PRAE.HU: Hogyan találta meg a külföldi csatornákat megnyitó utakat a magyar szocialista rezsimben? Például az 1963–64-es rövid olaszországi tanulmányutak megoldása, köztük a Velencei Biennálé megtekintése sem lehetett egyszerű feladat.
Mint minden fiatal művész, kerestem a kapcsolatot a világgal, a világ művészetével. „Csatornákról” fogalmam sem volt, örültem, ha valaki felfigyelt a munkáimra. 1960–70-ben még a művei miatt figyeltek fel valakire. Ebben bíztam akkor. Még mielőtt Olaszországba – ahova a leginkább vágytam – eljutottam, meghívást kaptam egy kiállításra a Petőfi Irodalmi Múzeumba 1958-ban, még főiskolásként. A Magyar rajzok, magyar versek című kiállításon nagy megtiszteltetés volt tíz neves kollégával, többek között Kondor Bélával együtt bemutatkozni.
Az a nyolc kisméretű papírmunka, amit a Petőfi Irodalmi Múzeumban kiállítottam – asszociációk Petőfi, Ady, Kosztolányi verseihez –, valamiképpen meghatározta életem további alakulását. Már akkor sikerült bejutnom a „tűrtek” kategóriájába. Ezt a besorolást erősítette a Varrólányok Hitler beszédét hallgatják című képem, melyet kizsűriztek a Fiatal Képzőművészek Stúdiója 1961-es kiállításáról. De a „csatornákra” térve: első külföldi utam 1963-ban Rómába vezetett, ahol a múzeumokon kívül Amerigo Tot műtermébe látogattunk Gyémánt László barátommal. Ugyancsak Gyémánttal együtt vettünk részt 1965-ben a bécsi Europahaus nemzetközi kiállításán, a Planimetrikus vonat című képemet állítottam ki. Még 1964-ben, második utunkon Itáliába – Fóth Ernő és Paizs László kollégáimmal – is örültünk, hogy engedélyt kaptunk a kiutazásra, és megnézhettük a Velencei Biennálét. Valamiféle kontaktus kiépítését nem is tervezhettünk volna. Máig emlékezetemben maradt az a nap Velencében, amikor pénz hiányában hotel helyett a Giudecca sziget padjain aludtunk.
De már ez az 1963-ban tett utazás is megváltoztatta az elképzeléseimet a festészetről, amikor a Vatikánban Raffael Stancáit és a római Modern Múzeumban Alberto Burri anyagképeit láthattam. Még mielőtt kiállíthattam volna, magángyűjteményekbe kerültek az akkor, 1963–64-ben festett képeim. Mint például a Halott az utcán 1963-ban, vagy a Hírek 1964-ben festett nagyméretű figurális kollázs-kompozíciók, amelyeket sokan a Pop első európai dokumentumai között tartanak számon. Itt jegyzem meg, hogy ezt a Hírek című képet még abban az évben publikálta a Corvina Kiadó nagyméretű, színes reprodukciós naptárában, melyet Szabadi Judit művészettörténész szerkesztett. A kép maga csak 40 évvel később, a retrospektív kiállításomon került először közönség elé a budapesti Ludwig Múzeumban. Ennek a képnek szerencséje volt, hiszen a tulajdonosa, Draskóczy Péter mindmáig megőrizte Magyarországon.
PRAE.HU: Melyek voltak azok a korai események, amelyek Ön szerint alakították a pályáját?
Hogy képeim iránt Magyarországon kívül is érdeklődés ébredt, részben egy csoportos kiállításnak köszönhetem, amelyre 1968-ban az esseni Folkwang Múzeumban került sor, a Magyar Képzőművészek Szövetsége szervezésében. Breznay József személyesen hívott meg a részvételre, cirka húsz éves voltam, akkoriban neves kortárs magyar művészek társaságában. Ugyan a kiállításra nem tudtam kiutazni, kiállított képeimet a múzeum igazgatója, Paul Vogt egy utazási stipendiummal jutalmazta, amellyel először utaztam Németországba két hétre 1968-ban.
Az első budapesti önálló kiállításom a Dorottya utcai KKI galériában, 1969-ben ugyancsak németországi érdeklődést váltott ki – Körner Éva közvetítésével Evelyn Weiss művészettörténész, az aacheni Ludwig gyűjtemény képviselője látogatott meg. Már akkor szó esett egy kiállításról Aachenben, ami hat évvel később realizálódott.
Paul Vogt 1971-ben az Esseni Folkwang Múzeum helyettesének, Dieter Honisch társaságában látogatott Budapestre. Kollégáim és barátaim, Bak Imre és Jovánovics György esseni kiállításai után engem is megtiszteltek egy képvásárlással. A Barikád című nagyméretű festményemet vették meg tőlem, amelyet 1970-ben festettem, máig a Folkwang Múzeum tulajdona. Hencze Tamás ugyancsak nagyméretű képével került egy időben a múzeum gyűjteményébe.
PRAE.HU: Végül az 1974-ben megkapott DAAD ösztöndíj leteltével Nyugat-Berlinbe emigrált. Mikor fogalmazódott meg Önben először az emigrálás gondolata?
Még 1970-ben – teljesen függetlenül Essentől és Aachentől – nyílt egy kiállítás a kölni Baukunst galériában korosztályombeli művészek munkáiból Gyémánt László szervezésében. Ha jól emlékszem, tízen vettünk részt ezen a kiállításon, köztük Maurer Dórával és Major Jánossal. Én Gyémánt Lacival utaztam ki Budapestről Kölnbe. A Baukunst galéria nagyvonalú volt: minden résztvevő művésztől vásároltak egy művet (az egyik legnagyobb német bankház állt a galéria mögött). A megnyitón megjelent Evelyn Weiss is és ott ismertem meg Lengyel István designert és feleségét Andreát, mindmáig legjobb németországi barátaimat. Erről a kiállításról egyedül és pszichikai problémákkal, félelmekkel tele tértem haza Budapestre. Akkor konfrontálódtam először – 1956 októbere óta – azzal a tudattal, hogy oda térek vissza, ahol mint művészt a „tűrtek” kategóriájában tartanak számon. Hazatértem után egy párizsi műkritikus, Alain Jouffroy vigasztalt meg, aki az OPUS című művészeti folyóiratban lelkesen, több reprodukció kíséretében számolt be kortárs magyar művészeknél – így nálam is – 1972-ben Budapesten tett látogatásáról.
PRAE.HU: Mennyire jelentett újrakezdést az emigráció?
Mindenek előtt: a teljes bizonytalanságba emigráltam. Se utódja, se boldog őse, se rokona, se ismerőse nem voltam senkinek és egy ösztöndíj, mint mindenki tudja, egy meghatározott időre szól… De más oldalról a szabadság délibábja merült fel előttem, amikor a kiutazási engedélyem meghosszabbítására vonatkozó írásbeli kérelmemet 1974-ben visszautasította a Hivatal… Ez egy mai fiatalnak már elképzelhetetlen. Végül is egy dac ébredt fel bennem, hogy egy névtelen Hatalom döntésének többé nem vetem alá magam. Még ha cserébe a teljes egzisztenciális bizonytalanság áll is előttem.
PRAE.HU: A későbbi pályája során milyennek tapasztalta nyugat és kelet művészeti életét?
Még ebben az évben, 1970-ben fogalmaztam meg Futball a múzeumban/ Football in the Museum című projektemet, amellyel egy magyar futball csapatnak, az Iparterveseknek pályáztam meg az ötödik kasseli Documentán való részvételét. A projektet – egy cirka 10 oldalas, fotómontázsokkal illusztrált koncept füzetet – csak szamizdat úton tudtam Kasselbe küldeni 1971-ben, Harald Szeemann hangsúlyozta is válaszlevelében ezt a későiséget. Persze az is illúzió volt, hogy 1972-ben 12 magyar „tűrt” művész egy időben kiutazási engedélyt kaphatott volna az NSZK-ba. Ha a koncept nem is valósult meg, a véletlen úgy akarta, hogy 1972 nyarán az 5. Dokumenta megnyitóján a következő összeállításban álljunk egymás mellett a Fridericianum előtt: Harald Szeemann, Gerhard Richter, aki valószínűleg Kölnből utazott a megnyitóra, Beke László, aki Budapestről érkezett, Nádler István és felesége Vera, valamint Déva Mária és én, akik Nádler Istvánék autójával Essenből – ahol a Folkwang Múzeum vendégházában éppen ösztöndíjasok voltunk – érkeztünk Kasselbe. Ez a mai szemmel különleges találkozó 10 percig tartott, s talán barátaim már nem is emlékeznek rá. Nekem is csak annyi maradt meg az emlékezetemben, hogy miközben Szeemann, akit a huszadik század egyik legjelentősebb kurátoraként tartanak számon, beszélt, mi alig szóltunk, és Richter is szótlanul mosolygott, de kezet fogott mindnyájunkkal, mielőtt elváltunk. Talán ez volt a művészet szférájában Kelet és Nyugat első baráti találkozása? Mindenesetre néhány percre európainak éreztük magunkat, noha mint kiállítók ki voltunk zárva a Documentából… Mintha 50 évvel később ez a skizofrén kettősség ma is ott lebegne a két Európa művészetének viszonyában.
Még abban az évben egy internacionális plakátpályázat kárpótolt a kasseli elutasításért. A pályázatot az európai összetartozás gondolatának vizuális megfogalmazására írták ki. Konceptem nyomán Gadányi György fotográfus kivitelezte, az Európa fehér térképét tartó két kézhez pedig az én kezeim „álltak modellt”. A plakát megnyerte a pályázatot és nagyméretben és magas példányszámban megjelent Brüsszel és több európai főváros és természetesen Budapest utcáin is. Mi több, Magyarország és Hollandia valamint a Skandináv államok bélyeget is nyomtak a plakátomból anélkül, hogy engedélyt kértek volna rá. Ma már senki sem tud róla, pedig ez a plakát fogalmazta meg először vizuálisan az európai közösség gondolatát. Egy kissé megrongált eredeti példányon kívül kezembe került néhány korabeli, más európai országban kiadott, grafikusok által átrajzolt és kiszínezett kópia is erről a plakátról. Miközben képeim általában 5-10 évvel elkészülésük után – néha 20-30 évvel később – kerültek bemutatásra, ez a plakát rövid időn belül bejárta egész Európát.
PRAE.HU: Milyen tapasztalatot jelentett a magyarországi visszatérés? Hogyan alakult azóta az itthoni recepciója?
A rendszerváltás után megragadtam az első alkalmat, hogy visszatérjek Magyarországra. Ez pedig a Műcsarnokban Néray Katalin által szervezett Tisztelet a szülőföldnek című kiállítás volt. New Yorkban ágylepedőre festett ISA PUR képemet vittük Horkay Laci autójával Berlinből Budapestre. Sose felejtem el, ahogy Jerger Krisztával, aki akkor a Műcsarnokban Néray Kati munkatársa volt, ágylepedőre festett képemet rajzszögekkel erősítettük a falra Reigl Judit képe mellé. Ennek az akciónak kitűnő dokumentációja maradt fenn Kemény György barátom fotói révén. Ezzel az 1982-ben rendezett kiállítással – melyen a világ minden tájára elszármazott, cirka 50 magyar művész vett részt – tértem vissza Magyarországra, és veszek részt azóta is a magyar művészeti életben. Különös szerencsém, hogy munkásságom az egyik legkiválóbb magyar művészettörténész, Fehér Dávid megértésére talált. Ő fedezte fel először azokat a szálakat, amelyek magyarországi és németországi tevékenységemet összekötik.
Fotó: mma.hu
Comments are closed.