Zurbó Dorottya

PRAE.HU: Mióta tudod, hogy filmeket, ezen belül is dokumentumfilmeket szeretnél készíteni?

Kifejezetten filmszerető családban nőttem fel, ennek folytán már egészen kicsi koromtól lelkesen nézek filmeket. Valahogy mindig olyan egyértelműnek, magától értetődőnek tűnt, hogy valamilyen módon filmekkel szeretnék foglalkozni. A gimnázium után a pécsi bölcsészkaron jártam filmelmélet és filmtörténet szakra, majd Budapesten, az ELTE-n végeztem a filmtudomány mesterképzést. A dokumentumfilmek felé ekkor, az egyetemi évek alatt fordultam. Az ELTE-n a képzés része volt a gyakorlati specializáció, a voltaképpeni első dokumentumfilmemet is ott készítettem. Később részt vettem egy dokumentumfilm-készítő workshopon a Duna Televíziónál, hét gyermekotthonban élő testvérről forgattam. Az a folyamat érlelte meg bennem a döntést, hogy dokumentumfilmes legyek, ahogyan a forgatás közben közel kerültem a gyerekekhez, és megszerettem őket. Belépni az emberek életébe és a valóságtöredékekből történetet formálni – ennek az ízét ekkor szerettem meg visszavonhatatlanul.

PRAE.HU: Az első komoly nemzetközi sikeredet a bhutáni történettel, A monostor gyermekeivel érted el. Dokumentumfilmesként inkább vándorló típusnak érzed magad, azaz szeretnéd járni a világot, új és egzotikus dolgokat felfedezni? Vagy fontos a számodra az alkotáshoz a közeg, amelyben élsz?

Nem hiszem, hogy létezne két ilyen élesen elkülöníthető típus. Az én hozzáállásom alapvetően a DocNomads képzés szellemiségéből fakad, ebbe a programba huszonnégyen érkeztünk a világ tizenkilenc országából. A képzés filozófiája pedig maga a vándorlás. A program három egyetem együttműködésében született, így az első szemesztert Lisszabonban, a másodikat Budapesten, a harmadikat Brüsszelben töltöttük, és felkészített rá bennünket, hogy akárhová menjünk, bármilyen kulturális közegbe kerüljünk is, mindig képesek legyünk kapcsolódni az emberekhez, megtalálni a történeteket. Hogy mindenhol az univerzálisat, az egyetemes emberi értékeket, sorsokat, helyzeteket keressük. Mindeközben az osztálytársaim is hatottak rám ebben a nagyon intenzív két évben. Rengeteget tanultunk egymástól, és abból, hogy ki hogyan látja a világot, miként áll a filmkészítéshez. Aktív nemzetközi alkotói kapcsolatokat alakítottunk ki egymással. Természetesen foglalkoztatnak az itthoni témák is, fontosnak tartom, hogy a hazai közönségről és közönségnek is készítsek filmeket, hiszen a dokumentumfilm célja, hogy a mi világunkról meséljen, az „itt és most”-ban tartson tükröt a társadalomnak. Ugyanakkor hiszek abban, hogy más kultúrákat is képesek lehetünk megérteni, velük együtt dolgozni. Korántsem csak a lokális történetek fontosak, valójában a világ messzi tájairól származó sztorik, emberi sorsok helyezik egy tágabb kontextusba a saját szociokulturális közegünket, ezek adnak lehetőséget arra, hogy egy külső nézőpontból tekintsünk a magunk helyzetére.

PRAE.HU: Ezek szerint jobban inspirálnak a téged körülvevő emberek, semmint maga a hely, ahol élsz? Hatnak rád az emberek, bárhol vagy a világban?

Nincsen ilyen preferenciám. Egyszerűen arról van szó, hogy az alkotótársaimmal kialakított nemzetközi hálózat kapukat nyitott nekem a világ számos pontja felé. Ezzel együtt itthon természetesen sokkal könnyebb alkotni, hiszen jobban érted a nyelvet, kultúrát, közeget.

PRAE.HU: A dokumentumfilm nyelve univerzális nyelv, amely mindenhol hasonlóképpen működik?

Mindenképpen. Amikor kibontok egy történetet, megtalálok egy dramaturgiát vagy stílust, mindig szem előtt tartom azt a szempontot, hogy az elkészült filmhez valamilyen módon a nemzetközi közönségnek is tudnia kell kapcsolódni. Fontos, hogy a történet univerzális üzenetet is hordozzon, amely mindenki számára érthető, függetlenül a filmben megjelenő konkrét politikai-kulturális kontextustól.

PRAE.HU: Mit értékelsz a szakmádban, illetve a saját pályádon megkérdőjelezhetetlen, egyértelmű sikernek? Mikor érezted először, hogy komoly sikert értél el?

A szakmai siker általában fesztiválszerepléseket, díjakat jelent. Ezek fontos visszaigazolások arra nézve, hogy a művészi koncepciódra rezonálnak más emberek is. Dokumentumfilmek esetében viszont nem mindig magától értetődő, hogy mi adja az igazi értékét. A jó témaválasztás? Egy emberi helyzet? A művészi megfogalmazás? Ezeknek az értékelése gyakran szubjektív, sőt gyakran politikai döntések állnak egy-egy film díjazásának hátterében. Sikerként értékeltem, ahogyan a Könnyű leckék elkészítése a főszereplőmre hatott. A Kafiával való kapcsolat elmélyülése nagyon fontos volt számomra, forgatás közben gyakran járt a fejemben, vajon miként fogadja majd a kész filmet, és azt, ahogyan a történetére a nézők reagálnak. Végül a sok pozitív visszajelzést, az általános nézői megrendülést tapasztalva Kafia egy idő után elkezdte önmagát a közönség szemén keresztül látni, és valósággal kinyílt a személyisége. Nagy öröm volt látnom, hogy egy film képes közvetlenül megváltoztatni valakinek az életét, mi több, akár terápiás hatása is lehet. Emellett azt is nagyon fontos volt megélnem, hogy az embereket foglalkoztatják a történeteim, a filmjeim ott dolgoznak tovább a fejekben.

Egy dokumentumfilm esetében pedig már az is óriási siker, ha kellően sokan látják. Ha képes magas nézőszámot elérni, sőt akár olyanokhoz is eljutni, akik általában nem fogyasztanak ilyen alkotásokat. A dokumentumfilmet is át kell pozícionálnunk a nézői szokások átalakulásával, és meg kell találnunk az új bemutatási közegét, hogy sikeresen eljusson az emberekhez.

PRAE.HU: Van olyan mestered, példaképed, akit meghatározónak tartasz?

Almási Tamástól, az osztályfőnökömtől rengeteg tanultam, s nem csupán a DocNomads két éve alatt, hanem később is, amikor én magam is tanítani kezdtem a programban. Minden művészeti pálya egy örök tanulási folyamat, én a tanításban is azt szeretem, hogy folyamatosan inspirál.

PRAE.HU: Mitől lesz valaki igazán jó dokumentumfilmes? Meghatározó, hogy ki milyen intézményi keretek között kapott képzést, vagy ennél fontosabb az intuíció?

Mindkettő fontos: intuíció nélkül egyáltalán nem megy, az egyetemi képzés pedig ad egy professzionális szemléletet, lehetőséget a kísérletezésre, a stílusok közötti mozgásra, a saját hangunk fokozatos kialakítására, amellett, hogy szisztematikus rálátást enged a filmkészítés mikéntjére és úgy általában a szakmára. A DocNomads program ezenkívül igazi kincset is adott nekem: alkotótársakat. Képzés nélkül ez az út valószínűleg sokkal nehezebb, ugyanakkor nem lehetetlen.

PRAE.HU: Hogyan áll a hazai széles közönség a dokumentumfilmmel? És mik a tapasztalataid külföldön?

Nyugat-Európában és Amerikában telt házas vetítéseken vettem részt, az emberek érdeklődnek a dokumentumfilm iránt, beszélnek róla, elmennek akár moziba is dokumentumfilmet nézni. A dokumentumfilmes kultúra sokkal fejlettebb, összefüggésben az eltérő támogatási rendszerrel. A kint készült filmek magasabb költségvetésből forognak, több jut a marketingre, sikeresebben jutnak el szélesebb közönséghez. Láttam nagyon sokféle, megszokottól eltérő kezdeményezést arra, hogy a dokumentumfilmesek utat találjanak a nézőkhöz. Az USA-ban például részt vettem a True/False Filmfesztiválon, amelyet Missouri állam Columbia városában rendeznek meg, ott minden évben ez a legnagyobb esemény a település életében. Meglepően sok, kifejezetten formabontó filmet is elhoztak a szervezők a programra, mégis minden vetítés telt házas volt. Elképesztő volt hallani az „átlag-amerikaiakat” dokumentumfilmekről eszmét cserélni az utcákon. Hasonlóan jó tapasztalatom volt Mexikóban, ahol az Ambulante nevű utazófesztiválra hívtak el minket, amelynek az a koncepciója, hogy a különböző megyeszékhelyeken nemcsak mozikban szerveznek vetítéseket, hanem plázákban, utcákon, szabadtéren is. Elviszik a filmeket az iskolákba és azokhoz a közösségekhez is, amelyeket érinthet a film témája. Minden olyan alternatív platformot és csatornát felkutatnak, amelyeken keresztül meg lehet közelíteni egy-egy film saját közönségét. Ez nagyon népszerű kezdeményezés Mexikóban, amiből úgy tűnik, néha elég egy-egy jó ötlet vagy szokatlan fogás ahhoz, hogy valamire rákapjanak az emberek.

PRAE.HU: Tehát a dokumentumfilm népszerűsítése nemcsak pénzkérdés? Gondolod, hogy a hazai közegből valamilyen módon hiányzik az erre irányuló akarat, kreatív törekvés?

Vannak próbálkozások itthon is. Az én filmemmel egy időben kijött jó pár film, gondolok itt az Egy nő fogságban-ra, a Kilenc hónap háború-ra és társaikra, amelyek szerepeltek nemzetközi fesztiválokon, a forgalmazóik pedig kreatív kampányokkal támogatták meg a bemutatásukat. A Könnyű leckéket az ELF Pictures forgalmazta, ők kifejezetten elkötelezettek a dokumentumfilmek iránt, küldetésüknek érzik, hogy felkarolják, mozivászonra juttassák őket, de akár társadalmi párbeszédet is generáljanak egy-egy téma körül, s annak ellenére állnak az ügy mellé, hogy ebből a műfajból fokozottan nehéz profitot csinálni. A monostor gyermekeit az alternatív, eseményalapú forgalmazási stratégiával dolgozó Soldivision forgalmazta itthon. Kísérletezések, próbálkozások tehát vannak, én bízom benne, hogy ez tendenciává válik – feltéve, ha születnek izgalmas filmek is hozzá.

PRAE.HU: Úgy látod, hogy fognak születni a közeljövőben izgalmas dokumentumfilmek? Mi a helyzet a fiatal pályakezdő rendezőkkel?

Abszolút! Az SZFE-n két képzés is folyik, a nemzetközi DocNomads mellett magyar dokumentumfilm-rendező mesterképzés is működik, én pedig úgy látom, hogy az onnan kikerülő fiataloknak egyértelműen az a célja, hogy olyan egész estés dokukat készítsenek, amelyek itthon és nemzetközi fesztiválokon is sikerrel szerepelhetnek.

PRAE.HU: Kezd kikerülni a televízió „fogságából” a műfaj?

Igen, mindenképpen. Az Inkubátor Programban (a Magyar Nemzeti Filmalap elsőfilmeseket támogató programja – a szerk.) jóformán minden évben bekerül egy dokumentumfilm a támogatottak közé, és már most több készülőben lévő filmről tudok, amelyik kifejezetten ígéretes.

PRAE.HU: Mit gondolsz, mi kellene ahhoz, hogy a magyar sajtó kellőképpen foglalkozzon ezzel a műfajjal?

Itthon még mindig lehet érezni elfogultságot a fikciós filmek iránt, ez tapasztalható a támogatási rendszerben is. A sajtómegjelenések szempontjából viszont sokkal inkább számít a film témája, mint a műfaja. Ha valamilyen nagyon aktuális, a hazai nyilvánosságot érdeklő, a mai magyar társadalom problémáira reflektáló témát dolgoz fel egy film, ez önmagában is képes intenzív közbeszédet generálni. A dokumentumfilmnél pedig ez a legfontosabb: a témaválasztás. Minden esetben olyan témát kell találnunk, amely az aktuális társadalmi problémán túl képes valami univerzálisat mondani, amitől többé válik egy híradóban elhangzó gyorshírnél. A Könnyű leckék kapcsán én nagyon elégedett voltam a sajtómegjelenés mennyiségével és milyenségével.

PRAE.HU: Mi a siker kulcsa a szakmádban itthon és külföldön? Meglátni valamit, amit más nem képes? Megtalálni az utcán heverő történetet, amely önmagában sikerre viszi a filmet? Vagy ismerni kell a megfelelő csatornákat, embereket, akik eljuttatnak a sikerhez?

Jó filmeket kell csinálni. Ez a legfontosabb. Képesnek kell lenni egy történetet úgy kibontani, hogy bárki tudjon hozzá kapcsolódni. Valószínűleg nem árt ismerni a nemzetközi trendeket is, hogy mely típusú filmek képesek nagy karriert befutni külföldön. Mindezeken túl a dokumentumfilmezésben a legfontosabb – és így a siker legfontosabb összetevője is – a kitartás. A film készítése során akár éveken át együtt élsz a történettel, annak minden nehézségével. A sok buktató ellenére is kitartani a legnehezebb.

PRAE.HU: Mi foglalkoztat most, mik a céljaid?

Az elmúlt egy évben nagyon sok fesztiválon jártam a két filmmel. Mivel lényegében egyszerre csináltam két projektet is, nagyon intenzív időszak van mögöttem, feltett szándékom volt most egy kicsit lazítani a tempón, és töltekezni. Emellett tanítok és doktorizom az SZFE-n, de már érlelem a következő témám, amit elkezdhetek fejleszteni.