Tóth Kinga

PRAE.HU: Vissza tudsz emlékezni arra, milyen döntések vagy találkozások, véletlenek vagy tervezett lépések befolyásolták a karriered útját?

Sárvári vagyok, ahol rendszeresen megrendezik a diákírók és diákköltők találkozóját. Én 2001-ben voltam ott, akkor Kemény István és Térey János voltak a csoportvezetők. Ez volt az első pillanat, amikor tudtam az élő irodalomról beszélgetni emberekkel. Más jellegű kiindulópont volt egy indiai pályázat, ami a figyelmetlenségem miatt elúszott, de nagyon jó lecke volt, tanulni kell a pályázatírást is! Következő lépésnek az tekinthető, hogy a Fiatal Írók Szövetsége, a József Attila Kör, majd a Szépírók Társaságának tagja lettem. Intenzív időszak volt ez, a fiatal írószervezetek rengeteg programot szerveztek, és pár év múlva már én is a JAK elnökségi tagjaként igyekeztem minél több lehetőséget, bemutatkozási alkalmat szervezni. Ezzel egyidőben a Rohamhoz kerültem (galéria-bár-kávézó), ahol eleinte havonta egy, a kiállításokhoz kapcsolódó irodalmi programot szerveztünk, majd a végén már heti három-négy programért is feleltem. Magazinbemutatók, kötetbemutatók, konferenciák, performanszok, külföldi kapcsolatok, tandemek, kis fesztiválok otthona volt a Roham, nagyon szerettem ezeket az éveket, jó időszak volt a közösségépítésre is. Érdekes, most egy osztrák intézetnél, a Forum Stadtparknál kértek fel egy a Rohamhoz hasonló pozícióba, irodalmi szervezőnek, nagy kihívás, de örömmel vállaltam. Budapestről aztán 2012/2013-tól indultam el külföld felé, először Normal Gergellyel vettünk részt egy mini zajzene-turnén 2012-ben, és utána kezdtem el komolyabban külföldi ösztöndíjakra pályázni, majd innentől hívtak nagyobb nemzetközi programokba dolgozni is, ilyen például a World_Text és a Handverlesen. 2015 óta nincs albérletem Budapesten, azóta ingázom Magyarország, Ausztria és Németország között, többnyire művészeti programoknak és a fellépéseknek köszönhetően.

PRAE.HU: Csak a pályázatok nyitottak meg külföldi utakat, lehetőségeket?

Nem, a kísérleti-zajzene miatt már korábban felléptünk külföldön, számos európai országban megfordultunk Spanyolországtól Hollandiáig, de hosszabb külföldön tartózkodást először valóban az ösztöndíjprogramoknak köszönhetően sikerült elérni (és huszonöt évesen egy évet lehúztam Angliában a takarító-bébiszitter-tanárnéni szektorban is). Később éltem már albérletben is, de akkor is művészeti munkákkal foglalkoztam. Az első pályázatom az említett indiai lehetőség volt. Utána a Solitude-ösztöndíj volt nagyon hasznos, mert bár korábban is publikáltam vizuális költeményeket és csináltam performanszokat, de a szólómunkáim megerősítésében sokat segített. Megmaradtak szakmai kapcsolatok és barátságok, amelyek a mai napig újabb együttműködéseket hoznak. Hozzátartozik a Solitude-höz, hogyha a kuratórium úgy ítéli meg a próbafordítás alapján, akkor kiadják a teljes kötetet. Így az első német nyelvű kötetem még fordításként jelent meg, 2016-tól pedig saját adaptálásban, illetve a most ősszel megjelenő Maislieder teljesen németül készült el. A hangköltészeti munkáim elértek egy más szegmenst is, emiatt kaptam aztán folyamatosan a munkaajánlatokat. Érdemes hozzátenni, hogy én német nyelvészként végeztem az egyetemen, és írtam már akkor is németül. Ebben az időszakban jelentek meg az első német nyelvű verseim a Manuskripte és az Außer.dem magazinokban. Így lassan elkezdett kinyílni a német nyelvterület. A kinti fesztiválokon is érdekességnek számított, hogy valaki nem felolvasással készül, hanem performansszal.

PRAE.HU: A Solitude-ön kívül milyen lehetőségeket látsz arra, hogy fordítások készüljenek?

A kiadók dolgoznak együtt fordítókkal, van kapcsolatrendszerük külföldi kiadókkal. Fontos állomás a JAK (2019-től a Prae) műfordítótábora, ahol találkozni lehet fordítókkal. Én ott ismertem meg azokat a jó kollégákat, munkatársakat, akik lektorálnak idegen nyelven írt munkákat is, és időnként fordítják is őket. A szellemi műhelyekhez a fordítás is hozzátartozik. Prózaköteteknél mindez sokkal gyorsabban megy, a kiadóknak is inkább érdeke, mert piacképesebb, többet profitálnak belőle. Persze van kivétel verseskötetek esetében is. Fontos lehet a karakter is, sokszor a szerző karizmája tud könyveket eladni.

PRAE.HU: Többször emlegettük, hogy a versírás mellett hangperformansszal és vizuális művészettel is foglalkozol. Mindez nem különül el teljesen, van egy intermediális háló, ami átszövi a különböző művészeti ágakat. A versesköteteidre is erős vizualitás jellemző. Egészen a kezdetektől fogva így gondolkodtál az alkotásról?

Igen, de eleinte hoztam kompromisszumokat kiadások érdekében. A célom az, hogy a hanganyag belefészkelje magát a versbe. Ezt könyvkiadókkal még nem sikerült megoldani, de ez nem jelenti azt, hogy ezek az anyagok nem jelennek meg, például zenekiadóknál. Azt szeretném, hogy ez mind egyben legyen, és idén talán erre most lehetőségem is nyílik. Az év végén a YAMA vegán és környezettudatos élettel foglalkozó művészeti platform felkért egy album elkészítésére, ahol a fotó, a grafika, a jegyzet, a szöveg és a hang végre összeér. Ehhez aztán készül majd kiállítási-tér-hanginstallációs munka is.

PRAE.HU: Tehát az intermedialitás kifejezetten nehézzé teszi a jelenlétet?

Azt érdemes átgondolnom, hogy milyen formátumban jelenjek meg. Lehet, hogy az aktuális munkámnál a verseskötet például nem a megfelelő forma. Ahogy fent utalok is rá, jelenleg a térinstallációkban érzem a legjobban magam, amikor több dimenzióban is létrehozhatom a „könyvet”. Az első ilyen nagyobb munkám a Solitude-ben volt látható 2014-ben, amit a Zsúrhoz (Palimpszeszt + Prae Kiadó, 2013 – a szerk.) készítettem, videóval, zenével, performansszal, szöveggel, képpel, és magával a kiállítótérrel. Ez igazi öröm, amikor minden együtt szólhat. Jénában is volt egy ilyen jellegű egyéni kiállításom. Aztán most a nyáron a Trafó bálnában mutattuk be az imamunkáim első fázisát, ebből egy komolyabb visual realityvel is összekötött, real-time összművészeti kompozíció készül a következő évben. De említhetem a tavaszi Grazban, az Off_gallery-ben bemutatott Wir bauen eine Stadt című munkámat is. Ezen az úton haladok mindenképp tovább, de ennek minden stációja és eleme külön-külön is érdekel, tehát akár a könyv formátum, akár a hangzóanyag, akár egy hangra alapuló előadás.

PRAE.HU: Hogyan gondolkodsz a hatásról? Érdekel, hogy más kultúrájú emberekre is hat-e, amit csinálsz?

Szerintem a performer mindenképpen egy manipulátor, hipnotizőr. Én hatni akarok azokra az emberekre, akik látják, amit csinálok. Beszédhelyzetbe, kapcsolatba szeretnék lépni velük. Nyitni – persze magamat is. Vannak, akiknél gátak szakadnak fel, sírógörcsöt kapnak, megrendíti őket, van, akit zavar, felháborít, irritál, nevetőgörcsöt kap, és persze van közömbös is, ez teljesen normális. Abban bízom, hogy a performansz aktusa képes megteremteni egy közös (emberi) teret is. A meghökkentés és a „lezúzás” volt talán a kezdeti hatás, ami többször megjelent, főleg a koncertek után. Mostanra ez inkább az együttgondolkodás, együtt alkotás irányába mozdul, mélyen megérintett a szlovákiai hegyekben Ivanics Júlia és Veres István által szervezett művésztábor, ahol ez organikusan működik, ebben látom a jövőt.

PRAE.HU: Mennyire tartod fontosnak a szakmai képzést az irodalomban?

Én nagyon örültem volna neki! Abból lehet a legtöbbet tanulni, hogy véleményt cserélünk, beszélgetünk. És szuper lenne, ha ez tudna intézményes keretek közt történni! A lehetőség a legfontosabb. Aztán az, hogy ez ne törje össze a személyiségedet, illetve hogy mit tudsz kezdeni az összeszedett tudással, már más kérdés. A külföldi íróiskoláknál látom, hogy ki jött a frankfurtiból, ki a lipcseiből, mert látni a sémákat, paneleket, persze, jó az is, ha az egyéni hang megmarad, de fontos, hogy van lehetőség ott lenni. Úgy tudom, az itthoni irodalmi közeg jelentős része végzett magyar szakot, vagy összehasonlító irodalomtudományt, esztétikát. Itt baráti társaságok alakulnak ki, mester-tanítvány viszonyok.

PRAE.HU: Vagyis szerinted jellemző a mester-tanítvány viszony az irodalomra? Tudsz mondani fiatal költőket, akikre érdemes már most odafigyelni?

Ha nem is a klasszikus értelemben, de szerintem az is számít, ami a táborokra jellemző műhelyvezető-tanítvány viszony. Illetve a Független Mentorhálózat volt egy remek kezdeményezés, amely kapcsán kialakulhattak hosszabb távú együttműködések. Én Kállay Eszterrel dolgoztam együtt, megtisztelő, hogy együtt gondolkodhatunk azóta is! Őt mindenképpen ajánlom, illetve Vida Kamillát emelném ki, akinek a költői világát nagyon izgalmasnak tartom. Rengeteg a tehetséges fiatal, akik az irodalmi táboroknak most már oszlopos tagjai. Épp most jelent meg például Mucha Dorka első könyve, rá még a rohamos időkből emlékszem és alig várom, hogy olvashassam a Puncsot.

PRAE.HU: Szánsz külön időt a marketingre, illetve arra, hogy jelen legyél internetes felületeken?

Mostanában kevésbé figyeltem erre. Készül a honlapom, ami egy áttekinthetőbb internetes jelenlétet fog adni. Szeretnék erre több időt fordítani. Illetve a nyilvános jelenlétem összefügg az életvitelemmel, ezért másfajta üzeneteket is megosztok, fontos az egészség, a környezettudatos élet, posztolok az étkezésről, és például társadalmi kérdésekről is.

PRAE.HU: Fontos, hogy hol élsz? Befolyásolja a munkádat, hogy milyen emberek vesznek körül?

Fontosabb, mint korábban gondoltam volna. Nem is a hely, hanem az emberekhez fűződő viszonyom. Kevés közeli barátom van és ők is szétszóródva. Igyekszem a magánéletemre is minél több időt fordítani, tartani a kapcsolatot a számomra nagyon fontos és kedves emberekkel, látogatóba utazni, jelentsen ez bármilyen hosszú vonatutakat is.

PRAE.HU: Gondolom, nem egyszerű a vándorló életmód.

Valóban, ez a „dobozban-bőröndben lakás” nem egyszerű. Észreveszek rengeteg sémát, például, hogy háromhetente reflexből tovább akarok indulni, mert megszoktam, hogy ennél tovább nem vagyok egy helyben. Ezekről most próbálom leszoktatni magam. De én ezt választottam, és rengeteg pozitív oldala van, nem akarom elhallgatni, hogy gyönyörű helyeken járhatok, ahova eddig sosem volt lehetőségem eljutni, fantasztikus emberekkel dolgozhatom, szerencsére workshopok és kurzusok keretein belül a diákokkal is épül újra a kapcsolatom. Korábban sokáig dolgoztam pedagógusként és azért ez is hiányzott. Egyébként nagyon hasznos is a mobilizálhatóság, sokat tanít magadról, mi fontos, mit viszünk tovább, mit engedünk el – ezt persze nem csak tárgyakra, de akár szokásokra is értve. Most úgy tűnik, lesz egy fix pontom Grazban, viszont jövőre Berlinben élek, így az ingázás megmarad.

PRAE.HU: Nézzük meg a média működésének a másik oldalát is! Szerinted a média megfelelően bánik az irodalommal?

Tavaly a Trafóban volt egész estés performanszom, és külön kiemelném a Trafó sajtósait, mert elképesztő munkát végeztek. Szerintem a köteteknek általában kevés visszhangjuk van, habár az irodalmi közeg és a kapcsolódó folyóiratok, online felületek rengeteget dolgoznak, nehéz bekerülni a mainstreambe, pedig az a jó, ha a kötet eljut az olvasójához. Ebben lenne felelőssége a médiának, hogy szélesebb skáláját mutassa be az íróknak-költőknek.

Az is fontos, hogy a fiatal kritikusoknak legyen elég terük, mert nagyon jók! Élvezet olvasni a mostanában megjelenő kritikákat! Jó lenne kritikaírást is tanítani, nem tudom, most vannak-e lehetőségek erre.

PRAE.HU: Külföldön is hasonló a helyzet?

Angol és német nyelvterületre látok rá jobban, ezeken a területeken talán nincs ekkora szakadék, viszont minden nagyobb, jóval hatalmasabb piacról beszélünk. És általában jobb az anyagi helyzet, a kultúrára fordított támogatás. Persze mindenhol vannak érdekharcok és problémák. Itt is beszélhetünk a mainstream és a kicsit underground elkülönüléséről, bár a fanzine-kultúra, a független kiadók is nagyon sikeresek, sok fórumon találkozhatunk velük. Graz például gazdag város, sok ösztöndíja van, ezt is figyelembe ajánlom, a városíró program mellett a Styrian Art Residency is egy remek lehetőség. Mindezek mellett a programkínálatban ugyanúgy szerepel Zinefesztivál, ahogy irodalmi felolvasó-fesztivál is. Említsük meg a bécsi KulturKontakt ösztöndíjat, ott vannak a Visegrádi irodalmi ösztöndíjak is, érdemes az online felületeken, portálokon körbenézni.