Palojtay János

0
A KOMOLYZENÉBEN MAGYARORSZÁG VILÁGHATALOM
Interjú Palojtay János zongoraművésszel a zenei pálya buktatóiról, dilemmáiról, örömeiről
Szerző: Ajtai Péter
Nemzetközi karrierjét 2012-ben a Santanderi Paloma O´Shea zongoraversenyen elért 3. helyezése indította útjára, melynek köszönhetően Spanyolország, Franciaország, Ausztria és Olaszország jelentős hangversenytermeiben, köztük a madridi Auditorio Nacional és a párizsi Salle Cortot falai közt adott szólókoncerteket. Ugyanebben az évben a Gilmore Alapítvány Rising Stars sorozatának szólistájaként debütált az Egyesült Államokban, Kalamazoo-ban. Azóta állandó kamarapartnerével, Lev Szivkov csellistával a New York-i Carnegie Hallban és a San Francisco-i Herbst Theatre-ben is adott koncertet. Európa és az Egyesült Államok mellett Palojtay Ázsia több országában, köztük India, Taiwan és Dél-Korea hangversenytermeiben is bemutatkozott.

PRAE.HU: Szerinted meghatározó a klasszikus zenében a tanítvány-mester viszony?

Abszolút meghatározónak gondolom. Egyszer korábbi zeneakadémiai tanárommal, Kemenes Andrással készültünk egy négykezes koncertre, és amikor először átjátszottunk egy Mozart szonátát, rám nézett és azt mondta: „Jajj, azért mennyire jó, amikor nem két különböző földrészről kell elindulni!” Tehát azt gondolom, hogy az ember ízlését mélyen meghatározza, hogy a legfogékonyabb korában kikkel találkozik, ugyanakkor fontosnak tartom megkérdőjelezni is a mestereket, mint ahogy a felnőtté válás részeként az ember a szüleit kérdőjelezi meg. Ez nem azt jelenti, hogy nem szereti őket, hanem egyszerűen sajátjává kell, hogy váljanak azok a gondolatok, amiket a kezébe adtak. Az emésztés során bizonyos tápanyagok a véráramba kerülnek, mások viszont salakanyagként távoznak. Ez néha nagyon kényelmetlen, néha nagyon fájdalmas, de mindenképpen szükséges folyamat, aminek a végén talán önazonosabban, kiforrottabban és őszintébben tudunk működni, alkotni.

PRAE.HU: Kik azok a külföldi előadók, akik fontosak számodra?

Még akkor is végtelen lehetne a lista, ha még élőkre, és zongoristákra szűkíteném a kört. Ugyanakkor nehéz általánosságban egy-egy előadóról beszélnem, mert ahogy öregszem, egyre inkább disztingválom, hogy kivel mit hallgatok szívesen. Már kamaszkoromban hatalmas hatással volt rám Schiff András, akit a mai napig az egyik legnagyobb zenésznek tartok, de nem mindent vele hallgatok a legszívesebben. Grigory Sokolov egy óriás, aki tulajdonképpen mindig ugyanazt hozza. Hogyha most találkoznék vele először, akkor valószínűleg ugyanolyan nagy hatással lenne rám, mint tizenöt évesen, amikor először hallottam, viszont meglepni ő már nem nagyon szokott. Radu Lupu vagy Murray Perahia is örök inspirációs források és referenciapontok. Vannak továbbá kevésbé ismert, de szerintem nagyon izgalmas előadók, mint Claudio Martinez Mehner, Vadym Kholodenko vagy Roman Rabinovich, és vannak, akiket korábban kevésbé szerettem – talán azért, mert nagyon más iskolából jöttek –, de mára nagyon felnézek rájuk: Marta Argerich például szerintem ízléstől függetlenül megkerülhetetlen figura, és ilyen Arcadi Volodos vagy Mihail Pletnyov is.

PRAE.HU: Mit lehet szerinted a művészetben és azon belül a klasszikus zenében sikernek tekinteni?

Először is szétválasztanám az előadóművészetet és az alkotóművészetet. Az előadóművészeten belül a zeneművészet szerintem egy olyan terület, ahol alapvetően az a siker, ha minél közelebb kerül a szerző szándékához az, ami megszólalt, miközben persze csak sejtéseink lehetnek arról, mi is volt a szándék. Ez elég paradox helyzetet eredményez: ha például összevetjük ugyanannak a darabnak az előadását Glenn Goulddal és Szvjatoszlav Richterrel, ég és föld, és mégis mindkettő azt mondja, hogy ő nem csinál semmi mást, csak a kottát játssza el. Előadásuk hihetetlen erejét talán az adja, hogy annyiszor kérdőjelezik meg a saját megértésüket, annyi kört tesznek meg maguk körül a tanulási folyamatuk során, hogy elkerülhetetlenül egyedi produkció jön létre, ami aztán kitűnik a többi közül.

Továbbá a siker szerintem két különböző érzésre osztható, miszerint én magammal mennyire vagyok elégedett, és a közönség mennyire elégedett velem. Sok olyan koncertem volt már, ahol nagyon jó visszajelzéseket kaptam, én mégis végtelenül elégedetlen voltam azzal, ami szólt. Tehát azt gondolom, hogy van egy külső és egy belső siker, a kettő nem feltétlen fedi egymást, mint ahogy a népszerűség és a minőség sem feltétlenül függ össze. A mai menedzserek nagy része nem aszerint hív meg zenészeket, hogy kiket tart igazán jónak (adott esetben érteniük sem kell hozzá), hanem hogy kire megy el a legtöbb jegy, ami viszont – nyilván egy bizonyos szint fölött – a marketingen múlik, nem azon, hogy ki hogyan játszik. Más kérdés, hogy ma, amennyiben nem a crème de la crème-ről beszélünk, akik mögött teljes stábok állnak, ez is ráterhelődik a zenészre, mondván, legyen médiamegjelenésed, Instagram-oldalad, Facebook rajongói oldalad, és folyamatosan posztolj is a tevékenységedről, mert ha csak ülsz a szobádban és gyakorolsz, a külvilág számára nem is létezel. Vannak, akiknek ez alkatilag egészséges természetességgel megy, másoknak kínszenvedés. Sok kiváló zenészt ismerek, akik emiatt maradnak méltatlanul árnyékban, és olyat is látok, amikor a sok csillogás hatására a közönség – képzavarral élve – megvakul a fülére. De szerencsére itthon is rengetegen vannak, akiket nagyon nagyra is tartok, és sokat is játszanak. Ha pedig csak az egyes koncerteken elhangzó tapsot nézem, azt látom, hogy Magyarországon mindennek sikere van, ami nem kortárs zene.

PRAE.HU: Milyen lépéseket kell megtenni ehhez a sikerhez?

Egy számomra ideális világban az egyetlen tényező a sikerhez az, hogy az ember gyakorol. Jó, még hozzá kell tenni a tehetséget, meg azt, hogy személyiségénél fogva az előadónak legyen zenei mondanivalója is. Be kell látni, hogy ez egy naiv gondolat, és bizonyos dolgokban egyszerűen proaktívnak kell lenni. Az sem ördögtől való gondolat, hogy a zenész házaljon koncertszervezőknél programokkal, bombázzon ötletekkel olyan, már sikeresebb zenészeket, akik szintén lehetőségekhez juttathatják, vagy akár menedzsert találjon. Ezek azonban mind olyan dolgok, amelyekkel szemben személyiségemnél fogva némi averzióm van, illetve időnként hígulásnak és felszínességnek érzem. Nekem például sokáig nehezemre esett akár egy honlapot is csinálni. Azonban egyre inkább azt látom, hogy ebben nincs igazam; bizony, ehhez a közeghez is hozzátartozik az állandó tervezgetés és ötletelgetés. Van, akinél ez sokkal természetesebb és automatikusabb, valakinek viszont meg kell magát erőszakolnia ahhoz, hogy akarjon jobban látszódni. És itt nem arról van szó, hogy nincs bennem ilyen vágy, hanem ez inkább valami szemérmesség; az ember annyi jó előadó között nem feltétlenül gondolja, hogy neki kell itt játszani vagy ott játszani. De hát magam miatt van szükségem az ilyen teendőkre, ez a szakmám, és azért rossz lenne csak az „asztalfióknak” gyakorolni. Mindazonáltal azt már önmagában sikernek könyvelem el, hogy kizárólag koncertekből meg tudok élni zongoristaként, sajnos ezt sokan nem tehetik meg, és ha lassan, lépésről lépésre is, de lett honlapom, menedzserem, és talán a közegen belül itthon már a nevem is ismert valamennyire, időről időre befutnak újabb felkérések. Viszont szeretnék sokkal többet játszani, mint jelenleg. Meglepően sokan mondják nekem, hogy nem értik, miért nincs több koncertem, többek között Mácsai János is megjegyezte ezt egy kritikájábanEz egy kicsit öngerjesztő folyamat is, minél több lehetőséghez jutunk, annál többet tudunk bizonyítani, és ez fordítva is igaz. Ha elkezd az ember eltűnni, az már sokszor visszafordíthatatlan folyamat, amit viszont nehéz megemészteni, mert nem egyértelmű, hogy a koncertszervezés világában ki és mi alapján dönt. Magammal kapcsolatban azt érzem, hogy még bármerre billenhet az életem: benne van a pakliban, hogy eléggé megritkulnak a koncertjeim ahhoz, hogy muszáj legyen állás után néznem, de az is, hogy besűrűsödnek annyira, hogy alig győzzem – ez utóbbiban jobban bízom.

PRAE.HU: Tehát ma a klasszikus zenészeknek más jellegű képességekre is szükségük van, mint régebben?

Igen, és azt gondolom, hogy az én generációm valahogy pont két időszak között helyezkedik el. A mostani zeneakadémistáknak sokkal természetesebb a weben való jelenlét, például vannak óráik, amelyek arról szólnak, hogyan menedzseljék magukat, illetve eleve már a megváltozott világba nőttek bele. Nekik sem könnyű, de azt látom, hogy sokkal magától értetődőbb számukra és nem tartják cikinek ezt az egészet. Az én generációmban még szokás volt kinézni azokat, akiket nem felfedeztek, hanem tettek valamit magukért. Volt is egy ilyesmi mondás, ha jól emlékszem, miszerint akinek érdemes fellépni, azt észre is fogják venni. Értem, hogy miből fakad ez a gondolat, és sokáig azonosultam is vele, de ma már nagyon károsnak tartom, mert igen visszás helyzetbe kényszeríthet: egyfelől a szélesebb értelemben vett közönség elvárja, hogy legyek sokkal aktívabb önreklámozás, házalás terén, másrészt viszont a szűkebb közegben ugyanez visszatetszést kelthet.

A tanáraim generációjában még sokkal inkább a megmondóemberek rendszere dominált. Ők nagyon meg tudták lökni egy-egy fiatal karrierjét. Ez ma is érvényes bizonyos esetekben, de – főleg külföldön – már kevésbé jellemző.

PRAE.HU: Akarsz hatni? El tudod képzelni, hogy olyanokra is hatsz, akik mondjuk korábban nem hallgattak komolyzenét? Szempont az, hogy az előadás eljusson a közönséghez?

Bevallom, régebben ez egyáltalán nem volt szempont, és csak azzal foglalkoztam, hogy mindent kihozzak magamból, aztán azzal mindenki kezd, amit akar. Ez változott. Ha nagyon pragmatikusan állok hozzá, azt mondom, hogy ha már a társadalom engem zenész mivoltomban tart el, akkor bizony nekik szeretnék játszani, és ha nekik játszom, akkor hatni is szeretnék. De nem a hatás szó van a fejemben, sokkal inkább a megismertetés, hogy „nézzétek ezeket a kincseket. Minden szemszögből meg szeretném őket mutatni, hogy ők is részesüljenek abból az örömből, amiben én is részesülök, amikor a darabokkal foglalkozom. Ugyanakkor nagyon más a dolgok állása, mint mondjuk hetven éve lehetett. Annyira elfogyott a levegő a komolyzene körül, olyan közegét vesztett lett, hogy ahhoz tudnám hasonlítani azt, amikor Schubertet játszom Magyarországon – mondjuk máshol is –, mintha beraknánk egy fikuszt egy lakásba. Szép is, növény is, meg él is, de azért a trópusokon, természetes közegében egészen más méreteket ölt. Nyilván más dolgokat fognak fel a különböző iskolázottságú emberek, ami nem baj, csak néha attól félek, hogy maga az élmény lesz szegényesebb annál, mintha lenne közös háttértudásunk, amivel többet vennénk észre a darabból, az előadásból. Meghatározó élményem volt Indiában, amikor észrevettem, hogy ha Mozartot játszom, az majdnem ugyanaz nekik, mintha rátenyerelnék a billentyűzetre, míg aztán be nem ültem egy ottani tradicionális koncertre, ahol egy szitáros és két tablás játszott: ott meg én nem értettem abból a zenéből semmit. Akkor döbbentem rá, hogy az európai klasszikus zene ritmikai világa az indiai zenéhez képest babazsúr, fordítva pedig a harmóniavilág nem túl változatos. Ezen a koncerten másfél órán keresztül szólt például egy D-dúr akkord, és számomra érthetetlen pontokon ezernyolcszáz ember a közönségből egyszer csak felhördült: történt valami, amit én még csak észre sem vettem. Hiába mondják, a zene nem nemzetközi nyelv. Ettől még hathat mindenkire, csak egészen máshogy, mint ahogyan természetes közegében. Komolyzenét, pontosabban európai szerkesztett zenét játszani persze nem csak manapság furcsa. Ez a zene – nehezemre esik kimondani – soha nem volt mindenkié, egy szűk elit réteg birtokában volt a tényleges megértése, ha az egyáltalán megtörtént. És most, hogy az elit is megváltozott (javára, nem javára, mindenki döntse el maga), és a zene is végtelenül demokratizálódott – közel mindenkinek elérhető a telefonján az összes felvétel –, ezzel szerintem az általános befogadói élmény is silányult, mint ahogyan az is érdekes jelenség, hogy bármerre is megyünk, mindenhol zene vesz körül minket; a liftben, a szupermarketben, de ez annyira más élményanyag, hogy nehéz az eddigiekkel összevetni őket.

PRAE.HU: Mennyire határoz meg téged a magyar zenekultúra?

Vannak szerintem kifejezetten magyar jelenségek a komolyzenei világban, amik fontosak nekem is, de kulturálisan, azt hiszem, hogy Európa-patrióta vagyok. Az már más kérdés, hogy ahol szívesen élnék Európában, délen, ott kevésbé érzem, hogy van ennek a zenének szélesebb elfogadottsága, míg Németországban a legkisebb falvakban is mindig van néhány néni, aki tanult zenélni, és tudja mi fán terem egy Richard Strauss, csak ott meg kevésbé élném szívesen az életem.

PRAE.HU: A Bartók-repertoárod akkor is meglenne, ha máshol születtél volna?  

Mivel a valaha élt egyik legnagyobb szerzőnek tartom, ezért nyilvánvalóan akkor is meglenne, de az biztos, hogy a magyar nyelv és kultúra mélyebb ismerete sokkal közelebb visz akár Kurtághoz, akár Bartókhoz. De ugyanezt például Lisztről nem lehet elmondani, aki számomra a kozmopolitaság megtestesítője, nagyon szeretem, de nem érzem, hogy az, ami ma a ”magyarnak lenni” jelentése számomra, közelebb segítene a zenéjéhez. Sokáig divat volt kijelenteni, hogy márpedig Bartókot csak a magyarok tudnak játszani, ezzel nem értek egyet, de az biztos, hogy hatalmas előnyből indulunk. Sokkal közvetlenebb a hozzáférés már csak a kiejtés és a népdalaink ismerete miatt is, ami abszolút átitatja ezt a zenét.

PRAE.HU: Szerinted a magyar média megfelelően foglalkozik a klasszikus zenével?

Erre azért válaszolok nehezen, mert a média egy meghatározó része a televízió, amit egyáltalán nem nézek, így fogalmam sincs, hogy ott mi zajlik. Az online médiában viszont bizony sokszor értetlenkedem, miért kap olyan sok szerepet minden más, mint a klasszikus zene, amiben ráadásul elmondhatjuk, hogy világviszonylatban nagyon magas szinten állunk. Ennek ellenére az elmúlt években láttam számomra szimpatikus kezdeményezéseket, mint Fazekas Gergő cikkei a 444-en, vagy az Index Danubia-zenekar közvetítései, de azt gondolom, lehetne sokkal többet is tenni. Nyilván ennek is gazdasági okai vannak: arról írnak, ami nagy kattintásszámot tud elérni, és feltételezem, ez nem az a téma. Inkább az a fájó, hogy mennyire nincsenek tisztában a műfaj iránt amúgy nem érdeklődő emberek, hogy a komolyzene világában Magyarország világhatalom, miközben egyéb területeken folyton látom az igényt arra, hogy ami magyar és sikeres, annak közösen örüljünk.

Még tíz évvel ezelőtt is, ha Bécsben vagy Berlinben jártam, úgy vettem észre, hogy sokkal több klasszikus zenei plakát fogad, mint itthon, de azt hiszem, ez részben gazdasági kérdés is, és mintha itthon is változna a helyzet. Amit nagyon szeretek, és azért a médiában is meg-meg jelenik, az Fischer Iván és a Fesztiválzenekar munkássága. Végigjárják ugyan a világ legnagyobb koncerttermeit, de közben szervezik itthon a kakaókoncerteket, a vasárnapi kamarakoncerteket, iskolákba mennek hangszerbemutatókat tartani, és ami az én személyes kedvencem, a Midnight Music, ahol fiatalok akár a zenekar közepére tolt babzsákokon fekve, sörözés közben hallgathatják a koncertet, és még a darabokról is elhangzik néhány mondat, ami talán közelebb segíti őket a megértésükhöz. Azt gondolom, hogy minél több ilyen kezdeményezésre lenne szükség, talán többet ér bármilyen médiamegjelenésnél. Vidéken viszont sajnos nagyon nehéz a helyzet. A helyi szimfonikus zenekarok koncertjeire még be-be lehet csalogatni az embereket, de ha már helyi érdekeltséggel nem rendelkező szólistáknak vagy kamaracsoportoknak szervezne koncertet valaki, nagyon meggyűlik a baja a jegyeladással. Az például nagy segítség lenne a vidéki média részéről, ha többet hallanának az ott lakók fiatal magyar zenészekről, és talán kevésbé is lenne kulturálisan vízfejű az ország.

PRAE.HU: Szerinted melyik ország csinálja jól a klasszikus zene marketingjét?

Érdekes különbség, hogy Amerikában a komolyzene támogatása alapvetően magánfinanszírozással történik, és ilyen szempontból – ezt úgy mondom, hogy én, paradox módon, klasszikus zenészként teljesen az elitizmus ellen vagyok – azt látom, hogy ott talán jobban meg tudott maradni „természetes közegében” azáltal, hogy azok az emberek fizetik ki rá a pénzt, akik fogyasztják. Európában fölvet érdekes kérdéseket, hogy azok is adóznak a klasszikus zene után, akik azt nem fogyasztják. Ez egy nagyon költséges műfaj, sohasem fog tudni önállóan a jegyárakból működni. Bizony, volt már lelkiismeretfordulásom amiatt, hogy beültem egy taxiba a Zeneakadémiánál, mert valahova siettem, és a taxisofőr, nem tudván, hogy én pont onnan jövök ki, elkezdett nekem panaszkodni, hogy micsoda nagy pénzekből újították azt fel (a Zeneakadémiát – a szerk.), miközben ez mennyi embert nem érdekel. És én egyfelöl azt gondolom, nagyon jó, hogy felújították, és ez rendkívül fontos dolog, ugyanakkor tényleg felmerül a kérdés, hogy egy taxis vagy egy csavargyáros életében mekkora szerepet tölt be a komolyzene; ez sajnos olyan gazdasági kérdéseket vet fel, amelyekhez nekem nincsen tudásom.

PRAE.HU: Szerinted bajban van a klasszikus zene Magyarországon?

Azt gondolom, hogy Budapesten elképesztő számú szimfonikus zenekar működik, rengeteg helyszínen vannak koncertek, hamarosan nyílik a BMC mellett egy barokk-kortárs operaház is, közben van két másik operaházunk, több nagy koncertterem, köztük a Zeneakadémia és a Müpa, most nyílik a Magyar Zene Háza is, ahol komolyzenei programoknak is helyet adnak majd. Abszolút van aktív kulturális élet, erre nem lehet azt mondani, hogy haldoklik. Valamit rosszul csináltunk, hogy ennyire népszerűtlenek lettek az énekórák, egy olyan globális tendenciáról van szó már eleve, amellyel szemben úszni gyakorlatilag lehetetlen. Abban biztos vagyok, hogy lehet ezt jobban csinálni, ám a globális folyamatok sokkal inkább olyan irányba mennek, mint az anyagi központú – szerintem leginkább angolszász világból jövő – „mindent becsomagolni és eladni” kultúra, ami annyira ellenkezik ennek a zenének a természetével, hogy az egyre kevésbé fog tudni érvényesülni. A másik út, amit már sokan választanak, hogy megpróbálják ezt a fajta zenét is a populárisabb műfajok eszközeivel eladni, de ezt sokszor visszásnak érzem: egyrészt hirtelen bekerül az esemény a tisztán szórakoztató ligába – akkor már én is inkább olyan eseményt választanék, ami teljesen annak van szentelve –, másrészt a zenének sem áll jól, felér egy kiheréléssel, ha a fogyaszthatóság érdekében kivesszük belőle azt, ami az esszenciáját adja. Mindenesetre az oktatásban már annyira nem jelenik meg a komolyzene (vagy ha igen, az sem túl étvágygerjesztő módon), hogy arra azért kíváncsi vagyok, mi lesz itt akár harminc év múlva. Persze nem képzelem azt, hogy valaha elfogyna a közönség, de a motiváció bizony nagyon meg tud változni, és nekem sokkal vonzóbb, amikor kevesebb, de valóban lelkes ember érkezik a koncertre, mint amikor áll egy Lexus a Müpa előtt, és eljönnek a tömegek fölöltözni és pezsgőzni. Tisztelet a kivételnek, nem lehet homogénként tekinteni egy közönségre, de sajnos sokszor van az embernek olyan élménye, hogy nem valódi befogadásról van szó.

PRAE.HU: A te életedben voltak olyan meghatározó élmények, melyek a zenei pályádon fordulópontnak tekinthetők? Hogyan találtad meg azokat az utakat, amelyek külföldi csatornákat nyitottak meg számodra?

Legnagyobb hatású élményeim a mestereimmel való találkozásaim, ezek inkább periódusok, mint pontok. Kronologikusan haladva ilyen volt, amikor bejutottam tizenhárom évesen a Zeneakadémia előkészítő osztályába – ahol Eckhardt Gáborhoz kerültem –, aztán egy év múlva a konzis közeg, ahol zeneszerzést kezdtem el tanulni, illetve ahova korábban gimnáziumba is jártam. Üdítő és újszerű volt életemben először folyamatosan zenészek között lenni, végre nem csak órákon értek zenei ingerek. Hatalmasra nyílt előttem a világ, és elindult a közös zenélés mellett a felvételek csereberélése is az akkor még YouTube-mentes világban. Aztán amikor elkezdtem Csalog Gáborhoz járni kamarára, számomra egészen új zenei gondolkodást ismertem meg. Később a Zeneakadémián – a rendes felnőttképzésben – Kemenes András volt az, aki egészen szokatlant és újat nyújtott számomra, nem csak a zenei, de a világról való gondolkodásomat is örökre megváltoztatta. További két évet a salzburgi Mozarteumban töltöttem, ott Rohmann Imre szintén új színt adott hozzá a meglévő tudáspalettához. Feltétlenül meg kell említenem Wagner Ritát, akihez a Zeneakadémia előtt, alatt és után is jártam, és aki fájóan hatalmas űrt hagyott maga után augusztusi halálával, valamint Gulyás Mártát, akivel számos inspiráló vitánk volt. Diplomám megszerzése után a világszerte rengeteget koncertező Kirill Gersteinhez kerültem, akinél mindennel kapcsolatban nagyon sokat változott a gondolkodásom, és talán a legfontosabb végül Rados Ferenc, akihez bár én is sokat jártam, de az összes mesterem mestere is ő volt, így az egész közeg nagyjából egy iskolának tekinthető.

Eseményszerű fordulópontként muszáj megemlítenem a 2012-es spanyolországi santanderi zongoraversenyt, az volt az első igazán nagy verseny, amire kijutottam, és elnyertem a harmadik helyezést. Ez a díj elég sok koncertlehetőséget hozott, elkezdtem bekerülni a professzionális zenei világba. Emellett néhány nemzetközi kamarafesztivál is sokat jelentett számomra. Leginkább a santanderi, az angliai Prussia Cove-i és a vermonti Marlboro Fesztivál hagyott mély nyomot bennem. Ezekre próbajátékokon keresztül jutottam ki, Marlboróba pedig Várjon Dénes ajánlott be a fesztivál művészeti vezetőjének, Mitsuko Uchidának, akihez kimentem játszani Londonba, ami után meg is hívott a fesztiválra. Ilyenkor persze rengeteg szakmai barátság is születik a világ minden tájáról való muzsikusokkal, amelyek szerencsés esetben meg is maradnak, és ha csak lehet, hívjuk egymást játszani. Ezek leginkább alkalomszerű események, nincs olyan terület Magyarországon kívül, ahol nekem ismert lenne a nevem, mégis, a COVID előtt folyamatosan voltak útjaim a világ minden tájára ezeknek a kapcsolatoknak köszönhetően. Sok külföldi kapcsolat jött létre akkor is, mikor két-két évet Stuttgartban és Salzburgban tanultam.

PRAE.HU: Mennyire intézményekhez kötött a komolyzene?      

Biztos van olyan, hogy valaki nem egy intézményen keresztül fut be, de azért ő kivétel, hisz a versenyek is intézmények valahol, a koncerttermek is, a zenei egyetemek is. Például van egy Zlata Chochieva nevű orosz, nálam éppen, hogy csak idősebb kiváló zongorista, aki most Berlinben él, róla úgy tudom, hogy egyszer a rádióban meghallotta őt Mihail Pletnyov, és megkereste, hogy szeretne vele játszani. Egy-egy ilyen eset biztos van, de az említett szintre eljutni sem nagyon lehet ma az intézmények segítsége nélkül. És nem csak azért, mert ott vannak a tanárok. Ha valaki magántanárhoz jár, őt sosem fogja körbevenni olyan közeg, ami annyira húzná-inspirálná őt, mint például bármelyik zeneakadémián. Meg szokták szülők kérdezni, hogy hova írassák a gyereküket zongorára, ilyenkor azt mondom, hogy egy ötéves gyereknél kevésbé lényeges, hogy ki tanítja a Boci boci tarkát heti félórában, minthogy otthon körbeveszi-e őket zene, énekelnek-e, hallgatnak-e zenét.

Fotó: Bach Máté

Comments are closed.