Amikor írok, az a legfontosabb szempont, hogy magamból váltsak ki hatást, vagyis elsősorban magamnak írok. Gondolkodhatnék azon, hogyan lehetnék hatással másokra, írhatnék tárcasorozatot a szegénységről heti rendszerességgel, mert annyi téma van, de mindez a hitelesség rovására menne. Ezt fontosabbnak tartom, minthogy beleálljak valamiféle véleményvezéri vagy influenszer-szerepbe, aki mindig megmondaná a tutit. Valakinek ez jól áll, de én erre alkalmatlan vagyok, a barátaim azonnal szólnának, hogy ez nem hiteles, hanem póz. Talán úgy mondanám, hogy nem a „hatásban” hiszek, hanem a beszélgetésekben, a kommunikációban – a kétirányú folyamatokban.
A kérdésed egyébként a legfontosabb problémára mutat rá: hogyan tudunk eljutni olyan emberekhez, akik egészen másképpen gondolkodnak a világról, mint mi. Ennek az intézményes platformjai lényegében megszűntek, ma már megünnepeljük, ha például két ellenkező oldalon álló politikus vagy művész leül egymással vitatkozni, beszélgetni, pedig ez lenne a természetes.
Én magának az irodalmi szövegnek sem úgy állok neki, hogy azzal bárkire is hatni akarnék, vagy meg akarnám győzni bármiről, legfeljebb arról, hogy a minket körülvevő világ – és benne mi magunk – milyen törékenyek és bonyolultak vagyunk. Az identitásom miatt különben ezeket a hatásokat a mindennapi életben is épp elégszer kiváltom az emberekből, és nekem épp elég ezekkel megbirkózni, még akkor is, ha sokkal több a pozitív tapasztalatom az emberekről, az elfogadási készségükről, mint ahogy ezt általában gondolnánk. Egyre inkább úgy érzem, hogy mások „érzékenyítését” az utcán, a mindennapokban lehet lefolytatni, a szépirodalmi szövegeimben ennek legalábbis nincs semmiféle helye.
Comments are closed.