Bucsi Réka

PRAE.HU: Korábbi filmjeid miatt Dánia, Amerika és Magyarország között ingáztál, most viszont itthon vagy. Min dolgozol jelenleg?

Nemsokára befejezek egy 15 másodperces animációs hommage-t, amit az amerikai Adult Swim csatornának készítek a Rick és Morty sorozathoz, melynek hamarosan indul a negyedik évada. Mostanában inkább megbízásokon, nem pedig saját projekteken dolgozom.

PRAE.HU: Miért pont az animációs film? Miért vonz téged ez a filmtípus?

Még a gimnázium végén döntöttem el, hogy felvételizek a MOME-ra [a budapesti Moholy-Nagy Művészeti Egyetem – a szerk.], az animációs szakra, mert sokat rajzoltam, és mindig is imádtam a filmeket. Ennek a kettőnek a kombinációjából jött az animáció. Jobban vonzott a mozi, mint a képregénykészítés vagy a pusztán a rajzolás. Az animáció sokrétű kifejezési forma, rengeteg kísérletezésre ad lehetőséget. Az is vonzott ebben a műfajban, hogy mennyire bonyolult elsajátítani a technikáit, és hogy mennyire sokféle dolgot lehet művelni az animáción belül.

PRAE.HU: Egy kívülálló számára úgy tűnik, bizonyos szempontból (például nem kell a helyszínekkel, díszletekkel foglalkozni) könnyebb animációs filmet készíteni, mint élőszereplőst. Te hogyan látod ezt?

Nehezen tudom összehasonlítani a kettőt, mert nem csináltam élőszereplős filmet. Az animációs film magányosabb, introvertáltabb alkotói folyamat eredményeként jön létre. Az én agyamban az élőszereplős film inkább csapatmunka, több embertől függ, hogy elkészülhet-e. Én is csapattal dolgozom nagyobb filmek esetében, de nálam minden kőbe van már vésve, amikor bevonok más embereket a folyamatba, így kicsit más a munkaviszony. Én storyboardokból [képes forgatókönyv, leegyszerűsítve a cselekmény jeleneteinek képregényszerű megvalósítása – a szerk.] és rajzokból, nem pedig kifejezetten emberi karakterekből indulok ki. Mindig is a mágikus realizmus vonzott, így, ha élőszereplős filmet készítenék, akkor is elemelném a történetet a valóságtól.

Nagy kihívás úgy animálni egy tárgyat a fiktív térben, hogy az „hihető” legyen. Tanulmányozni kell a mozgást, elemezni kell a mozdulatokat. Például, ha leesik egy levél a fáról, meg kell figyelni, hogy annak milyen a dinamikája. Talán ebből a szempontból nagyobb kihívás animációs filmet készíteni, mint élőszereplőst. Nincsenek élő szereplőim vagy valódi helyszíneim, amelyekre támaszkodhatom, mindent nekem kell megteremtenem a semmiből. Egy animáció esetében nekünk kell kitalálni minden egyes apró mozzanatot.

PRAE.HU: Említetted a MOME animációs képzését. Mennyiben segítette ez az intézmény a nemzetközi karriered beindulását?

Sok lehetőséget kaptunk arra, hogy külföldi fesztiválokra utazhassunk kvázi osztálykirándulások gyanánt, vagy nemzetközi workshopokon vehessünk részt. Mehettünk Dániába, Németországba, Franciaországba. Én egy posztgraduális workshopon vettem részt a diplomám megszerzése után. Az említett országok egyetemei és a MOME összeválogattak egy 20 fős csapatot a hallgatókból, és 8 héten keresztül mind a 4 egyetemen eltöltöttünk 2-2 hetet. Dániában ismerkedtem meg azzal a közösséggel, amelyben a Love-ot is készítettem. Ez volt az első profi produkcióm, amelyben francia pénz is volt. Magyarországon a Boddah, francia részről a Passion Pictures [http://www.passion-pictures.com/] állt a film mögé. Aztán, ahogy különböző rezidens programokban és fesztiválokon vettem részt, lassan megismerkedtem a nemzetközi szakmával. Ha az ember sokat utazik a filmjével, akkor óhatatlanul is kiépülnek azok a kapcsolatok, amelyek rezonálnak a munkájával, elképzeléseivel.

PRAE.HU: Tehát fontosnak tartod az iskolát a szakmai előrejutásodban.

Igen, mindenképpen. A MOME elég jó abban is, hogy figyeli, mik a nemzetközi trendek és vannak kapcsolatai külföldi egyetemekkel. Ilyen módon jól tudják bővíteni a különböző módszereket, kurzustípusokat. Ennek pontosan így kell, vagy így kellene működnie a többi intézményben is.

PRAE.HU: Említetted, hogy megfordultál külföldi egyetemeken is. Milyen különbségeket fedeztél fel a te iskolád és a külföldi intézmények között?

Tanítottam a kaliforniai művészeti egyetemen három hetet (Bucsi Réka 2018-ban vendégelőadó volt a California Institute of the Arts (CalArts) neves intézményében, de például a New York-i School of Visual Arts (SVA) hallgatói számára is tartott már workshopot – a szerk.). Nem lehet összehasonlítani egy magyar és egy amerikai egyetemet, hiszen az utóbbiban sokkal több a pénz és modernebb a felszerelés. A diákok hozzáállása viszont itthon és külföldön is nagyon hasonló, a tehetség és a tettvágy az amerikai és a magyar hallgatókban is megvan.

Különbség az is, hogy például Párizsban inkább technikai jellegű az animációs képzés, így az ottani hallgatók bármelyik animációs stúdióban el tudnak helyezkedni. A MOME-n inkább az élőszereplős magyar filmművészetben általában jellemző szerzőiség szellemében folyik az oktatás, nem fektetnek annyira nagy hangsúlyt a technikai kérdésekre. „Bármi lehetsz a szakmán belül” – ez a jelszó, de a képzés mégis alapvetően arra koncentrál, hogy szerzők, rendezők lépjenek ki az egyetemről. A diploma után persze csak rajtad múlik, hogy mit hozol ki ebből az egészből.

Azt sosem tudom megérteni, ha valaki a képzésére panaszkodik, mert ha nagyon akarod, akkor önmagadat is tudod képezni. Az egyetem, úgy gondolom, inkább abból a szempontból fontos, hogy összehoz szakmabeliekkel, és sok, a jövőben fontos kapcsolat alakulhat ki az évfolyamtársakkal is.

PRAE.HU: Volt-e, van-e „mestered”?          

Az egyetemről elsőre mindenképpen Richly Zsoltot (animációs filmrendező és grafikus, a Pannónia Filmstúdió egyik lelke volt nyugdíjba vonulásáig, a MOME Címzetes Egyetemi Tanára – a szerk.) említeném, aki a diplomamunkám konzulense volt. Vele sokszor konzultáltam, és olyan dolgokat emelt ki a vázlataimból, amiket nem láttam elsőre, tehát elindított a helyes úton. Rajta kívül Czakó Juditot (többszörös Arany Olló díjas vágó – a szerk.) emelném ki, aki vágást tanított az egyetemen. Sokat tanultam tőle filmritmusról, plánozásról.

PRAE.HU: A mestereiden kívül vannak-e hazai vagy külföldi művészek, akik inspiráltak téged?

Napszaktól függ, hogy éppen ki vagy mi inspirál. (nevet)

PRAE.HU: Akkor ebben a napszakban kit tudnál megnevezni?

Leginkább élőszereplős filmeket készítő rendezők jutnak most eszembe: Kubrick, Lynch és Tarkovszkij. Rajtuk kívül nagyon inspirálnak a kortársaim is, legyen szó külföldi vagy itthoni barátaimról, kollégáimról. Az ő sikereik engem is visznek előre, figyelem, hogy mások hogyan tudnak érvényesülni, és ha nehezebb időszakomat élem, energiával töltenek fel a pozitív példák.

PRAE.HU: Hogyan választasz témát: előbb jön az ötlet, vagy előtte „szétnézel” a hazai és nemzetközi piacon?

Az ember nem úgy csinál filmet, hogy „én most fesztiválozni szeretnék”. Minden fesztivál más, sőt minden év különböző: lehetséges, hogy éppen nem illeszkedik a filmed az aktuális felhozatalba. Ezt nem lehet előre tudni. A rövidfilmek esetében a fesztiválok a legfontosabbak, mert sajnos általában ezek nem kerülnek moziforgalmazásba. Nekem is ez volt a legfontosabb, hogy fesztiválokon és ilyen módon moziban láthassák a filmjeimet.

Ha online látható a filmem, az annyira nem motivál. Ott áll néhány nézettséget vagy értékeléseket mutató szám a videó alatt, és ennyi. Számomra ez túl absztrakt. Ha élőben kapok reakciót, akár pozitívat, akár negatívat, az sokkal hasznosabb. A legjobb élmény, amit egy alkotó kívánhat magának, hogy láthassa a közönsége reakcióit. Én nem magamnak csinálom a filmet, hanem a közönségnek.

PRAE.HU: Szerinted mik a meghatározó fordulópontok a művészi pályafutásod során?

Ami most hirtelen eszembe jut, az a már említett dániai utazás: kimentem külföldre az egyetem jóvoltából, és elindult egy folyamat. Eldöntöttem, hogy összeszedek némi pénzt, kihasználom a lehetőségeket, és emberekkel ismerkedem. Fontos volt, hogy rögtön az egyetem után csináljak filmet, ne várjak ezzel sokat a diploma után. Tudtam, hogy ha nem vágok bele egy szerzői filmbe, akkor ki fog csúszni a kezeim közül a lehetőség. Mivel a diplomafilmem (a Symphony no. 42. – a szerk.) elég jó kört futott, nem volt kérdés, hogy új filmbe kell kezdenem.

PRAE.HU: A Symphony no. 42-val Oscar-közelbe kerültél. Mesélj erről! Tervezel még közelebb jutni a díjhoz?

Az Oscar-jelöltek várólistájára jutás nem volt tudatos célom, kifejezetten váratlanul ért a híre. A filmem bejutott egy olyan fesztiválra (a Melbourne-i Nemzetközi Filmfesztiválra), ami Oscar-kvalifikáló rendezvénynek számít. (Jelenleg összesen 79 BAFTA és/vagy Oscar-kvalifikáló fesztivál van a világon – a  szerk.) Ezen elnyertem a legjobb animációs rövidfilmnek járó díjat, és ekkortól már lehetett nevezni az Oscarra. Nem is nagyon voltam tisztában a folyamattal, felületes ismereteim voltak az egészről. Emlékszem, éppen a városban söröztem a barátaimmal. Egyikük, Szimler Bálint elment sörért, és amikor visszajött, mutatta a telefonját. Üzenetet kapott Osváth Gábortól, aki a jelenlegi magyar producerem, hogy „Bucsi Réka fent van a shortlisten”.

PRAE.HU: És hogyan jött össze a Love és A vörös teknős, Michael Dudok de Wit Oscar-jelölt animációs filmje?

Mivel a Mozinet, A vörös teknős forgalmazója már a Symphony no. 42-t is összerakta a 2014-es Frankkel, így felmerült a Love és de Wit filmjének párosítása is. Ez szuper dolog volt, mert sajnos viszonylag ritka eset, hogy rövidfilm moziforgalmazásba kerül. (A Love volt a mozikban A vörös teknős kísérőfilmje – a szerk.)

PRAE.HU: Melyik filmedet tartod a legsikeresebbnek?

A legújabbat, a Solar Walkot, szerintem ez a legkiforrottabb. Ha visszajelzésekben, számokban és fesztiválszereplésekben gondolkodunk, akkor a Symphony no. 42. volt a legsikeresebb filmem. Azt is tudom, miért: vicces, gyors, könnyebben emészthető, mint a későbbiek. Nekem az jelenti amúgy elsősorban a sikert, ha én elégedett vagyok azzal, amit csináltam. Amennyiben ez megvan, akkor utána az a fontos, hogy a film rezonáljon a közönséggel. Nem az vezérel, hogy bekerüljek az Oscar-jelöltek közé. Szakmai szempontból szerintem az Oscarnak amúgy sincs olyan nagy jelentősége. Nyilván sok kaput megnyit, ha megnyeri a filmed a díjat, de az Oscar szerintem nem reprezentálja az év legjobb filmjeit. Ennél sokkal fontosabb, hogy a filmjeim hassanak a nézőkre.

PRAE.HU: Szerinted más kultúrájú emberekre is hat, amit csinálsz? Egyáltalán mit jelent az, hogy „hatni”?

Olyan filmeket csináltam eddig, amelyekben nem voltak dialógusok, nem voltak nyelvi akadályok, ez már meghatározza, hogy mennyire tág közönségre tudok velük hatni. Ha végignézem a filmemet egy moziban, látom, hogyan csapódnak le a látottak a nézőkben, még akkor is, ha nem váltanak ki belőlük szélsőséges érzéseket. Vicces filmeknél egyszerűbb a helyzet, mert vagy nevetnek rajtuk, vagy nem. Az én filmjeimben is van humor, de azért nem vígjátékokról van szó. Mégis érzi az ember, hogy a közönséggel rezonál-e a film, vagy sem. Főleg, ha meg is keresnek a vetítés után kérdésekkel, észrevételekkel.

PRAE.HU: Fontos-e neked, hogy melyik országban élsz és érsz el sikereket?

Nem Magyarországon születtem, hanem Németországban, majd Ausztriában éltem 8 éves koromig, és ezután költözött a család vissza Budapestre. Tehát nincs meg bennem ez a nagyon nemzeti érzés, hogy nekem mindenképpen a magyar filmiparban kellene alkotnom. Nem az a célom, hogy ne Magyarországon alkossak, örülök, ha itt dolgozhatok. De ha itthon nem kapok támogatást, vagy nem megfelelők számomra a körülmények, akkor oda megyek, ahol több lehetőségem adódik. A Love esetében is ez volt a helyzet, nem tudtam kizárólag magyar produkcióként megvalósítani. Illetve a dán kisváros, ahol dolgoztam, óriási animációs közösségnek ad otthont. Úgy éreztem, hogy sokkal alkalmasabb az a nyugodt, csendes hely a munkára, mint az itthoni nagyvárosi közeg. Valamint fontos volt, hogy egy helyen, egy térben legyek azokkal, akikkel együtt dolgozom. Nagyon megnehezíti a helyzetet, ha Skype-on keresztül kell kommunikálni. Jelenleg Los Angelesben töltöttem több időt pont amiatt, hogy élőben is találkozzak azokkal, akikkel együttműködöm.

PRAE.HU: Szerinted milyen lehetőségei vannak egy animációs rendezőnek Magyarországon?

Bizonyos szempontból behatároltak a lehetőségeink. A Médiatanács Magyar Média Mecenatúra programja keretében a Macskássy Gyula-pályázaton lehet pályázni animációs rövidfilmtervvel. Gyakorlatilag ez az egy csatorna van, és ha nem jön össze a dolog, akkor nem is nagyon van más lehetőségünk (a Magyar Nemzeti Filmalapnál lehet még egészestés animációs filmtervvel is pályázni – a szerk.). Ez persze a szerzői filmes, művészi oldala a dolognak. Az animációs reklámfilmes szakmába nem látok bele.

PRAE.HU: A nemzetközi és magyar média megfelelő módon foglalkozik-e az animációval? Hiányolsz-e valamit ezen a téren?

Itthon általában nem főműsoridőben, hanem az éjjeli-hajnali órákban vetítik le azokat a filmeket, amiket a Médiatanács támogatott. Külföldön sokkal több olyan tévécsatorna van, ami animációs rövidfilmekre ad pénzt, vagy vetíti ezeket. Én például nemrég csináltam filmet az FX Networks, a Fox tévécsatornája megrendelésére. Ők gyártanak, majd a saját csatornáikon, online felületeiken be is mutatják a kész alkotásokat. Több ismerősöm is dolgozik nekik.

Az FX Networks sok esetben egyszerűen ad egy összeget egy-egy alkotónak, ami tulajdonképpen a gyártásra fordítható pénzt jelenti. Ebből azt csinálsz, amit csak akarsz. Tehát elég szabadon alkothat az ember. Annak amúgy sem sok értelmét látom, hogy a pénzosztó szerv beleszóljon abba, mit csinál a rendező. Mi alapján, ha soha nem dolgozott együtt a rendezővel, nem is ismeri sem őt, sem a koncepciót? Amennyiben a pénzosztó szerv és a rendező jó kapcsolatban vannak, akkor lehet így együtt dolgozni, de egyébként nem tartom szerencsésnek a dolgot.

Visszatérve a csatornákra: ott van még a német-francia ARTE is, ami előre megvásárol filmeket, gyárt és bemutatókat is tart. A francia-spanyol Canal Plus és a korábban említett Adult Swim is ugyanígy járnak el.

PRAE.HU: Szerinted melyik ország csinálja jól az animációs film marketingjét? És miért?

Igazából ez csak az egészestés animációs filmek esetében lehet kérdés. Rövidfilmeknél ez nem téma. Nekem nincsenek is tapasztalataim, mivel még nem csináltam nagyjátékfilmet. A rövidfilmnek pedig az a marketingje, amit alkotóként te magad hozzáadsz. Amikor még nem ismerik a neved, érdemes olyan online felületeken prezentálni a munkádat, ahol minél több emberhez eljuthat. Bár az online megosztások igazából akkor működnek, ha nagyon internet specifikus az, amit csinálsz, és így megosztják az emberek. Ilyenek az inkább vicces vagy politikai töltetű alkotások.

PRAE.HU: Nőként könnyebb vagy nehezebb érvényesülni ebben a szakmában?

Meglepő lehet, de azt kell mondjam, az Egyesült Államokban jobb a helyzet ezen a téren.

Úgy éreztem, hogy volt olyan Amerikában amikor azért kerestek meg, mert nő vagyok, ott sokkal fontosabb a „kvóta”, mint Európában. Ha valaki nőként csinál valami olyat, amit nők nem igazán csináltak addig, például animációs nagyjátékfilmet, az jó marketingfogás lehet. Vannak jól eladható tulajdonságai egy filmnek, az Egyesült Államokban például ilyen az, ha a rendező valamilyen etnikai csoporthoz tartozik, vagy nő. Ez egyrészt zavar, mert tudom, hogy a tengerentúlon a valamelyik szakmabeli részben azért ül le velem beszélni, mert nő vagyok. Másrészt viszont lehetőségként fogom fel, amivel érdemes élni, mert megnyithat kapukat, segíthet előrébb jutni.

Magyarországon nagyon más a helyzet, itt a szakmában a szó negatív értelmében kommunikálnak másképpen egy fiatal nővel, mint egy idősebb férfi rendezővel, függetlenül attól, hogy milyen sikereket ért el. Apró dolgokból érzi ezt az ember: hogyan szólítják meg, miket kérdeznek meg tőle, miket engednek meg maguknak vele szemben. Itthon, úgy érzem, ha férfi lennék, nem ott tartanék, ahol jelenleg tartok.

PRAE.HU: Vannak olyan célok, amiket szeretnél elérni? Nagyjátékfilmet tervezel?

Egy tízperces animációs rövidfilmet is nagyjából egy év összehozni, animációs nagyjátékfilmeken van, hogy hat évig dolgoznak. Már magam is közelítettem ehhez a filmtípushoz, a Solar Walk eredetije 47 perces volt, ebből készült a rövidített változat. Ennek már az előkészítési fázisa is máshogy zajlott, mint egy kisfilm esetében. Éppen ezért szeretnék belevágni újra egy hosszabb projektbe, hogy nagyjátékfilm lesz, vagy tévésorozat, azt még nem tudom, inkább ez utóbbi felé húzok. Még nagyon friss az ötlet, nem is szeretnék róla többet elárulni.

Gyártási szempontból a 47 perc megugrása után már nem lesz akkora kihívás. Nehezebb ügy a pénz összegyűjtésének kérdése, az animációs film drága mulatság. Itt jön az ellentmondás: bár a kvóta miatt Amerikában szükség van a nőkre, tapasztalatom szerint a pénzosztó szervek vagy emberek viszont kevésbé bíznak meg a női rendezőkben. Az Egyesült Államokban ráadásul privát pénzből megy minden. A Fox Searchlightnál például nem foglalkoznak elsőfilmes rendezőkkel, mivel túl sokat kéne költeni a marketingre a gyártási költségekhez képest. Amerikában a Sundance például jó belépő, mert ha ide bejut a filmed, utána már többen szóba állnak veled.

Tehát nemcsak nőként, de általában elsőfilmesként, kezdő rendezőként is nehéz az élet, és Európában is sokszor csak a nagyobb fesztiválok jelenthetik az ugródeszkát.

PRAE.HU: Tudsz mondani olyan fiatal tehetségeket, akikre érdemes odafigyelnünk?

Rengeteg ilyet ismerek külföldön és Magyarországon is, akikről hallani is a médiában. A magyar animációs rendezők fiatal nemzedéke nemzetközi szinten is elismert. A magyar médiában annyira nem beszélnek róluk, de ott vannak a nemzetközi porondon. Berlinben, Cannes-ban és sok más fesztiválon és országban szerepelt a nevük: Kreif Zsuzsanna (Candide kalandjai), Turai Balázs (Róma bukása), Tóth Luca (Superbia) és Andrasev Nadja (A nyalintás nesze), Lovrity Anna Katalin (Vulkán Sziget), Vagy Farkas Júlia (Rengete) akik most hirtelen eszembe jutnak. Azért is említettem őket, mert hozzám hasonlóan mind MOME-sok voltak.