PRAE.HU: Vissza tudsz emlékezni, milyenek voltak az első tapasztalataid a nemzetközi művészeti színtéren? Melyek voltak azok a csatornák, amelyek külföldi lehetőségeket nyitottak számodra?
Az egyetemi évek alatt a Nürnbergi Képzőművészeti Akadémián töltöttem el egy szemesztert, ahol olyan osztályba kerültem, ami nem festészettel foglalkozott, hanem első sorban public arttal. Meglehetősen magányosan festegettem, ráadásul ebben az időben még kerestem a saját formai nyelvemet. A szakmai előrehaladás tekintetében komoly áttörést jelentett az ott töltött idő, mert ekkoriban kezdett kialakulni, hogy milyen típusú festészettel szeretnék foglalkozni. Mindig is motivált, hogy túllépjek azon, amit épp aktuálisan csinálok. Olyan festői világot akartam kialakítani, amit nem lehet egyszerűen besorolni sem a figuratív, sem az absztrakt kategóriákba, hanem szétfeszíti ezeket a formai kereteket.
Ami a nemzetközi érvényesülési lehetőségeket illeti, nem szereztem túl sok benyomást a nürnbergi ösztöndíj ideje alatt. Nem igazán tudtam, hogyan kellene belefogni egy nemzetközi karrier építésébe, nem mondta el senki, hogyan érdemes elkezdeni, és követendő minta se nagyon volt előttem. A Képzőn a mesterem, Kósa János szervezett beszélgetéseket, amelyekre meghívott már befutottabb művészeket, hogy meséljenek nekünk a szakmai útjukról, de a nemzetközi vonal nem igazán jelent meg egyiküknél sem, így nem tudtak ilyen tapasztalatokat átadni.
Az egyetem utolsó évében jelentkeztem az FKSE-be, ahol akkor Fenyvesi Áron volt a titkár. Tetszettek neki a munkáim, és a következő években elég sok projektjébe bevont, például 2008-ban rendezett egy csoportos kiállítást Belgrádban. A diplomához kapcsolódóan is szerepeltem külföldi tárlatokon, mint a bécsi Collegium Hungaricumban, illetve a csehországi Klatovyban. Ezek pályakezdő művészként nagy sikerélményt jelentettek. 2007-ben diplomáztam, abban az évben nagyjából egy tucat kiállításon vettem részt, igyekeztem minél erőteljesebb jelenlétet kialakítani, elsősorban a budapesti művészeti színtéren. Fontos fordulópontot jelentett még, mikor 2009-ben az Acb Galériához szerződtem, ráadásul ők ekkor már ismerték az addigi munkásságomat.
PRAE.HU: A nemzetközi pálya szempontjából fontos, hogy a hazai szcénában stabil pozícióval rendelkezzen egy művész?
Azt gondolom, hogy akármennyire is láthatatlan egy ország művészeti térképe nemzetközi viszonylatban, ha az ember az adott országnak vitathatatlanul beletartozik az „A” mezőnyébe, onnantól talán külföldön is nehezebben megkérdőjelezhető a relevanciája. Ugyanakkor tény, hogy a magyar képzőművészetről nem sokat tud a nemzetközi szakma, ezért mégis amolyan jöttmentnek érzi magát az ember, ha külföldön próbálkozik. Nekem fogalmam sem volt, hogyan tudnék külföldön is elindulni. Anyagilag is nagyon behatároltak voltak a lehetőségeim, egyszerűen nem volt keret arra, hogy egy külföldi út szóba jöhessen. A karrierem első éveiben hiába ismert meg a hazai szakmai élet, ezzel még nem járt anyagi haszon. Annyi pénzt kerestem restaurálásból és filmes díszletfestésből, hogy abból fenn tudtam tartani egy albérletet és alapanyagot venni a munkáimhoz.
PRAE.HU: Tapasztalataid szerint a galériás képviselet által nyitott csatornák, vagy az önmenedzsment, az önálló kezdeményezésű projektek bizonyultak sikeresebbnek? Feltétlenül szükség van hazai galériás képviseletre, hogy külföldi karriert lehessen építeni?
Mindig bénának tartottam magam a kapcsolatépítésben. Sose voltak nagy stratégiáim, nem is nagyon tudok ilyen módon gondolkozni, elsősorban a munkám köti le az agyamat. Valamennyire még mindig hiszek abban is, hogy a festészetem annyira erős nyelvezetté tud fejlődni, hogy egy idő után megkerülhetetlenné válik. Jobb lenne, ha ennél kicsit pragmatikusabban gondolkoznék, igyekszem is ebben fejlődni. Ugyanakkor azt gondolom, ha egy művész önállóan próbálja építeni a karrierjét, az mindig nehezebb. Jó, ha van mögötte támogatórendszer, egy galéria, egy megbízható kereskedő, aki képes úgy mozgatni a kapcsolatrendszerét, hogy abból kiállítások vagy hosszabb távú együttműködések alakuljanak ki.
Közben azért voltak saját kezdeményezésű projektek is, 2010-ben például jelentkeztem egy Art Contestre. Ezekre a világ bármely országából lehet pályázni nevezési díj ellenében, és ha beválogatnak a legjobbak közé, akkor kiállítási lehetőséget, illetve egyéb díjakat lehet nyerni. Részt vettem egy ilyenen, amihez kapcsolódott egy Berlinben rendezett kiállítás. Ehhez katalógust is készítettek, amit átküldtek egy svájci kapcsolatuknak, Mario Casanovának, a MACT/CACT Museum and Center of Contemporary Art magánmúzeum alapító igazgatójának. Valahogyan már korábban is találkozott a képeimmel, ebben a katalógusban pedig rájuk ismert, és megkeresett engem. Szerencsém volt, hiszen tulajdonképpen lutrira pályáztam, amiből aztán egy máig élő és fontos kapcsolatra tettem szert.
PRAE.HU: Tehát ebből tovább tudtál építkezni?
Annyira nem, habár Mario Casanova 2-3 évente a mai napig vásárol tőlem a múzeumi gyűjteményébe, ezzel pozícionálja műveimet és engem is. Időszakos kiállításokat is gyakran állít össze a múzeum gyűjteményéből, ezekbe olykor az én munkáim is bekerülnek, ezáltal változó kontextusban, különböző tematikák mentén válnak láthatóvá, ráadásul olyan klasszikusok munkái mellett, mint Louis Bourgeois vagy Méret Oppenheim. Nagyon jó, hogy ilyen kiállítások kerülnek az önéletrajzomba, illetve azáltal, hogy Svájcban láthatók a munkáim, ott is van egy bizonyos szintű jelenlétem.
PRAE.HU: Ezek szerint a pályázat jó lehetőség volt arra, hogy megalapozd a külföldi ismertségedet, a közgyűjteménybe került műveid pedig gyakorlatilag a maguk útját járják. Fontosnak tartod a személyes jelenlétet is?
A személyes jelenlét borzasztóan fontos. Például eltöltöttem 2013-ban kilenc hónapot Hollandiában, ahol egy art advisorral dolgoztam együtt, akinek elég jól kiépített gyűjtői köre volt. Azt gondolom, hogy külföldön sem lehet érvényesülni anélkül, hogy ne lenne stabil támogatórendszer az ember mögött, én legalábbis ezt tapasztaltam Hollandiában. Ha nem lett volna az a szakember, aki a képeimet forgalmazta, akkor nem hiszem, hogy szerencsével jártam volna. Nem jött volna össze a múzeumi kiállítás Armandóval közösen, és nem kerültek volna komoly gyűjteményekbe a munkáim.
Így viszont egészen más volt a helyzet: részt vettem vacsorákon, a gyűjtők pedig meglátogattak a műtermemben. Mindez nagyon sokat segített, hiszen a munkáim ekkor még többnyire elég bizarr jeleneteket ábrázoltak, és azáltal, hogy a személyemet is megismerték az érdeklődők, jobban tudtak kapcsolódni a művek tartalmához.
PRAE.HU: Mit gondolsz a saját festészeti stílusod és a piaci igények viszonyáról?
Mindig vonzódtam a művészetekben a szélsőségekhez, a festészetben is az érdekel, ami valahogyan kilóg a sorból. Ez a mai napig így van, bár mostanra elég erősen eltávolodtam attól az ábrázolásmódtól, amivel ismertté váltam, tehát amit 2007-13 között követtem. Mindenesetre az akkori és a mostani munkák szellemiségében is az a közös, hogy a kép, mint médium érdekel a leginkább. Kezdettől fogva az emberi figura prezentációja az egyik központi problematika számomra, és hamar úgy éreztem, hogy a realista jellegű megközelítésmód nem tudja kimeríteni a testet, mint festészeti tematikát. Ennek hatására egyre erőteljesebben vonzott az emberi alak torz vagy fragmentált megjelenítése. A „félfigurák”, amiket mostanában festek, például határozott utalások az absztrakt festészeti szemléletre. Az érdekel, hogy mi az a pont, amikor a figura annyira elvonatkozik önmagától, hogy absztrakt festészeti elemként kezd működni a képen.
Az, hogy amit csinálok, kvázi „gyűjtőbarát” tud lenni, az Acb-hez kerülésemkor derült ki. Persze ehhez kell az, hogy a gyűjtőnek legyen egy speciális vonzódása az ilyen típusú festészethez. Sok olyan gyűjtővel ismerkedtem meg, akik egész egyszerűen értették a festészeti nyelvemet, és az általam képviselt stílust. Már egyetemen, a Nürnbergből való visszatérésem után alapvető volt számomra, hogy nem akarok olyan képeket festeni, amik függőleges bútorokként funkcionálnak. Azt gondoltam, hogy a festészet ennél sokkal többre képes.
PRAE.HU: Milyennek látod most a festészet médiumának helyzetét a művészeti világban? Milyen a megítélése a piacon?
A festészet helyzetére nagyon jó példa, amit a tavalyi Frieze-en, az egyik legfontosabb kortárs művészeti vásáron tapasztaltam, Londonban. Láthatóan a festészet volt túlsúlyban, a Baselitz-féle klasszikus nagymesterektől egészen a fiatalokig. A művészeti karrierek egyre inkább piaci alapon dőlnek el, az alkotók jelentőségének megítélését a piac diktálja, és ebből a szempontból is egyértelműen a festészet a legfontosabb médium. Itthon ez talán kevésbé látszik, egyrészt nem vagyunk benne annyira a nemzetközi körforgásban, másrészt tapasztalatom szerint a hazai szakma elméleti, kurátori oldala kevésbé fókuszál a műfajra. Nemzetközi terepen sokkal jobban látszik, hogy mennyire erős a festészet jelenléte, mennyire fontos és élő műfaj. Az a gyakori példa jól szemlélteti ezt, hogy olyan művészek is hoznak létre festészethez köthető alkotásokat, akik eredetileg nem ezzel a médiummal foglalkoznak.
PRAE.HU: Vannak más hasonlóságok vagy különbségek, amelyeket a hazai és nemzetközi művészetben uralkodó tendenciák között megfigyeltél?
Tény, hogy piaci szempontból itthon is a táblakép az a formátum, ami a legnépszerűbb a gyűjtők körében, talán mert hagyományos, értéktartó műfajként tekintenek rá. Ugyanakkor azt gondolom, hogy a médium továbbra is kimeríthetetlennek bizonyul a tradicionális jelleg mellett. Túl sok rálátásom nincs arra, hogy a hazai és a nemzetközi piac milyen kapcsolatban állnak egymással, de az egyértelmű, hogy egyre erősödik a magyar jelenlét a külföldi vásárokon. Az elmúlt néhány évben nemzetközi szinten nagy érdeklődés van a neoavantgárd művészet iránt. Ez lehetőséget nyújt a galériák számára a külföldi ismertség kiépítésére, illetve magyar művészek felfuttatására. A korszakra irányuló figyelemben biztosan nagy szerepet játszik, hogy többnyire teljes vagy már lezárt életművekről van szó, amiket könnyebb egyben kezelni. Tehát valamilyen szinten ez biztonságos játék, ami nemzetközileg is jól tud működni, rengeteg ember munkája van benne, nagyon komoly szakmai összefogásról beszélhetünk. 2010-ben még nem gondoltam volna, hogy mindenhol neoavantgárd kiállításokról fogok hallani, méghozzá magyarokról nemzetközi terepen. Ezt nagyon jó dolognak tartom, ugyanakkor abban nem vagyok biztos, hogy sok lehetőséget alapozna meg a fiatalabb generáció számára a későbbiekben, de ne legyen igazam.
PRAE.HU: Van olyan ország, melynek a művészeti marketing-stratégiáit érdemes lenne integrálnia a magyar szcénának?
A cseh művészeti színteret izgalmasabbnak tartom ebből a szempontból. Elég sok művészt ismerek az ottani közegből, elsősorban festőket, és sokkal diverzifikáltabbnak látom a cseh szcénát. Sokkal markánsabb például a dekandencia, a sötétebb témák iránti vonzalmuk is, amiben biztosan közrejátszik, hogy erősebb volt náluk a szimbolizmus és a szecessziós művészet, mint nálunk. Ha elmegyünk egy budapesti festészeti kiállításra, akkor azt látjuk, hogy a munkák vagy az absztrakt, vagy a realista szemléletet tükrözik. A kettő közötti átmenet lehetőségei, például a George Condo által képviselt groteszk művészet vagy az ehhez hasonló törekvések nálunk alig vannak jelen, míg a cseheknél ezek nagyon sok figyelmet kapnak.
PRAE.HU: Kik azok a külföldi művészek, akik fontosak számodra, akikre odafigyelsz? A fiatal magyar művészek közül van olyan, akinek a munkáját különösen érdekesnek tartod?
Sok olyan művészt figyelek, akik Magyarországon kevésbé vannak benne a köztudatban. Ott van például Albert Oehlen, aki itthon kevés figyelmet kap, pedig nemzetközi szinten nagyágyúnak számít. Érdekes az életműve, mert kb. két-három évente elég szignifikáns váltásokat hajt végre a munkájában, mégis képes hiteles maradni. Akárcsak Charline von Heyl, akinek egyébként Christopher Wool a férje, és mindkettőjük munkásságát nagyon nagyra tartom. Az általuk képviselt festészet szinte meg se jelenik az itthoni színtéren. Azok a fiatal magyar festők, akiket érdekesnek tartok a látóteremben, egy hibrid világban, az absztrakt és a figuratív pólus között mozognak. Például Kárándi Mónika, aki félig figuratív, félig absztrakt festői megoldásokkal dolgozik, ami az utóbbi időben nekem is nagyon vonzó.
PRAE.HU: Mit gondolsz, mások most a lehetőségek, amelyek a pályakezdő, fiatal művészek számára adódnak, ahhoz képest, amikor a te karriered indult?
Merőben mások, akkoriban például még előfordult, hogy nyílt egy kereskedelmi galéria Budapesten. A galériás világ jobban éhezett a fiatal alkotókra, de ez már annyira nem jellemző, kevesebb fiatalt vesznek fel a művészeik közé. Az utóbbi tíz évben a kiállítóterek térképe is átalakult Budapesten, ez se kedvez feltétlenül a pályakezdőknek. Mostanában azonban egyre inkább azt látom, hogy megint nyílnak új galériák, erősödik a kisebb, önszerveződő jellegű artist runned terek státusza. Nagyon jónak tartom például a Pincét, ami szintén egy művészek által működtetett kiállítótér. Szerintem az ilyen típusú kezdeményezésekre egyre jobban odafigyel a szakma elméleti oldala is, ezáltal pedig felértékelődhetnek. Azért is fontosak, mert ezek azok a helyek, ahol több lehetőség nyílik a fiatalok számára. Az persze kérdés, hogy a galeristák és a gyűjtők mennyire követik ezeket a folyamatokat, és mennyire nyitnak majd ezek felé.
PRAE.HU: Voltak olyan sikereid vagy meghatározó szakmai élményeid, amelyek fordulópontot jelentettek az eddigi pályád során? Mit jelent számodra a siker a művészetben?
A siker fogalmát mindenki másképp éli meg. Szűcs Attila említette az egyik interjújában, hogy az már eleve sikerként fogható fel, ha valakinek kizárólag a művészetével kell foglalkoznia (a prae.hu művészeti portál interjúja Szűcs Attilával a Külföldön Sikeres Magyar Művészek projektje keretében – a szerk.). Ezzel nagyon egyet tudok érteni. Azt gondolom, hogy az igazán komoly művészeti teljesítményeket sokkal könnyebb úgy létrehozni, sőt, megkockáztatom, kizárólag úgy lehet, ha az embernek nem kell egyéb dolgokkal lekötnie az agyát. Mindehhez például biztosan szükséges az, hogy nemzetközileg is legyenek kapcsolatai vagy egyfajta beágyazottsága. Enélkül nagyon komoly gátak vannak, amelyek kihatnak a munkára is. Például a mai napig azzal szembesülök, hogy ha felteszek egy nagy vásznat a műteremben, előre gyomorgörcsöm van, hogy később hogyan fogom tárolni a képet. Ennek nem szabadna így lennie. Úgy lehetne igazán fejlődni és növekedni művészként, ha ilyen tényezők nem akadályoznának.
Természetesen az Acb Galériával való 10 éves együttműködésem alapjaiban határozta meg szakmai hitelemet. Amire nagyon büszke vagyok, az a 2010-es szereplésem a Liverpool Biennálén, amire ráadásul a főkurátor, Lorenzo Fusi hívott meg. Ő a biennálét megelőzően az ACAX szervezésében járt Budapesten, és megnézte az akkori egyéni kiállításomat a Stúdió Galériában. Szóval ebben a történetben elég erős a szerencsefaktor, hiszen pont akkor járt itt, amikor kiállításom volt, és ráadásul még tetszett is neki. Megkeresett és meghívott Liverpoolba, ahol rajtam kívül abban az évben Benczúr Emese munkái is láthatók voltak, és azóta sem vett részt magyar művész ezen a kiállításon. Ilyen fontos kiállítás volt a 2008-as Lenmechanika az Ernst Múzeumban, és úgy vélem, komoly fordulópont a tavaly téli New Disorder című nagyszabású, önálló tárlatom az AQB Project Spaceben. A külföldi szerepléseket mindig nagy sikernek élem meg, hiszen nem annyira egyszerű eljutni, egyéni kiállítással pedig különösen nehéz. Nagyon hálás vagyok azoknak, akik segítettek engem abban, hogy ilyen projektek megvalósulhassanak.
PRAE.HU: Min dolgozol jelenleg, mik a terveid a közeljövőre nézve?
Pálffy György filmrendezővel dolgozunk most közösen egy képregényen. Ez számomra elég ismeretlen terep, de egyben nagyon izgalmas kihívás, hogy képzőművészként olyasmit csináljak, aminek annyira erős műfaji kötöttségei vannak, mint a képregénynek. Még nagyon az elején járunk a projektnek, de már most úgy gondolom, hogy ez újabb mérföldkő lesz a munkásságomban, komoly hatása lesz a festészetemre is.
Fotó: Kis Róka Csaba
Comments are closed.