Számomra kifejezetten hosszú folyamat volt, amíg a „sikert” egyáltalán magamnak definiáltam – mindössze háromnegyed éve. Előtte hajszoltam egy vágyálmot, a nemzetközileg sikeres képzőművész ideáját, bármit is jelentsen ez. Nyilván ennek vannak szimbólumai, például hogy fizetik a repülőjegyed, kijön a taxi eléd a repülőtérre és bevisz a hotelbe, azután este fogadás vár a múzeumban, és az igazgatóval állsz kint a színpadon, majd a te munkád szerepel a főfalon, és a végtelenségig sorolhatnám még. Mindez ugyanúgy igaz a fesztiválok, a könyvkiadás és a magazinok világára. Azt hittem, az a siker, ha szeretnek és mindez körbevesz. Fotóművészként megfordultam sok jelentős intézményben, megismerkedtem szakmailag fontos emberekkel, de ez sem volt elég. Mindig újabb és újabb eredményekre vágytam.
Körülbelül egy évvel ezelőtt Barabási Albert-Lászlóval folytatott hosszabb beszélgetésünk során szóba került A képlet című könyve, amelyben a siker definíciójáról ír. Éppen akkor olvastam, de még eléggé az elején jártam, és megosztottam vele a sikerrel kapcsolatos dilemmáimat. Ekkor világított rá, hogy talán nem is egy reális álmot választottam magamnak. Azt mondta, ha elolvasom a könyvét, belátom majd, hogy statisztikailag szinte esélytelen a legnagyobb ideálokat (MOMA, Tate) elérni innen, Magyarországról. Felvetette azt is, mi van akkor, ha nem is jó a cél, amit kitűztem magam elé. Rákérdezett, nekem mit jelent a siker, és a beszélgetést követően ezt alaposan átgondoltam. Azóta egyértelműen meg tudom fogalmazni a választ: ha azt csinálhatom, amit szeretek. Amikor nem külső körülmények irányítanak, hanem – a realitás talaján megmaradva – olyan munkákat készíthetek, amilyeneket én akarok. Rendelkezésemre áll ehhez a megfelelő tér, idő, az anyagi lehetőségek. Nyilván ez a szabadság kompromisszumokkal is jár, de számomra ez a siker definíciója.
Comments are closed.