Nagy József

PRAE.HU: Hogyan indul neki egy ambiciózus fiatalember a vajdasági Magyarkanizsáról, hogy meghódítsa a párizsi és ezzel a nemzetközi táncvilágot?

Még a hetvenes évek végén Budapestet céloztam meg. Tanulni jöttem ide, úgy gondoltam, itt megtalálom a számításomat. Meg is találtam volna, ha a képzőművészet mellett maradok, de belekeveredtem az akkori mozgásszínházi körökbe, és ez kibillentett. Kortárs tánc akkor Magyarországon nem létezett, a legprogresszívebb alkotó Markó Iván volt, de ő is neoklasszikus. Úgy döntöttem, Párizsba megyek, ahol a világ főbb kortárs táncszínházi tendenciái jelen voltak, gazdag és sokrétű volt a kínálat és a lehetőség. Csak saját magamra számíthattam. Egy bőrönddel felültem az Orient expresszre, és nekivágtam. Nem volt előre nyert játszma, nem volt előképzettségem, csak az akaraterőmre, a kitartásomra és a szerencsére számíthattam.

PRAE.HU: Az újvidéki Iparművészeti Középiskola után Budapesten festészetet és művészettörténetet tanult. Az egyetemi színjátszás keretében pedig pantomimet. Az intézményes oktatás mennyire játszott szerepet az életében?

Már középiskolás koromban is arra törekedtem a képzőművészet terén, ahogy később a táncban is, hogy megtaláljam a saját stílusomat, világomat. Budapestről pantomimes körökből mentem ki, ezért Párizsban beiratkoztam Marcel Marceau iskolájába, mert az első hetekben-hónapokban még azt hittem, hasznos lehet az intézményes oktatás, van benne perspektíva. Rebellis tanuló voltam, hiába nem volt engedélyezett, együttesekben táncoltam. Ezért eltanácsoltak. Ma már Franciaországban, Németországban, Belgiumban és Hollandiában is vannak jó táncos képzések, de amikor én indultam, a nyolcvanas évek elején, még nem voltak ilyenek. Párizsban a világ legjobb együttesei és koreográfusai dolgoztak, a generációmnak lehetősége volt rá, hogy tőlük, első kézből kapja a legfontosabb tapasztalatokat. Vallom, hogy koreográfussá és rendezővé csak így válhat az ember. Ez életre szóló önképzés és önmarcangolás, a világod, a módszereid folyamatos újragondolása.

PRAE.HU: Kiktől tanult? A mestereinek tekinti őket?

Mindenféle stílusban és technikában megmártóztam. Volt egy-két kiemelkedő tanár vagy művész, akiknek hosszabb-rövidebb ideig jártam a kurzusaira. Volt, akivel csak egy-két napig találkoztam, és hihetetlen lökést adtak. Ilyen volt például Richard Cheslak, Grotowski-színész, aki épp átjött Peter Brook együttesébe, és tartott egy rövid képzést. Vagy Eiko és Koma japán táncos páros kurzusa nagyon fontos volt számomra, ők éppen akkor érkeztek New Yorkból Párizsba. Hans Zülich hatása is alapvető volt akkoriban, aki Németországban alapozta meg egy egész generáció tánchoz való viszonyát, Pina Bausch-t is beleértve. Marceau iskoláján keresztül eljutottam Étienne Decroux privát iskolájába. A testmarionett rendszeréről ott tanultak a mai napig hatnak rám.

Ám senkinek sem lettem a tanítványa, veszélyes más vonzáskörzetébe kerülni. Nem igazodtam mesterhez, nem indultam el más nyomdokain. Minthogy az is nagyon veszélyes lenne, ha valaki hozzám igazodna. Az embernek folyamatosan önmagán kell dolgoznia. Az ember önmaga kritikusa kell hogy legyen, ez a legfontosabb tényező: nem szabad megkerülni, hogy önmagaddal tisztázd le, hol és mi felé tartasz.

PRAE.HU: Darida Veronika monográfiájában 1987 és 1994 között jelöli meg az indulás időszakát. Miként alakult a kezdet Párizsban?

Rájöttem, hogy ha a kortárs tánc pezsgésében részt akarok venni, keményen föl kell készülnöm. Ez hat évembe telt. A különböző órákon, kurzusokon felfigyeltek rám. Most már biztos vagyok benne, hogy a küzdősportos múltam kiemelt a többiek közül, eltérő fizikai jelenléttel voltam megáldva. Ehhez természetes adottság, mozgás- és zenei érzékenység, valamint szorgalom kellett. Táncosként szép lassan nevet szereztem, több együttesben párhuzamosan táncoltam. Majd koreográfus-rendezőként próbálkoztam. A nyolcvanas években annak, aki a kortárs táncban érvényesülni akart, Franciaországban egy bizonyos koreográfia-versenyen kellett díjat nyernie, az úgynevezettBagnolet-n. Generációm neves koreográfusai itt első, második vagy harmadik díjat nyertek. Ez éppen abban az évben, 1987-ben szűnt meg, amikor első darabomat –az általam alapított Jel Színház keretein belül, önerőből – a Pekingi kacsát készítettem el. Műsorszervezőket hívtam el a próbára, hogy nézzék meg, mert koreográfusként is szerettem volna elindulni. Műsorra tűzték, de egy fillért sem kaptam. Nekem kellett a darab összeállítását megoldanom, és vártam a kritikákat.

PRAE.HU: 1995 és 2016 között az Orléans-i Nemzeti Koreográfiai Központ (Centre Chorégraphique National d’Orléans) igazgatója volt. A francia szisztémában ez mit jelent?

A Pekingi kacsa bemutatója által hatalmas lendület vette kezdetét, természetessé vált, hogy egyik darab követi a másikat, nem kellett annyit küszködni a következőért. Amennyiben az ember sikeres (vezető lapok pozitív kritikái és a díjak mutatják ezt meg), már kérvényezheti a támogatást független társulat vezetőjeként, esetemben ez volt a Jel Színház; és a koprodukciós partnerek megtalálása is könnyebb, ahogyan a vidéki színházaktól is gyorsabban jönnek a felkérések. A francia kulturális szemlélet eredményeképpen a koreográfusokat és a rendezőket a fővárosból vidékre küldték. Engem Orléans város fogadott be, ez később koreográfiai központtá nőtte ki magát. Ott ragadtam negyedévszázadra. Ez két éve ért véget, mert a francia kulturális vezetés hozott egy határozatot, miszerint akik tíz éve vezetnek nagyobb intézményt, át kell adniuk a helyüket a fiatalabb generáció tagjainak. Ez jól jött nekem, mert nem árt a változás. Független státuszba kerültem.

PRAE.HU: Pályája jellegéből adódóan a nagyvilág számára jobban látható a munkássága, mint anyanyelvi környezete számára. Ez mit jelent Önnek?

A délvidékről, Magyarkanizsáról származom, egy másik közegből. Budapest egy állomás volt, az is marad. Szeretem ezt a várost, jól érzem magam itt, de a megfelelő munkalehetőségeket Franciaországban találtam meg. Ott bizalmi viszonyom alakult ki, amit nem akartam megbontani, mert folytonosságot biztosított. Szerettem volna, ha több darabomat látják ebben a régióban, de nem így történt. Ez kicsit fáj. Mivel nem tartozom kőszínházhoz, fix helyhez, a kezdetektől fogva mobilitás jellemezte a létezésünket: állandó turnékkal ebben a régióban is jelen voltam egy-egy előadással. A kilencvenes, kétezres években a francia intézetek még jó anyagi helyzetben voltak, az ő segítségükkel tudtam egyes darabjaimat bemutatni ebben a régióban. Most már az ő forrásaik is megcsappantak, egy-két fesztivál tudja csak meghívni a darabjaimat. A régebbieket sajnos már nem játsszuk, felvételeken megvannak, de azt tudjuk, hogy az előadó-művészetekben a jelenlét a legfontosabb, és azt nem lehet pótolni.

PRAE.HU: Hogy látja, mi a különbség Franciaország és Magyarország tánchoz mint művészethez való viszonyában?

Franciaország világviszonylatban mindig is élen járt abban, ahogy a táncművészethez viszonyul. A francia kultúrpolitika kiépítette a strukturális lehetőségét, hogy különböző, nagyszámú csoportok az ország egész területén működhessenek. Ez a mai napig így van. Nehéz összehasonlítani a magyar helyzettel, mivel itt a tánc a színházhoz képest történetileg még mindig gyerekcipőben jár. Egy táncos sokkal mobilabb, mint egy színész, mert nincsenek nyelvi korlátai. A tánc előnye, hogy a táncosok külföldön be tudják pótolni a hiányosságokat, ki tudják elégíteni a tudásszomjukat. Utána szembesülnek az itteni lehetőségekkel, hiányokkal, tényekkel. Nem annyira a darabok létrehozásával van a probléma, sokkal inkább az utóéletükkel. Ez a független színházi előadásokra is érvényes. Évek óta hangsúlyozom, de nem tudok hatni, hogy vidéken milyen nagy szükség volna egy befogadó színházi hálózatra. Ez biztosítani tudná a kortárstánc-, a független színházi és a kortárscirkusz-előadások utóéletét, hogy életben lehessen őket tartani, ki lehessen őket játszani. Iszonyú strukturális elmaradások vannak, a produkciók kapcsolatot sem tudnak teremteni a közönséggel. A vidéki színházak riasztó helyzete mutatja ezt meg, évtizedek óta ugyanaz a társulat van miden épületben, az ottani közönség évtizedek óta ugyanazt a menüt kapja. Így lehetetlen megújulni, és mindez nem a közönségen múlik! Ez párosul a megítélési problémákkal. Ezek akadályozzák az egészséges fejlődést, terebélyesedést. Ezt kezelni kell, addig is át kell vészelni ezt az időszakot, és bízni abban, hogy változni fog.

PRAE.HU: Hogy látja a Vajdaság kulturális helyzetét? A magyarkanizsai Regionális Kreatív Műhely alapítójaként tevőlegesen hozzájárult az ottani kulturális élet pezsgetéséhez.

Próbálkoztam a szülővárosomban, hogy erősebb munkajelenléttel kiépítsek egy műhelyt, amelyet éveken át építettem föl, de valójában abban az országban, Szerbiában nagyon nehéz összetettebb, független, komolyabb színházi műhelyt megteremteni. A Vajdaság kulturális és gazdasági szempontból különösen nehéz helyzetben van, kulturális létet teremteni szinte lehetetlen ott. A színházcsinálás kollektív műfaj, kell egy keret, különben ellehetetlenül, és ha ezt a minimális keretet nem tudjuk biztosítani, hiába a résztvevők áldozata és energiája, egy idő után a megélhetési problémák felülkerekednek. Jó dolog, hogy a szabadkai Desire fesztivál évente összehívja az ottani kulturálisan kiéhezett közönséget, ahogy (ugyan nem a Vajdaságban), Kolozsvár szintén nemzetközi szintű fesztiválokat szervez. Itt az előadó-művészet arról szól, hogy légy jelen, tapasztald meg az előadások erejét.

PRAE.HU: Hogyan emlékszik vissza a Trafó élén eltöltött éveire?

Speciális periódusa volt az életemnek. Azt gondoltam, ha elvállalom az igazgatását, jobban belelátok az itteni helyzetbe, és ki tudok építeni magamnak egy bázist. Hamar rájöttem, hogy a Trafó mint intézmény természeténél fogva fontos szerepet tölt be, pártolja a függetleneket, betekintést enged a nemzetközi körforgásba. Azt mondják, olyan, mint egy folyamatos fesztivál, de egy Trafó nem elég egy országnak.

PRAE.HU: Más módon is próbált budapesti bázist létrehozni?

El tudtam volna képzelni, hogy a súlypontot áthelyezem ide, ha egy minimális támogatási összeget megítéltek volna. Évekkel ezelőtt bejegyeztem a Jel Színházat mint alapítványt, és pályáztam vele. Olyan nevetséges összeget szavaztak meg, amit zsebből ki tudtam volna fizetni. Ennek fejében elvártak volna egy bizonyos számú bemutatót, nézőszámot, olyan kompromisszumokra kényszerítettetek volna, ami vállalhatatlan a minőségi színházi létezéshez. Nem szeretem a politikát belekeverni az előadó-művészetbe. Jelenleg bizonyos helyeken megfogalmaznak különböző elvárásokat, értékrendszert, és ehhez kötik az elbírálásokat. Ezt meg kellene haladni, és ez nemcsak az előadó-művészeti ágakra vonatkozik, hanem másra is.

PRAE.HU: Hogyan vélekedik a média és a marketing szerepéről?

Magyarországon a média hiányáról lehet beszélni. Még írott formában megjelenik itt-ott egy-két kritika, a mozgóképalapú követés szinte teljes hiányát tapasztalom. Alig van kulturális műsor, az a kevés sem ad teljes képet. Egyes alkotók, számomra fontos alkotók, nem esnek bele a média figyelési zónájába, ezáltal ki vannak zárva. Franciaországban rendszeresen meghívtak rádió- és tévéműsorokba, tévés stábok készítettek interjút velem a darabjaim kapcsán, úgy éreztem, egyensúlyban van a színpadi produkciók jelenléte és az ezt lekövető média.

Mindig azt vallottam, hogy a színpadon kell bizonyítani, és nem ügyeskedni. A marketing a megfelelő információ megfelelő helyre megfelelő időben való eljuttatását jelenti, ehhez kell egy csapat. Ezt nem én csinálom, mert rendkívül fontos az adminisztráció terhének átadása.

PRAE.HU: Hogy látja a mai fiatalok indulási lehetőségeit?

Összehasonlítva az én indulási periódusommal, jobb helyzetben vannak. Az információk elérhetőbbek, az internetes csatornákon pillanatok alatt képben lehet lenni, sokkal nagyobb és könnyebb a mozgástér. Tanulni lehet, látni lehet, de ez nem könnyíti meg az alapproblémát: csak eredetiséggel lehet kitörni a rengeteg alkotóközösségből, produkcióból. Ha valaki csapatot akar összeállítani, és elindulni, az csak kemény munkával lehetséges, ki kell egymás mellett tartani és kidolgozni a csak az alkotóra jellemző egyedi világot. Ugyanakkor világszerte krízis tapasztalható. Változik a fesztiválok és a befogadó színházak szellemisége, a közönségsiker az első. Az esztétikai színvonal csökken, világszerte tapasztalható a kulturális visszafejlődés, az anyagiak szűkítése. Koprodukciós partnereket találni ma nehezebb, több kisebb csomagból lehet csak összeállítani a produkció finanszírozását, mert nincs, aki egy nagyobb összeget adna. Nem könnyű, de nem is lehetetlen.

PRAE.HU: Ki az, akit ma az aktív táncosok közül említésre méltónak tart?

A táncban a közelmúltban, világviszonylatban egy nőt, Nacera Belazát említeném, az ő előadásán éreztem azt az elementáris élményt, frissességet és lendületet, amelyet fiatalon, amikor felfedeztem a butoh táncot és Kazuo Ohnót. Magyarországon Hód Adrienn csapatát követem évek óta, mindig izgatottan várom a következő, magas színvonalú, eredeti világú produkciójukat.

PRAE.HU: Hol érzi magát igazán otthon?

Kétlakiság jellemző az életemre: Budapest és Párizs. Mivel így alakult az életem, sokat szenvedtem a honvágytól. Ez nehéz volt, és nem is tudtam megoldani, ezért is telepszem vissza most, ezért választottam Budapestet bázisul. Így Magyarkanizsára, szülővárosomba is könnyen el tudok menni. Ez a két hely kell ahhoz, hogy jól érezzem magam. Ugyanis az anyanyelvi közeg nagyon hiányzott. Eleget jártam a világot, már nem kell bizonyítanom sehol sem, és ez megnyugvást okoz.

PRAE.HU: Hova helyezi most a hangsúlyt? Mik a tervei?

Ami a színházcsinálást illeti, Párizsban, francia háttérrel tudom folytatni a munkámat. Pesten képzőművészettel, fotózással és rajzolással foglalkozom. A képzőművészetet mindig is próbáltam párhuzamosan fenntartani, most egy picivel több időt fordítok rá, hogy letisztázzam a kifejezési formáimat. Egyre több kiállításom nyílik világszerte. Jelenleg is támogat a francia minisztérium hároméves ciklusban mint az Atelier 3+1 nevű független társulat vezetőjét. Ez azt jelenti, hogy fenn tudok tartani egy menedzseri irodát, és lehetőségem van társulatot szervezni. Ennek keretében egy nagyszínpadi, többszereplős koreográfián dolgozom, illetve egy miniatűr színpadi vízió kidolgozásán, melynek keretében bábszínházi kérdéseket teszek fel magamnak. Ez több mint valószínű, hogy néhány évet igénybe vesz, aztán meglátom, merre visz a sürgősség, milyen típusú formanyelvek érdekelnek majd a színházcsináláson belül. Olyan periódust tervezek, ahol a képzőművészet dominál színházi háttérrel. Három évre még egyszer hosszabbítani szeretném a független párizsi státuszomat, ami nevével ellentétben valamiféle függést jelent. Ha letelt a három év, nem akarok függőségben lenni, hanem teljes mértékben szabadúszóként kívánom folytatni a munkát.