PRAE.HU: Milyen szakmai képzésben részesültél, és mik voltak a főbb munkáid eddig?
A Bartók konzi után párhuzamosan végeztem a szólózongora és a karmester szakot három évig a Zeneakadémián; itt végül egyik szakot sem fejeztem be, a zongorát pedig máshol sem. Erasmus-ösztöndíjjal, ami akkor még újdonságnak számított, a berlini Universität der Künste karmester szakára mentem, és ott szereztem diplomát. Az egyetem után az aacheni színházban voltam korrepetitor és dirigens két évig, onnan szerződtem át a nürnbergi operához másod-, majd elsőkarmesternek és helyettes zeneigazgatónak. Hét év után kiléptem; 2018-ban került sor arra a két nagy karmesterversenyre Hongkongban, illetve Salzburgban, amelyeket sikerült megnyernem. Azóta nincs fix pozícióm sehol, vendégkarmesterként vezénylek operákat és szimfonikus koncerteket.
PRAE.HU: Mennyire meghatározó szerinted az iskola a karmesterképzésben?
Ahány egyetem, annyiféle lehetőség. Bizonyos intézményekben például sok alkalom nyílik arra, hogy különféle zenekarokat dirigáljunk már a tanulóéveink alatt is, míg máshol ez nem adott. Én úgy gondolom, a tanár személyisége és szakmai kvalitása a döntő tényező. Mivel a karmesterség is egy szakma, aminek igen nagy része abszolút tanulható, ezért természetesen fontos az iskola, ahol elsajátítjuk.
PRAE.HU: Miért pont Németországba, azon belül is Berlinbe mentél?
Amikor eldöntöttem, hogy szeretnék külföldre menni tanulni, az elsődleges célom nem Németország, hanem Finnország volt, mert akkoriban ott működött a világ egyik legnagyobb hírű karmesterképzése. Talán éppen emiatt akkora volt a túljelentkezés, hogy az Erasmus-növendékeknek külön felvételit tartottak, amelyre nem tudtam elmenni, mivel aznap éppen koncerteztem. Más helyet kellett tehát keresnem. Azért esett végül Berlinre a választásom, mert klasszikuszenei szempontból ez a város egyértelműen a világ egyik központja. Diákként is rengeteget lehet abból profitálni, hogy helyben hallgathatunk egy világhírű zenekart, a Berlini Filharmonikusokat. Emellett a németek rendkívül strukturált gondolkodásmódja, tanítási módszere is szimpatikus volt. Arra számítottam, hogy Berlinben olyan szisztémát kapok, amelybe azután jobban bele tudom majd helyezni a saját elképzeléseimet. A professzort, akihez jelentkeztem, egyáltalán nem ismertem, és nem is ajánlotta nekem senki; csak a város, a környezet után mentem. Szerencsémre olyan tanárra leltem, amilyenre vágytam, rendszerezett volt, szigorúan fogott, és összességében jó alapot adott a későbbi munkámhoz. Dolgozott mellette ráadásul egy angol asszisztens is, aki saját neveltetésénél fogva az angol zene- és vezényléskultúrát hozta magával, tőle szintén sokat tanultam. Az Erasmus-ösztöndíjam egy évre szólt, de annyira megtetszett a közeg és a professzor, hogy felvételiztem hozzá, és végül Berlinben szereztem diplomát.
PRAE.HU: Hogy látod, fontos a lakóhely abból a szempontból, hogy az ember mennyire tud nemzetközi megjelenésekhez jutni?
Igen, én azt tapasztaltam, hogy nagyon fontos. Először is ahhoz, hogy Németországban megvessem a lábam, elengedhetetlen volt, hogy ott nőjek bele a rendszerbe. Ha az ember főiskola után kisebb színházaktól a nagyobbakig végigjárja a különféle rangú pozíciókat, és megfelelően bemutatkozik, az olyan bizonyítványt ad, amellyel bátran ki lehet lépni a piacra. A kulturális és zenei sokszínűség is segít: láttam, mely zenekarok mit játszanak, hogyan próbálnak, és a német zenei repertoárt annak anyanyelvi közegében tanultam meg. Németország emellett rendkívül nemzetközi hely, ahol természetesen rengeteg ismeretséget is tudtam kötni. Most már a világ majdnem minden táján rendszeresen vezénylek – főleg Európán tartva a hangsúlyt –, amihez egyértelműen a Németországban megszerzett tapasztalatot és kapcsolatokat használom. Sőt, a versenyeredményekhez is kellett az a tudás, amit ott sajátítottam el. Azt hiszem, ezek a tényezők olyan képet alakítanak ki az emberről, ami lehetővé teszi, hogy elkezdjenek nemzetközileg is érdeklődni iránta. Sokkal könnyebben lehet így arrafelé haladni, ahol jelenleg tartok.
PRAE.HU: Két világraszóló versenygyőzelmet tudhatsz magad mögött. Milyen szerepet játszottak ezek a karriered alakulásában?
A nemzetközi érvényesülésre mindenképpen nagy hatással vannak az ilyen eredmények. Meggyorsítják a folyamatokat, vagyis hamarabb jut az ember olyan lehetőségekhez, amelyeket másként sokkal lassabban találna meg. A versenyek katalizátorként működnek. Hogy tudunk-e élni a kínálkozó lehetőségekkel, az már más (és még fontosabb) kérdés, de tény, hogy a versenygyőzelmek rövid idő alatt óriási lendületet képesek adni egy művészi karriernek.
Érdekes, hogy sohasem tartottam magam versenyzős típusnak. A főiskola alatt egyetlenegy versenyen vettem részt, inkább „csak” dolgoztam. Az sem mindegy, hogy fél éven belül következett be a két győzelem, ráadásul két egészen más típusú versenyen. Nem túl gyakran fordul elő, hogy rövid időn belül nyerjen meg két rangos nemzetközi versenyt ugyanaz a művész. A második győzelem képes igazolni az elsőt, egyértelművé válik, hogy egyik sem lehetett véletlen vagy csupán szerencse kérdése. Az ügynökségek, hangversenyrendezők ezért mindenképpen felfigyeltek rám. A salzburgi győzelemmel járt, hogy bemutatkozhattam a Salzburger Festspielén a bécsi rádiózenekarral. Ez a fesztivál a világ közepe klasszikus zenei téren, minden művész hálás lehet, ha akár csak egyszer is eljuthat oda és ennyire a fókuszba kerülhet. A koncertet lemezre is vették, nemrég jelent meg a felvétel.
PRAE.HU: Melyek azok az események a versenyeken kívül, amelyek a leginkább befolyásolták a karriered útját?
Már azt is döntő tényezőnek tekintem, hogy egészen korán elkezdtem kamarazenélni. Gyerekként ugyanis gyakran kísértem otthon zongorán a nővéremet, aki ma a budapesti Operaház első oboistája. Egy karmesternek szerintem alapvető dolog, hogy megtanuljon másokkal együtt zenélni, mert a legnagyobb létszámú zenekarok közös játéka és a vezénylés is ebből nő ki.
Az sem elhanyagolható dolog, hogy tanulhattam zongorázni. Régen a nagy karmesterek mind zongoraművészek is voltak egyben. Megkerülhetetlen számunkra ez a hangszer, hiszen többszólamú zenét, sőt az egész szimfonikus repertoárt meg lehet ismerni a segítségével. A színházakban is azért tudtam rögtön elhelyezkedni, mert otthonosan mozogtam a zongorán, és ha elém tették egy opera zongorakivonatát, azt azonnal el tudtam játszani.
Sok előrelépésem mélypontokból következett. Úgy gondolom, amikor az ember elakad, úgy érzi, hogy nem elég inspirált, és valahogy leült a dolog, akkor merni kell változtatni. Elsőre talán nem tűnik annyira biztatónak otthagyni egy nagy német operaház nyújtotta biztos állást, ahol a leghíresebb operákat vezényelhetem; mégis megtettem, és nagyon kifizetődő döntésnek bizonyult. Az opera minden szempontból a vezénylés magasiskolája, annyira összetett és annyiféle szektorral kell együtt dolgozni, hogy nagyon nehéz jól csinálni. Viszonylag gyorsan sikerült végighaladnom a már Karajan idejében is létező lépcsőfokokon korrepetitortól Kapellmeisterig, de eljött az a pont, amikor számomra valamiféle gyárként kezdett működni az egész. Kívülről valószínűleg nem is lehetett érteni, mi a probléma, hiszen rövid idő alatt, fiatalon magasra jutottam. Végül azonban felszabadult mindaz az időm és energiám, amit az operaház elnyelt, és így férhetett bele például a versenyekre való felkészülés is.
Nagyot lendített a pályámon az a turné a Fesztiválzenekarral, amelynek során eredetileg Fischer Iván asszisztense lettem volna, de végül betegsége miatt át kellett tőle vennem majdnem az összes koncert dirigálását. A beugrások nagyon sokat nyomnak a latban, akár nagyobb is lehet a jelentőségük, mint a versenyeknek, hiszen ilyenkor nincs felkészülési idő. Egyik pillanatról a másikra az ember kezébe nyomják a feladatot, és ha ebben a helyzetben képes megállni a helyét, arra is felfigyelnek.
PRAE.HU: Mennyire foglalkozol tudatos karrierépítéssel?
Ez sokat változott a pályám során. Az elején nem kerestem annyira tudatosan a következő, továbbvezető lépéseket. Ha jó tanácsokat kapunk, vagy példát tudunk venni másokról, akkor fiatalon is sejtjük, merre menjünk, de kezdetben szerintem alapvetően a tehetségre, a képességeinkre próbálunk építeni. Ahogy azonban egyre feljebb lépek a szamárlétrán, egyre többet látok az egészből és egyre inkább tisztában vagyok a saját pozíciómmal a zenei világban, ez fokozatosan tudatos cselekvésekké és reakciókká válik bizonyos helyzetekben. A felvetődő kérdésekkel, például hogy melyik ügynökség lenne megfelelő számomra, vagy melyik darab illeszkedik az aktuális tudásszintemhez, tényleg sokat kell foglalkozni egy idő után. A tudatosság tehát nagyon fontos, ugyanakkor az ösztönösség adta belső szabadságot, rugalmasságot sem szabad elveszíteni. Néha muszáj az érzéseinkre hagyatkoznunk, nem lehet mindig mindent előre eldönteni.
PRAE.HU: Te a HarrisonParrott ügynökséggel dolgozol. Mi alapján döntöd el, hogy egy ügynökség megfelelő-e számodra?
A HarrisonParrott az egyik legnagyobb, vezető művészeti ügynökség, rendkívül kiterjedt hálózattal rendelkezik, és a világon mindenhol ismerik. Ha az ember építkezni szeretne, fantasztikus lehetőségeket tudnak megnyitni előtte. Ugyanakkor az is rengeteget számít, kivel dolgozik együtt az ember: sok ügynök tartozik hozzájuk, de nem mindegy, mennyire passzolunk egymáshoz. Az ügynöknek és a művésznek ugyanis közösen kell azonos irányba gondolkodnia, amihez előfeltétel, hogy az ügynök jól lássa a művész képességeit, jelenlegi tudását és helyzetét, emellett higgyen benne és őszintén segíteni akarjon neki. Akkor tud igazán jól működni mindaz, amit egy ügynökség a kapcsolatrendszerével adni képes a művésznek, ha kialakul egy remek személyes kapcsolat: megszületik az az összhang, amelyen keresztül adott helyzetben az adott lehetőségeket a legjobban ki tudják használni.
PRAE.HU: Tekintesz-e valamit sikernek, mit jelent számodra ez a szó?
A sikerességhez nekem az kellett, hogy ne akarjak sikeres lenni. Nem arra fókuszálok, hogy a siker miben nyilvánulhatna meg, hanem az útra, a feladatokra figyelek, mert az az igazán fontos, hogy minden esetben a lehető legjobban teljesítsek. Úgy gondolom, a sikeresség sok külsőséggel és plusz teherrel jár, amely valamiféle kirakattá változtathatja a művészi pályát. Az igazi siker számomra annak megélése, hogy a tehetségemet a lehető legteljesebben ki tudom bontakoztatni. Elképzelem, zeneileg hova akarok eljutni, mit keresek, és ha ezt elérem, például képes vagyok katarzist okozni egy koncerttel a közönségnek, az már siker. Ez alighanem egész más felfogás, mint azok a külsőségek, amelyekre az ember elsőre gondolni szokott a siker szó hallatán. Nekem a belső sikerek sokkal fontosabbak, és érdekes módon, ha ezeket elérem, az kifelé is sokkal többet mutat, hozza magával a többit.
PRAE.HU: Szabadúszóként gyakorlatilag nap mint nap más zenekarral dolgozol: eltérő iskolából érkező, eltérő mentalitású, eltérő nemzetiségű zenészekkel. Hogyan lehet ehhez alkalmazkodni, hogy a világ bármely végén akármelyik együttest sikerre tudd vinni, akivel éppen találkozol?
Számomra részben ez teszi annyira izgalmassá a szakmámat. Képesnek kell lenni például egy hullámhosszra kerülni más emberekkel, hogy pontosan arra tudjak reagálni, akikkel éppen találkozom vagy ami éppen történik. Rá kell hangolódni a muzsikusokra, és ez utat nyit ahhoz is, hogy a zenei elképzeléseimről meg tudjam győzni őket. A tapasztalat is kulcsfontosságú: ha tényleg nap mint nap dolgozom együttesekkel, egyre gyorsabban fel tudom mérni, az adott zenekar milyen szinten áll, mire kell az esetükben különösen odafigyelni, a muzsikusok milyen hangulatban vannak aznap, vagy hogyan szeretnek próbálni. Emellett valamennyire előre is fel lehet készülni, jobb esetben olyan kollégákkal beszélek az adott zenekarról, akik már vezényelték őket, illetve legalább felvételeket meghallgatok tőlük. Mindezeken túl pedig a szívünkre, a pillanat spontaneitására kell hagyatkozni. A karmesterek fejében minden pillanatban döntések zajlanak, a receptoraik állandóan veszik a különféle jelzéseket, és bizony lesz, ami csak abban a percben fog eldőlni, lehetetlen előre meghatározni. Így is léteznek zenekarok, akikkel elsőre otthonosan érezzük magunkat egymás társaságában, és akadnak olyanok is, akikkel három próba után sem tökéletes a dolog, holott maga a koncert közönségsikert arat. Ezzel együtt kell tudni élni, és amennyire lehet, előnyt kovácsolni a hibákból. Ha az ember nyitottan, szeretettel és elfogadással viszonyul mind a zenéhez, mind a muzsikusokhoz, az működni szokott, megteremti a közös alaphangot.
Portréfotó: Johanna Link
Comments are closed.