Intézmény és alkotó viszonya - az együttműködés módja
Osváth Gábor
Már a film elkészülte előtt kell hogy legyen egy közös elképzelésünk a rendezővel arról, hogy mik az elvárásaink, mik a reményeink. Ideális esetben a producer és a rendező ugyanarra gondol, akkor is, amikor még csak tervezik a filmet, és akkor is, amikor már elkészült. Elképzelhető olyan beszélgetés is, amikor a rendezővel egyetértésben megállapítjuk, hogy oké, ez azért nem egy cannes-i kisfilm, aminek lehetnek tematikai vagy minőségi okai is. De azért gyakoribb, hogy vérmes reményeink fűződnek a projekthez. A fesztiválnevezések, határidők szempontjából már az sem mindegy, hogy milyen évszakban, melyik hónapban készül el a film. Mindig mérlegelnünk kell, hogy érdemes-e akár fél vagy háromnegyed évet várnunk egy nagy fesztiválra, vagy inkább gyorsabb eredményt szeretnénk, és elkezdjük közepes, illetve kisebb fesztiválokra küldeni a filmet.Minden filmhez készül egy fesztiválstratégia – ez lehet akár egy kétmondatos szóbeli megállapodás a felek között, vagy akár egy hosszú Excel-táblázat határidőkkel, prioritásokkal –, amit azután elkezdünk megpróbálni megvalósítani.
Szeretném, hogy kicsiben olyan hangulatú műhely vagy műhelyek jöjjenek létre, mint amilyen a Balázs Béla Stúdió vagy akár az Inforg Stúdió volt. A merészebb álmom, hogy a filmeseknek is legyen egy olyan centruma, mint amit a Jurányi Ház jelent a független színházi társulásoknak. Egyelőre addig jutottam, hogy a Boddah animációs alkotóinak csináltunk egy kis stúdiót a Feneketlen-tónál: a nagymamámtól örökölt lakást alakítottuk át, és létrehoztunk hét-nyolc animációs munkaállomást.
Az ideális helyzet a második, de ha a válogató agyával gondolkodom, és őszinte vagyok, akkor azt kell mondanom: mindent szeretnék. Egy egészséges mix kell. Kellenek olyanok, akik kipróbált profik, akikre lehet számítani, akik biztosan el fogják készíteni a filmet, akiknek már többen is bizalmat szavaztak. Ezek általában azért tényleg jó projektek. De nekünk fontos az is, hogy felfedezőek legyünk. Tavaly is voltak olyanok, akik sehol máshol nem jártak korábban, és nem állnak rosszul azóta. Lehet, hogy majd ahogy telnek az évek, és alakul a rendezvény profilja, úgy majd kialakul, hogy ez egy első lépcsős bemutatkozási helyszín lesz, vagy olyan projekteket szed inkább össze, amelyek már előkészítettebb állapotban vannak, de most még abszolút mindenfélét kell találnunk, és meglátni, hogy mi működik majd jobban.
Tudatosan építjük be a fiatalokat már tíz éve, folyamatosan hívunk főiskolásokat és éppen végzetteket, például a k2 tagjai másodéves koruk óta játszanak nálunk nagyjából folyamatosan. És ehhez is kapcsolódnak a hosszú távú együttműködések, például Pintér Béla és Társulata is visszatérő alkotók. A külföldiek esetében szem előtt szoktuk tartani, hogy olyat láthasson az itthoni közönség, amit magyar társulattól nem igazán. Ha mi hozatunk létre előadásokat, akkor elsősorban fiatal rendezőket, koreográfusokat és előadókat keresünk meg.
Nem tudom, az SZFE-n mennyit beszélnek erről, mi produkciókon keresztül találkozunk velük, ezért is szuper a viszonyunk. Ma már könnyebb fiataloknak fesztiválokon fellépni, de nem feltétlenül az egyetem jóvoltából. Rugalmasabbak, több helyen dolgoznak, persze emiatt elveszettebbek is lehetnek azokhoz képest, akik 20-30 évvel ezelőtt végeztek, és egyértelmű volt, hogy rögtön bekerülnek egy kőszínházhoz.
Ez a fajta működés is kölcsönösen hasznos lehet, mi tudunk friss, szuper előadásokat hozni a fesztiválra, ők pedig játszóhelyet kapnak, és esetenként még pénzzel is beszállunk, közösen hozunk létre újabb előadásokat.
A fordítók is meg szokták keresni a kiadókat ötletekkel. A saját olvasmányaik közül ajánlanak olyat, amiről azt gondolják, hogy annyira fontos, hogy ott kell lennie polcon akkor is, ha jelenleg veszteséges, mert később ez lesz az évszázad könyve, vagy piaci sikert lehet tőle remélni. A kiadó pedig megpróbálja eldönteni, hogy tényleg több lehet-e benne annál, hogy a fordítónak tetszik. Nekem viszonylag kevés könyvet sikerült így célba juttatnom kiadónál. Nem akarom elkiabálni, de a közeljövőben talán célba érek Katja Lange-Müllerrel, akit több mint tíz éve ajánlgatok. Jó esetben a személyes ízlés találkozik a korízléssel, a kiadó profiljával. (…)
Fordítóként azon a ponton lépek be a folyamatba, amikor a kiadó már eldöntötte, hogy kiadja az adott könyvet. Ilyenkor már tárgyalnak a jogok vásárlásáról, vagy akár már túl is vannak rajta. Többféle út lehetséges, előfordulhat, hogy ügynökség is közbe van iktatva a folyamatba, vagy ha a forrásnyelvnek van fordítástámogatási alapja, akkor azt a kiadónak érdemes igénybe vennie. Ha a jogi kérdések tisztázódtak, a kiadó megkeresi a fordítót és megkötik azt a szerződést, ami egy furcsa konglomerátuma a megbízásnak és a jogdíjszerződésnek. Ez azt jelenti, hogy az összeg, amit a fordításért kapunk a kiadótól, jogdíjelőlegként is felfogható, legalábbis részben – mint a szerzőknél. Ezért lenne érdemes a kiadóknak közölniük a fordítóval, hogy hány példányban adták el a könyvet, és legalább félévente fogyásjelentést küldeniük. Ez egyrészt szép gesztus, a fordító örülhet, hogy úgy kezeli a kiadó, mint egy szerzőt, de van egy praktikus oka is: ha látom, hogy hány példányban adták ki a fordításomat és hogyan fogy, akkor azt is tudom, hogy milyen ütemben térül meg a kiadónak az összeg, amit a fordításba fektetett. Én egyetlen kiadóval találkoztam, amelyik elárulja, hány példányban jelenik meg a könyv és hogyan fogy, ez a Magvető.
A menedzser a művész ügyes-bajos dolgaival foglalkozik; bizonyos terheket levesz a válláról, hogy a zenész a művészi tartalomra, a produkcióra összpontosíthasson. Léteznek kisebb ügynökségek, akik csak egy-két művészt képviselnek, és nagyobbak, akik sokat, de a feladatokban és a hatékonyságban ez nem jelent különbséget. Azt mondják: jobb menedzser nélkül dolgozni, mint egy rossz menedzserrel, de egy jó ügynökség hitelesítheti is a művészi teljesítményt.
Az ügynökségek biztosítják a művészi tevékenység adminisztratív hátterét. Lekötik a fellépéseket, nyilvántartják a felkéréseket, szerződéseket kötnek, intézik a számlázást, megszervezik a promóciót (fotók, videók, weboldal, kiadványok), fenntartják az érdeklődést a művész iránt. Emellett a menedzser és a művész közösen alkotják meg azt a profilt, karaktert, amely a leginkább jellemző a művészre és alkalmas arra, hogy a legtöbbet hozza ki az adottságaiból. Prózaian fogalmazva: termékké alakítják azt, amit a zenész tud, és a marketing eszközeit használják annak eladására.
Az ügynökségek partnerhálózatuk segítségével kialakítják azt a kört, ahol a művészt fel tudják léptetni: megállapodnak zenekarokkal, fesztiválszervezőkkel, koncerttermekkel, lemezkiadókkal, projekteket hoznak létre. A menedzser sohasem közvetlenül a közönséggel dolgozik, nem nekik értékesíti a művész tevékenységét, hanem promotereknek, vagyis business-to-business alapon tevékenykedik.
Több nagy magyar művész is külföldi ügynökségekkel szerződött, ennek a lehetősége itthon is adott. A magyar zenei piac azonban viszonylag kicsi, ezért nálunk klasszikus értelemben vett nagy ügynökség nem tud megélni. Egyszerűen képtelen annyi helyre kihelyezni a produkciókat, hogy abból fedezhetné a saját fenntartását. Az ügynökség vagy a menedzser ugyanis a koncertek utáni díjazás bizonyos százalékából tartja fenn magát. Magyarországról kifelé dolgozni, külföldi megjelenéseket szervezni pedig különösen nehéz, mert a nagy nemzetközi ügynökségek regionálisan felosztották egymás között a piacot. Előfordulhat, hogy ugyanazt a művészt más képviseli az angolszász országokban, mint német nyelvterületen, a tengerentúlon pedig még egy harmadik. Bizonyos ügynökségek turnék szervezésére is specializálódnak, nélkülük egy zenekarnak például nehéz lenne Japánba vagy az Egyesült Államokba eljutnia.
Kétféle menedzser létezik, az egyik a booking agent, aki kizárólag a fellépések, felkérések nyilvántartásával, adminisztrációval és számlázással foglalkozik, illetve az artist agent, aki hosszú távú, bizalmi viszonyon és elkötelezettségen alapuló kapcsolatot ápol a művésszel. Az utazások megszervezésétől a honlapig teljes körű menedzsmentet biztosít számára, de a művészi profil alakításában és a repertoárépítésben is részt vesz. Követnie kell a felvevőpiac alakulását, és pontosan ismernie, hogy melyik intézményt milyen produkcióval érdemes megcélozni.
Bekerülni sokféleképpen lehetséges egy művészeti ügynökséghez: ők általában figyelemmel kísérik a versenyeket, fesztiválokat, és kutatnak olyan fiatalok után, akiket felkarolnának ‒ a találkozás gyakran szerencse kérdése, de ajánlások is szerepet játszhatnak a választásokban. Egy fiatal művész karrierjét felépíteni azonban akár 5‒7 évnyi befektetést jelent, ezért inkább az ügynökség választ, ennek a fordítottjára csak azok a zenészek képesek, akik már jelentős nemzetközi hírnévvel rendelkeznek.
Sokszor ért engem kritika a Bloom díj kapcsán, a pályázás egyik formális feltétele, a külföldi intézménytől származó befogadói nyilatkozat miatt. Ennek az a lényege, hogy aki pályázik, az megtegye azt az első lépést, hogy végiggondolja a saját kapcsolatrendszerét, és megpróbálkozzon azzal, hogy aktivál valamit ebben. Sajátos felkészülést vár el az a reflexió, hogy művészként képes vagyok pozícionálni magam, és tudom azt, hogy a világ egyéb tájain velem egy időben ki, milyen munkákat készít. A 2019-es zsűri egyik tagja, Paul O’Neill ezt meg is fogalmazta: az a döntő kérdés, hogy miért éppen ez az adott mű, és miért éppen most? Ha valaki ezt művészként meg tudja határozni, akkor nyert ügye van, akár a nemzetközi színtéren is.
Gyakran szembesülök azzal, hogy a művészek oldaláról van kedv, érdeklődés ezeknek a lehetőségeknek az irányába, ugyanakkor ott van a versenytől, a törekvésektől, a törtetéstől való távolságtartás is. Ha mi, a Bloom csapata jól tesszük a dolgunkat, akkor megtaláljuk a kettő között az egyensúlyt. Nem szabad, hogy sportpályává váljon a művészeti terep, szerintem erre lehet ügyelni – én is azt érzem, hogy figyelnem kell rá. Ugyanakkor természetes, hogy ennek tétje van, a kompetíció az érvényesülés és a kapcsolatépítés velejárója.
PRAE.HU:Tudni kell, hogy itt nem egy egyszerű kereskedelmi galériáról van szó, hanem fejlesztő galériáról. Mit kell érteni ezalatt?
Hosszú időn át dolgozunk együtt művészekkel, ideális esetben élethosszig – így volt ez Birkás Ákos esetében. Karrierjük alakításáról állandó köztünk a párbeszéd, közösen döntünk az irányokról és az egyes lépésekről is. Mindkét fél sokat tesz a közös fejlődés érdekében, partnerek vagyunk, ezért is távoli számomra a galériák működéséről szóló beszédben gyakran megjelenő „művészeink” kifejezés, mert nem írja le együttműködésünk módját. (…)
Kizárólagosan dolgozunk együtt művészekkel, de olyanok is vannak, akiket különböző projektekre hívunk csak meg, mondjuk egy-egy kiállításban való részvételre vagy műteremlátogatás-programba. (…)
Két magángyűjtő annyira fontosnak találta a projektet, hogy megelőlegezték a bizalmat, és úgy járultak hozzá a produkciós költségekhez, hogy csak a részleteit, illetve a horizontját látták. Ennyire komoly szerepe is lehet egy gyűjtőnek a mű létrejöttében.
PRAE.HU: Pontosan milyen feladatokat lát el a Pilvax, és hogyan illeszkedik ez a zenei menedzsment rendszerébe?
A Pilvax Studio tevékenységi köre és kínálata a teljes audiovizuális palettát lefedi: foglalkozunk fotográfiával, grafikai tervezéssel (akár kiadóvállalatokkal együtt), és webdesignnal. Az utóbbi 10 év alatt egyik fő tevékenységünkké nőtte ki magát a filmezés, imázs-, portré- és koncertfilmeket készítünk művészeknek, együtteseknek és fesztiváloknak a forgatástól egészen az utómunkáig bezárólag. A filmmel párhuzamosan kiépítettük a professzionális hangfelvételek készítéséhez szükséges eszközparkot és know-how-t, valamint a livestream szolgáltatást is, legyen szó szólistáról vagy akár nagy szimfonikus zenekarról.
PRAE.HU: Művészek választanak titeket, vagy a stúdió a művészeket? Hogyan működik ez külföldön, és hogyan itthon?
Minden országban ugyanúgy működik. A hozzánk hasonló cégek alapvetően a szolgáltató szektorba tartoznak, így a művészeké a választás. Besétálnak hozzánk, vagy találkozunk valahol, és kivel e-mailben, kivel szóban kezdünk el beszélgetni.
PRAE.HU: Mi a marketing szerepe a Trafó működésében, illetve a társulatoknak milyen lehetőségeik lehetnek?
BB: Nincsenek platformok, próbálunk állandóan stratégiát építeni, azért is, amit Gyuri mondott, mivel felgyorsulnak folyamatok, mire megértenél és használnál valami újat, már újabb eszközöket kell keresni. Nekünk fontos, hogy azok a csapatok, akikkel együtt dolgozunk, tényleg csapatok legyenek, bírjanak valamiféle szervezettséggel, és például legyen emberük, aki képes arra, hogy kommunikáljon, illetve megcsináljon alapvető dolgokat, például megossza a posztot a Facebookon, vagy akár csináltasson interjúkat az alkotókkal. Ez azért fontos, mert ha belegondolsz, van a hónapban mondjuk huszonhat különböző projekt, amit el kell adnunk, és van az a kevesebb mint tíz platform, ahol ezzel meg tudunk jelenni. Mondhatod azt például a Népszavának minden nap, hogy a Trafóban megint fantasztikus dolog lesz, de ez nem így működik, már csak azért sem, mert még nyolcszáz helyen lesz szintén fantasztikus program.
PRAE.HU: Ha kurátori döntésekről van szó, akkor a globális trendek követése vagy a lokális kontextus a meghatározóbb?
Inkább azt mondanám, hogy a kiállítás szervezésben, a kurátori munkában az a meghatározó, hogy letapogassuk azt az igényt, amit a művész el sem árul magáról. Csoportos tárlatnál pedig legyen valami plusz dinamika, legyen egy vezérfonal, ami ezt még erőteljesebbé teszi. Nem gondolom, hogy feltétlenül idomulni kell, jó ötletek, olykor formális megoldások is foglalkoztatják az embert. Egy szóló kiállításnál pedig az a különösen fontos, hogy mit akarunk kidomborítani. Itt is ugyanaz a kérdés: miért éppen most, miért ez a munka, és hova tudunk ezzel menni? Én a magam részéről szeretem a teoretikus kiindulópontokat, és aztán annyira álcázni azokat, amennyire csak lehet, a mű közelébe hozni a dolgot úgy, hogy még a látszata se legyen annak, hogy valamifajta erőszakos műegyüttes-képzés zajlik.
Megtanítani, kiképezni a magyar kiadói szakembereket, szerkesztőket, hogy merjenek és tudjanak külföldben gondolkodni. Ne a frusztráltság vezesse őket, hanem tanuljanak meg ajánlókat összerakni, megfelelő megszólítással e-mailt írni a nagy kiadóknak, menjenek ki tárgyalni a nemzetközi vásárokra. Ez egyáltalán nem ciki, hogy sokan nem tudják, valahol el kell kezdeni ezzel is foglalkozni.
Az úgynevezett minősítő versenyeken elért helyezés hatékonyan segítheti a művészeket az érvényesülésben. Rendkívül sok megmérettetés létezik, de nem mindegyiknek ugyanakkora a jelentősége, mint mondjuk a Chopin-, a Csajkovszkij-, az ARD vagy a Queen Elizabeth versenynek: a teniszhez tudnám ezt hasonlítani, ahol szintén néhány nagydíjat igazán fontos megnyerni. Az évek, évtizedek óta megrendezett, nagyszabású nemzetközi versenyek presztízse több tényezőből adódik. Rangos művészeket hívnak meg a zsűribe, és magas pénzdíjakat hirdetnek meg. Igen komoly elvárásokat támasztanak a versenyzőkkel szemben, például a megtanulandó repertoár terén, és több előválogató során szűrik ki a jelentkezők közül a végleges mezőnyt. Ha egy fiatal zenész ilyesfajta versenyen helyezést ér el, az garanciát jelent az őt szerződtető ügynökségek vagy koncerttermek felé arra, hogy amit nyújtani képes, az megalapozott, sokszorosan próbára tett teljesítmény. Nem pillanatnyi jó forma, hanem ténylegesen lehet rá számítani. Persze ez sem érvényes minden művész pályáját illetően: nem találjuk meg az összes nagy verseny díjazottjait a mai zenei élet élvonalában, és olyanok is előretörhetnek, akiknek az életrajzában nem látunk versenygyőzelmeket.
A jelentkezők számára is vonzó, ha a zsűri nemcsak kitűnő előadóművészekből és tanárokból áll, hanem olyanok is ülnek mellettük, akiknek módjában áll lehetőségeket, konkrét segítséget nyújtani a fiatalok továbblépéséhez. A Marton Éva Énekversenyen például casting igazgatók, operaházi vezetők is tagjai a zsűrinek. A pénzdíj sem elhanyagolható előny, de ennél fontosabb, hogy hosszú távon mennyire képes az adott verseny egyengetni a művész pályáját. Ahol valóban sok energiát és pénzt tudnak fektetni a díjazottakba, ott nemcsak egyszeri juttatással és néhány fellépési lehetőséggel jutalmazzák őket, hanem kapcsolati hálót építenek ki számukra, sőt menedzselik is őket pár évig.
A versenyek médiahátteréről sem szabad megfeledkezni; sokat számít, hogy mekkora nézettséget teremt az adott verseny, milyen a közönségelérése. A Chopin-verseny szervezői például megkerestek minket azzal, hogy szurkolói klubot szeretnének létesíteni Budapesten, ahol közvetítenék a fordulókat. Bárki bejöhetne megnézni valamelyiket, és leadhatná a szavazatát a versenyzőkre. Ezt nagyon eredeti ötletnek tartom, mert jó eszköz lehet arra, hogy a közönség érdeklődését felkeltsük a versenyek iránt ‒ sajnos a járvány elvitte a tervet, mint annyi minden mást.
Színházi előadásokra koncentrálunk. A 2019-es Snowshow, Slava Polunin előadása az első jel, hogy átlépünk műfaji határokat. A szervezők közül valaki kiutazik, és eredeti helyszínén megnézi az előadást, majd ajánlja Vidnyánszky Attilának. Amire ő nem tud elmenni (Berlinbe, Moszkvába, Szentpétervárra általában eljut), azt teljes felvételen nézi meg. A végső döntés az övé.
