Vizin Viktória

PRAE.HU: Fel tudnád idézni néhány fontos állomását annak az útnak, amely során külföldre költöztél?

Az 1990-es években még mindig nem volt egyszerű külföldre ösztöndíjat kapni. Magyar ösztöndíjjal mentem ki, és románnal folytattam. 1996-ban elindultam a kolozsvári Nicolae Bretan nemzetközi énekversenyen. Engedélyt sem kértem rá a szegedi főiskolán, csak beteget jelentettem, mert arra számítottam, hogy nem fogok díjat kapni, de legalább világot látok, és tapasztalatot szerzek a nemzetközi mezőnyről. A versenyt végül megnyertem, így el kellett árulnom, hol jártam abban a néhány napban.

A versenygyőzelem után megkaptam az első szerepemet. A próbák előtt nem sokkal derült ki, hogy a megbeszéltek ellenére nem is Dorabella szerepére akartak szerződtetni Mozart Così fan tutte című operájában, hanem Rosinát kell énekelnem A sevillai borbélyból. Öt órám maradt, hogy megtanuljam ezt a koloratúrákkal teli szerepet. Amikor megkezdődtek a próbák, példaként állítottak engem a többiek elé, mondván, hogy így kell jól felkészülni egy darabra. Ezt annak köszönhetem, hogy nyomás alatt tudok legjobban alkotni. A pánik olyan csatornákat nyit meg, olyan energiákat mozgósít bennem, mint semmi más.

A romániai tanulmányaim papíron négy évig tartottak, valójában csupán három hónapot töltöttem ott. Még A sevillai borbély próbái közben a kezembe nyomták a veronai Aréna és a budapesti Operaház közös szervezésű Falstaff versenyének prospektusát, ahol elindultam és megosztott 2. helyezést kaptam (első díjat nem adtak ki). Ezután Meg Page szerepét énekelhettem el a Teatro Lirico Arena di Verona színpadán.

Innentől már többlaki életmódot folytattam, két-három havonta változtattam a székhelyemet. Minden egyes verseny adott valamilyen lehetőséget arra, hogy utazzak, bővítsem a repertoáromat, és egyre több jó kritikát gyűjtsek. Elmentem meghallgatásokra, szerződtettek különféle szerepekre. Megtaláltam az első menedzseremet, aki elindította a karrieremet, és sokat segített abban, hogy tovább tudjak építkezni. Nemsokára pedig kijutottam Amerikába, ahol megházasodtam és jelenleg is élek a családommal.

PRAE.HU: Fontos neked a lakhelyválasztás?

Igen. Azt szoktam mondani, hogy olyan helyre kell költözni, ahol van nemzetközi repülőtér. Ha kapunk egy meghívást, bármikor fel kell tudnunk ugrani, és a lehető legegyszerűbb úton abban a városban teremni. Számomra emellett a multikulturális környezet is impulzusokat ad.

PRAE.HU: Amikor a világ nagy operaházainak színpadán énekelsz, gondolsz arra, hogy más és más kultúrájú emberekre kell hatással lenned?

Bárhova megyek, úgy gondolom, hogy én vagyok a vendég, akinek meg kell tanulnia az adott hely kultúráját. Huszonkét éve Amerikában élek, most már állampolgárként, de eleinte nemcsak szerepléskor, hanem a hétköznapok szintjén is oda kellett figyelnem, hogy mik az elvárások. Amikor Kínában léptem fel, az előadás előtt küldtek egy e-mailt arról, hogy bizonyos dolgokat nem szabad csinálni a színpadon, mert tiszteletlenségnek, bántónak hat az ottani közönség számára. Mindig magamat adom, akárhol énekelek, de ezekre a helyi jellegzetességekre tekintettel kell lenni.

PRAE.HU: Barokktól a kortárs operáig mindenféle szerepet énekelsz. Van kedvenced?

A két szélsőséget, vagyis a barokkot és a kortársat szeretem legjobban, és a francia romantikusokért is odavagyok. Händel őrült koloratúrás szerepeiben a mélységektől a magasságokig minden hangi adottságomat érvényesíthetem, a kortárs operák esetében pedig az alkotói folyamat részese lehetek. Mozartot vagy Beethovent nem tudom felhívni telefonon, hogy egy bizonyos frázist kicsit másképp oldjunk meg, mert úgy jobbnak érzem. Nem akarok irányítani, és nem hiszem azt, hogy ez nekem mint énekesnek jár, de az az összhang és egészséges diskurzus, ami Eötvös Péterrel vagy Zombola Péterrel létrejött, különlegesebbé teszi az interpretációmat.

Alapvetően mindig abba a szerepbe vagyok szerelmes, amelyikben éppen elmélyedek. Előhozom magamban azokat az élményeket, amelyek szükségesek az alakításhoz, ahhoz, hogy úgy álljak hozzá, mintha rólam szólna a történet. Ha egyet ki kellene emelnem, az Massenet Werther című operájából Charlotte. Ő a másik oldalamat mutatja be, azt a mélységet és nőiességet, ami a szexualitás helyett inkább a tisztasággal párosul, és az emberek nem látják meg bennem azonnal. Nemhiába játszottam tizenkét éven át Carment – a századik előadás után a magam döntéséből hagytam abba, hogy elkerüljem a beskatulyázást –, az is bennem van, de szerintem Carmen esetében is fontos azt a nőt megmutatni, aki a felszín alatt rejtőzik. A táncnak, az etnikumnak, a kinézetnek csupán szimbólumoknak kellene lenniük, Carmen egyszerűen attól Carmen, hogy szabad léleknek született. Charlotte is ösztönlény, de sokkal tisztább, letisztultabb és tanultabb. A két szerep együtt alkot kerek egészet.

PRAE.HU: Mit tekintesz sikernek?

A siker az, amikor át tudom élni és adni a történet esszenciáját. Amikor már nem gondolkodunk sem mozdulatokban, sem énektechnikában, semmiféle konkrét megnyilvánulásban: az emberek megfeledkeznek mindezekről, mert beszippantja őket a történet. Hiszek benne, hogy a történet átadásának ereje falakat képes áttörni. Náray Tamás írja, hogy aki a fényre, a csillogásra, a figyelemre és hasonló külsőségekre törekszik, az nem is igazi művész. A művészeknek az alkotást kell az előtérbe helyezniük, és amíg meg akarunk felelni a világnak, vagy félünk, hogy mit fognak szólni a kritikusok, ez nem valósulhat meg.

2012 márciusában a Müpában készültünk Vashegyi Györggyel a Hercules előadására, amelynek a legjelentősebb női szereplőjét, Dejaneirát énekeltem. A megfeleléskényszer fizikailag beteggé tett, olyan rosszul éreztem magam, hogy kérdésessé vált, végig tudom-e csinálni ezt a négyórás operát. Amikor felmentem a színpadra, elhatároztam, hogy megszabadulok a félelemtől. Nem gondolok a következő ária kihívásaira, hanem csakis a pillanatban élek, és azt teszem időtlenné. Ez az előadás mérföldkővé vált számomra, mert sikerült átlépnem egy másik időszámításba, és innentől kezdve nem voltak hasonló egészségügyi problémáim. Ráadásul nagyon pozitív kritikákat kaptam, pedig Magyarországon a kritikusok elég csípősen szoktak fogalmazni.

Az énekesek rengeteg sarkos véleménnyel és kategorizálással szembesülnek, főleg fiatalon. Engem például hol szopránnak mondtak, hol mezzónak, míg végül elegem lett a huzavonából, és elhatároztam, hogy azt fogom énekelni, ami jólesik. Aki viszont nem képes megkérdőjelezni, semlegesíteni magában ezeket a külső hatásokat, vagy nincs mellette valaki, aki erre biztatná, abban hatalmas törés keletkezhet.

PRAE.HU: Mennyire segíti a fiatal énekeseket az oktatás abban, hogy leküzdjék az ilyenfajta problémákat?

Amerikában két egyetemen is professzor vagyok, így talán nem meglepetés, hogy alapvetően támogatom a magas szintű énekképzést. Sajnos azonban azzal a hozzáállással is lehet találkozni, hogy mindegy, az adott fiatalból lesz-e majd énekes vagy sem, mert a tanár így is, úgy is megkapja a fizetését. Azok a tanárok tudják sikerre vinni a diákjaikat, akik megtapasztalták a színpadon a történet átélésének és megosztásának szenvedélyét, és tovább akarják adni ezt az élményt, illetve tudást a következő generációnak. Ilyen tanár nélkül könnyen elkallódik az ember.