Meghatározó élmény volt még az első dobtanárom, Pusztai Ferenc, aki hetvennyolc éves volt, amikor elvállalt, később egyébként még találkoztam vele százéves korában. Olyan sztorijai voltak, hogy negyvenkét fokos lázban a MÁV Szimfonikusokkal verte a cintányért és hasonlók. Emellett még ott van a nagypapám, aki hadifogságban volt, amit konkrétan a zene segítségével élt túl. Volt nála egy szájharmonika, zenélt az őröknek, azok adtak neki cigit, amit ő meg elcserélt a rabokkal kenyérre. Négy évet lehúzott így. Ezek az idős emberek nagyon jó példák voltak az életemben, és jól megágyaztak annak a hozzáállásnak, hogy az ember ne vesszen el a körülményekben, hogy mindenképpen keresztülvigye azt, amit akar, hogy meglegyenek a prioritásai, és tudatosítsa magában, hogy elsődlegesen a zenéért van ott, ahol van, és nem az számít, hogy milyen az öltöző és ehhez hasonlók. Bármit el tudok képzelni egy turnén, de soha nem lesznek sehol olyan rossz körülmények, mint amiben ők zenéltek, és ez sokat segít.
Comments are closed.