PRAE.HU: Nemrég vehettél át Artisjus-díjat. Mit jelent számodra és a karriered szempontjából egy-egy ilyen elismerés?
A Gregorian Notes című, brácsára és orgonára komponált művemet díjazták. A darabot a 12. Szentbékkállai Nyár egyik koncertjére, a szervezők felkérésére írtam, és a feleségemmel, Kiss Alexandra Enikő brácsaművésszel közösen mutattuk be. Valószínűleg híre ment, mert az Artisjus-díjra zárt szakmai grémium választ ki olyan alkotásokat, amelyeknek az ősbemutatójára az előző naptári évben került sor. Azért is rendkívül megtisztelő a kitüntetés, mert eddig én vagyok az egyik legfiatalabb díjazott. Az előző években többek között Kurtág Györgynek és Eötvös Péternek ítélték oda az elismerést, így többszörösen meglepődtem a kuratórium döntésén. Amikor hírt kaptam róla, vissza is kérdeztem, hogy biztos?
Fiatalon az embernek ezek az elismerések nagyon fontosak. Egyfelől visszajelzést kapunk arról, hogy az alkotásunkat a szakma hová helyezi el, hogy talán jó úton haladunk. Véleményem szerint egyébként az alkotóművészetet még az előadóművészetnél is nehezebb megítélni, mivel sokkal több a szubjektív szempont. Másfelől nevet szerezhetünk magunknak; ha az életrajzunkban szerepel néhány prominens díj, az ajtókat nyithat meg előttünk. Ugyanakkor hozzá kell tennem, hogy amikor az ember kilép a színpadra, ott a díjak nem számítanak, mindig csak az adott produkció lényeges. A díj elnyerésével nincs vége a folyamatnak; amíg élünk, nincs megérkezés, csak jelentős állomások. Nekem erőt adnak, megnyugvást is, és még nagyobb munkatempóra ösztönöznek.
PRAE.HU: Két olyan külföldi versenyt is megnyertél, ahol a zsűri nem adott ki több díjat. Ezeket másképp éled meg?
Nem tudok relációs jelet tenni díjak és kitüntetések közé. Ha visszaidézem, mit éreztem, amikor megtudtam, hogy Los Angelesben első helyezést értem el: lényegében ugyanazt, mint most. A versenyeredmények egy adott zeneműnek szólnak, az állami vagy szervezeti elismerések viszont az egész addigi munkát honorálják.
PRAE.HU: A szakma számára vannak relációs jelek versenyeredmény és állami elismerés között?
Talán azt lehet mondani, hogy egy Erkel-, Kossuth- vagy Liszt-díj nagyobb súlyt képvisel itthon a versenyekhez képest, de ezt a kérdést az egész szakma nevében nem tudom megválaszolni. Én mindenfajta kitüntetésre ugyanannyira odafigyelek, amikor olvasom valakiről. És ha az illető a színpadra lép, ugyanúgy nem érdekel semmi más, csak maga a produkció.
PRAE.HU: Többször szóba hoztad a színpadi zenélést. Fontos neked, hogy hass a közönségre?
Nagyjából azonos a válaszom előadóművészként és zeneszerzőként is: nélkülözhetetlen számomra, hogy kapcsolatba tudjak lépni azokkal az emberekkel, akik a nézőtéren ülnek, függetlenül a korosztályuktól vagy a szakmai képzettségüktől. A darabbal kapcsolatban bennem megszületett élményeket és gondolatokat nekik is át szeretném adni, hogy jusson a közönségnek is abból, ami nekem jutott. Előadóként kicsit egyszerűbb a dolgom, mert amikor hangversenyre kérnek fel, az alkalmat és a helyszínt is igyekszem megismerni, és a szervezőt megkérdezem, általában milyen összetételű a közönség. A műsorválasztással így nem rúgom fel túlságosan a helyi szokásokat. Ha saját művemet adják elő, bizonyos szempontból könnyebb, mert nem én játszom, ugyanakkor nehezebb is, amiért nem én játszom, csak izgulok érte. Ilyenkor az előadók viszik el a balhét, az ő feladatuk továbbadni azt, amit én belefektettem a darabba, és azt is, amit ők tettek hozzá.
Sokszor megosztok néhány gondolatot a művek előtt a hallgatósággal. Ezt nem azért tartom jónak, hogy előre megmagyarázzam a bizonyítványomat, hanem azért, mert ha kiáll a szerző vagy az előadó, és képes beszélni a műsorról, akkor már óhatatlanul valamiféle személyes kapocs alakul ki a közönséggel. Túl azon, hogy adott esetben a darabok programját is jó megismertetni a hallgatókkal, és ez nem csupán az ősbemutatókra igaz. Azt látom, hogy van is rá igény, ami teljesíthető anélkül, hogy az előadó átmenne showmanbe, és olyan külsőségre kerülne a hangsúly, ami végül elvonná a zenéről a figyelmet.
PRAE.HU: Mit tekintesz sikernek?
Ha egy művész anélkül játssza el többedszerre a darabomat, hogy akár más, akár én megkérném rá, tehát nem érdek vagy kényszerítő erő motiválja, nekem az a legnagyobb siker. Ez ugyanis azt jelenti, hogy az előadó talált a műben valamit, amit időről időre át szeretne adni a közönségnek, és onnan már megérte.
PRAE.HU: A te pályádon mi volt szükséges ahhoz, hogy eljuss addig, ahol most tartasz?
Először is, zenész családba születtem. Senki nem kényszerített a zenei pályára, inkább kis túlzással le akartak beszélni, amiért mérhetetlen sok áldozatot igényel, és csak akkor érdemes belekezdeni, ha mindennél jobban szeretem. Kicsi koromban nem magazinokat, hanem partitúrákat lapozgattam, ami eleve rengeteg tudást kézhez adott, és a jövőm szempontjából meghatározónak bizonyult. Nagyapám, Virágh Endre és édesapám, Virágh András mint szakavatott orgonista felmenők kísérték figyelemmel az előremenetelemet, és amikor a zeneszerzés is előtört belőlem, akkor személyes és szakmai ismeretségeik révén a lehető legjobb kollégákat találták meg a támogatásomra Koloss István és Fekete Győr István személyében. Az is döntő hatást gyakorolt az életem alakulására, hogy tizennégy évesen templomi orgonista lettem, azaz egy felnőtt ember állását töltöttem be. Ennek révén nemcsak magáról az orgonálásról tanultam, hanem zeneszerzőként is kaptam impulzusokat. A 20. századig az egyházzene a zenetörténet szerves részét képezte, a legnagyobb szerzők ‒ gondolhatunk itt Bachra, Haydnra, Mozartra, Beethovenre, Lisztre, Brucknerre, Messiaenra ‒ alkottak az egyházi műfajokban. Ezeket a darabokat megismertem a kóruspróbák során, hiszen korrepetitorként is működtem. És természetesen sok múlott mindeközben a saját döntéseimen.
PRAE.HU: Mik azok a lépések, találkozások, amelyek egy-egy következő állomáshoz vezettek?
A családom eleinte szkeptikus volt a zeneszerzéssel kapcsolatban, de maximálisan támogattak. Édesapám ismerte Koloss István orgonaművész-zeneszerzőt, és elvitt hozzá, hogy nézzen rá a firkálmányaimra. Koloss tanár úr magánúton elkezdett foglalkozni velem. A szakközépiskolában tovább jártam zeneszerzésórára, és egyetemi szinten is mindkettőt folytatni akartam. Először egy évet Bécsben töltöttem orgona és egyházzene szakon, ott számos embert ismertem meg, akikkel mindmáig kapcsolatban állok, és sok olyasmit megtanultam, amikről itthon a kétezres évek elején még nem lehetett hallani (akkor nem léteztek olyan kép- és hangmegosztó csatornák sem, mint most). Mindennap koncerteken ültem, fillérekért. Egy év elteltével hazajöttem, az orgonát Debrecenben, a zeneszerzést egy év csúszással Pesten kezdtem. Utóbbi akkor dőlt el, amikor Fekete Gyula tanár úr egy középiskolai koncertem után odajött hozzám. Mindössze két gondolatot fűzött az elhangzott kompozícióimhoz, de ezek annyira találóak voltak, hogy bár korábbról nem ismertük egymást, elhatároztam: nála szeretnék tanulni. Ez ajándék az élettől, tényleg csak azon múlt, hogy ő ott és akkor jelen volt a koncerten. A Bazilikába úgy kerültem, hogy Koloss Istvánnal a tanulmányaim alatt végig megmaradt a kapcsolatom, és megkért, hogy vegyem át az állását. A felsőoktatásba pedig tanáraim ajánlása révén jutottam be; a Zeneakadémia előtt Debrecenben oktattam három évig.
PRAE.HU: Szóba került a szakmai képzésed: Bécs, Debrecen, Budapest. Mennyire fontos az iskola a zeneszerzők számára? Van más, intézményes kereteken kívüli képzési forma, ami akár még többet segíthet előrelépni?
Mindig elmondom, hogy a zeneszerzésben a lényegen kívül mindent meg lehet tanulni ‒ és meg is kell! A Zeneakadémia ideális ahhoz, hogy az ember ezeket az elemeket kézhez kapja és elsajátítsa. Nekem perdöntőek voltak az akadémista éveim, és úgy vélem, általánosságban is kihagyhatatlanok. Szokás mondani, hogy aki tehetséges, annak tanulás nélkül is menni fog. Kicsit filozofikusan hangzik, de szerintem éppen annak érdemes még többet tanulnia, aki már amúgy is sokat tud. Intézményes keretek között ráadásul megismerhetjük a leendő pályatársainkat, a tanításnak is ez az egyik legfőbb előnye. A mesterkurzusok, egyéni konzultációk ugyanakkor legalább annyira elengedhetetlen részei az életnek. Különböző habitusok és elképzelések találkoznak ilyen alkalmakkor, és ha az adott szakemberrel gyökeresen eltérően gondolkodunk, más a zenei világképünk, az is gyümölcsözően hat. Sőt egyenesen szükséges, amennyiben nem rossz élmények maradnak belőle.
PRAE.HU: Hogyan találtál meg olyan utakat, amik külföldi csatornákat nyitottak meg előtted? Két éve például a France Musique rádiócsatornája sugározta egy darabodat.
A nemzetközi versenyek természetesen sokat számítanak (kell hozzá szerencse is, hogy kik ülnek a zsűriben), én eddig három jelentős első díjat hoztam el három országból. Az sem mellékes, hogy az ember később hogyan bánik a kapcsolataival, miként ápolja azokat. Amit említettél, annak az a története, hogy 2017-ben felkérést kaptam a Varsói Ősztől, Európa egyik legpatinásabb és legnagyobb volumenű kortárszenei fesztiváljától, amely akkor ünnepelte 60. évfordulóját. A darabból lemez készült, amit a forgalmazó beajánlott a France Musique-nek, és a rádiócsatorna 2018 nyarán ötvenkét alkalommal le is játszotta a Metamorphosis for 14 players című ensemble művemet. Ez hihetetlen élmény, ritkán történik hasonló az életben.
PRAE.HU: Hogyan jut el odáig egy zeneszerző, hogy a Varsói Ősz kérje fel darab komponálására?
Amíg az ember fiatal, ez leggyakrabban ajánlás útján megy. Egyszóval: emberi kapcsolatok, ismét! A bemutató együttes egyébként a következő évben ismét műsorára tűzte a kompozíciót.
PRAE.HU: Mióta Bécsből hazajöttél, azóta itthon élsz, és több állásod is ide köt. Fontos neked, hogy hol laksz? Gondolkodtál abban, hogy külföldön élj?
A leghosszabb idő, amit kint töltöttem, szűk egy év volt, kezdő egyetemistaként. Persze, hogy vonzott a dolog, de ilyen szintű állásokat külföldön nagy eséllyel nem kapnék, mert vannak helyi erők, akik alkalmasak rá. Sok példát láttam Bécsben, amikor beültem nyilvános próbatanításokra, próbajátékokra. Szinte mindig azzal a tapasztalattal jöttem el, hogy ha akadt osztrák jelentkező, akkor inkább őt vették fel, mintsem az adott esetben talán jobb szlovákot vagy bárkit. Azt is látom az elmúlt húsz év távlatából, hogy a betölthető állások száma mindenütt csökken. Nem akartam sokáig várni, hogy aztán ötvenévesen váljon nyilvánvalóvá: nem jött össze. Úgy gondoltam, külföldön jóval nagyobb folyóban lehetnék hal, de tudtam, hogy akkor és ott az adott keretek között nem folytatnám, talán majd egyetem után visszamegyek. Közben viszont jött a Bazilika és a Zeneakadémia, és nem is lehetett kérdés, hogy Pesten maradok. Egyre kevésbé érzem úgy, hogy megbántam volna. Anyagilag nyilván előnyösebb lenne kint, de az élet nem ennyire egyszerű. Ma ez nem úgy megy, mint azokban az igaz mesékben, amiket az idősebbektől hallunk, hogy például negyven éve a nagybátyám kiment az USA-ba, és karriert csinált. Megváltozott a világ.
PRAE.HU: A kiadóid német, norvég és svájci illetőségűek, természetesen az Editio Musica Budapest mellett. Hogyan kerültél hozzájuk?
Az Ostinato Musikverlaghoz beajánlott az egyik egykori tanárom, Gárdonyi Zsolt, akivel egy mesterkurzuson találkoztam. A Norsk Musikvorlaggal úgy kerültem kapcsolatba, hogy 2016 márciusában azt éreztem, két göteborgi koncertre ki kell utaznom, meghallgatni a darabjaim előadását. Találkoztam ott egy ütőhangszeres professzorral, Daniel Berggel, és ő javasolta, hogy felhívja rám a kiadó figyelmét, ha beküldök műveket. A kiadókhoz ugyanis napi szinten tömegével érkeznek a zeneszerzők levelei, pláne a Norskhoz, amely Európa egyik legjelentősebb kiadója. A svájci kiadóval is hasonlóképpen történt. Amit nagyon nehéz mindebből szavakban megfogalmazni, hogy az embernek bizonyos pillanatokra rá kell éreznie. Ilyenkor oda kell menni, a pillanatot elkapni, reagálni, továbbgondolni, élni vele.
PRAE.HU: Mi a szerepe ma a kiadóknak a zeneszerzők érvényesülésében, akár itthon, akár külföldön?
Egyáltalán nem azt a szerepet töltik be, mint a múlt században, mondjuk Bartóknál. Ma egy kiadó kevésbé hoz több megrendelést vagy nagyobb játszottságot a szerzőnek, nyilván azért is, mert a kortárs zene sokkal kisebb közönségnek szól. Egyesek azt mondják, hogy nem adják ki a kezükből a darabokat, hiszen akkor a jogdíj egyharmada máshová kerül, és a kiadótól kell megvenni a művet, aki úgysem reklámozza majd eléggé. Ebben van igazság, de árnyalnám azzal, hogy inkább a nagy apparátusra írott műveknél érdemes többször is átgondolni, kiadatjuk-e, mert ez esetben az előadó szervezetnek kölcsönanyagot kell fizetnie, és emiatt lehetséges, hogy elállnak a darab előadásától. A kicsi vagy közepes apparátusú műveket viszont megéri megjelentetni; bár a kiadó nem feltétlenül juttat extra munkákhoz, így más zenei körökben is forog a darab (ha másképp nem, dokumentálás szintjén jelen van), és mégiscsak profibban néz ki. Ez pedig az előadók szemében is számít.
PRAE.HU: Kötődik a hangszer a zeneszerzői működésedhez?
Nagyon kötődik. Átvitt és közvetlen értelemben is az orgona mellett ismertem meg a zeneirodalmat: az orgonaműveket a kezdetektől a kortársakig végigjátszottam, és első darabjaimat is orgonára írtam, mivel ezt a hangszert ismertem legjobban. A rögtönzés pedig számos készségemet továbbfejlesztette. Tizenévesen hat misét játszottam hetente, az rengeteg zene! És már egészen korán felmerült bennem az igény, hogy én is szeretnék komponálni, kiváltani a közönségből azt az érzést, amit mások művei belőlem. Azóta viszonylag keveset írtam orgonára; annyit orgonálok, hogy megtelik a lelkem és a fülem a hangzásával, és jobban szeretem azokat az összeállításokat, amikhez frissebben nyúlok.
PRAE.HU: Tehát fontos neked, hogy minél változatosabb ingerek érjenek, minél többféle zene legyen körülötted?
Igen, mint zenehallgató is mindenfélét fogyasztok, és az élet más területein szintúgy magamba szívom az élményeket. A feleségemtől hegedűórákat veszek, hogy ne csak akusztikusan éljem meg, ha vonósokra írok, hanem amennyire lehet, fizikailag is. Amikor az egyetemi évek alatt először komponáltam ütősökre, fél évig tanultam arról, hogyan működnek a hangszerek, hogyan gondolkodnak a játékosok, hogyan lehet praktikusan lejegyezni számukra a kottát. Soha nem fogom tudni úgy kezelni ezeket a hangszereket, mint egy profi, de ha valamennyire értem a módját, és ennek megfelelően tudom leírni a zenei gondolatokat, annál kevesebbet kell korrigálni később a műveimen. Nekem ezek a folyamatok megkerülhetetlenek.
PRAE.HU: Ebből arra következtetek, hogy a műveid előadóival szívesen brainstormingolsz. Így van?
Állandóan! Az elméletnek és a gyakorlatnak találkoznia kell. Megismerem a hangszer sajátosságait, szerzek kottákat, megkérem a művészt, hogy játsszon nekem, és magam is kipróbálom. Aztán ha valamennyi már elkészült a darabból, azt odaadom az előadónak, hogy szóljon hozzá. Mert van, ami jól játszható; van, ami nehéz, de hangszerszerű; és van, aminek semmi értelme. Ezt a saját tapasztalataim is alátámasztják, és elfogadom az ilyenfajta kritikát: senki nem szeret játszhatatlan darabbal küszködni, akkor inkább keres másikat. Inspirál az előadók véleménye, és mindig sokat tanulok belőle.
PRAE.HU: Édesapád és nagyapád vezényeltek is. Szeretnéd kipróbálni?
Nem vágyom rá. Az egyetemi évek alatt volt vezénylési gyakorlat, és élveztem, de világossá vált, amit rég sejtettem, hogy nincs affinitásom hozzá, nem lennék benne elég jó, és úgy meg minek? Ez a három tevékenység ‒ komponálás, orgonálás, tanítás ‒ már így is bőségesen ellát feladatokkal.
PRAE.HU: Milyen célokat akarsz elérni?
Ami kicsi korom óta nem változott: az célkitűzésem, hogy maradjon utánam valami. Ehhez folyton fejlődni, tanulni kell, és megtalálni azt, amitől felismerhetővé válik a kézjegyem. Az egyéni stílus ugyanakkor nem elég, azt szeretném, hogy repertoárképes legyen az életművem, és ne csak rezervátumban vagy laboratóriumban létezzen. Emellett hangszeresként nyilván minél jobban szeretnék játszani, minél többféle zenét. De az első a komponálás, ez egyértelmű.
PRAE.HU: A komponálás tehát elsőbbséget élvez?
Igen, de képtelen lennék orgonálás nélkül elképzelni a napjaimat. Levezeti a feszültséget, amit a komponálás kelt bennem, emellett hihetetlen érzés nagyobb léptékű műveket hangszeresként birtokolni, a zeneszerzői intuícióim pedig a darabok interpretációjában is segítenek. A két tevékenység kölcsönösen inspirálja egymást. Másképpen megfogalmazva: a saját darab az ember tulajdon gyereke, belőle fakad, és ez mindig erősebb és szorosabb kapcsolatot jelent, mint a másét nevelni. Akármilyen komolyan veszed ez utóbbit, az előbbivel nem veheti fel a versenyt.
PRAE.HU: A Studio5 kortárszenei csoport tagja vagy. Mennyi az autonóm és mennyi a közös elem a projektjeitekben?
Mindig tematikus koncerteket találunk ki, és társművészeti elemet is rendelünk hozzájuk. Egymás darabjairól elmondjuk a véleményünket, de abban teljesen önálló mindenki, hogy pontosan milyen hangokat ír le. A tematika és az alapvető zenei idiómák jelenléte ugyanakkor kohéziós erőként lép fel. A felmerülő ötletekhez mindannyian hozzászólunk, hetente konferenciabeszélgetést tartunk. Kicsit úgy működik a csoport, mint egy vállalkozás, Meczner Vera személyében menedzserünk is van. Egyelőre itthon szervezünk koncerteket, de próbálunk majd külföld felé is nyitni, csak annak komolyabbak az előfeltételei.
PRAE.HU: Mik ezek az előfeltételek?
Ez esetben egyértelműen az anyagiak képezik a legalapvetőbb követelményt. A helyszín, a kiutazás, a szállás, az előadók kifizetése irdatlan összegeket emészt fel. Először Magyarországon kell építenünk magunkat, mielőtt terjeszkednénk.
PRAE.HU: Miért hoztátok létre a csoportot?
A mai koncertlátogatókat szeretnénk közelebb hozni a kortárs zenéhez, izgalmassá tenni az eseményeinket, és érdekesen kommunikálni őket. A kiindulást az adta, hogy Bella Máté, Kutrik Bence, Solti Árpád, Mátyássy Szabolcs és jómagam szerettünk volna közösen egy olyan koncertet szervezni, ami eltér a hagyományoktól. Mátyássy Szabolcsnak ez után az alapító koncert után másfelé vezetett az útja, az ő helyét jelenleg Szentpáli Roland foglalja el az ötösfogatban.
PRAE.HU: Szerintetek hogyan lehet elérni, hogy közelebb kerüljetek a közönséghez, főleg a fiatalokhoz?
Fogalmam sincs, éppen ezt kutatjuk! Ha lennének a kérdésre egzakt válaszok, azokat valószínűleg már megtalálták volna. A közönség, azon belül is a fiatalok kategóriája rendkívül szerteágazó képzettségű és habitusú embereket takar, akiknek másképp jár az agyuk, különböző az érdeklődésük. Próbálkozunk és keresünk, ha egyszer sikerül, lehet, hogy majd rájövünk, mi volt a kulcs…
Fotó: Oláh Gergely Máté, prae.hu művészeti portál
Comments are closed.