Gyerek- és ifjúsági irodalom

Bakos Barbara

A siker számomra az, amikor egy feladat során ki tudom hozni magamból a maximumot, s megfelelek a saját elvárásaimnak. Az illusztráció és az animáció esetében persze más és más a siker, csapatban elérni például sokkal intenzívebb dolog, mint akár leadni egy könyvet. Ezen felül művészként nekem is fontosak a visszajelzések, és nagyon jólesik, ha a Facebookon kapok egy üzenetet Ohióból, hogy a könyvemet olvassák, vagy ha azt látom a Youtube-on, hogy egy apuka az általam illusztrált könyvet olvassa fel a gyerekének.
De ha már a nagy öregekről beszélünk, akkor itt inkább az intézményt, a MOME-t emelném ki, ami rendkívül kreatív kis buborék volt, ahol a különböző generációk egymástól tanulhattak. Nagyon varázslatos, ha az emberek a munkafolyamat során tudnak egymással kommunikálni, látják egymást műveit. Az animáció nagyon „technikai” művészeti ág, tehát nagyon sok szoftvert használunk egy-egy animáció elkészítéséhez, ettől függetlenül óriási élmény volt például Richly Zsoltot hallgatni, aki még hagyományos úton készítette el a filmjeit. De úgy érzem, ez a folyamat visszafelé is nagyon jól működött, hiszen az idősebb animátorok is láthatták, milyen szoftverekkel dolgoznak a fiatalabbak, milyen újítások vannak.

 

 A nemzetközi kapcsolatépítés is a MOME-n keresztül indult, az ASF elnevezésű program révén járhattunk Franciaországban, Németországban vagy Dániában, s olyan felsőfokú intézményekbe is eljutottunk, ahol nagyon sok kreatív kapu megnyílt előttünk nemzetközi szinten is.

 
Nagyon szeretem a tradicionális technikákat, a vízfestéket, akvarellt, gouache-t. Általában először megfestem a képet, majd beszkennelem és Photoshopban hozzáadok elemeket. Mindent persze nem tudok visszaadni digitálisan, a rajz egy része mindig manuálisan készül el. Ez megduplázza a munkaidőt, de digitálisan nem tudom visszaadni a finomságokat, például az árnyalatokat, a textúrát, a puhaságot, tehát a plasztikusságot, amitől az ember úgy érezheti, hogy az adott figurát meg lehet fogni. Ha egy rajz papírra lesz kinyomva, kifejezetten sokat segít, ha annak egy része már eleve manuálisan készül el, érezhető, látható a különbség.

 
Magyarország kis ország, kicsi a kereslet, kicsik a kiadók, és a nyelvi korlátok miatt nem is nagyon lehet a könyveket szélesebb körben terjeszteni. Ebből kifolyólag illusztrátorként nyilván behatároltabb a munka és annak honoráriuma is. Külföldön, s elsősorban nyugaton nagyobb a piac, jobb a támogatottság és a megjelenési forma, ez pedig alapvetően segíti a szakmai előmenetelt. A média tekintetében elsősorban Angliára látok rá, ahol vannak például olyan csatornák, mint akár az előbb említett CBeebies is, ahol kortárs meséket olvasnak fel, majd az illusztrátor bevonásával meganimálják őket, ami nagyszerű reklámot is jelent. Itthon ilyesmire nemigen látok példát, ettől függetlenül volt egy nagyon izgalmas több évados projekt a Mome gondozásában, ’Kortárs gyermekversek és dalok’ címmel, amit a Médiatanács, Magyar Média Mecenatúra támogatott, így leadásra is került az M2 csatornán. Animációs filmesként Magyarországon az állami Macskássy Gyula-pályázatot lehet kiemelni, melyet külföldi pályázati forrásból is ki lehet egészíteni.

 A nemzetközi kapcsolatépítés is a MOME-n keresztül indult, az ASF elnevezésű program révén járhattunk Franciaországban, Németországban vagy Dániában, s olyan felsőfokú intézményekbe is eljutottunk, ahol nagyon sok kreatív kapu megnyílt előttünk nemzetközi szinten is.

 
Ugyanakkor két életem van: az illusztrátori és az animátori pólusra is szükségem van, vagyis egyfelől arra, hogy egyedül legyek, másrészt pedig arra, hogy csapatban dolgozzak. Ha az ember létre tud hozni egy művészeti alkotást másokkal együtt, az katartikus élmény, ahhoz semmi nem fogható, és egyetlen könyv sem tudja pótolni. A könyvet csak leadom a kiadónak, s végül otthon ülök a gép előtt.

 
Az ügynökségnél, mely időközben kinőtte magát és lett egy New York-i székhelye is, több ügynökkel dolgozom együtt, akik folyamatosan küldik nekem a megbízásokat, ezekből válogatok, s ezután már csak a kiadókkal, megrendelőkkel kommunikálok – tehát főleg amerikai vagy angol könyveken dolgozom. A személyes jelenlét főleg az együttműködés kezdetén volt fontos az interjú miatt, de előfordul persze, hogy meglátogatom az ügynökséget Londonban vagy New York-ban.Amikor friss diplomásként munkát kerestem, láttam, hogy az illusztrátor szakma Nyugat-Európában teljesen másként működik, mint Magyarországon. Ügynökségek vannak, melyekhez a művészek elköteleződnek, vagyis az ügynökség szerzi a munkát az alkotóknak.

 
Én „mindenhol” élek, az elmúlt hat évben csak pár hónapot töltöttem itthon. Imádok úton lenni, nagyon nehezen tudok megmaradni egy helyben, de ez a munkában is rendkívül inspiráló: a különböző emberekből, látképekből, természetből táplálkozom. Számomra a hollét a legmeghatározóbb, nagyon nem mindegy, hogy az ember munka közben egy házfalat lát, vagy a Balatont. Nem tudok úgy létezni, hogy az ablakon kinézve ne lássak távlatokat, zöldet, hiszen ezek kreatív dimenziókat nyitnak meg az agyban, hatással vannak a produktivitásra.

 

Kárpáti Tibor

PRAE.HU: Volt olyan, hogy külföldi megrendelésre dolgoztál és változtatni kellett a munkádon a helyi igények miatt?

Igen, még a legelején, 2007-ben megjelent a The New Yorkerben egy novella, amit illusztráltam. A történetben egy gyerek a nintendóján játszott. Ez ihlette az illusztrációt, a nintendó felületén jelent meg az egész sztori. Az alsó sávban a felhasználható fegyverek, életek, stb. Mivel a novellában szóba kerül a kenyér, ezt is betettem az eszközök közé, ehhez először egy magyaros veknit készítettem. Persze nem értették, úgyhogy végül toast kenyér lett belőle. Sok minden másra kellett még figyelnem. Egy szobabelső sem ugyanolyan, mint itthon, a nyílászárók (az ajtó gombja, vagy a felfelé húzható ablakok) vagy a belmagasság is más.
Ha megkeres egy magazin művészeti vezetője, általában csatol egy-két példát a weboldalamról, vagy az Instagram oldalamról - mutatva, hogy milyen jellegű képet szeretne tőlem.

Marék Veronika

prae.hu: Rájöttél, hogy mi lehetett a japán siker rugója? Ilyen fontos erény a bátorság a japán társadalomban?

Sokáig azt hittük, hogy csak ezért, aztán jött a másik vonal: a legkülönbözőbb emberek mesélték, hogy sírva fakadtak a könyvön, vagy találkoztak velem, és rám borultak, én meg csodálkoztam, hogy mi bajuk van. Európai aggyal azt látod, hogy ez egy sikertörténet: a kisoroszlán megtanítja a fiút, hogy bátor legyen, de ők ezt úgy élik meg, hogy belehasad a szívük, amikor az oroszlán elmegy. Mi azt mondjuk, hogy megtanította Lacit, kész, mehet tovább, de ők egy órát sírnak. Volt olyan, amikor két üzleti eladónak kellett egy felnőtt férfit támogatni, mert úgy rázta a zokogás. Hol vagyunk mi ehhez az érzelmi kötődéshez képest!

A legdöbbenetesebb élmény az volt, hogy egy felnőtt ember azt mondta, hogy amikor az édesanyja meghalt, ez a könyv segített neki túlélni. Ezen gondolkodva értem meg, hogy az oroszlán elengedése segített, hogy az édesanyját is el tudja engedni. Azon kívül a kis piros oroszlán az egy olyan szimbólum, amit én nem is tudok kibogozni. Ez náluk valamiért mély értelmű. Még nem tudtunk mindennek utánamenni, de egyre több fátyol fellebben.Minden ország kiad gyerekirodalmi katalógust vagy lexikont, amiben száz-kétszáz-háromszáz évre visszamenőleg benne van mindenki, aki gyerekeknek írt vagy rajzolt. Nekünk, magyaroknak nincs ilyenünk, mert nálunk mindig lesajnálták a gyermekirodalmat. Úgyhogy én most magánerőből csinálok egy dossziét, amibe beírok mindenkit, aki gyerekkoromban nagy hatással volt rám. Ha egy kutató most beül egy könyvtárba, hogy átnézze száz év gyerekirodalmát, nem fogja tudni, ki volt hatásos.

 

Az Én Újságomban annakidején beleszerettem egy grafikusba, akiről évekig nem tudtam, kicsoda, mert csak egy KB monogram állt a képek alatt. A húszas évek letisztult, elegáns, ragyogó stílusában rajzolt, és rám mint grafikusra iszonyatosan hatott. A csúnya kislányon is látszik a hatása. Az Írószövetség könyvtárában találtam tőle nagyon izgalmas és modern dolgokat, de később jött egy határozat, hogy az Írószövetség ne foglalkozzon gyerekkönyvekkel, így az egész hatalmas gyermekirodalmi anyagot Réberestül, mindenestül kidobták, ma sem tudom, hová vitték.

 

Azt képzeld el, hogy a rendszerváltásig érvényben volt egy honortáblázat, amiben benne volt forintra, hogy mit kell fizetni az íróknak meg a grafikusoknak. Ezt tényleg sokszorosítani kellene, mert ma már senki sem tudja, hogy csillag volt mindenütt, és oda volt írva, hogy ha gyerekeknek szól, akkor a fele. Ennek volt köszönhető, hogy olyan elképesztő mennyiséget dolgoztam. Dupla annyit kellett dolgozni, mert egy rossz elbeszélés is kétszer annyit ért mint egy jó mese. Pont ezért is kell a gyerekirodalmi lexikon, hogy ilyen adatokat is bele lehessen tenni, át lehessen a köztudatnak adni, hogy így lenézte a magyar társadalom a gyerekirodalmat. De ezen a környező országok is fel voltak háborodva. Amikor románul megjelent a Laci és az oroszlán és A csúnya kislány, tízszer annyit kaptam érte, mint Magyarországon. És akkor szégyellte magát az ember.
prae.hu: Rájöttél, hogy mi lehetett a japán siker rugója? Ilyen fontos erény a bátorság a japán társadalomban?

Sokáig azt hittük, hogy csak ezért, aztán jött a másik vonal: a legkülönbözőbb emberek mesélték, hogy sírva fakadtak a könyvön, vagy találkoztak velem, és rám borultak, én meg csodálkoztam, hogy mi bajuk van. Európai aggyal azt látod, hogy ez egy sikertörténet: a kisoroszlán megtanítja a fiút, hogy bátor legyen, de ők ezt úgy élik meg, hogy belehasad a szívük, amikor az oroszlán elmegy. Mi azt mondjuk, hogy megtanította Lacit, kész, mehet tovább, de ők egy órát sírnak. Volt olyan, amikor két üzleti eladónak kellett egy felnőtt férfit támogatni, mert úgy rázta a zokogás. Hol vagyunk mi ehhez az érzelmi kötődéshez képest!

A legdöbbenetesebb élmény az volt, hogy egy felnőtt ember azt mondta, hogy amikor az édesanyja meghalt, ez a könyv segített neki túlélni. Ezen gondolkodva értem meg, hogy az oroszlán elengedése segített, hogy az édesanyját is el tudja engedni. Azon kívül a kis piros oroszlán az egy olyan szimbólum, amit én nem is tudok kibogozni. Ez náluk valamiért mély értelmű. Még nem tudtunk mindennek utánamenni, de egyre több fátyol fellebben.Nekem nem elérendő cél, hogy kötelező olvasmány legyen a könyvem. Van az a gyönyörű latin mondás, hogy habent sua fata libelli: a könyveknek megvan a maguk sorsa. Én ebben hiszek, hogy nem lehet erőszakoskodni. Nem az én sikereim a külföldi kiadások sem, a könyvek saját sorsa hozza őket.

 

Egy öreg japán, aki a Fukuinkan kiadó történetét írja, elmesélte, hogy a Laci és az oroszlánt ő vitte haza Japánba. A Szerzői Jogvédő Hivatalnak volt standja Frankfurtban.  A férfi elment a magyar stand előtt, és látott egy furcsa, fekete könyvet. A következő pavilonnál megállt, mert úgy érezte, ez a könyv hívja őt. Ez ilyen irracionális. Visszament, kézbe vette, megvette, és elvitte Japánba. A kiadónak nagyon tetszett, és odaadták Tokunaga Yasumotonak, aki a Tókiói Egyetem magyar tanszékének vezetője volt. Ő készített egy ragyogó japán fordítást, ami olyan óriási siker lett, hogy 1965-óta minden évben újra kiadják. Azóta áprilisban jön a jogdíj dollárban. Hatalmas dolog volt ez a hatvanas-hetvenes években, abból lehetett utazni, a diplomata boltban Toblerone csokit venni a gyerekeknek, ott vettük az első színes tévénket. Azt szoktam mondani, hogy a gyerekirodalom adott nekem kenyeret, de a vaj a kenyéren Japán volt.
Számomra a Főiskola olyan volt, mint a paradicsomkert. Fantasztikusan inspiráló környezet volt, és nagyon bántam, amikor az első év után kirostáltak. Az egyik lány, aki részt vett abban a beszélgetésben, hogy kit rúgjanak ki – két jelölt volt –, utólag azt mesélte, hogy ő azt mondta, Veronika az olyan élelmes és okos, bárhol megállja a helyét, rúgjuk ki őt, mert ő biztos talpra áll. De nagyon fájdalmas volt kiszakadni abból a környezetből.

Szegedi Katalin

PRAE.HU: Változtattak valamit a könyvek külföldi kiadói?

A koreaiak például nagy formátumot választottak. De a legérdekesebb talán a Palkó svéd kiadása volt. A szöveget teljesen megváltoztatták. Nagyon óvatosak: a svéd kiadók zömmel abból élnek meg, hogy a könyvtárak megveszik a könyveiket, ezért nagyon vigyáznak, hogy mi jelenhet meg, nehogy rossz kritikát kapjanak. Mindenre rábólintottam, de van a szövegben egy utalás Leonardóra (és ez az illusztráción is megjelenik), amit ők meg akartak változtatni Picassóra, mert ott a festő-foglomról ez jut az emberek eszébe, Leonardót pedig inkább feltalálóként ismerik. A többi változtatásba belementem, de ebbe nem. Van egy jelenet, ahol a szereplőket tornasorba állítják és a főszereplő, Palkó egy kicsi fiú, tehát neki eleve megalázó ez a helyzet, de ez van. Náluk viszont nincs tornasor, nem ismerik ezt a fogalmat, nem lehet semmiféle utalást tenni a gyerekek külsejére. Egy másik jelenetben az egyik fiú pálmafás nadrágban érkezett rendes tornafelszerelés helyett, ezért büntetésből két kört kell futnia. Ezt is kihúzták, a gyerekek ruhájára sem tehetnek a pedagógusok megjegyzést. Egy másik jelenetben a rajzórán nyári élményeket kell rajzolni, és az összes lány királylányt rajzolt. Ez sem maradhatott, mert Svédországban a gyerekeket nem lehet nemi alapon megkülönböztetni. Vagy a kislány kutyáját Negrónak hívják. Magyarországon erről a cukorka jut eszünkbe, plusz fekete szín, ami a történetben a kiskutya színe. Itt megváltoztatták a kutya nevét Alexre.

PRAE.HU: Említetted, hogy Nyugat-Európában mást jelent a képeskönyv fogalma – valóban, itthon néha kicsit „kilóra” mérjük a sok szöveget. Ehhez képest mit gondolsz a silent bookról, mint jelenségről?

Szerintem ez egy iszonyatosan nehéz műfaj, de két szuper magyar alkotó is bizonyított már ezen a terepen, a Bolognában is sikert arató Maros Kriszta és Rofusz Kinga gyönyörű és szívszaggató silent bookja, az Otthon. Ez most pont aktuális téma nekünk, lehet, hogy ezért is érint meg annyira.

PRAE.HU: Van a silent booknak helye az itthoni piacon?

Gyerekcipőben van még. Nemcsak az alkotónak nehéz pusztán a képekben gondolkodni, de a szülőnek is. Nem biztos, hogy mindenki fogékony erre.

Szulyovszky Sarolta

A realisztikus ábrázolás irányába mentem el, tehát szükségem van egy mintára, már csak az anatómia szempontjából is. Mivel van okostelefon és digitális fényképezés, ez tűnt a legegyszerűbb megoldásnak, de ez nem jelenti azt, hogy az adott képet teljes egészében lemásolom. Magam is kattintgatok, de sokszor az interneten is keresek képeket, persze előfordul, hogy nem találok megfelelőt, mert a figura másképp tartja például a karját, mint ahogyan én elképzeltem, úgyhogy végül különböző elemekből montírozom össze a végeredményt. (...)

Sokan gondolják úgy, hogy a digitális festés esetén a számítógép végzi el a munkát, de ez nincs így. Én egy Wacom rajzpadon, vagyis egy digitális rajztáblán dolgozom, ami azt jelenti, hogy én húzom meg a vonalat kézzel, ami aztán megjelenik a digitális képernyőn. Legfőképpen a rövid határidők miatt tértem rá erre a módszerre, annyira felgyorsult ez a szakma, hogy az otthoni, „középkori” stílusú festegetés már nem működik. Főleg az én technikámmal nem, nekem egy hét egy kép, két hét egy borító, pár hónap megfesteni egy könyvet, ezt nem lehet megoldani hagyományos módszerrel. Emiatt kezdetben pánikba is estem és körbe is kérdeztem a kollégáimat, hogy nekik is ennyi ideig tart-e a munka, de kiderült, hogy nem vagyok lassabb náluk. Arról nem is beszélve, hogy a kész képet utána még be is kell szkennelni, photoshopban korrigálni, akár körbevágni a figurát, beilleszteni a könyvbe, sokszor pedig maga a kiadó is kér módosításokat, tehát ez rengeteg munka. Annak idején, amikor még nem volt annyi felkérésem, rászántam az időt. Finy Petra Egy marék buborék című könyvéhez például azért festettem a borítót két héten át, mert változtattam a háttérszíneket, egyszer világoskék volt az ég, egyszer pedig rózsaszín, de ilyenkor mindig a nulláról kell kezdeni az adott festményt. Photoshopban mindez csak egy kattintás. Teljesen átugrom a technikai rabszolgamunkát, a beszkennelés-korrigálás fázist, és a megspórolt időt arra tudom fordítani, ami igazán érdekel: az ötlet kreatív megtervezésére, a kísérletezésre, akár színpróbákra, és egyáltalán, a rajzolásra. Digitálisan is ugyanazzal a módszerrel dolgozom, mint kézzel, rétegekben rakom fel a színeket, majdnem száraz ecsettel, a végeredmény nagyon hasonlít az akril festményeimre. A nyomtatásban, vagy online felületen megjelenő munkáknál teljesen mindegy, hogy milyen az eredeti, persze a kiállításokon a látogatók jobban értékelik a kézzel készült munkákat. Vannak, akik azért szeretik jobban a kézi rajzokat, mert ott jobban látszik a mesterségbeli tudás – de én több mint tíz évig kézzel dolgoztam, tehát úgy érzem, már bizonyítottam. Most áttértem a digitális technikára, de ez is csak egy eszköz, akár az ecset vagy a ceruza. Segít nekem, de nem befolyásolja, hogy mit gondolok, mit rajzolok, az eredmény ugyanúgy én vagyok, mintha papírlapot használnék.
Igen, 2010 óta tartok illusztrációs tanfolyamokat, Workshopokat felnőtteknek Olaszországban (3-4-et évente), sok gyerekfoglalkozást is tartottam iskolákban és könyvtárakban. 2011 óta tanítok digitális és manuális illusztrációt és grafikai tervezést egy udinei középiskolában, 2017 óta pedig a neves sarmédei nemzetközi illusztrációs iskola tanára vagyok, ahol kollégáim a világ minden részéről jönnek kurzusokat tartani. Fontos a képzés, bár sok olyan illusztrátort ismerek, akik rendkívül tehetségesek, de teljesen autodidakták, vagy éppen nincsen felsőfokú képzettségük, csak egy művészeti középiskolájuk. Ilyen például az egyik legjobb barátnőm, Glenda Sburelin, aki egy képzőművészeti szakközépiskolát végzett, utána pedig önállóan képezte magát három gyermeke mellett, és ma a világ egyik legjobb illusztrátoraként tartják számon. Ennek ellenére úgy gondolom, hogy nagyon fontos az intézményes képzés, mert itt nem csak rajzolásról van szó, ez egy szakma, melynek ismerni kell a történelmét. Fontos a művészettörténet, tudnunk kell, hogy honnan jövünk és hová megyünk, tanulni kell a vizuális kultúráról általában és a vizuális kommunikációról is, a technikai kérdésekről nem is beszélve. Ezen felül praktikus dolgokat is meg kell tudni, például hogyan adja el valaki a saját munkáját. Olaszországban gyakran pont az a gond, hogy sokan minimális előképzettséggel kezdenek el illusztrátorként dolgozni, tudják a technikát, de nincsenek gazdasági vagy kereskedelmi ismereteik, nem tudják menedzselni magukat, s végül majdnem ingyen adják a munkáikat, amivel lenyomják az árakat. Az illusztrátorok többsége magánvállalkozó, tudni kell tehát, hogy vállalkozóként hogyan lehet mozogni a világban, miközben egyszerre művész is az ember. Én például nem vagyok egy vállalkozó típus, amikor felvettek oktatónak, hogy illusztrációt és grafikai tervezést tanítsak, örömmel elfogadtam és ezzel meg is szüntettem a 10 évig működtetett vállalkozásomat, azóta szabadúszó művész vagyok. A kereskedelmi tudás mellett persze alapműveltségre, kulturális ismeretekre is szükség van ahhoz, hogy valaki magas szinten tudja művelni a szakmánkat. Ha én a kezdetektől fogva illusztrátorképzésben vettem volna részt, valószínűleg rövidebb utat jártam volna be, így nem is igen tudnék megnevezni egyetlen nagy mestert, akire azt mondhatnám, tőle tanultam az illusztrációt – illetve vannak olyanok, akiket a mesteremnek tekintek, de ők erről nem is tudnak vagy már elhunytak, olyan művészek, akiknek a munkáit sokat elemeztem és tanulmányoztam. Ilyen például Pierre Mornet, egy korombeli művész, de akár a művészettörténet nagy alakjai közül is vannak „mestereim”, a korai reneszánsz és az 1400-as évek olasz festészete a kedvencem, Piero della Francesca, Antonello da Messina, több munkámat inspirálta ez a művészi világ, a színek, a formák, a festési módok. De hat rám Lorenzo Mattotti, aki Olaszország talán legjobb élő illusztrátora, vagy éppen Aron Wiesenfeld. A lírai, festői, sok rétegű, szimbolikus tartalommal is rendelkező képek ragadnak meg leginkább, az emberi arcokban a lélek ábrázolása, amit például Gianni De Conno, Gabriel Pacheco, Alice Wellinger, Eric Puybaret és hogy hazai illusztrátort is említsek, Rofusz Kinga képeiben találtam meg.
Nagyon nehéz csak illusztrálásból megélni, valamilyen kiegészítő munkát is kell vállalni. Ismerek olyan híres, nagynevű illusztrátort, aki emellett egy boltban eladó, illetve nagyon sokan tanítanak, ahogyan például én is, félállásban. Pusztán az illusztrálásból talán úgy lehetne megélni, ha valaki csak az angol nyelvű országoknak dolgozna. Olaszország ugyan 60 milliós ország, de az olasz nyelvet a világban máshol nem beszélik, és a példányszámok, a százalékos illusztrátori részesedések tekintetében is hasonló a helyzet a magyarhoz, a művész csak 2-5%-ot kap a könyv bolti eladási árából, ami kis példányszámnál nem hoz nagy profitot. Nem lesz minden munkából sikerkönyv, ráadásul, mivel túltermelés van, a könyvek 70-80%-át adják csak el. Ha valaki a reklámszakmában dolgozik, ott nagyobbak a tiszteletdíjak, viszont nagyon kevés embernek van tér, úgyhogy leginkább a tankönyvek és a gyerekkönyvek vesznek fel nagy mennyiségű munkaerőt. Olaszországban rengeteg a jó illusztrátor, nagyon sokan akár ingyen is kínálják a munkáikat puszta presztízsből, hogy a nevük rákerüljön a könyvekre, ezt hívják Vanity Pressnek. A kínálat tehát nagyobb, mint a kereslet, ami ahhoz vezet, hogy lemennek az árak. Angolszász országokban ez másképp megy, hiszen a nyelv miatt akár világszinten lehet terjeszteni a kiadványokat, nagyok a példányszámok és magasak a díjak is.PRAE.HU: Olaszországban is dominálnak az ügynökségek? Hasonlóan működik a rendszer, mint például Angliában, ahol az illusztrátoroknak szinte kizárólag ők közvetítik a projekteket?

Nem, általában az angolszász világban van úgy, hogy ügynökség nélkül szinte nem is lehet eljutni a klienshez. Szerintem ez nem rossz szisztéma, mert a művészek többsége alkalmatlan rá, hogy magát menedzselje. Olaszországban vannak ugyan ügynökségek, de nem számottevőek, a legtöbb illusztrátor személyes ismeretségeken keresztül, profi közvetítő nélkül jut munkához, aminek egyébként meg is van a következménye: alacsonyak a díjak, sajnos sok esetben kihasználják az illusztrátorokat és a művészeket. Én egy amerikai ügynökségnek dolgoztam 5-6 évig, főleg tankönyvillusztrációkat küldtek, volt azért egy mesekönyvillusztráció is, majd ráálltak a magánkiadásokra, ami után megköszöntem nekik a lehetőséget, mert a rossz tapasztalat után abból nekem egy is elég volt.PRAE.HU: Egy helyen úgy fogalmazol, hogy Olaszországban könnyebb volt külföldiként érvényesülnöd – tartod még ezt?

Igen, a mai napig így gondolom, az olaszok érdeklődve és kíváncsisággal tekintenek a külföldi művészekre, mert látják bennük az újdonságot. Rólam is megállapítják, hogy magyar vagyok, mások az alapjaim, az olaszoknak más dolgokat és máshogy tanítanak. Ezt egyébként én is észrevettem, a férjem húga művészeti középiskolába járt, ahol például nem volt természet utáni rajz, öt év alatt egyetlen aktot sem rajzolt. Nálunk Magyarországon még a monarchiabeli rendszer dominált a ’80-as ’90-es években. Olaszországban már számítógépen dolgoztak a ’90-es évek elején, amikor Magyarországon még minden kézzel ment, és csak messziről nézegettük, hogy van egyáltalán olyan, hogy számítógép. A természet utáni rajzban tehát én erősebb voltam, mint az olaszok, és ezért is találtam rögtön munkát. Bekerültem egy grafikai stúdióba, ahol olasz boros cégeknek, bortermelőknek kellett címkéket tervezni, melyeken gyakran szerepelt illusztráció is. Én pedig hol szilvát rajzoltam a szilvapálinkára, hol tájképet egy borosüveg címkéjére, és ez volt az a plusz, ami miatt engem vettek fel oda.

PRAE.HU: Az olaszok szemében mi számít „magyar stílusnak”?

Ami sajátosan magyar, az a díszítőművészet. A népművészet teljesen ismeretlen az olaszoknak, erről van is egy történetem. Amikor a szüleim népművészeti tányért, vázát ajándékoztak az anyósoméknak, ők nem is igazán értették, miről van szó, azt hitték, a tárgyak rosszul vannak megfestve, mert a minták nem voltak elég „precízek”. El kellett magyarázni nekik, hogy ez népművészet, melynek hagyományai vannak, s a rajzok direkt ilyenek. A virágmotívumok, melyek az én munkáimban is eleinte igen hangsúlyosan megjelentek, nyilvánvalóvá tették az olaszok számára, hogy kelet-európai kultúrából származom. Olaszország a művészetek hazája, de ott mindig is a „magas művészetet” értették ez alatt, a nagy festőket értékelik, az etruszkok, a római kor, a reneszánsz művészetét, míg a paraszti kultúrának nem, vagy csak alig volt vizuális produktuma, elismertsége.
PRAE.HU: Hogyan történt az ügynökséggel való kapcsolatfelvétel?

Nagyon egyszerűen, egy illusztrátor barátnőm megadta a webes elérhetőségüket, aki nagyon meg volt elégedve az ilyen jellegű munkaközvetítéssel, mert tapasztalata szerint precízen és korrekt módon fizetnek. Adott nekem egy listát, amelyről aztán kiválasztottam három ügynökséget, s az egyik volt a már említett amerikai, ők rögtön válaszoltak is. Kaptam tőlük egy próbamunkát, melyet szintén kifizettek, utána pedig felvettek a művészeik közé. Úgy gondolom, tényleg nagyon egyszerű manapság az interneten munkát találni.
Amikor felvállaltam a stílusomat, az jelentette számomra életem legnagyobb sikerét is. Mindez Finy Petra Folyékony tekintet című, 2013-ban a Libri Kiadónál megjelent könyvéhez is kötődik, ott tértem vissza a fekete-fehérhez, a realisztikus ábrázoláshoz, az ornamentikához, de ezt sok kísérletezés, hosszú útkeresés előzte meg. Nem a kereskedelmi sikert tekintem tehát valódi sikernek, hanem azt, amikor megvalósíthatom, amit én szeretnék, amikor az alkotás valóban én vagyok, nincs benne megalkuvás, alkalmazkodás. A Finy Petra könyvért egyébként díjat is kaptam a Frankfurti Könyvvásáron, a Wall Street Journal a 12 legszebb borító közé válogatta be a munkámat. Fontos volt ez a szakmai visszajelzés, mert azt jelentette, értik, látják és szeretik azt, ami a művészetemben őszintén én voltam. Anyagilag ez már kevésbé nevezhető sikernek, hiszen egy kis példányszámban megjelenő verseskötetről van szó, egyszeri tiszteletdíjjal – ellenben illusztráltam amerikai ügynökségnek olyan könyvet is, amiért ennek a sokszorosát fizették. Rajzoltam magánembernek 12 ezer dollárért is, ami után egyébként fel is bontottam a szerződést az ügynökséggel, mert a munka kínszenvedés volt, minden szempontból alkalmazkodni kellett a megrendelő igényeihez. Nagyon korlátozott volt a művészi szabadságom, és végül a kiadványt sem láttam a maga egészében, a megrendelő kinyomtatta magának és a családjának, de nem jutott el az emberekhez. Ez az ügynökség csupa ilyen magánkiadásos munkát tudott volna nekem kínálni, aminek hosszútávon nem láttam értelmét, ugyanakkor pontosan és rendben kifizették a munkadíjat, melyből persze 30% őket mint közvetítőket illette.
PRAE.HU: Rád és a munkáidra mennyire hatnak a külső tényezők, s a közeg, ahol élsz?

Biztos, hogy hat rám, amit látok, ráadásul ebben a globalizált világban elkerülhetetlen, hogy lássuk, ki mit alkot a világ különböző szegletében. A Facebook, az Instagram összehozza az embereket, mindenki lát mindent. Nem tudom, ez jó-e vagy rossz, mindenesetre nagyon befolyásoljuk egymást, és szerintem minden kezd egységessé válni az illusztráció területén, a nemzeti sajátosságok már kevésbé lelhetők fel. A magyaroknál is azt látom, hogy stílusban alkalmazkodnak a világszínvonalú trendekhez, és én is biztosan alkalmazkodtam. Túl vagyok többféle stíluson, tizenhét éve, amikor az első illusztrációm megjelent, még a kerekítés, a stilizálás vagy az akril technika volt nagyon divatos. Emlékszem, mindenféle egyéb anyagot, például darabokra tépett újságpapírt is belekevertünk az akrilba, persze ezek a módszerek azóta már kimentek a divatból és avíttnak számítanak, de én is kipróbáltam, majd az évek során visszatértem a gyökereimhez. Tíz évembe telt rájönni, hogy a torzítás vagy a stilizálás nem az én világom, hiszen én sokkal inkább a szabadkézi, a természethez közeli, realisztikusabb ábrázolások világát ismerem, 15-től 25 éves koromig ezt csináltam. Persze nagy bátorság kellett ahhoz, hogy ezt felvállaljam, mert akkoriban régimódinak tartották az ilyesmit, de most már egyre inkább aktuális. Fokozatosan tértem ehhez vissza, s mostanában kezd kialakulni az a stílus, ami én vagyok. Ez nem egy kívülről felvett stílus tehát, de biztosan vannak külső hatások is. A kezdő illusztrátorok gyakran próbálják imitálni, amit látnak. Sok év munka és őszinteség kell ahhoz, hogy valaki önmaga legyen, a hibáival együtt.