Szauder Dávid

PRAE.HU: Miként mutatnád be magad mint „multidiszciplináris médiaművészt”? Milyen eszközzel dolgozol, mivel foglalkozol pontosan?

Ezt inkább úgy közelíteném meg, hogy mivel nem foglalkozom. Semmivel, ami „klasszikus” – persze használok hagyományos művészeti médiumokat, mint például rajz vagy festés, csináltam is nemrég egy kinetikus szobrot. A médiaművészetben sokszor a számítógép is szerepet játszik, interaktív installációkra vagy valamilyen számítógépes kóddal létrehozott műalkotásra kell itt gondolni, sőt, egyre inkább tolódunk a VR (virtual reality) felé. Elég sokat foglalkozom mostanában animációkészítéssel, melyek elsősorban rövid, egyszerű animációk, illetve különféle vetített képek. Persze ne feledkezzünk meg a klasszikus médiaművészeti kategóriákról sem, mint a fotó, a film vagy épp a videó.

PRAE.HU: Hogyan jutottál el ide? Az Eötvös Loránd Tudományegyetemen még művészettörténetet tanultál.

Amikor oda jártam, a képzés első fele a középkori művészetről szólt. Általában a Szépművészeti Múzeum könyvtárába jártunk, ahol egyszer csak észrevettem egy körülbelül nyolc könyvből álló modern blokkot, ezek közül pedig rögtön érdekelni kezdett egy 20 oldalas kis pamflet a fénymásolás mint művészeti médium történetéről – onnantól fogva tehát az én művészettörténészi lehetőségeim egyre csak gyengültek. Abban az időben egyébként elég távol voltam a nemzetközi kortárs művészettől, nehéz volt egyáltalán képbe kerülni, nem úgy mint ma, amikor az interneten mindent megtalálunk.

Ezután úgy éreztem, hogy vissza kell mennem a számítógép irányába, mert mindig is nagyon érdekelt, nyolcéves koromban kaptam az első Commodore 64-es számítógépemet, amin a szokásos lövöldözős játékokat játszottam. Aztán felfedeztem rajta egy Art Studio nevű rajzoló programot és joystickkal elkezdtem teljesen botrányos absztrakt képeket rajzolni, a haverjaim csak fogták a fejüket. A Gábor Dénes Főiskolán egy kétéves informatikus képzésen kerültem közel a számítógépes kódoláshoz. Egyszer csak azt kérdezte valaki, hogy ha érdekel engem a művészet és a számítógép, miért nem megyek el az intermédia szakra, hiszen ott tényleg ezzel foglalkoznak. A kézügyességem nem volt túl jó, így el sem tudtam képzelni, hogyan kerülök be a Magyar Képzőművészeti Egyetemre, de végül második próbálkozásra fel is vettek – szerencsére ezen a szakon a klasszikus mintarajz kevésbé fontos. Nekem ez a Paradicsom volt, főleg ahhoz képest, amit a középkori művészettel anno végigszenvedtem, hiszen olyan tanáraim voltak mint Sugár János, Peternák Miklós, így a kortárs magyar művészettel nagyon komoly kapcsolatba kerültem. A Képzőn otthonra leltem, egy csomó modern gondolkodóval találkoztam, például Szentjóby Tamással vagy El-Hassan Rózával. Felszívtam a konceptuális gondolkodást, hogy hogyan lehet egy műtárgyat megközelíteni, hogyan lehet átgondolni, magunkban kidolgozni és hogyan lehet eljutni egy érett installáció ötletéig.

Az utolsó évben aztán kimentem Erasmussal Helsinkibe, mert tudtam, hogy van ott egy Media Lab nevű tanszék, ahová aztán beügyeskedtem magam, bár az egyetemnek nem volt velük kapcsolata. Számomra elképesztő volt az a technológia, amit tanítottak nekünk már akkor, például a legmenőbb Soft Image nevű szoftvert. A Nokia még a fellegekben volt, és a cég japán származású vezetője tartotta nekünk az elektronikai workshopot. Az egész képzésemet ezek töltötték ki, nem tartottak kurzusokat. Elkezdtem 3D-s szoftvereket használni, és azóta is tart ez az őrületem.

PRAE.HU: Milyen utak vezettek a külföldi karrierhez, hogyan kerültél ki Berlinbe?

Szerencsét akartunk próbálni, ezért jöttünk Berlinbe – a feleségemmel pont egyhetes házasok voltunk akkor –, és most már tizenhárom éve élünk itt. Majd gondoltam egyet és egyszer csak bekopogtattam a Collegium Hungaricum Berlin kapuján, ami éppen épület- és igazgatóváltás határán volt. Az új igazgató, Can Togay János azt mondta, jókor jöttem, mert épp szükség van egy fiatal médiaművészre a házban, aki csinál mindenféle installációkat. Ez az életem nagy fordulópontja volt, ráadásul Can Togay Jánossal és a Baksa-Soós Verával, aki az akkori kurátor volt, nemcsak munkakapcsolat, hanem egy máig tartó barátság is kialakult. Első munkámként egy installáció ötletét vittem, ami pénz hiányában nem valósult meg, majd váratlanul felhívott János és megkérdezte, nincs-e kedvem Peter Greenaway-jel együtt dolgozni. Szinte ki is nevettem, nem akartam elhinni, viszont másnap a találkozón tényleg ott állt Peter Greenaway. Első projektként vele dolgozni nagyon menő volt, annak ellenére, hogy rettenetes figura és nagyon kiosztott.

Onnantól szép lassan beindult a karrierem, a következő nagy falat a Német egység a Balatonnál című kiállítás volt 2009-ben, ahol együtt dolgoztam Hámos Gusztávval és Forgács Péterrel, akikkel szintén baráti viszony alakult ki. Ezt a kiállítást először Berlinben csináltuk meg, és utána szó szerint körbevittük a világon, a német városok, mint például Dortmund vagy Mainz után elvittük Balatonfüredre, majd New Yorkba is. Nagyszabású projekt volt, melyben nem elsősorban művészként, hanem kurátorként vettem részt. Ekkor kezdett el komolyabban érdekelni, hogy más művészekkel és kiállítási lehetőségekkel is foglalkozzam. Azért is volt ez szerencsés, mert Baksa-Soós Vera része volt a berlini és nemzetközi művészeti körforgásnak, és ezzel valahogy én is belekerültem, tulajdonképpen a mai napig benne is vagyok, most is egy ehhez a közeghez kötődő galériához tartozom. Persze ha az ember frissen végzett egyetemistaként bekerül egy ilyen világba, az nem jelenti azt, hogy rögtön meg is tud élni a művészetből.

PRAE.HU: Potsdamban is tanítottál, ebben az anyagi biztonság vezérelt?

Valóban oktattam a filmegyetemen (Filmuniversität Babelsberg Konrad Wolf), de ezzel nem megélhetési célom volt. Még a Collegium Hungaricum mellett kezdtem el workshopokat tartani, és észrevettem, hogy nem létezett olyan klasszikus képzés vagy kurzus, ahol például nonlineáris narratívával vagy egy alapvetően nem forgatókönyvre épülő filmes gondolkodással lehetett foglalkozni. Interaktív gondolkodást próbáltam bevinni az egyetemre, amellyel egy sztorit is fel lehet vázolni, de nem egymást követő szekvenciák, hanem inkább ugrópontok alapján, ahol kialakul mondjuk egy interaktív térben elhelyezhető installáció ötlete.  Az ötvenes években Sincera csinálta meg egy világkiállításra az első ilyen nem narratív történetet, a közönség pedig szavazhatott annak további alakulásáról. Szerettem volna valamit felépíteni erre a médiumra, mivel szerintem ennek a továbbfejlesztése az interaktív médiumokkal óriási lehetőséget jelent. Potsdamban pedig szembe találtam magam olyan filmrendező és vágó szakos hallgatókkal, akiket érdekelt ez a dolog. Manapság már nem tanítok, workshopokat is ritkán szoktam tartani, inkább egyéni konzultációt vállalok. Most például egy bolgár művésszel dolgozom együtt, aki egy háromdimenziós installációt szeretne készíteni, de elakadt a modellezésében, neki segítek tanácsadóként.

PRAE.HU: Hat rád és a művészi kiteljesedésedre a környezeted, a hely, ahol élsz?

Természetesen hat rám. Berlinnek van egy nyitott, multikulti, élhető oldala, ugyanakkor egészen anonim és távolságtartó is, hiszen azért mégiscsak Észak-Németországban vagyunk, ahol kevésbé barátságos a légkör, ezt furcsa volt megszokni. Ha az a kérdés, hogy hol érzem otthon magam, arra nagyon nehéz válaszolni, mert erre saját magamnak sem tudok felelni. A berlini közeg sok szempontból nagyon inspiratív, miközben gyakran úgy érezheti az ember, hogy magára maradt.

Berlin 10-13 évvel ezelőtt egyébként egy sokkal kevésbé dzsentrifikált közeg volt, sokkal több volt a szerencsét próbáló művész. Berlinről sokan gondolják, hogy a művészet Mekkája, de nem az: rengeteg a művész, és bár van jó pár galéria, nehéz bekerülni, és nem is tartanak el annyi alkotót, nincs annyira lefedve, hogy a művészek meg tudjanak élni belőlük. Nem működik jól Berlinben a kortárs műkereskedelem, kevés a művészeti vásár, jelen pillanatban csak az Exposition van. Még a klasszikus művészetet is nehéz eladni, ami fokozottan igaz a média és a mozgóképes művészetre. Berlin azért vonzza a művészeket, mert viszonylag olcsó a megélhetés és a műterembérlés, remek a szociális háló, kiváló a szakmai közeg, a művészek között nagyon jó a kapcsolat, de önmagában művészként élni nem könnyű. Nekem is van egy kvázi polgári foglalkozásom, a művészeti tanácsadás.

PRAE.HU: S ezen kívül kurátorként is tevékenykedsz. Tudatosan keresed a teoretikus kihívásokat?

A kurátorságban elsősorban az foglalkoztatott, hogy létrehozzak egy fesztivál formátumot, ahol a magyar művészeket össze lehet ereszteni nemzetközi művészekkel, ezt csináltuk Baksa-Soós Verával és Magyar Fannival a Collegium Hungaricumban. Aztán később a teoretikus rész is elkezdett érdekelni, például egy évtizedek óta bennem érlelődő kérdés miatt alaposan beleástam magam a Moholy-tematikába. Moholy piciben létező Fény-tér modulátorának kevesen értették meg a működését, én pedig szerettem volna közelebb kerülni hozzá, így mindentől és mindenkitől teljesen függetlenül elkezdtem vázlatokat rajzolni róla egy YouTube videó alapján. Aztán 2019-ben adódott lehetőség egy szöuli kiállítás keretében, hogy létrehozzam a Moholy Fény-tér modulátorának három és fél méteres változatát. Számomra a legnagyobb kérdés az volt, hogy mi történik, ha a legújabb technológiák mentén újragondolom és felnagyítom, mi történik, ha az emberek közvetlen kapcsolatba kerülhetnek vele, hozzáférhetnek, megérinthetik, a részévé válhatnak. A modulátorról tudjuk, hogy alapvetően színpadra készült fényshow-t generáló tárgy volt, de én úgy gondolom, hogy a modulátor egy objektummá változott át, ami nem annyira a magából kiáradó fénnyel foglalkozott, hanem magával a szobor esztétikájával, összetételével és mozgásával. Először megépítettem a három és fél méteres szobrot, közben pedig a legújabb digitális technológiákkal elkezdtem rájátszani az átszűrődő fényekre, és a fénytöréssekkel a szobor környezetében létrejött egy egyedi fényshow. Ha nagyképű lennék, azt mondhatnám, hogy folytattam Moholy gondolatmenetét. Elkészítettem a Fénytér matéria című videómunkát, melyet 2020-ban egy szóló kiállításon is bemutathattam a Bethanien nevű berlini galériában. Külön izgalmas, hogy miközben a szobor egy magángyűjtemény részévé vált, a videó már fesztiválokra jár, most éppen visszament Dél-Koreába, előtte Németországban volt.

A kurátori lét kapcsán tehát az elméleti gondolkodás és a gyakorlat nagyon összefonódik. Én nem tudtam volna máshogy megközelíteni Moholyt, minthogy saját magam is elkészítsem a modulátort, szembenézzek a vassal és a hajtással, amihez egyébként semmi közöm és érzékem sincsen, mégis megépítettük. Sokat tanultam és nemcsak arról, hogyan kell hajtásláncot építeni, hanem arról, mivel szembesült Moholy a harmincas években és ez hogyan hathat ki korunkra. A kiállítás összekapcsolódott egy négyhónapos rezidenciával a Bethanien Galériában, és elkezdtem Moholy más típusú kinetikus gondolkodását is feldolgozni rövid animációk formájában, melyeket az Instagramon publikáltam is. Ebben az évben viszont egy kicsit szüneteltettem az ilyen irányú gondolkodást, szükségem volt némi távolságra Moholytól.

PRAE.HU: Kiállításaiddal, műveiddel láthatóan igyekszel reflektálni az aktualitásokra is, gondoljunk akár a pandémiára vagy a migrációra. Ez belső késztetés?

Persze az is nagyon jó, ha a meglévő dolgokat teszi ki az ember, mégis a kiállításaimban mindig próbálok valami újat mutatni, főleg mikor jön egy nagyobb felkérés. Például nem tudom, hány művészt foglalkoztat a járvány feldolgozása, én mindenesetre szerettem volna csinálni valamilyen installációt, hiszen az életem felborult emiatt. Tizenhárom hónapig itthon voltunk Berlinben, a kislányomnak távoktatás volt a lakásban, én pedig a korábbiaktól eltérően egyáltalán nem jártam Magyarországra. Mit csinál ilyenkor az ember? Nézi, olvassa a híreket, hol tartanak a számok, tulajdonképpen ez megy reggel, délben és este, izgulunk, aggódunk, próbálunk összefüggést találni a vírus, a saját anyagi helyzet és a világ között. Azon gondolkoztam, hogy művészként hogyan közelítsem meg ezt az egészet. Úgy döntöttem, hogy az absztrakciót fogom alkalmazni, de mivel nem tudok jól rajzolni, építettem egy kis robotot, aki rajzol „helyettem” (ld. The Abstract Image of the Pandemia – a szerk.). Ennek a kis autós robotnak az egyik része képes rajzolni, a másik pedig maga az elektronika. Az internetről kapja az adatot, hogy a világ melyik pontján milyen esetek vannak éppen, majd a kapcsolómotorja segítségével a kis kerekein áthalad egy 5×5 méteres vásznon, és elkezd köröket rajzolni. A Diskurs Galériában lehetett megtekinteni a járvány alatt, de sajnos a robot többször szétesett és be is kellett építeni egy olyan akkumulátort, amellyel képes volt 12 órán át rajzolni. Viszont a galéria Berlin Mitte környékén jól megközelíthető, az utcáról kiválóan látható kirakattal rendelkezik, szépen megvilágították felülről. Az emberek elkezdték nézni, álltak és nézték, aztán szép lassan talán kezdték megérteni, miről szól ez az egész – kint volt egy monitor is, ahol lehetett látni a hírfolyamot, ami befolyásolta a robotot. Az egész mégis átalakult játékossággá, mert a gyerekek is megfigyelték, tehát magával a médiummal és a masinának a figyelemfelkeltő, szórakoztató tulajdonságával is tudtam valamelyest játszani. Ezzel fel tudtam oldani a Covidnak ezt a szorongásos állapotát arra a pár percre, amíg az emberek ezt a munkát nézték.

Szauder Dávid: The Abstract Image Of The Pandemia

A bevándorlói létre reagáló szakácskönyvben viszont én csak dizájnerként vagyok jelen, ez teljesen a feleségem projektje, reflektálva arra, hogy itt élünk Berlinben. A mozgatórugója az az érdekes kérdés, hogy például a kislányunknak mit adunk át abból, amit otthonról hozunk, mi a komfortzónánk – a könyv címe is Comfort Zone –, és valószínűleg ez nagy részben a saját konyhában rejlik. Ebből eszkalálódott az a gondolat, hogy külföldről jövő, de Berlinben élő vagy Berlinhez valamit hozzátevő sikeres emberek osszák meg velünk az ételeiket vagy ételsoraikat. A szereplők között van például egy vietnámi származású virágboltos is, aki elképesztő virágkölteményeket csinál. Ezt a projektet nagyon szeretem, mi adtuk ki családilag, ami egy kompromisszummentes megoldást jelentett.

PRAE.HU: Úgy tűnik, foglalkoztat téged az elgépiesedés, az emlékezet és a személyes történelem, a holokauszt, vagy akár a nagy elődökre való reflektálás. Mi vezérel a témaválasztásnál, hogyan jönnek ezek az ötletek?

Alapvetően azzal foglalkozom, ami engem érdekel és leköt. Igen, elképesztő kíváncsiság van bennem az elektronika iránt, gyerekkorom óta szeretném megérteni, hogy a különböző dolgok hogyan működnek, felnőttként pedig még inkább izgat, hogy ezeket a magam szintjén rekonstruálni is tudjam. Aztán ott vannak például a régi fotók, ez is nagyjából ötéves korom óta bennem van; volt otthon az apukám szobájában egy nagy fiókos szekrény, tele régi fotókkal rólam, a felmenőkről, állandóan nézegettem őket. Hasonló kötődésem van a Super 8-hoz is: nagypapám a hatvanas évek végén keresett magának egy hobbit, ami végül a Super 8 lett, a Magyarországon hivatalosan keskenyfilmnek nevezett 8 mm-es formátum. Amikor a nagypapám öt éve meghalt, rám hagyott vagy kétezer darabos tekercsfilmet. Az egész gyerekkorom arról szólt, hogy levetítette nekem ezeket, és ebben nemcsak a Magyarországon akkor hozzáférhető klasszikus orosz rajzfilm, a No megállj csak! volt, hanem rólam készített filmek is, meg az ő elképesztő utazásai. Fantasztikus helyeken járt a hatvanas-hetvenes években, és ezek a filmek tele vannak olyan emlékművekkel, olyan emberekkel, lenyomatokkal, amelyektől a mai napig kiráz a hideg. Ilyenkor azt érzem, hogy át akarom adni ezt az embereknek, be akarom mutatni, fel akarom dolgozni ezeket a filmeket valahogy úgy, hogy közben szórakoztató, befogadható is legyen. Erre a legjobb médium számomra az Instagram, el is kezdtem ott közzétenni ezeket a filmeket, persze manipulált formában. Ez aztán kapóra is jött, hiszen pont egy olyan kiállításra kértek fel, ahol kimondottan azt kérték, hogy dolgozzak fel orosz vagy volt KGST-országok vonatkozásában felvett, emlékmű típusú anyagokat öt rövid videóban. Itt egyébként egy nagyon fontos csoporttal fogok kiállítani, az orosz ASNF-fel – akik Berlinben is nyitottak stúdiót –, számomra óriási megtiszteltetés, hogy velük dolgozhatok együtt. S nem kevésbé lényeges, hogy eközben a nagypapámnak ezt a gyermekkoromat is meghatározó örökségét ki tudom fejezni úgy, hogy mosolyt is tudok csalni az emberek arcára, és talán az egésznek a humorát is vissza tudom hozni. Számomra ez nagyon fontos közvetítő szerep, miközben a saját lenyomatomat is otthagyom a projekten.

A következő, szeptember elején esedékes kiállításomon pedig az emlékezés terét a technológiával fogom összekötni. Terveim szerint egy virtual reality installációt fogok csinálni, ahol az emberek okosszemüvegek segítségével láthatnak bele az emlékezetembe. A nézők találkozni fognak a családi történetemmel, azokkal a személyes figuráimmal, akik már az Instagramos animációimban is feltűnnek. Az emlékeimet persze jól megrágom, átalakítom és megkísérlem humorral átitatni. Csak annyit kérek az agyamba beleleső látogatóktól, hogy a szemüveggel egy picit nézzenek körül ebben a térben és fedezzék fel azt saját maguknak. Ez a VR-technológia egyébként egyre kézzelfoghatóbb, ha csak azt vesszük, hogy nem kell hozzá semmi más, csak egy mobiltelefon és egy szemüveg, amely egész olcsón beszerezhető a neten, s ma már a szoftverek sem tételezik fel, hogy a művész programozó is egyben és C++-ban nyers kódot fog írni. Ezzel talán megint előre tudok lépni, nemcsak a technológia felé, hanem hogy még jobban be tudjam vonni a nézőket a saját világomba és még jobban kapcsolatba tudjak velük kerülni. Nyilván nem lehet olyan populáris munkákat csinálni, hogy mindenki bejöjjön az én utcámba, de fontos törekvésem, hogy párbeszédet generáljak az emberekkel, és ezek az interaktív technológiák meg is adják a lehetőséget, csak az a kérdés, hogy a művészek hogyan tudják ezeket felhasználni.

PRAE.HU: S ha párbeszéd, akkor nem kerülhető meg esetedben az Instagram sem, ezzel a fiatalokat szeretnéd elérni?

Ez nem feltétlenül célom. A járvány miatti kényszerszünet idején fogalmazódott meg bennem, hogy az Instagram egy izgalmas médium és nagy segítség a művészeknek ebben a nehéz időszakban, hiszen remekül képes közvetíteni a munkáinkat az emberek felé. Már a Moholy-kiállítás alatt elkezdtem főként kézzel rajzolt skiccvideókat készíteni, aztán jöttek a montázsanimációk, zenét is komponáltam hozzájuk, ezeket például remekül meg lehet ott osztani. Nem állítom, hogy az átadott élmény felér egy múzeum- vagy kiállításlátogatással, de az ember elképesztő mennyiségű tartalmat talál itt és rendszerezni is tudja azt. Az Instagramot tehát médiumként kezdtem el használni, megtetszett, ahogy eljutok általa emberekhez és nagyon sok visszajelzést is kapok. Másrészt az szintén szimpatikus, hogy kvázi vizuális naplóként használhatom, és a saját élményeimet az Instán lévő egyéb szereplők, formák, színek világába beinjekciózva rendszeresen tudom az emberek elé tenni. Egy csomó művész el is kezdte komolyan venni ezt a fajta rendszerességet, up-to-date-en tartják a profiljukat, és ezáltal követni lehet, hogy a többi kreatív gondolkodó hol tart éppen, ez már önmagában nagyon inspiratív. Szerintem nem én választottam ezt a médiumot, hanem inkább az Instagram választotta ki saját magát, ha szabad így fogalmaznom. De van ennek egy praktikus oldala is, hiszen a berliniek jelentős része nincs fenn Facebookon, tartanak az adatkezelési problémáktól, így sokkal nyitottabbak az Instagramra vagy a WhatsAppra.

PRAE.HU: A holnapodon nincsen magyar vagy német fül, teljes egészében angolul böngészhető. Csak a nemzetközi közönséghez kívánsz szólni?

Amilyen könnyen kezelem az Instagramot, annyira szenvedek a honlappal. Háromnyelvű oldalt nagyon nehéz készíteni, bár próbálkoztam vele. Azok az emberek – legyenek akár magyarok –, akiket igazán érdekelnek a munkáim, talán így is megértik a mondandómat. Itt inkább az a kérdés, hogy Magyarországon mi a visszatükröződése annak, amit csinálok. Voltak meghatározó pillanatok a pályámon, például óriási megtiszteltetés volt a 2013-as megjelenésem a Pompidou Központban, magyar művész ilyen fiatalon nem került be ebbe a közegbe, ráadásul saját szoftverrel mentem oda. Egyszer csak kaptam egy emailt a spam mappába, legyintettem is rá, hogy ez biztos nem komoly, aztán mégis válaszoltam és kiderült, hogy nem levélszemét. A felkérésnél egyébként nem ismertem a rendezőket, sosem találkoztunk. Mégis a magyar médiában semmilyen visszhangot nem kapott, ami számomra nagyon furcsa volt, bár nyilván én is tehetek róla, hogy nem voltam elég „pushy”. A neten szinte mindenhol úgy szerepelek, mint Berlinben élő magyar művész, de a hiányzó otthoni médiavisszhang fényében kérdés, fontos-e kihangsúlyozni a magyarságomat. Aztán itt van a Themes of Contemporary Art: Visual Art after 1980 című Oxford University Press kiadvány, melyben egyedüli magyar művészként szintén szerepelek, illetve a magyar vonalon rajtam kívül csak Moholyra és Joseph Kosuthra van benne utalás. De rengeteg egyéb megjelenést, kiállítást is említhetnék, melyekre viszonylag büszke vagyok, mégsem volt nagy hírértéke Magyarországon. A website kapcsán folyamatosan motoszkál bennem a kérdés, vajon nekem kellene-e utánamennem a nagyobb sajtóvisszhangnak vagy sem, de én nem vagyok ilyen, nem foglalkoztat az ilyen típusú siker. Inkább csinálom a dolgomat, és várom, hogy abból aztán szép lassan kihajtson valamilyen megjelenési lehetőség. Berlinben például nagyon sokáig nem állítottam ki rendszeresen, sokáig nem történt semmi, a polgári foglalkozásaim, a látványtervezés és a digitális tanácsadás elvitte az energiáim nagy részét. 2019 óta veszem egy kicsit komolyabban ezt az egészet, azóta felpörgött a berlini életem, de ez is inkább abból adódott, hogy talán értékelhető az emberek számára, amit alkotok.

PRAE.HU: Honlapodon az egyes projektek mellett hosszabb-rövidebb leírásokat, sztorikat is találni.  Egyenrangú a viszony a szöveg és a vizuális tartalom között?

A szöveg mindenképpen fontos, a galeristám mindig szóvá teszi, hogy a honlapomon még többet és még személyesebben kellene írnom, mert ez még így is nagyon kevés, ha az emberek arra kíváncsiak, amit a művész az alkotás pillanatában érez. A holnapon fent van például a My Grandma was here című, nagymamámról szóló 2019-es installációm, ahol tényleg nagyon szűkszavúan írom le ezt az egyébként elképesztően személyes történetet. Nehéz szavakba önteni, ahogy az ember egyszer csak megtalálja azt a Super 8-as tekercset, ahol a holokauszttúlélő nagymamája kvázi visszasettenkedik – nem kevéssé a nagypapám nyomására – Berlinbe, egy másik tekercsen pedig megtalálok pár képet az egykori haláltábor melletti ravensbrücki tóról, ahol a nagymamám is volt. Talán igaza van a galeristámnak, hiszen ennek tényleg olyan lelki töltete van, amit sokkal személyesebben, sokkal naplószerűbben kellene elmondanom.

PRAE.HU: Akkor íróként is kell dolgoznod, nemcsak médiaművészként?

Valójában igen, és motoszkál is bennem az, hogy leírjam, átadjam ezeket a történeteket az embereknek. Nagyon sokat foglalkozom emlékezéssel, emlékezetkultúrával, számomra ez izgalmas, egy csomó szorongást és frusztrációt hordozok magamban a tekintetben is, hogy egy holokauszttúlélő unokájaként Németország fővárosában élek. Ezek nehéz kérdések, ilyen értelemben is hat rám az, hogy itt élek. Amikor megérkezel Németországba nyelvismeret nélkül, az első, amit megtapasztalsz, hogy itt bizony németül beszélnek hozzád, akkor is, ha nem érted. Az elején talán tudtam kérni egy kávét, hosszú évek teltek el, mire úgy-ahogy megtanultam németül. De közben belecsöppentünk egy olyan negyedbe a keleti városrészen, amely azóta dzsentrifikálódott, nyugatias hangvételűvé vált, és ahol lépten-nyomon megtaláltuk azt az örökséget, amit Budapesten is tapasztalunk a mai napig – a múltnak az ehhez hasonló lenyomata rendkívül erősen hat(ott) rám. Aztán a kiköltözésem után szinte rögtön belekerültem a már említett Német egység a Balatonnál című tárlatba is, ami a közös múltról szól, ráadásul nagyon sok keletnémet Super 8-as felvétel köszönt onnan vissza, ami az én gyerekkori örökségem is. Ez nagy hatással volt rám, máris retróhangulatba kerültem.

PRAE.HU: Jól láthatóan a magyar kötődés ápolása és a magyarországi megjelenés is fontos számodra, mesélj, kérlek, a hazai projektjeidről!

A Veszprém-Balaton 2023 Európa Kulturális Fővárosa projektnek Can Togay János hívására lettem a digitális tanácsadója. Már a legelején megkeresett, amikor még csak pályázott a város arra, hogy Európai Kulturális Fővárosa legyen, s amikor megnyerték, elhívott egy beszélgetésre. Az emberek szemében is óriási nyitottságot láttam, rögtön tudtam, hogy jó helyen vagyok. Most már két éve veszek benne részt, és még mindig ezt tapasztalom, ami számomra elképesztően inspiráló.  Veszprémben nagyon komolyan veszik ezt a programsorozatot, és vannak is olyan digitális projektek, amelyeknek tényleg lesz nemzetközi jelenléte. Jövőre ebbe egy picit jobban is bele fogok folyni, nemcsak tanácsadóként, de ennek a részleteiről még nem nagyon tudok beszélni.

Fontosnak tartom ezen kívül a Szentlélek tér megújítását célzó munkámat is, mely az Óbuda Kapuja címet viseli, erre 2020-ban nyertük meg a pályázatot. Ha Szentlélek tér, akkor Vasarely, de jelenleg nincsen kapcsolat a tér és a Vasarely Múzeum között, tehát a projekt ennek kiépítését célozza. Ez megint egy testhezálló dolog a számomra, hiszen egy kanonizált alkotónak a jelenre vonatkozóan lehet kibontani ezzel a művészetét, hovatovább ki lehet vinni az utcára és be lehet injekciózni ebbe a környezetbe, szembesíteni az embereket Vasarely életével, akár egy fiatalos installáción keresztül is. Hihetetlenül izgalmas ember volt, és az is, amit csinált, de még mindig nincs rendesen feldolgozva a mai vonatkozása, hatása. Ide tartozik az a kíváncsiságom is, hogy a külföldiek vajon mit látnak a magyar művészekből, kik azok, akik érdeklik őket. A Covid miatti lezárások idején, bár nehéz helyzetben voltunk, minden vasárnap csináltunk 5-10 főnek szóló privát tárlatvezetést angolul, németül és magyarul a Moholy-szobrom kiállításakor, utána pedig beszélgettünk. Kértem a látogatóktól, hogy mondjanak öt magyar művészt, akit ismernek, és úgy tűnik, a keresztmetszet elég szűk, Moholyt, André Kertészt általában megemlítik, Robert Capáról már nem tudják, hogy magyar volt, Kassák Lajos neve is felmerül többször, Kepes Györgyöt, Vasarelyt nagyjából ismerik, de sajnos ez egy rövid lista.

PRAE.HU: Milyen terveid vannak mostanában, s milyen távlati célokat tűztél magad elé?

Nem feltétlenül cél, csak egy izgalmas jelenség, de talán érdemes megemlíteni, hogy az elmúlt két és fél hónapban felütötte a fejét egy digitális művészeti mozgalom, az NFT, amely rendkívül fontos lehet számunkra a közeljövőben. Ez egy olyan kriptomozgalom, ahol a pénz egy nagyon bonyolult rendszeren keresztül termelődik, a művészek digitális formátumban tudják eladni az alkotásaikat, vagyis az eredeti mű jogát galériák és minden egyéb kizárásával. Volt egy művész – én is ismerem egy fórumról –, aki sok millió dollárért adta el így az egyik munkáját, tulajdonképpen ez indított be egy parázsló irányzatot, számos NFT-oldal startolt el, ahol a művészek csoportosan aukciószerűen vagy nem, de értékesíteni próbálják a műveiket. Az NFT-szcénán én is jelen vagyok pár munkával, persze megvannak a pro és kontra érveim az egésszel kapcsolatban.

Hosszú távon pedig úgy gondolom, megyek tovább a saját utamon. Mindig lesznek központi kérdéseim, lásd mint emlékezet, mint az aktuális kérdésekre való reflexió, vagy mint a saját szorongásaim, ezen nem is akarok változtatni. Persze egy művész számára nyilván örökös cél az is, hogy megéljen a munkáiból, bár hozzá kell tennem, hogy van is a személyiségemben tettrekészség vagy cselekvés iránti vágy, ami miatt olyan alkalmazott projektekkel is foglalkozom, mint a veszprémi kulturális főváros vagy mint a Szentlélek téri látványtervezési munka. Ugyanakkor nagyon jó lenne egy olyan helyzetben létezni, amelyben elsődlegesen művészként tudok megélni és érvényesülni, ez mindenképp egy hosszútávú terv. Jelenleg úgy látom, jó irányba megyek, elégedett vagyok, de nem önelégült. Sok művészben folyamatosan jelen van az elégedetlenség, ami zavaró is tud lenni és nagyon vissza tudja vetni az embert. Én ezt éveken keresztül csináltam szinte teljes kézifékes lelki helyzetemben, de sikerült belőle kijönni. Alkotóként nyilván fel kell készülni, hogy lesznek még ilyen buktatók. De hogy mondjak valami furcsát a végére, nekem a Covid bizonyos szempontból jót tett, létrehozott bennem egy olyan biztos, nyugodt belső környezetet, amelyben el tudtam magam engedni, amelyben gondolkodhattam és elkezdhettem több irányban is dolgozni.

PRAE.HU: Mit jelent számodra a siker?

Ha nagyon leegyszerűsítem: csinálom, amit csinálok, aztán vagy működik, vagy nem, szerintem ilyen egyszerű a képlet, de hogy ez kifelé hogyan manifesztálódik sikerként, nehéz kérdés. Erre nincs recept, de hogy azért csináljak valamit, hogy sikeres legyek, nincs a késztetéseimben. Sok olyan művész van, akiket a siker hajt és a siker irányába mennek, persze csinálják, ha ezt szeretnék, de úgy gondolom, az éles szemű közönség ezt egy ponton úgyis észreveszi. Mindig jó érzés kiállítani valamit, fantasztikus, amikor odajönnek hozzád és azt mondják, hogy a munkád izgalmas, és eszükbe jut valami róla, amiről lehet beszélgetni. Nekem fontos, hogy a néző számára is valami érdekes dolgot hozzak létre, de ennek szerintem nincs túl sok köze a sikerhez. Ennek inkább a következménye lehet a siker, de ne a hajtóereje, ne a mozgatórugója legyen, az üzemanyag a kreativitás legyen, a vágy, hogy valamit létre akarunk hozni, meg akarunk mutatni a világból, magunkból. Én erre törekszem.

Portrékép: Anna-Reka Baktay