Halász Glória

PRAE.HU: Hogyan született az elhatározás, hogy dokumentumfilmes pályára lépj?

Nem tartom magam kizárólag dokumentumfilmesnek. A filmezés számos ágával foglalkozom – ám az valóban igaz, hogy az elmúlt években nagyobb számú, moziba járó vagy televíziót néző közönség főleg az egészestés dokumentumfilmjeimmel találkozhatott. Az ELTE bölcsészkarán jártam kommunikáció, illetve filmelmélet és filmtörténet szakra, utóbbi képzés keretében vettem részt egy dokumentumfilm-készítés szemináriumon. Ekkor estem szerelembe ezzel a műfajjal. Hivatalosan is innen datálható a dokumentumfilmes pályám, egy szemináriumi vizsgafilmből készült később az első egészestés munkám. A legelső pillanattól azt szerettem ebben a műfajban, hogy lehetőséget ad emberekkel foglalkozni, belelátni életekbe, sorsokba. Nagyon megtisztelő és inspiráló az a bizalmi helyzet, ami a filmkészítés folyamata alatt alakul ki köztem és a film szereplői között. A dokumentumfilmezés kreatív oldala is lenyűgöz, ahogyan akár rendezőként, a forgatások közben, akár utólag, a vágóasztalon is lehetséges a valóságból elcsípett elemekkel bűvészkedve megszerkeszteni egy kerek történetet.

PRAE.HU: Elképzelhető, hogy van olyan pont, amikor nehézséget jelent abbahagyni a munkát? Hiszen a valóság folyamatosan történik, folyamatosan írja magát, s ahogy mondod, akár még a forgatások után is adódik mód egy-egy új információ beépítésére. Mikor van vége egy film elkészítésének?

Mondhatjuk, hogy az igazi vége a picture lock (így nevezik, amikor véget ér a vágás folyamata – a szerk.), vagy legkésőbb a premier. (nevet) Ámbár az én munkamódszeremben – még ha dokumentumfilmezésről van is szó – a forgatás során központi szerepet kap egy előre elkészített vázlat, bizonyos értelemben vett forgatókönyv. Ebben már a munkafolyamat elején rögzítjük azt, hogy milyen történeti ív mentén szeretnénk haladni, hiszen rendszerint a lehetőségeink, forgatási napjaink limitáltak, ez pedig segít tartani az előre meghatározott célt. Ezzel együtt, ahogyan említetted, valóban előfordul, hogy az élet beleír a történetbe, olyankor pedig érdemes alkalmazkodni. Ráadásul mindenki eljut egyfajta alkotói válságba a vágás során, amikor felmerülnek olyan aggasztó kérdések, mint hogy kit fog ez egyáltalán érdekelni, lesz-e bármilyen hatással, amit csinálunk? Azután persze az élet rendszerint azt igazolja, hogy érdekli az embereket, van értelme a munkának, de ezen a ponton mindig újra és újra át kell esni.

PRAE.HU: A Mi ez a cirkusz? című filmednek az „utóhatásai” most is érvényesülnek az életedben, nemrég Németországban dolgoztál egy újcirkuszi társulattal közös projekten. A Rupa butikját Indiában forgattad, számos díjat nyertél vele a világ különböző pontjain. Hogyan éled meg a filmjeid nemzetközi fogadtatását?

Életem első külföldi fesztiváldíját öt évvel ezelőtt a Dr. Lalával hoztuk el: egy horvátországi filmfesztiválon kaptuk meg a fődíjat (Opuzen Film Festival – a szerk.). Ez meghatározó pillanat volt számomra, hiszen először mutattam meg egy filmemet nemzetközi közönségnek. Az a fogadtatás, ami a vetítés után várt ránk, csodálatos élmény volt. A film műfaja, még ha beszélnek is benne valamilyen nyelven, úgy tűnik, hogy teljesen univerzális, hiszen azok az emóciók, érzelmek, amelyeket közvetíteni szeretnék, nyelvi korlátoktól függetlenül is érvényesülni tudnak. A Rupa butikja esetében is tapasztaltam, hogy a világon bárhol működik a film – a nézők meghatódtak, sírtak, egyértelmű, erős hatást váltott ki belőlük. (A prae.hu művészeti portál kritikája a filmről, és interjúnk róla a rendezővel.) Palo Altóban a Stanford Egyetemen láttam én magam is először nagyvásznon a filmet. Ott igazán érezni lehetett, ahogy megfagy a levegő, és érzelmileg bevonódnak a nézők. Ezután a fődíj teljesen váratlanul ért, és még inkább megerősített abban, hogy a filmkészítésben nincsenek határok (a United Nations Association Film Festival Nagydíja). Már nem is a magyar és az angol nyelv határain egyensúlyozunk. Hiszen a Rupa butikja egy magyar rendező, egy magyar csapat által készített film, amelyben hindi nyelven beszélnek az Indiában élő, savtámadásból felépült, erős nők, akiknek a története aztán Amerikában hat a közönségre.

PRAE.HU: A történetben rejlő katarzis és a képi kommunikáció eszerint nemzetektől függetlenül működik és hat?

Igen, ezek a példák is mutatják, hogy mennyire.

PRAE.HU: Hogyan látod, mi a legfontosabb a dokumentumfilmes szakmában ahhoz, hogy valaki maradandót és értékeset tudjon alkotni?

A kíváncsiság. Biztos vagyok benne, hogy ennél semmi sem fontosabb. Szükséges valamiféle érzékenység vagy empátia is, hogy bele tudj helyezkedni egy másik ember világába, életébe annak érdekében, hogy egy egyedi nézőpontból meg tudd mutatni azt. Ehhez nyilván jól kell ismerni az illetőt és a történetét. Legalább ennyire fontos komponens még a kreativitás és a kitartás is, hogy a felmerülő nehézségek ellenére is legyen hited és erőd végig vinni egy projektet.

PRAE.HU: Fontos neked a munka szempontjából a hely, ahol élsz? Inspirál ez a környezet, vagy afféle világpolgárként a téged érdeklő emberi történeteket bárhol megtalálod?

Inkább az emberek és a történetek inspirálnak, semmint a konkrét földrajzi helyek, a munkáim egy része is nemzetközi. Több olyan sztori is jár a fejemben, amelyek nem feltétlenül köthetőek Magyarországhoz. Sok olyan hely van a világban, amely rengeteget jelent nekem, és ahol feltöltődhetek, akár csak mint utazó is. Később pedig – sosem lehet tudni – még film is születhet egy-egy útközben szerzett benyomásból.

PRAE.HU: Mennyiben nehezebb – nehezebb-e egyáltalán – külföldön, idegen nyelven alkotni? Vagy ezek inkább csak operatív nehézségek, a művészi gondolkodásban nincs jelentős különbség?

Azt hiszem, kódoltak belénk valamiféle kishitűséget ebben a kultúrában, amit nehéz levetkőzni. Látom a máshonnan érkező fiatalokat, amint a hazájukon kívül is „ide nekem az oroszlánt” lelkesedéssel vágnak bele a munkába. Éppen ősszel voltam a London Film Schoolban egy workshopon, ahová sokfelől érkeztek résztvevők Franciaországtól Dél-Afrikáig. Pontosan érezhető volt, hogy hiába van akár nagyobb teljesítmény a hátunk mögött, ebből a szempontból nekünk, magyaroknak kis hátrányunk van. Talán kevesebbre tartjuk magunkat annál, mint amire valójában képesek vagyunk. A mentalitást illetően egészen biztosan van még mit tanulnunk másoktól. Ezzel együtt némi naivitással abban is reménykedem, hogy ha valaki nagyon hisz valamiben, és hajlandó is sokat dolgozni érte, akkor abból előbb vagy utóbb nagyon jó projekt születhet.

PRAE.HU: Mi volt a legfontosabb, amit az egyetemi oktatás adott a számodra? Mit hoztál el a képzésből, amit a mai napig használsz?

Talán a nyitottságra való képességet emelném ki. Rengeteg impulzus ért bennünket abban az öt évben, amíg egyetemre jártunk. Sok kapu megnyílt, de megtanították nekünk azt is, hogy az a jó hozzáállás, ha magadnak keresed meg a megfelelő kulcsot, ami az adott kaput nyitja. Ezt a munkát mindenkinek magának kell elvégeznie.

A bölcsészkaron sok elméleti tudást szereztünk ugyan, mégis inkább a nagy találkozások, rácsodálkozások élnek bennem elevenen utólag, semmint a tananyag. Hálás vagyok a tanáraimnak azokért a nagyszerű eszközökért, amelyeket ők adtak a kezembe. Szabó Gábor, a gyakorlati oktatás vezetőtanára például rengeteg lehetőséget biztosított, hogy kipróbálhassuk magunkat, és az ipar működésébe is betekinthessünk. De ide tartozik az is, amikor az órákon megismertem a különböző műfajokat, amelyek aztán nagy hatást gyakoroltak rám.

PRAE.HU: Mit gondolsz, az egyetem mennyiben készített fel Téged a nemzetközi sikerekre, egy potenciális nemzetközi karrierre? Arra, hogy miként kell működni egy nemzetközi közegben úgy, hogy érvényesülni tudj?

Ez nagyon nehéz kérdés. Az én tapasztalataim a régi képzési rendszerből származnak (az ELTE az osztatlan egyetemi képzést követő BA/MA rendszerben megújította a filmes képzését is – a szerk.), erre tudok hagyatkozni. Nem rémlik, hogy lett volna módunk például filmes idegen nyelvet tanulni. Talán nem is kötelező jelleggel, de a lehetőséget érdemes volna biztosítani erre azoknak, akiknek van affinitása a nemzetközi filmszakma iránt. Azonban tény, hogy az egyetem tágítja azoknak a horizontját, akikben erre van képesség és szándék, minden mást a gyakorlati életben, magában az iparban, munka közben szed össze magának az ember.

PRAE.HU: Mit jelent a számodra a siker? Mit jelent a siker a dokumentumfilmezésben?

A sikernek, azt hiszem, több oldala van. Egyfelől siker az, ha életre hívunk egy olyan alkotást, amelyhez mások kapcsolódni tudnak. Csodálatos tapasztalat látni az embereket, amint az általad megalkotott film nézése közben teljesen bevonódnak az élménybe, a történetbe, a felvetett problémákba. Emellett számomra nagyon fontos az is, hogy amikor a film szereplői viszontlátják a róluk szóló történetet, úgy érezzék, az valóban hitelesen tükrözi őket, nekik is adott valamit. Elkerülhetetlenül van egy szerzői olvasata minden dokumentumfilmnek, mégis fontos, hogy a létrejött alkotás ne váljon öncélúvá. Erre azért is kell különösen figyelnünk ebben a szakmában, mert egy dokumentumfilm közvetlen hatással lehet sorsokra, emberi életekre. Éppen a Dr. Lala kapcsán történt meg, hogy a film elkészülte után a főszereplő élete, szakmai működése pozitív fordulatot vett. Ennél élesebben és világosabban semmi nem képes láttatni, milyen az, amikor egy művészeti alkotás hatással van a valóságra. Számomra a siker fontos ismérve az is, hogy megugorjam az önmagam által felállított mércét, igazából ez a legnehezebb, mert magammal szemben a legnagyobbak az elvárásaim. Dokumentumfilmesként egyszerre kell alázatos megfigyelőnek és kiérlelt látásmóddal bíró szerzőnek lennünk annak érdekében, hogy működő, átélhető, filmként élvezhető produktumot hozzunk létre a valóság töredékeiből. Szakmai díjat kapni ezen felül plusz visszaigazolást jelent, de ha arra a kérdésre kell őszintén felelnem, hogy mikor érzem magam rendezőként igazán sikeresnek, akkor a szerzőiség és a hitelesség egyensúlyának megtalálását nevezném meg.

PRAE.HU: Alkotóként fontosnak tartod figyelni a nemzetközi trendeket? Vagy jobb függetleníteni magunkat ezektől?

Igyekszem figyelni, hogy milyen filmek, dokumentumfilmek készülnek szerte a nagyvilágban, de kizárólag a kurrens trendek szempontjai mentén filmezni értelmetlen vállalkozás lenne. A fejem rendszerint tele van egyszerre több történettel is, amelyek szépen fokozatosan megtalálják a maguk formáját a megvalósulás során.

PRAE.HU: Te pedig ehhez akarsz hű lenni…

Így van. Nekem az a legfontosabb, hogy hű maradjak magamhoz, illetve ahhoz, amiről a film szól.

PRAE.HU: Van olyan személy akár a szakmán belül, akár azon kívül, aki hat rád, inspirál, akire alkotóként odafigyelsz?

Nehéz kérdés ez, mert Fellinitől Tim Burtonön át Paolo Sorrentinoig és Wes Andersonig rengeteg rendező van, akit nagyon szeretek. A valóság és mese viszonya engem is éppúgy foglalkoztat, ahogyan ezeket az alkotókat, az általuk kreált világok, az ő látásmódjuk sokkal közelebb áll hozzám, mint a nagyon szikár, naturalista megközelítésmód. A konkrét alkotókon, személyeken túl számomra egyébként az utazás a leginkább inspiráló. Az ismeretlen, idegen helyek bejárása, eltérő kultúrák megismerése már önmagában kiapadhatatlan inspirációforrás. Emellett más műfajok, művészeti ágak is erőteljesen hatnak rám, például a zene, a táncművészet vagy a cirkusz.

PRAE.HU: Visszautalnék arra, milyen fontos számodra egy meseszerűen megkreált, a puszta valóságtól elemelt, ám nagyon hiteles, láttató és őszinte világ teremtése. Nekem úgy tűnik, valóságos alkotói védjegyeddé váltak a dokumentumfilmjeidben elhelyezett hosszabb-rövidebb átesztétizált, a film belső világától is elemelt epizódok, amelyek egy egészen más, új nézőpontot kínálnak fel a film többi részéhez, vagy az uralkodó narratívához képest.

A valóságból kiragadott történet játékfilmszerű elbeszélése mára meghatározó ágává, jellegzetes fogalmazásmódjává vált a dokumentumfilmezésnek, nekem pedig különösen közel áll a szívemhez.Már a Dr. Lalában is voltak rövid kis pantomimes, bohócjátékos szekvenciák. A Mi ez a cirkusz?-ban pedig ezek a részek különösen fontos szerepet játszottak, mivel annak a filmnek a legnagyobb kihívása az volt, miként tudjuk az artisták belső világát érzékletesen megjeleníteni – túl a hétköznapokon és az önvallomásokon. A legutóbbi filmem, a nemsokára bemutatásra kerülő Alla Zingara a 100 Tagú Cigányzenekarról szól, ebben is lesznek hasonlóan elemelt, zenés betétek. Ezek valahogy mindig magából az alaphelyzetből és az anyagból kívánkoznak ki.

PRAE.HU: Hogyan látod itthon a dokumentumfilm helyzetét? Elegendő figyelmet kap a műfaj? Érdekli az embereket a kortárs doku?

Úgy látom, hogy egyre nagyobb teret és felületet nyer itthon a dokumentumfilm, mind több és több nemzetközi siker hívja fel rá a figyelmet, egyre több a női alkotó is – ez mind pozitív tendencia. Talán a mozikban is többen kíváncsiak ezekre az alkotásokra, mint korábban – már önmagában óriási sikert jelent, hogy a Mi ez a cirkusz? és a klasszikus balettet tanuló fiúkról szóló Három tánc is moziforgalmazásba került. Egyre több a tematikus fesztivál is, amelyek felületet biztosítanak ennek a műfajnak, és közelebb hozzák a dokumentumfilmeket a maguk közönségéhez.

PRAE.HU: És hogyan látod most magad, mik a tervek, kilátások?

Hamarosan bemutatjuk a másfél éve készülő Alla Zingara című filmet, amely remélhetőleg hazai és nemzetközi fesztiválokon is látható lesz majd a következő hónapokban. Eközben többek között dolgozom egy neves kortárs koreográfusról szóló amerikai-magyar filmen, a Budapesti Fesztiválzenekarral és a müncheni Circus Kronéval, ahol Vági Bence, a Mi ez a cirkusz?-ban is bemutatott Recirquel újcirkuszi társulat alapítója és művészeti vezetője rendezett egy gyönyörű előadást. Ami pedig a távolabbi kilátásokat illeti, fejlesztünk egy játékfilmet, ami tematikájában és lelkületében kapcsolódni fog a korábbi munkáimhoz, és izgatottan várjuk, hogy ezzel a tervvel kapcsolatban mit hoz majd a jövő.