyt néha a véletlen vagy a szerencse teremti meg, nem szokás nagyon fiatalon egy galéria művészévé válni. Előtte el kell érni valamit, illetve legyen elég mű, amivel non-profit kiállításokon, pályázatokon lehet szerepelni. Azután egy pályakezdő művésznek is az a jó, ha több galériával ki tudja próbálni a közös munkát, mielőtt elköteleződik valamelyiknél.

Én 2017 eleje óta dolgozom együtt az említett kereskedelmi galériákkal, ezeknek az együttműködéseknek az előzménye az angliai mesterképzés diplomakiállítása volt, amely nagy közönség előtt zajló, nyilvános esemény volt. A kiállítás apropóján portfólió és installációs enteriőrfotók is készülnek, ezzel az anyaggal aztán lehet más pályázatokra is jelentkezni. Nagy Britanniában az öt éven belül frissen végzett pályakezdő művészek számára sok színvonalas pályázat szól, amelyek anyagi támogatást vagy kiállítási lehetőséget nyújtanak. Nekem nagy szerencsém volt, hogy egyszerre több helyen sikerrel jártam, ezek közül hármat emelnék ki. Az első a Griffin Art Prize, amelynek keretében hathónapos műteremhasználati lehetőséget, anyagokat, szakmai támogatást, és a program végén önálló kiállítási lehetőséget kaptam. A második a nagy presztízsű New Contemporaries, ahova az egy éven belül végzett diákok közül kiválasztott körülbelül 40 művésztől fejenként 2-4 munkát válogatnak be. Ennél a pályázatnál a jelentkezés anonim, csak a beküldött képek alapján dönt a zsűri. Szakmai szempontból ez azért is volt jelentős, mert ekkor állítottam ki először intézményi közegben. A harmadik pedig a londoni Jealous Prize, amelyet egy nyomatokkal foglalkozó galéria oszt ki. A Jealous Gallery az ösztöndíj keretében finanszírozta egy limitált szitanyomat-sorozat előállítását, amely aztán a Royal Academy nyári kiállításán szerepelt, ahova minden évben 12 ezren jelentkezhetnek, így ez a megjelenés is jól mutat a szakmai önéletrajzban. Ez mind egyszerre, a diplomakiállításom utáni évben történt. És mert ekkoriban több helyen adtam interjút, gazdag sajtóvisszhangja lett a megjelenéseimnek. Ez alapján 2017 januárjában felkerültem a Forbes 30 Under 30 Europe listájára művészet kategóriában, ami már nemcsak a szakmai réteg számára volt érdekes, de szélesebb körben is híre ment. Ezután keresett meg a New York-i Sapar Contemporary galéria, és azon a tavaszon kerültem kapcsolatba az Inda Galériával is. A diploma utáni első két év elég kemény volt, nagyon sokat kellett dolgozni, mert majdnem minden felkérésre igent mondtam, attól félve, ha csak egy dolgot is elutasítok, talán örökre elszalasztok valamit.
Honlapot a mesterképzéses jelentkezésemhez készítettem először, amikor már volt egy határozott portfólióm. A Facebook egyetemista koromban még teljesen másról szólt, mint most. Az Instagram is akkoriban nőtte ki magát, amikor mesterképzésre jártam, most pedig már egy nagyon jelentős színtere a képzőművészeknek is. Érdemes folyamatosan lépést tartani az internetes vizuális kommunikáció fejlődésével, hiszen ezek a dolgok elég gyorsan változnak. Az online jelenlét pedig nagy hasznára lehet a művészeknek, főleg, ha egy közönség inkább a social médián vagy más online platformon keresztül érhető el, mint a kiállításokon, illetve a földrajzi korlátokat is segít kiküszöbölni. Azt nem gondolom, hogy nekem, mint képzőművésznek az életem vagy a műtermem minden napját dokumentálnom és posztolnom kellene, ezt nem élvezem, annak ellenére, hogy nagy érdeklődéssel követem mások ilyen tartalmait. Egy alap jelenlétet fenntartok, és minden fontos eseményt, hírt megosztok.
PRAE: Mit tapasztaltál a londoni művészeti képzésben?

Ide már portfólióval együtt, a szakirányt megjelölve kellett jelentkezni. A festészet, szobrászat és média szakok közül a festészetet választottam. Ekkoriban még nem festőként gondoltam magamra, de az alapszakos diplomamunkám – így a portfólióm is – festészetről szólt. Az egyetemen három részre osztották a diákságot, évfolyamonként húsz-húsz hallgatóval, tehát egy időben nagyjából százhúsz hallgató járt a két évfolyamra. Elég nagy szabadságot kaptunk, akár a szakok közötti átjárásra is volt példa.

Hetente egy-két alkalommal a csoportvezetővel bejártuk a műtermeket – ahol mindenkinek egy íróasztalnyi hely jutott és egy kis falfelület –, megbeszéltük egymás munkáját, meghallgattuk a kritikákat és tippeket gyűjtöttünk. Emellett volt még néhány szeminárium is, de már a legelejétől önállóan kellett dolgoznunk, így elsősorban azt várták el tőlünk, hogy minden nap legyünk bent és haladjunk. Mivel a műterem nyitott volt és együtt dolgoztunk benne, a kialakuló versenyhelyzet miatt folyamatos nyomás alá kerültünk.

PRAE: Korábban olyan intézményekben képezted magad, amelyeknek az előmenetelhez szükséges feltételei szigorúak, mégis világosak voltak. Nem okozott nehézséget, hogy hirtelen bekerültél egy olyan közegbe, ahol úgy kell teljesíteni, hogy közben nincsen meghatározva a konkrét feladat?

Az amerikai egyetem utolsó évében a műteremben készültem a diplomakiállításra, ezért ekkor már megtapasztaltam, milyen az, ha saját magamnak kell beosztani az időt. Muszáj volt napról napra haladni, hogy a kitűzött dátumra meglegyen az anyag. Mégis teljesen másként éltem meg ezt az időszakot, mert akkor egyedül dolgozhattam, nem voltak körülöttem más festők. Ezért a londoni képzés határozottan mélyvíznek számított, az elején nem is szerettem annyira. A többiek teljesen más irányból és eltérő életszakaszból érkeztek, huszonnégy évesen én voltam az egyik legfiatalabb diák. Volt olyan hallgató, aki már egy sikeres első karrierrel a háta mögött vágott bele a képzőművészetbe, hogy az legyen számára a második. Megint más már alapszakról érkezett és ismerte a rendszert, tudta, hogyan kell navigálni benne.

PRAE: Felkészített titeket a londoni egyetem a diploma utáni életre és a karrierépítésre? Kaptál ebben iránymutatást valakitől?

A kétéves képzés első évét arra szánják a tanárok, hogy szétszedjék a praxisodat. Az első személyes műtermi konzultáción nekem azt javasolták, hogy bár az is jó, amivel egészen addig foglalkoztam, de inkább csináljak valami mást helyette. Egy évet töltöttem azzal, hogy próbálgassam ezt a valami mást. Mire a második tanévbe értem, addigra keresztülmentem egy kritikai, kutatói és technikai fejlődésen, így a diplomakiállításra készülve már magabiztosan tudtam kiállni a munkám mellett, nem téríthetett el tőle senki. Ilyen szempontból arra ment ki az oktatás, hogy milyen a munkád, hogyan dolgozol, miként beszélsz és írsz a műveidről. A csoportos megbeszélések alatt megtanultuk mindezt és arra is felkészítettek minket, hogy magabiztosan, de a kritikára nyitottan álljunk ki magunk mellett. Nem arról szólt az oktatás, hogyan lehet ezzel pénzt keresni vagy galériákkal tárgyalni, viszont ennek hiánya téma volt az évfolyamtársaim között. Volt, hogy néhány tanárnak kikértük a véleményét ilyen dolgokról egy kávé vagy egy korsó sör mellett.

PRAE: Szerinted feladata az intézményes művészeti oktatásnak, hogy bevezesse a hallgatókat azokba a mindennapi megélhetéshez szükséges ismeretekbe, melyekkel a szakmai életben majd találkoznak?

Mi a fontosabb az oktatás szempontjából, hogy kiváló minőségű legyen valakinek a praxisa, vagy hogy tökéletes üzletembert faragjanak belőle? Nyilván a művészeti teljesítmény a fontosabb, az mindennek a pillére, de tény, hogy szükség van üzleti alapismeretekre is. Én ezeket a praktikus dolgokat úgy tudtam elsajátítani, hogy egyetem mellett részmunkaidőben egy irodában dolgoztam. Ott tanultam meg a vállalati működés alapjait és az ahhoz kapcsolódó elvárásokat: milyen csapatok vannak egy cégnél, mik az alapvető üzleti funkciók, hogyan állnak egymáshoz a kollégák, mi a professzionális kommunikáció ebben a közegben, és a többi. Képzőművész szemmel ez mind hasznos volt olyan értelemben, hogy egyéni vállalkozóként működve ismernem kell ezeket az alapelveket.

Emellett a kapcsolati háló építéséről is sokat tanultam még a Wellesley College-ban, ami magyar szemszögből különleges módon nem koedukált, hanem egy női egyetem. Emiatt sokan azt feltételezik, hogy valószínűleg régimódi és konzervatív intézmény, de ennek éppen az ellenkezője igaz. Sokkal inkább a női karrier felemeléséről és a fiatal női hallgatók támogatásáról van szó. Mivel az osztályteremben csak lányok vannak, ez segítség abban, hogy a halkabb szavú lányok megtalálják a saját hangjukat. Létezik egy olyan sztereotípia, miszerint a nők nem annyira jók a networkingben, mert kevésbé magabiztosak, mint a férfiak. Emiatt a legelejétől nagy hangsúlyt fektettek a kapcsolati háló kiépítésére, és bátorítottak arra, hogy vegyük fel a kapcsolatot az egyetem volt diákjaival, akik hasonló ágban helyezkedtek el, mint ami minket érdekel. Az egyetem híres alumnáinak nagy része a maguk szakterületén belül úttörőnek számít, ilyen például a politikai életben Hillary Clinton vagy Amerika első női külügyminisztere, Madeleine Albright, de üzleti, jogi, orvosi vonalon is sokan kerültek vezető beosztásba. Rengeteget beszéltek nekünk arról, hogyan segíthetjük mi, nők egymást. A művészet szempontjából ez azért is érdekes, mert fontos tisztában lenni azzal, hogy bár a londoni Slade festő szakos hallgatóinak körülbelül 80%-a nő volt, de a kereskedelmi galériákban sikeres karriert befutók között a nők egyértelműen kisebbségben vannak.

Ember Sári

Ami még szerintem egy jó eszköz, az az Instagram. Hasznosnak tartom a közösségi médián való jelenlétet, mostanában gyakori, hogy ott járnak utána először az ember munkásságának.
Talán nekem nem is az a meghatározó, hogy én hol élek, hanem az, hogy otthon élek. Ott, ahol felnőttem – számomra ez a fontos. Hogy én mindig viszonylag hamar visszajöttem. Brazíliában például két évet éltem, ami hosszú idő, de a hazatérés meghatározó. A munkám alapvetően személyes élményekből táplálkozik, olyanokból, amik a környezetemben történnek. Ezeket én igazán itthon tudom megélni, vagy az itthoni történésekre tudok leginkább, leghitelesebben reflektálni.

A külföldi létben azt  vettem észre, hogy az itthon meglévő, itthon adott dolgokat próbálom pótolni így vagy úgy. Az, ami itt meg van, pedig nem Budapest sajátja – ilyen módon nem nevezném földrajzi lenyomatnak –, egyszerűen az otthonom sajátja, annak, hogy ez az én városom. A valahova tartozás, az otthon érzése, kérdése pedig meghatározó motívum a munkámban.
Igyekszem tudatosan haladni. Ami nekem sokat segített a külföldi jelenlétemben, az a Molnár Ani Galériával való együttműködés volt. Ők elkezdtek engem vásárokra vinni, és a vásár szerintem kulcshely a külföldi építkezésben: olyan hely, ahol nagyon sokan megfordulnak, mondhatni pecsét a neved mellett. Az, hogy te részt vettél egy vásáron, fontos referencia. Ez persze kicsit sznob megközelítés, de amennyire én látom, tényleg így van.

Fridvalszki Márk

Számos komponens játszik szerepet a siker és művészet tekintetében. Én már azt is sikernek könyvelem el, hogy a pályán vagyok és megengedhetem magamnak a szakmával együtt járó életvitelt. Hogy az időm nagy részében a világ és folyamatainak megértésén gondolkodhatok, majd ezeknek a megfigyeléseknek egy kondenzált formáját visszapárologtathatom.

Ha a művész a megélhetését az autonóm tevékenységből képes finanszírozni, az szerintem siker. Ennek megvannak természetesen a szintjei. Szerintem fontos, hogy az elefántcsonttorony ne nőjön olyan magasra, hogy teljesen megszűnjön a kapcsolat a valósággal.
Elfogadtam a rendszer működését, persze bosszantott a több év sikertelen próbálkozás a magyar intézményekbe és az eltúlzott, akadémikus szemléletű felvételi elvárások. Később Bécsben nagyon meglepődtem, milyen rugalmas az egyetemi bürokrácia, az átjárás a szakok és professzorok között, a problémamegoldásra fókuszáló kommunikáció, az érzés, hogy az intézmény és dolgozói a diákok érdekeit szolgálják és nem ellenük dolgoznak.

Számomra nagy segítséget jelentett a felsőoktatásban való részvétel, természetesen enélkül is lehet az ember sikeres művész, ellenben megkönnyíti az előrehaladást. Viszont, amit mindig is zavarónak találtam, azok az „őskövület” professzorok, akik pozíciójukat akár évtizedeken keresztül szorítják magukhoz, kvázi összenőnek az irodai székükkel. Felelőtlen és ártalmas hozzáállásnak találom, én tíz évben limitálnám a pozíciókat, ami őket is megvédené a szellemi eltespedéstől.

Szűcs Attila

Annak természetesen nagyon örülök, ha pozitívak a visszajelzések, de munka közben ezzel nem tudok foglalkozni, abszolút más dolgok mozgatnak. Az alkotás során sok feszítő szempont merül fel, egy mű létrehozása gyakran komoly küzdelem. Épp elég figyelembe venni a saját elképzelésemet és azzal megharcolni, mint hogy még egyéb külső, általam nem ismert aspektust próbáljak meg követni.
Művészet tekintetében azt gondolom sikernek, ha a megélhetésért nem kell mással foglalkoznom. Minden más csak bónusz: tehát ezen felül jöhetnek díjak, lehetnek magas áron eladott műtárgyaim, hívhatnak meg vendégprofesszornak vagy kiállításokra, ezek mind ennek a bónusznak a részei. Ebből a szempontból valóban sikeresnek számítok Magyarországon, de már egy nagyobb európai, vagy a világ egészét érintő összehasonlításban azért a generációmnak is csak az alsó közepéhez tartozom.
Azt gondolom, hogy a művésszé váláshoz nem kell mindenkinek képzőművészeti egyetemre járnia, például Bukta Imre jut eszembe, aki nem járt a főiskolára, mégis az egyik legsikeresebb képzőművészünk. A kapcsolati háló kiépítése szempontjából nyilván nagy könnyebbséget jelent az intézmény. De ha például Düsseldorfban végeztem volna az akadémiát, akkor biztos, hogy sokkal többet adott volna a képzés. Ebben az összehasonlításban a Magyar Képzőművészeti Egyetem nemzetközi beágyazottsága soványnak mondható.
A honlap nem annyira a menedzsment része, de fontosnak tartom, és sokszor nagyban megkönnyíti a munkát. Lényeges, hogy valamennyire dokumentáljam a történéseket, és sok évtized távlatából ennek csak még jobban nő a jelentősége. Több, mint húsz éve merült fel először ez az ötlet, amikor még nem volt Facebook, Instagram, social media. Amikor egy héten belül már sokadszor kerestek meg fiatal, lelkes ismeretlenek, hogy szeretnének találkozni a munkáimmal, olvasni rólam, fél napokat kellett azzal töltenem, hogy ezeket az anyagokat összeállítsam, így tulajdonképpen az adta a végső lökést arra, hogy legyen egy állandó adatbázis, ahol bármit meg lehet találni. Akkor kezdtem el építeni, és azóta is foglalkozom vele – ha jobban belegondolok, akkor igen, talán ez is a menedzsment része. Tegyük hozzá, hogy a tényleges menedzsmentet és a gyűjtőkkel, intézményekkel való kapcsolattartást leginkább a galériák végzik. A műveket ők mutatják be, a velük való együttműködés nélkülözhetetlen.

Simon-Mazula Tibor

Mindig vonzódtam nyugat felé, mert úgy éreztem, hogy ott sokkal több lehetőség adódik. Ezt a későbbi amerikai tapasztalataim meg is erősítették. Kint nagyon aktív művészeti élet folyik, és ha az ember alkotni akar, akkor nagyon sok minden támogatja ebben. Észak-Kalifornia kulturálisan nagyon heterogén, mert sokan települnek be Latin-Amerikai országokból, illetve Kínából és Dél-Koreából. Folytonos mozgás jellemzi mind az emberi kapcsolódások, mind a nézőpontok tekintetében. Ez a sokszínűség jelentős hatást gyakorol a művészeti életre is, így Kalifornia nagyobb rálátást kínál a világra, hiszen fontos gócpontként jelenik meg Európa, Latin-Amerika és Ázsia irányából. Emellett óriási lehetőségekkel bíró hatalmas művészeti piacot is jelent.

Azt is megtapasztaltam, hogy kint minden szakmai kapcsolatokon keresztül működik, ahol a galériák és a múzeumok is nagyon nyitottak az újdonságokra. Nem az a fontos számukra, hogy ki mennyire van rajta az aktuális trendeken, hanem azt keresik, aki nem illeszthető be sehová. Nekem a magyarságom ilyen szempontból előnyömre vált.

Számomra az itthoni, festészettel kapcsolatos elitizmus kissé szokatlan érzés, mert ott ez teljesen lebomlott bennem. Itthon tapasztalható némi feszültség a kiállítási megnyitók kapcsán a szakma részéről, pedig a képzőművészet alkalmas lenne egy ennél közvetlenebb légkör megteremtésére is, hiszen a színházzal és a filmmel szemben itt nincsenek széksorok, nincs óriási kivetítő, amelyek eleve szétválasztják az alkotót a befogadóktól. Amerikában egy kiállításon mindenki nagyon közvetlen, a galériás és a művész is nagyon nyitottan fordul mindenki felé, egyik sem emeli magát talpazatra. Az a cél, hogy elérhetővé tegyék a művészetet és ebben minden résztvevő egyaránt érdekelt.
A siker számomra az, ha az ember tovább tudja vinni a munkáját, abban következetes tud maradni és azt értékelik is, tehát megtalálja a maga közönségét.
Azt megtapasztaltam itthon, hogy az a réteg, amelyik megteheti, hogy vásárol egy festményt, nem biztos, hogy tisztában van az értékével. Ha például háromezer dollár egy festmény Amerikában, az nem egy nagy összeg. A galéria elvisz negyven-ötven százalékot, figyelembe kell venni az anyagköltséget is, szóval megkap a művész ezer dollárt érte. Kint azonban, ha hiteles egy művész, az azt is jelenti, hogy sohasem megy lejjebb az ára. Ezek jó befektetések, és sokszor tényleg csak a befektetés miatt vásárolnak, vagyis eszmei és anyagi értéke is van a képeknek.

Itthon, úgy látom, hogy sokan úgy vásárolnak képet, hogy valaki megmondja, mit kell venni, mert „az megy” éppen. De egy festménynek nem biztosan attól van értéke, hogy aktuálisan divatos. Ha egy kép értékes, az azt jelenti, hogy bárhol a világon kifizetik érte ugyanazt az árat. Az azonban szerencse, hogy ma már sokkal több embernek nem jelent problémát Magyarországon festményt vásárolni.

A másik tényező az anyagok eltérő minősége. Én használok timsót, ettől repedezik ki az alap, de sajnos ez magyar timsóval nem működik. Más az anyagok minősége, ezt több Magyarországon élő külföldi festőismerősömtől is hallottam már. Ez nem azt jelenti, hogy rosszabb, csak azt, hogy más, és ezért másként is működik a vásznon.
A kreditrendszer és a technikai rész eléggé hasonló, de ettől függetlenül nagyon különböznek egymástól. Amerikában többféle metodikát alkalmaznak a művészeti oktatásban. Sokkal változatosabb, mint nálunk, Magyarországon. San Franciscóban például kétféle festészeti képzést találunk, mindkettő nagyon kiemelkedő szakmailag. Az egyik az akadémiai, klasszikus vonal, sok festészeti és rajzórával. A másik pedig az Art Institute, amely inkább konceptuális irányokra fókuszál, elméleti alapokkal és kevesebb technikai képzéssel. Sőt a Berkeley US-n is indulnak művészeti szakok. De az előbb említett kettő a leghíresebb és közöttük is hatalmas különbségek vannak.

Nagyon erős a gyakorlati képzés, és ennek hatékonysága meglepő volt a számomra. Volt „szakmai bemutatkozás” (professional presentation) óránk például, ahol megtanították nekünk, hogyan kell szakmai levelet írni, hogyan lehet bejutni egy galériába, azaz megtanították az önmenedzsment alapjait, ami nagyon fontos egy művész életében.

Az absztrakt festészet órák végén mindig volt egy hatvan perces kritikai rész, ahol begyakorolhattuk, hogyan beszéljünk a saját képeinkről, illetve, hogy hogyan kezeljük a műveinkről kapott véleményeket is. Azt kellett megértenünk, hogy ilyenkor nem arról kell beszélni, hogy miről szól a kép maga, mert őket inkább az érdekli, hogy az adott alkotó miért csinálja, amit csinál, hogyan valósítja meg és mennyire hiteles abban. Ezek nagyon erős alapokat nyújtottak a kinti művészkarrierem beindításában.

Máté Bence

Mindig megpróbáltam a számomra elérhető legjobb felszereléssel dolgozni. Egészen 2015-ig középkategóriás használt felszerelésekkel dolgoztam. Már tizenöt éve fotóztam, mire a Canonnal kialakult egy jobb kapcsolat, azóta pedig a Panasonickal dolgozom együtt. A technika nem volt gátja a fotózásnak. Nincs annyira kiélezve a mezőny, mint egy autóversenyzésben, ahol a köbcentik számítanak. Az eredményeket a kreativitás és a kitartás hozza, nem a felszerelés.
PRAE.HU: A szakmai képzést mennyire tartod fontosnak?

Egyáltalán nem tartom fontosnak. Belőlem az iskola kiölte azt, hogy szeressek tanulni, nem egy gondolkodásmódot adott, hanem lexikális tudást akart belém verni, ami teljesen felesleges, mert mindent ki lehet keresni, ma már minden csak egy kattintás a Google-ben. A fotózás révén kapcsolatba kerültem idősebb emberekkel, akiknek a segítsége kellett az én sikereimhez, mert a bölcsességeik jó iránymutatóként szolgáltak.
PRAE.HU: Mennyi energiát fordítasz a marketingre?

Kampányszerűen dolgozom. Ebből az is adódik, hogy nem mindig minden ággal egyformán foglalkozom. Amikor fotósprojekt van, akkor arra koncentrálok. Az idei évem a természetvédelem népszerűsítéséről szól, egy évig visszük a kiállítást, a fajbook versenyt, ami sok embert motivál arra, hogy telefonnal fotózzanak különböző állatfajokat. Jövőre megyek vissza fotózni. Sajnos rétegérdeklődést mutat a természetfotózás és a természetvédelem, ezért meg kell fordítani a működést: nem az emberek fognak odamenni a kiállításhoz, hanem a kiállítást kell elvinni az emberekhez. Mert ha már ott van, megnézik.

Pozitívan csalódtam a médiában. Például, ha nyerek egy díjat, rögtön minden médiumban megjelenik, szeretik a képeimet előtérbe helyezni. Olyan cikk mondjuk kevesebb van, amelyben van egy kis érzelmi töltet.

PRAE.HU: Más országokban is hasonló a helyzet?

Maga a természetfotózás nincs előtérben, de az emberek szeretik az állatokat, szeretik megfigyelni őket, ezért ez a szakma nagyon jól reklámozható. Az elkészült fotóprojektnek nem áll meg az útja, amikor a képek elkészülnek.

Pilinger Erzsébet

Nem csak művészekkel vagyunk aktív kapcsolatban, hanem művészeti utazásokat is szervezünk a volt posztszocialista régió legérdekesebb városaiba. Eleinte Bécsbe és Budapestre terveztünk, tehát ahol a galéria fizikálisan is jelent volt, utána Moszkvába és Szentpétervárra, ahol egy időben ugyancsak aktív volt, majd Bukarestbe, Varsóba, az utóbbi időben Prágába és Brnóba is. Tavaly pedig Plovdivba és Szófiába.
Vannak olyan magyar gyűjtők, akik nemzetközi szerepet vállalnak különböző múzeumok beszerzési bizottságában. Azok, akik részt vettek ebben az akcióban, régóta követik Nemes Csaba munkáját, és sokban hozzájárultak ahhoz, hogy bizonyos művei megvalósulhassanak. Ők javasolták a Pompidou közegének, hogy figyeljenek a munkáira. Korábban a Spengler-Somlói házaspár felajánlotta a művész egyik fotósorozatát a Pompidou-nak, amit a kuratórium hosszas elemzés, kutatás és diskurzus után elfogadott. Ez volt az első lépés, ami után hosszabb idő telt el. Aztán Nemes Csaba 2017-es Történelmi koreográfiák című kiállításán megjelent az egyik kurátor, és hosszas beszélgetés után kiválasztotta a gyűjteményük számára legérdekesebb művet, amit aztán az akvizíciós bizottság megvitatott és megvásárolt, beemelte a gyűjteménybe. (...)

A szakmai sikerek nem varázsütésre történnek, nem csodák, hanem egyrészt a következetes figyelem, másrészt az állandó kommunikáció eredményei. Komoly szakmai viták és alapos megismerési folyamatok állnak mögöttük. Ez arról szól, hogy akik ebben a közegben aktívak – tehát a művészek, a kurátorok, a művészettörténészek, a galériák és az akvizíciós bizottság tagjai – hogyan képesek valamiféle figyelmet működtetni.
Átalakultak azok a struktúrák, amelyek a nyilvánosságot jelentették korábban. A jelenlegi televíziós-rádiós struktúrák nem alkalmasak arra, hogy a kortárs művészet közvetítői legyenek. Majdnem azt mondtam, hogy a média nem kíváncsi, de inkább azt mondom, hogy nem alkalmas. Én elsősorban az osztrák, a német és a svájci médiát követem, kismértékben az angol média egyes szekvenciáit, de ez az elzárkózás, ami itthon, Magyarországon van, egyikre sem jellemző. Ennek az a hátránya, hogy az a réteg, ami az új közönség lehetne, a hagyományos médiából nem kapja meg a kellő információt. Mindez nagyon komolyan befolyásolja a galéria forgalmát, de természetesen nem bénítja meg, hiszen a művészeti-szakmai, kulturális lapok – mind a nyomtatott, mind az online változatban működők – sokrétűen és naprakészen tudósítanak. (...)

A kereslet az érdeklődéstől függ, és aki nagyon érdeklődik, az megtalálja a módját annak, hogy műgyűjtő lehessen. Vannak olyan műgyűjtők, akik nem feltétlenül rendelkeznek óriási összegek felett, mégis koherens és nagyon izgalmas gyűjteményt tudtak létrehozni. Magyarországon kevés ilyen van, de ha azt nézzük, hogy ez milyen pici közeg, milyen pici piac, és milyen pici ország, akkor ennek tükrében nagyon izgalmas pozíciók alakultak ki.
Minden alkotás sokrétű. Sok ember munkája jelenik meg benne, és mást jelenthet egy mű azáltal, hogy hogyan jelenik meg. Egy galéria ezért lehet fontos állomása a mű közönség felé vezető útjának. A Knoll Galéria talán legfontosabb publikációja, A második nyilvánosság című kötet pont azokat a progresszív törekvéseket mutatja meg a 20. századi magyar művészetben, amelyek nem feltétlenül találták meg az utat egy szélesebb közönséghez. Egy második nyilvánosságban jelentek meg, ami nem a hatalmi közeg nyelve volt, és nem a megszokott csatornákon át létrejövő kommunikációs forma, sokkal inkább egy dinamikusabban épülő kölcsönhatás.
PRAE.HU: Tudni kell, hogy itt nem egy egyszerű kereskedelmi galériáról van szó, hanem fejlesztő galériáról. Mit kell érteni ezalatt?

Hosszú időn át dolgozunk együtt művészekkel, ideális esetben élethosszig – így volt ez Birkás Ákos esetében. Karrierjük alakításáról állandó köztünk a párbeszéd, közösen döntünk az irányokról és az egyes lépésekről is. Mindkét fél sokat tesz a közös fejlődés érdekében, partnerek vagyunk, ezért is távoli számomra a galériák működéséről szóló beszédben gyakran megjelenő „művészeink” kifejezés, mert nem írja le együttműködésünk módját. (...)

Kizárólagosan dolgozunk együtt művészekkel, de olyanok is vannak, akiket különböző projektekre hívunk csak meg, mondjuk egy-egy kiállításban való részvételre vagy műteremlátogatás-programba. (...)

Két magángyűjtő annyira fontosnak találta a projektet, hogy megelőlegezték a bizalmat, és úgy járultak hozzá a produkciós költségekhez, hogy csak a részleteit, illetve a horizontját látták. Ennyire komoly szerepe is lehet egy gyűjtőnek a mű létrejöttében.

Nemes Csaba

Az is fontos, hogy viszonylag korán elkezdtem együttműködni a Knoll Galériával, amely valódi nemzetközi kitekintést adott.
Különösen izgalmas számomra, hogy miközben főleg helyi társadalmi eseményekre reflektálok, bírnak-e ezek olyan érvényes, általános mondanivalóval, amelyek külföldön is dekódolhatóak. Nyilván van olyan rétege a munkáimnak, amely a helyi közönség számára sokkal egyértelműbb és kézzelfoghatóbb, de van olyan is, amely mindenki számára többé-kevésbé érthető. Én azt tapasztalom, hogy a hitelesen ábrázolt lokális történetek jól rezonálnak külföldön is.

Az intézményrendszer egészséges, autonóm működésén sok múlik. A nemzetközi integráció akkor sikeres, ha minden szereplő beleteszi a magáét. Nem csak a művészeken, vagy a kurátorokon áll a siker. Ez egy nagy patchwork, amit együtt kell összerakni, és ha fontos egységek nem működnek jól, akkor az érezteti a hatását.
Én ezen felül egy olyan kurzust is tartok, amely bemutatja az intézményrendszer működését, segít eligazodni a művészeti szcéna útvesztőiben. Feltérképezzük, hogy kik azok a szereplők, és melyek azok az intézmények, akik a diskurzust és kánont, valamint a piacot alakítják. Arról beszélgetünk, hogy hogyan lehet viszonyulni mindehhez: hogyan lehet integrálódni a rendszerbe, vagy éppenséggel miképpen kritizálható. Milyen alternatív pozíciók léteznek, lehet-e valami egészen újat kitalálni. Jó pár éve csinálom már, és kiderült, hogy komoly igény van rá, mert az egyetem elvégzése után a fiatalok sokszor a saját bőrükön tapasztalják meg a szcénába illeszkedés nehézségeit.

Lakner László

Még 1970-ben – teljesen függetlenül Essentől és Aachentől – nyílt egy kiállítás a kölni Baukunst galériában korosztályombeli művészek munkáiból Gyémánt László szervezésében. Ha jól emlékszem, tízen vettünk részt ezen a kiállításon, köztük Maurer Dórával és Major Jánossal. Én Gyémánt Lacival utaztam ki Budapestről Kölnbe. A Baukunst galéria nagyvonalú volt: minden résztvevő művésztől vásároltak egy művet (az egyik legnagyobb német bankház állt a galéria mögött). A megnyitón megjelent Evelyn Weiss is és ott ismertem meg Lengyel István designert és feleségét Andreát, mindmáig legjobb németországi barátaimat. Erről a kiállításról egyedül és pszichikai problémákkal, félelmekkel tele tértem haza Budapestre. Akkor konfrontálódtam először – 1956 októbere óta – azzal a tudattal, hogy oda térek vissza, ahol mint művészt a „tűrtek” kategóriájában tartanak számon. Hazatértem után egy párizsi műkritikus, Alain Jouffroy vigasztalt meg, aki az OPUS című művészeti folyóiratban lelkesen, több reprodukció kíséretében számolt be kortárs magyar művészeknél – így nálam is – 1972-ben Budapesten tett látogatásáról.

Maurer Dóra

Egyáltalán nem szeretnék hatni.
Szóval ezeken a kiállításokon külföldi művészek is szerepelnek, én állandóan az interneten keresek.
Ott vagyok szívesen, ahol kellemes körülmények és munkakörülmények vannak, ahol jól működnek a dolgok és nincsenek ellenállások. Lehet az Bécs, lehet az Badacsonyörs, lehet az Budapest. Lényegében mindig és mindenhol ugyanazt csinálom, mindig azt folytatom, amit valahol máshol elkezdtem.

PRAE.HU: A munkája szempontjából meghatározónak tartja azt, hogy Magyarországon él?

Egyáltalán nem tartom fontosnak, a képzőművészet nem nemzeti jellegű dolog. Vannak sajátosságai, de állandó hatásoknak van kitéve, és fel is dolgozza ezeket a hatásokat. Szóval egy marhaság a nemzeti művészet. Megkérdezik, hogy mitől vagyok én magyar? Hát attól, hogy ide születtem, a franc egye meg!
Siker például, hogy a térfestést megcsináltam. Hogy a projekt, amit bemutattam egy kiállításon, megtetszett, és azt mondták, válasszak egy teret és csináljam.
PRAE.HU: A Képzőművészeti Egyetemen tanultakat hasznos és versenyképes tudásnak tekinti?

Nem. Szerintem a többiektől tanultam, amit tőlük láttam, illetve könyvekben, folyóiratokban.

PRAE.HU: És fontosnak tartja az iskolát, mint intézményt?

Ha úgy tartottam volna, hogy nincs értelme, nem is jelentkeztem volna tanárnak. Aztán belementem, mikor meghívtak a Képzőművészeti Főiskolára tanítani, hogy egy egész osztályt vezessek, tizennyolc éven keresztül tanítottam, ha jól emlékszem. Előzőleg pedig az Iparművészeti Főiskolán fotós hallgatókhoz hívtak kísérleti fotókkal kísérletezni: ez az én terepem igazából, az együtt játszás, együtt dolgozás, együtt kitalálás, amikor mások észrevesznek valamit, azt megerősíteni. Szóval én így tanítottam mindig, és ez így működik is. A hallgatóim máig örülnek ennek és jóban vagyunk.
Régen mindig meg kellett hajtani a médiát, mert magától semmit sem csinált. Úgyhogy az, hogy ezt most maguk csinálják, új jelenség. Mindig is úgy volt, hogy telefonálni kellett az újságírók után, jöjjenek és gondolkozzanak azon, amit látnak. És ez nem is mindig sikerült: ha jöttek, többnyire közhelyeket írtak.

Ősz Gábor

Sok minden változott, sajnos nemcsak a kulturális színtéren, hanem a belpolitikában is érződik ez. Kétségbeesett klausztrofób hangulat jellemez minden területet. Nagyon kicsi a nemzetközi fluktuáció, nagyon kevés az olyan kiállítás, amelyre sok fiatal vagy középgenerációs külföldi művészt hívnának meg, akár a régióból is. A galériák leginkább magyar művészekkel foglalkoznak, itt a piac is kicsi ahhoz, hogy eltartson idegen művészeket. Ebből aztán létrejön egy melegágy, amiben mindenki ücsörög egy kicsit. Kollégák vándorolnak a kollégák kiállításaira egyik intézményből vagy galériából a másikba, a szcéna gyakorlatilag ugyanaz, mindenki ismer mindenkit, miközben nem történnek átmenetek. Ez annak a következménye, hogy egész egyszerűen kevés a külföldi.

Azoknak a fiataloknak, akik most itt mocorognak, mind ki kellene menniük külföldre, és a helyüket külföldieknek kellene felváltania, csak így lehetne egy inspiráló, szakmai közeget létrehozni. Akik kimennek tanulni, azok is maradjanak aktív részvevői ennek, hassanak ezekre az újonnan kialakuló párbeszédekre. Én minden fiatalnak csak azt tudnám javasolni, hogy ahelyett, hogy itt ugrik fejest a helyi szcénába, inkább menjen külföldre és szerezzen tapasztalatot, utazzon, ismerkedjen, tanuljon nyelveket.Fiatalon az ember még mindent elvállal, szinte ingyen, csak hogy tapasztalatokra tegyen szert. Pedig huszonöt évesen is ugyanolyan igényei lehetnek, mint 40 évesen, vagyis ugyanúgy lehet műterme, ugyanúgy kell dolgoznia, és ugyanúgy költségei is vannak, tehát ilyen szempontból semmivel sincs könnyebb helyzetben. Külföldön ilyen tapasztalataim nem voltak. Minden korosztályt egyenrangúként kezelnek. Nyilván az is egy lényeges adalék, hogy Magyarországon jóval kevesebb pénz van a művészetben, akár állami, akár intézményi, akár a magánszektorban. A galeristák azt szokták mondani, hogy a gyűjtőket egy kézen meg lehet számolni, és ezért nagy a küzdelem értük. Vannak azért reménykeltő kezdeményezések a fiatalabb gyűjtő nemzedék részéről, de ez még nem jelentős. Az ösztöndíjrendszerben is kellene még néhány lehetőség, például a kor nélküli támogatások területén.

 A magyar közönség figyelme bizonyára más kulturális terület felé irányul, mert a képzőművészettel elég mostohán bánik. Hollandiában rendszeresen nyomon követik a nézőszám-adatokat, az intézmények pedig versenyeznek egymással a magasabb látogatottságért. Ezek az adatok Magyarországon is publikusak, de néhány szakértőn kívül senkit sem érdekel. Ellenben Hollandiában a bejövő adatokat összegyűjtik, kategorizálják és kiértékelik. Ezek alapján következtetnek arra is, hogy az adott intézmény vagy galéria vezetése jó irányba halad-e. Főként a kortárs intézmények esetében nehezebb ügy ez, ahol ezek az adatok különösen hasznos segítségnek bizonyulnak – szemben a klasszikusokkal, mert például egy Picasso-kiállítás mindig nagy érdeklődésre tarthat számot. Tudtommal a magyarországi adatok nem szisztematikusan részei a rendszernek, és messzemenő következtetéseket sem vonnak le belőlük.

 

 

 

 
PRAE.HU: Amiben sokat segíthet a média. Mi a tapasztalatod, hogyan foglalkozik a kinti média a képzőművészettel, és hogyan a hazai? Figyelemmel kíséred a rólad megjelent cikkeket?

Igen, ilyen szempontból a napilapoknak is fontos szerepük van, és nagyon színvonalas ezeknek a kulturális rovata. Ha megjelenik egy kiállításról egy cikk, az kétszeresére, háromszorosára növelheti a látogatók számát. Az emberek olvassák, és aktívak és kíváncsiak is egyben. Természetesen követem a saját kiállításaimról megjelent sajtóanyagot is, mert fontos számomra, és be tudom építeni a szakmai életrajzomba is. Viszont úgy, hogy 25 évet éltem külföldön, nem nagyon követtem a magyar sajtót és a változó eseményeket sem. Ismerem a szakmai lapokat, de nem nagyon figyelem őket, az online újságírás itt fontos szerepet tölt be, olyat, aminek nincs is nyomtatott formája.

 

 
Lehet valaki nagyon jó, viszont nem sikeres. Ez az értékelés abból az alapvetésből indul ki, hogy ha valaki nem népszerű, akkor nem is jó. Ez összecseng azzal a duchampi mondattal, hogy ha valaki a dzsungelben él, és ott zseniális műveket készít, de a kutya sem ismeri, akkor azt nem lehet a művészek kategóriájába sorolni. Hiszen a művésznek kell, hogy kapcsolata legyen a közönséggel. De hogy kinek és hol milyen árat szabnak, az összetett dolog, és sok évi munka következménye.

 Alapvetően a siker az, hogy ha abból élsz, amit csinálsz. Ezt nevezik az élsportban profinak. Magyarországon elsősorban azt jelenti a siker, hogy ha eszébe jutok embereknek, de ennek nincs anyagi természetű vonzata.

 
A művész és galéria közötti viszony kiépítése mindig egyéni elbíráláson múlik, figyelembe véve az adott alkotói műfajt és annak költségességét. A nemzetközileg ismert művészek inkább intézményi szinten láthatók Amszterdamban is. Ami még fontos, hogy a posztgraduális intézmények, melyekből három is van Hollandiában: Jan van Eyk, De Ateliers és a Rijksakademie által oda kerülő külföldi művészek ideig-óráig ott ragadnak és holland galériákkal dolgoznak. Ettől a szcéna teljesen nemzetközi.

 

 
PRAE.HU: A kinti művészeti életben való aktív részvételhez fontos vagy szükséges a művészeti képzés? Van ilyen elvárás az alkotók felé?

Nem, szerintem ez sehol sem igazán fontos. Viszont abból a szempontból szerencsés, ha van, hogy az ember a szakmai és kollegiális kapcsolatokat ezekben az intézményekben szerzik meg első lépésként. Gyorsabb a haladás és a fejlődési lehetőség, mert sokkal több minden hat a gondolkodásmódra. Persze egyedül is meg lehet csinálni, csak úgy nehezebb. Természetesen vannak olyan részei is ennek a szakmának, melyek nem taníthatók, de amelyek igen, azokat hasznos egyetemen elsajátítani. Mostanában külsősként beszélgetek egy MA program hallgatóival, és azt tapasztalom, igen is fontos, hogy húsz évesen feladatokat kapjon az ember, hogy átpasszírozza magát rajtuk, mert a csinálás gyakorlata vezetheti rá saját világa megértésére.

Az irányított feladatok ebben tudnak segíteni.A holland diploma utáni képzés teljesen más keretek között zajlott, mint idehaza és ismeretlen volt a független posztgraduális intézmény gyakorlata is. Nem tanáraink voltak, hanem egy művészekből álló, úgynevezett tanácsadó testülettel (advisory board) konzultáltunk rendszeresen. Mindenkinek volt saját műterme, ahol szabadon dolgozhatott a témáján. Jól felszerelt műhelyekhez is kaptunk hozzáférést a különféle részfeladatok elvégzéséhez. Stúdiók, asztalosműhelyek, vágó- és nyomtatóműhelyek, sötétkamrák álltak a rendelkezésünkre, és azt csinálhattunk, amihez csak kedvünk támadt, minden támogatást megkaptunk ehhez. Továbbá járt lakás és ösztöndíj, külön a megélhetéshez és külön a munkához is. Tehát luxusállapot volt, de ez éppen úgy tud inspiráló lenni, akárcsak sokkoló, és a várt aktivitás könnyen válhat passzivitássá is. Akkor harmadmagammal képviseltük a magyarokat, ami azóta is egyedülálló szituáció. Később, a 2008-as válság megroggyantotta az intézmény anyagi helyzetét, közel került a megszűnéshez.

Bornemisza Eszter

Nagyon önkritikus vagyok, sok időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy kicsit is magabiztossá váljak. Eleinte persze nehéz volt elhelyezni magamat a művészeti közegben, erősen függtem mások véleményétől. A pályán töltött jó tizenöt év elteltével kezdtem némi egészséges önbizalmat érezni és azt, hogy a helyemen vagyok. Onnantól már kevésbé mások kritikája, mint inkább a saját értékítéletem volt a meghatározó. Azt élem meg sikerként, ha egy elkészült munkámról úgy érzem, hogy tényleg jó lett, vagy ha olyan helyre kerül be, amit szakmailag fontosnak tartok.
Először tisztázni kell egy kis fogalmi különbséget textile art és fiber art között. Utóbbi leginkább a textilművészet kiterjesztéseként értelmezhető. A hagyományos textiles eszköztár mellett anyagok és technikák széles spektrumát öleli fel, beleértve mindent, ami rostokból vagy szálakból áll, így a papírt is, ezzel mostanában én is sokat dolgozom. Az amerikai kortárs művészetben kiemelt figyelmet kap a fiber art, számos magas színvonalú és zsűrizett kiállítás tárgya. A műfaj egyik legrangosabb reprezentációs eseménye a háromévente megrendezett Fiberart International, amikor ide bejutottam, azt nagy jó pontként könyveltem el magamnak.

Tudtommal a magyarban a fiber art-ra nincs igazán jó kifejezés, ugyanakkor ez a szemlélet itthon is egyre inkább jelen van. A Szombathelyi Textil Triennálékon is egyre több izgalmas és újszerű munkával, a médiumot tágan értelmező kísérlettel lehet találkozni. Tehát úgy tapasztalom, hogy itthon szintén tágul a horizont. Éppen ezért Mindig – mint most is – nagy lelkesedéssel készülök a Szombathelyi Triennáléra, és izgalommal várom a megnyitót, hogy lássam a legújabb alkotásokat
Először felbuzdultam a hollandiai díjon, és úgy gondoltam, hát akkor pályázni kell. Ekkoriban még nem interneten tájékozódtam, de informális csatornákon eljutottak hozzám a különböző zsűrizett kiállítási lehetőségek hírei. Pályáztam, pályáztam és pályáztam, több-kevesebb sikerrel. Sok visszautasítást kaptam, de amikor valahova bejutottam, az mindig nagy öröm volt számomra. A tetejébe díjakat is nyertem, felvettek több nagy presztízsű nemzetközi művészcsoportba, így lett némi reputációm a nemzetközi textilművészeti világban.  Arra jöttem rá, hogy minél több a referenciám és gazdagabb a CV-m, annál könnyebb továbblépni. A sikereken felbátorodva már önálló kiállításokra is pályáztam múzeumoknál, galériáknál. Figyeltem, hol jelennek meg azok a művészek, akiknek a munkáit nagyra tartom, és azokra a helyekre próbáltam bejutni, persze nagyon vegyes sikerrel, néha választ sem kaptam, de ha valami bejött, az nagy eredmény volt.
Amikor elkezdtem a kortárs quilttel foglalkozni, rájöttem, hogy egy dolog élvezni a művészeteket, és megint más művelni őket. Hiányoztak a háttérismereteim, mivel korábban nem vettem részt komolyabb művészeti képzésben. Fejlődni akartam, nekiálltam hát az otthon található összes művészeti album módszeres átrágásának. Azt reméltem, így képes leszek megfogalmazni, mi az, amiért egy alkotás beszippant és nem hagy továbbmenni, míg más közömbösen hagy. Rengeteg könyvet néztem át elejétől a végéig, újra és újra. Volt, hogy némely alkotásokról időközben megváltozott a véleményem. Próbáltam tudatosan formálni az értékítéletemet és a saját munkámra vonatkoztatva leszűrni a tanulságokat.

Futaki Attila

Japánban és Franciaországban viszont még most is nagy kultusza van, nagyobb, mint Amerikában. Meg merem kockáztatni, ha nem lennének a filmek, akkor nem olvasnának ennyi képregényt. Japánban a manga műfaja milliós példányszámban kel el. Franciaországban kulturálisan annyira beágyazódott már a képregény, hogy nemcsak könnyed szórakoztatásnak szánják, hanem mindenről van képregény. Kisebbségekről, repülőkről, bármiről. Mindenki olvassa, nincs az, hogy „én értelmiségi vagyok, ilyet a kezembe se veszek”.

 
Volt a könyv, a film, a képregény. Vagyis akkoriban egyike volt a közkedvelt szórakoztatási formáknak. És közel nem volt ennyi konkurenciája, mint most. Most itt vannak az ingyenes tévésorozatok, a videójátékok, minden annyira könnyen elérhetővé vált, annyi kulturális impulzus éri az embereket, hogy a figyelem elkezdett osztódni.
Nem feltétlenül kell diploma, azért ez nem orvostudomány. Ha valaki nem pont úgy csinálja, ahogy megtanították, attól még nagy baj nem lesz. Szerintem vannak az ösztönös zsenik, akiknek nem kell oktatás – én nem tartozom közéjük. Rajzkészségem mindig is volt, de fontosnak tartottam, hogy tanuljak. Érdekeltek a rajz különböző területei, mint az anatómia és a térábrázolás. Valakiknek ez ösztönösen jobban megy, és van egy olyan rajzmodoruk, amin a túl sok tanítás csak ronthatna. Nyilván a rajzi alapokat azért meg kell tanulni, mert bármennyire is elvonatkoztat a tanultaktól a későbbiekben a rajzoló, azon a rajzon mindig fog érződni, hogy tudja-e mit csinál. A Pixarnál hiába túloznak el egy figurát, látszik, hogy mögötte hatalmas tudás van. Hogy magától, vagy iskolai úton sajátította el, teljesen mindegy, a végeredmény számít. Nem szeretem, ha valamiről süt, hogy dilettáns, vagy olyan rajzi felfogásban próbál meg alkotni, ami neki nem megy.

 
A siker egy többrétű fogalom. Mikor a szakma nagyon értékel valamit, az inkább „csak” szakmai siker, az olvasók általában kevésbé értékelik. Azt a balanszot megtalálni, hogy az illető anyagilag is sikeres legyen, hogy kellő számú ember megvegye a munkáit, és még szakmailag is elismert legyen – ez a legnehezebb. Filmeknél is ugyanígy van. Például a Szárnyas fejvadász azon kívül, hogy kultikus alkotás, nem is rétegfilm, nem is mainstream film, hanem ügyesen a kettő között tud lavírozni. Ezt kéne elérni képregényben is. Az is sikernek tekinthető, ha több, mint egymillió példányt adnak el egy képregényből a Disneynél. Utóbbi esetében viszont sosem éreztem azt, hogy ez az én sikerem lenne. Nem én találtam ki a karaktert, hanem egy munka volt, amivel engem bíztak meg.

 
Nagyképűen hangzik, hogy igen, és álszerénynek, hogy nem. Inkább az elsőt választanám. Azt szeretném, hogy olyan rajzokat csináljak, amiket én magam is megvennék. Jó érzés, ha a munkám annyira hatással van valakire, hogy át is veszi egyes elemeit. De tudatosan csak arra törekedni, hogy hasson az ember, azt nem lehet. Önazonosnak kell lennie, és azután úgyis megtalálja a saját közönségét. És ha még szerencséje is van, utána lesz valamilyen hatása. Az a rajzoló, aki azt mondja, nem érdekli a hatás, nem mond igazat.

 
Igen, más vizuális hatások érik az embert különböző országban, és máshogy is nevelkedik. Külföldön sokkal jobban kell teperni, többet kell dolgozni egy-egy eredményért. Kívülről betörni valamibe, az nagyobb energiát igényel. Mindig, amikor módom van rá, próbálom belecsempészni a rajzaimba ezt a kelet-európai „ízvilágot”, akár a karakterekben, akár a színvilágban. Nem tudnék Magyarországról huzamosabb időre elmenni, elveszíteném ezt a hangulatot, amire szükségem van ahhoz, hogy igazán jól tudjak rajzolni.

Van egy vicces sztorim erről, igaz, nem velem történt. Mikor szerb rajzolók kaptak egy forgatókönyvet Franciaországból – amiben negyvenes férfiak szerepelnek –, nagyon megroggyant arcokat rajzoltak a karaktereknek. Mire a franciák: „Nem, nálunk nem így néznek ki a negyvenes férfiak!”

Tóth Kinga

Szerintem a performer mindenképpen egy manipulátor, hipnotizőr. Én hatni akarok azokra az emberekre, akik látják, amit csinálok. Beszédhelyzetbe, kapcsolatba szeretnék lépni velük. Nyitni – persze magamat is. Vannak, akiknél gátak szakadnak fel, sírógörcsöt kapnak, megrendíti őket, van, akit zavar, felháborít, irritál, nevetőgörcsöt kap, és persze van közömbös is, ez teljesen normális. Abban bízom, hogy a performansz aktusa képes megteremteni egy közös (emberi) teret is. A meghökkentés és a „lezúzás” volt talán a kezdeti hatás, ami többször megjelent, főleg a koncertek után. Mostanra ez inkább az együttgondolkodás, együtt alkotás irányába mozdul.
PRAE.HU: Fontos, hogy hol élsz? Befolyásolja a munkádat, hogy milyen emberek vesznek körül?

Fontosabb, mint korábban gondoltam volna. Nem is a hely, hanem az emberekhez fűződő viszonyom. Kevés közeli barátom van és ők is szétszóródva. Igyekszem a magánéletemre is minél több időt fordítani, tartani a kapcsolatot a számomra nagyon fontos és kedves emberekkel, látogatóba utazni, jelentsen ez bármilyen hosszú vonatutakat is.
És szuper lenne, ha tudna intézményes keretek közt történni! A lehetőség a legfontosabb. Aztán az, hogy ez ne törje össze a személyiségedet, illetve hogy mit tudsz kezdeni az összeszedett tudással, már más kérdés. A külföldi íróiskoláknál látom, hogy ki jött a frankfurtiból, ki a lipcseiből, mert látni a sémákat, paneleket, persze, jó az is, ha az egyéni hang megmarad, de fontos, hogy van lehetőség ott lenni. Úgy tudom, az itthoni irodalmi közeg jelentős része végzett magyar szakot, vagy összehasonlító irodalomtudományt, esztétikát. Itt baráti társaságok alakulnak ki, mester-tanítvány viszonyok.
Tavaly a Trafóban volt egész estés performanszom, és külön kiemelném a Trafó sajtósait, mert elképesztő munkát végeztek. Szerintem a köteteknek általában kevés visszhangjuk van, habár az irodalmi közeg és a kapcsolódó folyóiratok, online felületek rengeteget dolgoznak, nehéz bekerülni a mainstreambe, pedig az a jó, ha a kötet eljut az olvasójához. Ebben lenne felelőssége a médiának, hogy szélesebb skáláját mutassa be az íróknak-költőknek.

Az is fontos, hogy a fiatal kritikusoknak legyen elég terük, mert nagyon jók! Élvezet olvasni a mostanában megjelenő kritikákat! Jó lenne kritikaírást is tanítani, nem tudom, most vannak-e lehetőségek erre.

Kukla Krisztián

Ami hirtelen eszembe jut, az például az eindhoveni Van Abbemuseum, ami minden tekintetben – marketing szempontból is – izgalmasnak tűnt számomra. Szintén imádok visszajárni Düsseldorfba a K21-ba. A münsteri Skulptur Projekte is fantasztikus, 1997-ben tekintettem meg először az egészet. Tízévente rendezni egy nagyszabású kiállítást és azt városmarketingként is felépíteni – ennek az ötletnek a megvalósításához kellett az a negyven év, ami az 1977-es első alkalom óta eltelt. Nagyon szeretnénk, és azért dolgozunk, hogy itt is kialakuljon egy ilyen típusú látásmód, azaz hogy ha valamit csinálunk, az 20-30 év múlva is működjön és megvalósítsa azt a reményt, amiért az ember elkezdte.
PRAE.HU: Ha kurátori döntésekről van szó, akkor a globális trendek követése vagy a lokális kontextus a meghatározóbb?

Inkább azt mondanám, hogy a kiállítás szervezésben, a kurátori munkában az a meghatározó, hogy letapogassuk azt az igényt, amit a művész el sem árul magáról. Csoportos tárlatnál pedig legyen valami plusz dinamika, legyen egy vezérfonal, ami ezt még erőteljesebbé teszi. Nem gondolom, hogy feltétlenül idomulni kell, jó ötletek, olykor formális megoldások is foglalkoztatják az embert. Egy szóló kiállításnál pedig az a különösen fontos, hogy mit akarunk kidomborítani. Itt is ugyanaz a kérdés: miért éppen most, miért ez a munka, és hova tudunk ezzel menni? Én a magam részéről szeretem a teoretikus kiindulópontokat, és aztán annyira álcázni azokat, amennyire csak lehet, a mű közelébe hozni a dolgot úgy, hogy még a látszata se legyen annak, hogy valamifajta erőszakos műegyüttes-képzés zajlik.Sokszor ért engem kritika a Bloom díj kapcsán, a pályázás egyik formális feltétele, a külföldi intézménytől származó befogadói nyilatkozat miatt. Ennek az a lényege, hogy aki pályázik, az megtegye azt az első lépést, hogy végiggondolja a saját kapcsolatrendszerét, és megpróbálkozzon azzal, hogy aktivál valamit ebben. Sajátos felkészülést vár el az a reflexió, hogy művészként képes vagyok pozícionálni magam, és tudom azt, hogy a világ egyéb tájain velem egy időben ki, milyen munkákat készít. A 2019-es zsűri egyik tagja, Paul O’Neill ezt meg is fogalmazta: az a döntő kérdés, hogy miért éppen ez az adott mű, és miért éppen most? Ha valaki ezt művészként meg tudja határozni, akkor nyert ügye van, akár a nemzetközi színtéren is.

Gyakran szembesülök azzal, hogy a művészek oldaláról van kedv, érdeklődés ezeknek a lehetőségeknek az irányába, ugyanakkor ott van a versenytől, a törekvésektől, a törtetéstől való távolságtartás is. Ha mi, a Bloom csapata jól tesszük a dolgunkat, akkor megtaláljuk a kettő között az egyensúlyt. Nem szabad, hogy sportpályává váljon a művészeti terep, szerintem erre lehet ügyelni – én is azt érzem, hogy figyelnem kell rá. Ugyanakkor természetes, hogy ennek tétje van, a kompetíció az érvényesülés és a kapcsolatépítés velejárója.
Az a szerencsém, hogy jövőre benne leszek a drezdai Ostrale Biennálé kurátori csapatában, ami egy viszonylag nagy kiállítás lesz, most zárultak le a jelentkezések, és nyolcszáznál is több művész van az archívumban. Maga a tárlat Drezda után majd Budapestre jön, az aqb-ben lesz látható a kiállítás egy része, majd ezt még egy állomás, a litvániai Kaunas követi, ami a rendezvény ideje alatt európai kulturális főváros lesz.
Az aqb hibrid intézményként definiálja önmagát. Vannak kortárs magyar művészek, a legkülönbözőbb médiumok képviselői, akik műtermet bérelnek ebben a remek épületegyüttesben, most újabban például a kerámiakészítés indult be. Egy folyamatosan alakuló, dinamikusan változó közösségről van szó, amit együtt építünk. Emellé jön a klasszikus open call-on keresztüli rezidens programunk, aminek nagyon egyszerű a működési rendje. Évente kétszer meghirdetünk egy pályázatot, ami alapján 1-3 hónapot lehet nálunk tartózkodni, ennek a szűrését pedig egy háromtagú kuratórium végzi, Tímár Katalin, Petrányi Zsolt és Sugár János. A hozzánk érkező művészeknek általában van projektelképzelésük, esetleg helyi ismeretségük is, ha pedig nincs, akkor megpróbáljuk összekötni őket akár az itt dolgozó művészekkel, akár a helyi szcéna olyan alkotóival, akikkel kooperációs kapcsolatba léphetnek. A rezidencia az utóbbi hónapokban sajnos szünetel, mert nagyon sok esetben tengerentúli jelentkezéseket és utazásokat jelentett, például egy évvel ezelőtt sok ausztrál művészünk volt. Most egy komplett csapatot vártunk, a New York-i székhelyű Flux Factory-val vettük fel a kapcsolatot, a szervezők és a művészek együtt érkeztek volna egy októberi rezidenciára. Bízom benne, hogy májusban ez megvalósul, és létrejön velük a kapcsolat. Nagyon szeretném, hogy idővel egyre kevesebb szerepe legyen az open call-os jelentkezésnek, helyette megpróbáljuk csereprogramként futtatni a rezidenciát az aqb-hez hasonló nemzetközi intézményekkel együttműködve.
Sokszor ért engem kritika a Bloom díj kapcsán, a pályázás egyik formális feltétele, a külföldi intézménytől származó befogadói nyilatkozat miatt. Ennek az a lényege, hogy aki pályázik, az megtegye azt az első lépést, hogy végiggondolja a saját kapcsolatrendszerét, és megpróbálkozzon azzal, hogy aktivál valamit ebben. Sajátos felkészülést vár el az a reflexió, hogy művészként képes vagyok pozícionálni magam, és tudom azt, hogy a világ egyéb tájain velem egy időben ki, milyen munkákat készít. A 2019-es zsűri egyik tagja, Paul O’Neill ezt meg is fogalmazta: az a döntő kérdés, hogy miért éppen ez az adott mű, és miért éppen most? Ha valaki ezt művészként meg tudja határozni, akkor nyert ügye van, akár a nemzetközi színtéren is.

Gyakran szembesülök azzal, hogy a művészek oldaláról van kedv, érdeklődés ezeknek a lehetőségeknek az irányába, ugyanakkor ott van a versenytől, a törekvésektől, a törtetéstől való távolságtartás is. Ha mi, a Bloom csapata jól tesszük a dolgunkat, akkor megtaláljuk a kettő között az egyensúlyt. Nem szabad, hogy sportpályává váljon a művészeti terep, szerintem erre lehet ügyelni – én is azt érzem, hogy figyelnem kell rá. Ugyanakkor természetes, hogy ennek tétje van, a kompetíció az érvényesülés és a kapcsolatépítés velejárója.Például ahogyan egy jelölt művész felkészül egy külföldi kurátorokkal zajló beszélgetésre: mik azok a kérdések, amik érdekesek számára, mennyi egzotikumot tud belecsempészni a pályázat ismertetésébe, és mennyire tudja arról biztosítani a zsűritagokat, hogy ott van ezen a bizonyos horizonton? Szerintem ezek tanulható és gyakorolható dolgok, de a karrierépítés még ezer más kérdésen is múlik.
Szerintem az a legfontosabb, hogy a külföldi kurátorok betekintést nyerjenek a magyarországi műhelymunkákba, találkozzanak művészekkel, összevessék őket a saját tapasztalataikkal és a nemzetközi horizonttal.
Kezdjük a Bloom díjjal, amely jövőre lesz tíz éves. 2011-ben a kortárs magyar művészet nemzetközi pozíciójának megerősítése érdekében jött létre. A struktúra azóta is változatlan, amit én 2015 óta viszek tovább, örömmel. A zsűrit kizárólag külföldi szakemberek alkotják, az alapító ír házaspár pedig nem szól bele a döntésbe, ők pusztán egy ír kötődéssel rendelkező zsűrielnököt delegálnak.

Kis Róka Csaba

A siker fogalmát mindenki másképp éli meg. Szűcs Attila említette az egyik interjújában, hogy az már eleve sikerként fogható fel, ha valakinek kizárólag a művészetével kell foglalkoznia (a prae.hu művészeti portál interjúja Szűcs Attilával a Külföldön Sikeres Magyar Művészek projektje keretében – a szerk.). Ezzel nagyon egyet tudok érteni. Azt gondolom, hogy az igazán komoly művészeti teljesítményeket sokkal könnyebb úgy létrehozni, sőt, megkockáztatom, kizárólag úgy lehet, ha az embernek nem kell egyéb dolgokkal lekötnie az agyát. Mindehhez például biztosan szükséges az, hogy nemzetközileg is legyenek kapcsolatai vagy egyfajta beágyazottsága. Enélkül nagyon komoly gátak vannak, amelyek kihatnak a munkára is. Például a mai napig azzal szembesülök, hogy ha felteszek egy nagy vásznat a műteremben, előre gyomorgörcsöm van, hogy később hogyan fogom tárolni a képet. Ennek nem szabadna így lennie. Úgy lehetne igazán fejlődni és növekedni művészként, ha ilyen tényezők nem akadályoznának.

 

 
Azt gondolom, ha egy művész önállóan próbálja építeni a karrierjét, az mindig nehezebb. Jó, ha van mögötte támogatórendszer, egy galéria, egy megbízható kereskedő, aki képes úgy mozgatni a kapcsolatrendszerét, hogy abból kiállítások vagy hosszabb távú együttműködések alakuljanak ki.

 
Azt gondolom, hogy akármennyire is láthatatlan egy ország művészeti térképe nemzetközi viszonylatban, ha az ember az adott országnak vitathatatlanul beletartozik az „A” mezőnyébe, onnantól talán külföldön is nehezebben megkérdőjelezhető a relevanciája. Ugyanakkor tény, hogy a magyar képzőművészetről nem sokat tud a nemzetközi szakma, ezért mégis amolyan jöttmentnek érzi magát az ember, ha külföldön próbálkozik.

 

Puklus Péter

Amikor hazajöttem, azzal töltöttem három évet, hogy az interneten fellelhető adatokból összeállítottam egy ötfüles, színkódokkal ellátott Excel-táblázatot – nagyságrendileg öt-tíz görgetésnyi anyagot – a különböző galériákról, kurátorokról, múzeumokról, könyvkiadókról és fotómagazinokról, vagyis hogy az adott helyen ki az, akivel érdemes lenne felvennem a kapcsolatot, mi az illető telefonszáma, munkaideje, postacíme. Döntően európai, észak-amerikai, de japán és talán koreai címek is szerepeltek itt. Ezután fontos kritérium volt, hogy el tudom-e képzelni az éppen aktuális munkáimat az adott intézmény profiljában, hiszen ez alapján állítottam össze egy rangsort a magam számára, és kezdtem el pdf-eket gyártani, önéletrajzokat és portfóliókat. Százával küldtem az e-maileket. Ha létezik egy lista arról, miket ne tegyél soha a művészeti karriered fejlesztése érdekében, akkor valószínűleg ez lenne a legeslegelső pont benne. De nem volt más lehetőségem, úgyhogy beleálltam. Meglepően sokan válaszoltak a leveleimre, és számos együttműködés kezdődött az e-maileknek köszönhetően, például az első nyugat-európai galériás megjelenésem is. Utólag úgy látom, azért is nagyon megérte kifejleszteni ezt a táblázatos módszert, mert segítségével fel tudtam mérni a terepet. Kiépítettem egy olyan információs bázist, amely alapján láttam, mekkora is a játéktér. Ez a későbbiekben nagyon megkönnyítette a tájékozódást és a kommunikációt a művészeti világban. Érdekes, hogy ez az interjú szintén azért készül velem, mert sikerült érvényesülnöm a szcénában.
Számomra kifejezetten hosszú folyamat volt, amíg a „sikert” egyáltalán magamnak definiáltam – mindössze háromnegyed éve. Előtte hajszoltam egy vágyálmot, a nemzetközileg sikeres képzőművész ideáját, bármit is jelentsen ez. Nyilván ennek vannak szimbólumai, például hogy fizetik a repülőjegyed, kijön a taxi eléd a repülőtérre és bevisz a hotelbe, azután este fogadás vár a múzeumban, és az igazgatóval állsz kint a színpadon, majd a te munkád szerepel a főfalon, és a végtelenségig sorolhatnám még. Mindez ugyanúgy igaz a fesztiválok, a könyvkiadás és a magazinok világára. Azt hittem, az a siker, ha szeretnek és mindez körbevesz. Fotóművészként megfordultam sok jelentős intézményben, megismerkedtem szakmailag fontos emberekkel, de ez sem volt elég. Mindig újabb és újabb eredményekre vágytam.

Körülbelül egy évvel ezelőtt Barabási Albert-Lászlóval folytatott hosszabb beszélgetésünk során szóba került A képlet című könyve, amelyben a siker definíciójáról ír. Éppen akkor olvastam, de még eléggé az elején jártam, és megosztottam vele a sikerrel kapcsolatos dilemmáimat. Ekkor világított rá, hogy talán nem is egy reális álmot választottam magamnak. Azt mondta, ha elolvasom a könyvét, belátom majd, hogy statisztikailag szinte esélytelen a legnagyobb ideálokat (MOMA, Tate) elérni innen, Magyarországról. Felvetette azt is, mi van akkor, ha nem is jó a cél, amit kitűztem magam elé. Rákérdezett, nekem mit jelent a siker, és a beszélgetést követően ezt alaposan átgondoltam. Azóta egyértelműen meg tudom fogalmazni a választ: ha azt csinálhatom, amit szeretek. Amikor nem külső körülmények irányítanak, hanem – a realitás talaján megmaradva – olyan munkákat készíthetek, amilyeneket én akarok. Rendelkezésemre áll ehhez a megfelelő tér, idő, az anyagi lehetőségek. Nyilván ez a szabadság kompromisszumokkal is jár, de számomra ez a siker definíciója.
PRAE.HU: Számos nemzetközi kiállításon és rezidenciaprogramon szerepeltél, könyveidet is különböző külföldi kiadók publikálták. Mennyire befolyásolja a munkádat az, hogy éppen hol laksz és dolgozol?

Egyre inkább befolyásol, méghozzá pozitív értelemben. Bár gyakorlatilag minden nap felmerül a kérdés, hogy külföldre kellene költözni a családommal, de aztán nem tudunk válaszolni a hova? miért? mikor? mennyi időre? miből? kérdésekre. Így hát megint maradunk még egy napig. Másnap pedig ismét felmerülnek ugyanezek a kételyek. Ez egy évek óta tartó, éppen induló emigráció, de persze nincsenek összecsomagolva a bőröndök. Nagyjából a new york-i rezidenciaprogrammal egy időben jött az a felismerés, hogy azok a helyek, amelyek a költözésen gondolkodva elsőre felmerülnek, már amúgy is telítettek. Párizs, Berlin, London, New York… rengeteg galéria, temérdek művész. Ez természetesen izgalmas, ugyanakkor nehezítő körülmény is. Számomra egyelőre érdekesebb kihívás Közép-Kelet-Európában élő művészként sikeresnek lenni külföldön, mint kiköltözni és beállni abba a sorba, ahol én lennék a százezer-egyedik Kelet-Európából érkező ismeretlen. Mindezt végiggondolva úgy döntöttem, hogy akkor már inkább tudatosan használom ezt az adottságot a művészetemben. Munkáim esztétikájában megjelenik a kelet-európaiság, ami egy kicsit balkános ízű, egy picit olyan szerencsétlen, szedett-vedett. Ez nem egy felvett dolog, hanem az őszinte elfogadása annak, hogy honnan jövök, és hol készítem a munkáimat. Nem próbálok betagozódni semmilyen nyugat-európai trendbe. Persze azok önkéntelenül is eljutnak ide és hatással vannak a művészetre, de nem érdemes egy az egyben másolni őket. Büszkének kell lenni és megpróbálni használni a helyben meglévő adottságokat. Ezek egyáltalán nem rosszabbak, legfeljebb mások – csak nem mindig látjuk az előnyöket.
Nagyon fontosnak tartom, hogy különböző egyetemeken képezhettem magamat. A MOME-n – főleg Kopek Gábor témavezetőm miatt – elitista képzésben részesültem, ahol kaptam egy olyan löketet, amely felkészít az életre. Tudni kell angolul, lehet nyíltan beszélni a pénzről, és elvárás, hogy a szakmai kritériumoknak megfelelj. Tanultunk különböző stílusokról, világítástechnikákról, műteremhasználatról, riportfotózásról, mindenről, ami ezen a területen fontos. Ezzel szemben Párizsban a szabadegyetem-életérzést tapasztaltam meg. A nemzetközi osztályban az argentin táncosnőtől kezdve a lengyel testművészen át a koreai webdesignerig mindenki kipróbálhatta magát. Ebbe az osztályba ketten jártunk magyarok, az üvegszakos barátnőm és én. Össze voltunk eresztve, és az egész képzés arról szólt, hogy nincsenek műfaji határok, nincs semmi korlát, egyedül a gondolat számít, és azt kell megtanulni kifejezni. Ott jöttem rá, hogy én addig csak kockában gondolkodtam, a fotót kizárólag könyvben vagy a falon tudtam elképzelni. Miközben folyamatosan arra vágytam, hogy kiszakadhassak ezekből a hagyományos keretekből. A fotó előtt és mögött időben és térben rengeteg minden történik, az csak egy kimerevített pillanat. Ekkortól kezdtem felfedezni magamnak a világot, és vágtam bele érdekes kísérletekbe. Ezeknek egy részét nem is feltétlenül használom, de a szabadság, hogy megtehetem, biztosan innen jön.

Ábel Tamás

Szerintem az a legnagyobb siker, ha valaki ismeretlenül, a megszokott hazai környezetétől függetlenül is helyt tud állni egy adott szakmai terület nemzetközi értelemben vett kanonizációs csúcspontjain, ami lehet például egy múzeumi megjelenés vagy egy verseny. Így az eddigi legnagyobb sikerem az, hogy részt vehettem a Corning Museum of Glass kiállításán, hiszen ez a világ legnagyobb üvegművészeti múzeuma több mint 50.000 tárggyal. Amikor ide bekerültem, olyan boldog voltam, hogy a föld fölött lebegtem. 28 éves koromra elértem az álmomat.
PRAE.HU: Az önmenedzselés mióta lett számodra tudatos projekt?

Óriási különbség van Magyarország két top művészeti egyeteme, a Magyar Képzőművészeti Egyetem és a MOME között, és ezt már az elejétől fogva érzékeltem. Több nagyon jó barátom van az MKE-ről, akik alig hitték el, hogy a MOME-n tanulhattam művészmenedzsmentet. Olyanokkal foglalkoztunk, hogy hogyan nézzen ki egy CV, hogyan kell prezentációt készíteni, hogyan nézzen ki egy honlap és hogyan mutassuk be magunkat. Mindezen felül extra nagy segítséget nyújtott a Bérczi Linda által életre hívott Budapest Art Mentor program, ami tulajdonképpen egy művészeknek szánt továbbképzés, de úgy gondolom, nemcsak a művészeknek kellene ezen részt venni, hanem a helyi galériásoknak, a kurátoroknak, a kereskedelmi szektor szakembereinek és egyéb művészeti szakterületen dolgozóknak is – jó lenne, ha a tág szakma egy irányba hajózna. A Budapest Art Mentoron döbbentem rá egyébként én is, hogy bár nem volt olyan rossz az eredeti honlapom, de volt hova fejleszteni, s a mostani egyedi tervezésű megjelenéshez szerencsére meg is találtam a megfelelő szakembert, Vincze Lászlót.PRAE.HU: Az üvegművészetről viszonylag keveset hallani itthon, úgy tűnik, nincs igazán az előtérben. Mi lehet az oka, és mit lehetne itthon jobban csinálni? Melyik országban foglalkozik a média megfelelően ezzel a művészeti ággal?

Amerika ilyen szempontból is fantasztikus hely, hiszen van egy művészetet támogató ultragazdag rétege, sőt ebből néhányan kifejezetten az üvegművészetre fókuszálnak és komoly gyűjteménnyel bírnak, ami tényleg utánozhatatlan. Ez a pár üvegműgyűjtő szinte versenyez egymással, de eközben sok középosztálybeli is elkezdett üveggyűjteményt építeni. Emellett sok üveggel foglalkozó múzeum található, ilyen például a norfolki Chrysler Museum. Az Urban Glass és a Brooklyn Glass pedig New York két nagy üvegművészeti központja. A széles mecénás réteg és a múzeumok egymást erősítik. Amerikában az üvegfúvást társadalmi kérdésekkel kötik össze, hogy kitörési lehetőségként kínálják a nehéz sorsú fiataloknak: cégek, alapítványok és patrónusok segítik ezt például olyan eseményekkel, ahol a gazdag sztárfocista és a szegény diák ugyanazon a helyen alkothatnak. A cégek érdekeltek ebben, hiszen a kultúratámogatásért cserébe kevesebb adót fizetnek. Ezt kellene valahogyan itthon átvenni, és be kellene vonni a különböző társadalmi rétegeket a művészetbe. Megmutatni, mit is jelent alkotni, és mennyire nehéz, de jó dolog ez.
PRAE.HU: Az önmenedzselés mióta lett számodra tudatos projekt?

Óriási különbség van Magyarország két top művészeti egyeteme, a Magyar Képzőművészeti Egyetem és a MOME között, és ezt már az elejétől fogva érzékeltem. Több nagyon jó barátom van az MKE-ről, akik alig hitték el, hogy a MOME-n tanulhattam művészmenedzsmentet. Olyanokkal foglalkoztunk, hogy hogyan nézzen ki egy CV, hogyan kell prezentációt készíteni, hogyan nézzen ki egy honlap és hogyan mutassuk be magunkat. Mindezen felül extra nagy segítséget nyújtott a Bérczi Linda által életre hívott Budapest Art Mentor program, ami tulajdonképpen egy művészeknek szánt továbbképzés, de úgy gondolom, nemcsak a művészeknek kellene ezen részt venni, hanem a helyi galériásoknak, a kurátoroknak, a kereskedelmi szektor szakembereinek és egyéb művészeti szakterületen dolgozóknak is – jó lenne, ha a tág szakma egy irányba hajózna. A Budapest Art Mentoron döbbentem rá egyébként én is, hogy bár nem volt olyan rossz az eredeti honlapom, de volt hova fejleszteni, s a mostani egyedi tervezésű megjelenéshez szerencsére meg is találtam a megfelelő szakembert, Vincze Lászlót.Amikor 2010-ben felvételiztem, 29-en jelentkeztünk, és hivatalosan négy embernek kellett volna bekerülnie, de mivel átadtak akkor két helyet a textil szaknak, végül csak két embert vettek fel üvegre. A csoporttársam aztán lebetegedett, s végül egyedül maradtam sokáig a BA-n, például egyedüli hallgatóként tanultam üvegtörténetet az Iparművészeti Múzeum tetőterében, az üveggyűjteményben. Elég intő jel volt ez az intézménynek, két ember nagyon kevés egy ilyen szakra.  Azóta már négy-öt ember jár egy évfolyamra, inkább legyen több hallgató, idővel úgyis kiderül, ki marad közülük a pályán.

PRAE.HU: A pályaválasztásnál esetleg eszedbe jutott, hogy az üveg révén az alkalmazott művészeti irány is kézenfekvő lehet, ami akár biztosabb megélhetést is nyújthat?

Nem gondolkodtam ezen, de szinte bármilyen művészetnek lehet alkalmazott kifutási pályája, és az üveget sokszor társítják ehhez, nekem mégis az elejétől a képzőművészeti irány tetszett. Viszont az üzleti és a művészeti világban is benne vagyok, hiszen a szüleim vállalkozásába, a Firkász Étterem munkaügyeibe is gyerekkorom óta besegítettem. Egy ilyen pici budapesti családi étteremnek is főként a külföldi vendégek hozzák a bevételt, ahogy a képzőművészet és a dizájn területén is igaz ez. Magyarország apró piac, nem lehet csak belőle megélni, rögtön kell nyitni a külföldi lehetőségek felé.Az észtek rendkívül tehetségesek a kézművességben, emellett mind az egyetem, mind az angol tudásuk kiemelkedő. A négy hónap alatt nemcsak Észtországot ismertem meg, hanem Szentpétervárat, Helsinkit és Stockholmot is meglátogattam. Jövőre 10 éve annak, hogy ott jártam, de egykori tanárom, Mare Saare, a mai napig követi a pályámat. Az észt és a magyar képzés között egyébként nincs olyan nagy különbség. Ott még kisebb a szakmai közösség, mint itthon, mégis profin kezelik a művészeti szférát, és az üvegnek is sokkal nagyobb elismertsége van, mint nálunk, ami valószínűleg kulturális vagy társadalmi tényezőkre vezethető vissza. Míg itthon egy ideje egyre kevésbé fontos a művészet, a nyugat-európai hozzáállás szerint nincs élet nélküle.

 Már a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen sikerült több külföldi lehetőséghez, pályázathoz jutnom. Például a csehországi Karlovy Varyba is így jutottam ki egy nemzetközi versenyre, amelyet üvegtervező diákok számára rendeznek. 2013-ban Love Engine című munkámat a technikai bravúrért különdíjjal jutalmazta a zsűri. 2012-ben, a Tallinnban töltött Erasmus-félévben készítettem, és a csehországi siker után dőlt el, hogy a hazai közeg helyett a nemzetközi irányba kell mennem.

 
PRAE.HU: Miben segített téged a Magyar Üvegművészeti Társaság (MÜT), melynek azóta vezetőségi tagja is lettél?

Már az alapképzés után beléptem ebbe a hihetetlenül jó egyesületbe, s ezzel lényegében lett egy új közösségem, ahol együtt vannak a fiatalok és az idősebbek. A MÜT révén számos lehetőségem adódott, például az utóbbi időben Németországban kétszer is állítottam ki velük. Minden egyes megjelenés segít. Fantasztikus volt az is, hogy a diploma után két évvel beválasztottak egy nemzetközi konferenciára a kínai Ningbo-ban, ahol megvásárolták két művemet, melyek aztán egy helyi múzeum gyűjteményébe kerültek. Ott ismerkedtem meg a Rochester Institute of Technology professzorával, aki egy hónapra rá elhívott az USA-ba.  Hihetetlen volt, hogy több okból Amerikába utazhattam: meghívtak egy philadelphiai jótékonysági aukcióra, és mivel nagyon drága egy üvegtárgy kiszállíttatása, egyszerűbbnek tűnt, ha megveszem a repülőjegyet és kiviszem bőröndben. Egy barátom is várt Washington D.C.-ben, akinek a közreműködésével rögzítettük egy performanszomat. Ezekből az élményekből született meg az első önálló kiállításom, az Unequal Rainbow.
PRAE.HU: Fontos számodra, hogy hol élsz és milyen emberek vesznek körül? Befolyásol ez az alkotásban?

Ezek a legfontosabbak számomra a művészeti céljaim miatt, holott Magyarország nincs rajta a művészeti térképen. Az, hogy rengeteget utazhattam, segített átlendülni az egyetem utáni holtpontokon. Most már befolyásol az alkotásban az ittlét és a sok utazás, mert átérzem a világot. Egy percet sincs időm pihenni, a barátaim nem is értik, mi történik velem, és hogyan jutok el előbb Shanghai-ba, mint Szentesre. Lassan több barátom van külföldön, mint itthon, akikkel a virtuális térben tartom a kapcsolatot Pekingtől Los Angelesig, ezért a mindennapjaimat second life-ként élem meg. Budapesten is komoly embereket ismerhettem meg, akik életre szóló szakmai tudást adtak át. Három nevet szeretnék kiemelni: German Kinga, Borsos Mihály és Botos Péter.