Sokszor nevezem intézménykritikának azt, amit csinálok, már egészen korai munkáimban is megjelenik egy bizonyos kritikus hozzáállás. Mindannyiunk érdeke ez a jóindulatú kritika, mert nemcsak a múzeum és az oktatás tekinthető intézménynek, hanem akár az interjú is lehet az intézményesítés produktuma. Ezeket a szerkezeti felépítéseket mindig érdemes megkérdőjelezni, mert csak így van lehetőségünk arra, hogy jobbá tegyük őket, fejlődjünk.
A művészeti oktatás, mint kulturális produkció számomra azért izgalmas, mert minden egyes intézmény, ahol tanultam, épp akkor lett alapítva, vagy váltott egy új modellre, amikor én is kezdtem, így tanúja vagy épp elszenvedője lehettem egy-egy változás beindulásának. Általános iskolában az olvasás-írás új metódusát próbálták ki rajtunk, amit három évig futtattak, ez a Pedagógiai Főiskola Gyakorló iskolájában volt 1980-ban, ahol a mi évfolyamunk másodikként „törte be” a vadonatúj iskola padjait. A tanulmányi struktúrákat az 1990-es évek elején kezdték szervezetileg is fejleszteni. Például a kaposvári Zichy Mihály Iparművészeti középiskola, ahova jártam, a munkásképző intézmény igazgatásából nőtt ki, kísérleti programként. Itt ugyancsak a mi évfolyamunk volt a második, rajtunk próbálták ki az új művészetpedagógia elgondolásait, az előző korszak hiányosságait kompenzálva. Nekünk mindez nagyon tetszett, de még így sem hagytuk magunkat irányítani, beleszóltunk saját oktatásunkba, rólunk is szólt a változás. Voltak véleményeink és koncepcióink, de ez természetes volt. Hasonlóképpen az Eszterházy Károly Tanárképző művészeti karán is a második kísérleti évfolyam volt a mi csoportunk, és legutóbb 2015-ben a Chicagói Művészeti Intézetben, egy ugyancsak új program második évében kezdtem a mester szakot, ami akkorra már egyértelműen az új módszerei miatt volt vonzó. Ezt a tendenciát akkor vettem észre, amikor tanítani kezdtem és tudatosult bennem, hogy a kísérleti érdeklődésem ezekben a próbaidőkben feltett kérdések és annak helyet adó atmoszférából ered. Az egyik észrevételem, hogy a horizontális metódusok iránt sokan érdeklődnek, de mégis hierarchiában gondolkodnak. Az egyik horizontális pedagógiai kísérletemet, a Wellesley Collective Residency programot a Wellesley College-ben indítottam egy munkatársammal. A leány főiskola egyik nevezetessége, hogy itt indult be az első önálló művészettörténet szak Amerikában, Alice Van Vechten Brownnak köszönhetően aki az elméleti és stúdió munkát laboratóriumként kezelte, amit később Wellesley metódusnak hívtak. Ez csak azért jöhetett létre, mert a főiskola egyik alappillére, a Diversity and Inclusion osztály partnerként kezeli a tanárokat és diákokat, pályázatokat fogad és támogatást ad olyan kezdeményezésekre, amelyek elősegítik az egyetemi társadalom egészséges és dinamikus fejlődésének a folyamatát. Na ez persze, centinként halad, nem tökéletes, de teret enged egy intézményen belüli diskurzusnak. Tehát számomra az intézményesített oktatás akkor izgalmas, ha formálható, demokratikus és a diákoknak is nagy szerepe van a vízióban.
Comments are closed.