Marék Veronika

PRAE.HU: Azon szerencsés meseírók közé tartozol, akik maguk rajzolják a könyveiket. Mindig foglalkoztatott a kérdés, hogy a Boribon vagy Kippkopp könyvek esetében a történet hívja életre a rajzot, vagy a rajz táplálja a történetet? A meséből születik a vizuális világ, vagy fordítva?

Nálam együtt történik ez a csoda. Amikor kitalálok valamit, akkor firkálok, rajzolok, és szövegeket írok: mondatokat, felkiáltásokat. Együtt születik a kép és a mese, majd összeállnak történetté, és attól fogva együtt élnek. Kippkopp kivétel. Az a figura úgy született, hogy a füvek világához kerestem egy felfedezőt, akinek a fű akkora, mint az erdő, aki abban bolyong, és mindenre rácsodálkozik. Nem volt jó az, aki a fű között él, mint a béka, az egér, mert nekik a rét már nem érdekes. Nekem olyan kellett, aki csodálkozik. Lehetett volna manócska, tündérke, törpike, de ezeket nem nagyon használom. Így jutott eszembe a gesztenyebaba, ami pont akkora, hogy ha egy pitypang alatt leül, az neki olyan, mintha erdőben lenne.

PRAE.HU: Fontosnak tartod a grafikusok számára az intézményi képzést? Egy évig jártál az akkori Iparművészeti Főiskolára.

Számomra a Főiskola olyan volt, mint a paradicsomkert. Fantasztikusan inspiráló környezet volt, és nagyon bántam, amikor az első év után kirostáltak. Az egyik lány, aki részt vett abban a beszélgetésben, hogy kit rúgjanak ki – két jelölt volt –, utólag azt mesélte, hogy ő azt mondta, Veronika olyan élelmes és okos, bárhol megállja a helyét, rúgjuk ki őt, mert ő biztos talpra áll. De nagyon fájdalmas volt kiszakadni abból a környezetből.

Ráadásul nekem mai napig nehéz elhinni saját magamról, hogy tudok rajzolni. Volt egy nagy kísérletem: a japánok kérték, hogy írjak egy rövid mesét. Végre írhattam a kavicsokról. Kavicsmese, ez a címe, és elhatároztam, hogy itt szabadon engedem az elnyomott egómat, és gyönyörűeket fogok rajzolni, lírai, szép figurákat, mint Szegedi Katalin. Rajzoltam, elküldtem, és küldték vissza, hogy nem jó. Erre elővettem az én dinnyefejű gyerekeimet, azokkal megrajzoltam, tetszettek, és végül úgy jelent meg.

PRAE.HU: Voltak mestereid a gyerekirodalomban vagy grafikában?

Sokakra felnézek, és éppen most van egy nagy elhatározásom. Minden ország kiad gyerekirodalmi katalógust vagy lexikont, amiben száz-kétszáz-háromszáz évre visszamenőleg benne van mindenki, aki gyerekeknek írt vagy rajzolt. Nekünk, magyaroknak nincs ilyenünk, mert nálunk mindig lesajnálták a gyermekirodalmat. Úgyhogy én most magánerőből csinálok egy dossziét, amibe beírok mindenkit, aki gyerekkoromban nagy hatással volt rám. Ha egy kutató most beül egy könyvtárba, hogy átnézze száz év gyerekirodalmát, nem fogja tudni, ki volt hatásos. Tudja-e még valaki, ki volt Korcsmáros Pál? Vagy Mühlbeck Károly? Ő az 1800-as évek végén indult, és az 1900-as évek elején ő volt a nagy grafikus, mindent ő rajzolt, annyira népszerű volt, hogy egy újság alján volt szalagja, a Mühlbeck-híradó, ahol politikai eseményekről közölt grafikákat, de a Mackó úr utazásainak régi kiadását is ő rajzolta. Ma a neve sincs már meg, senki sem tudja, hol keresse. De nem is kell a századelőre gondolni, ott van Réber László, aki ma már egyre kevésbé van jelen a könyvespolcokon. Pedig gyönyörű munkái voltak, és az ember úgy sajnálja, hogy belehullanak a feledésbe.

Az Én Újságomban annak idején beleszerettem egy grafikusba, akiről évekig nem tudtam, kicsoda, mert csak egy KB monogram állt a képek alatt. A húszas évek letisztult, elegáns, ragyogó stílusában rajzolt, és rám mint grafikusra iszonyatosan hatott. A csúnya kislányon is látszik a hatása. Az Írószövetség könyvtárában találtam tőle nagyon izgalmas és modern dolgokat, de később jött egy határozat, hogy az Írószövetség ne foglalkozzon gyerekkönyvekkel, így az egész hatalmas gyermekirodalmi anyagot Réberestül, mindenestül kidobták, ma sem tudom, hová vitték. Néhány éve egyszer csak megjelent egy könyv, Kőszegi Bella képes mesekönyve címmel, és ott voltak a rajzok. Írtam a kiadónak, hogy ő nekem a gyerekkorom nagy példaképe volt, és kiderült: van egy unokaöccse, aki megpróbálja életben tartani a nagynénje emlékét. Kőszegi Bella fiatalon meghalt, nem tudott kiteljesedni, de így is jelentős alkotó volt.

PRAE.HU: Te vagy az egyik legsikeresebb, ha nem a legsikeresebb magyar gyerekkönyvíró, hiszen a mai ötvenes-hatvanas nemzedék Boribonon nőtt fel, és a mi gyerekeink, sőt az ő gyerekeik is Boribonon fognak felnőni. Külföldön is ismert vagy, Japánban hatalmas olvasótáborod van. De vajon mit jelent a siker a meseíró számára? Lehet-e, kell-e valamit is sikernek nevezni?

Ez érdekes kérdés. Van egy szörnyű emlékem Japánból: üldözött egy nő, akit azzal bíztak meg, hogy beszéljen rá engem, hogy a Laci és az oroszlánt terjesszék az óvodákban, a bölcsődékben és az iskolákban. Győzködött, hogy akkor mennyi gyerekhez el fog érni a könyv. Engem meg a hideg kirázott, mert nem akartam, hogy erőszakkal, fentről nyomják bele ezt a mesét a gyerekekbe. Nemet mondtam, mert nekem nem elérendő cél, hogy kötelező olvasmány legyen a könyvem. Van az a gyönyörű latin mondás, hogy habent sua fata libelli: a könyveknek megvan a maguk sorsa. Én ebben hiszek, hogy nem lehet erőszakoskodni. Nem az én sikereim a külföldi kiadások sem, a könyvek saját sorsa hozza őket.

PRAE.HU: Hogyan történt ez a Laci és az oroszlán esetében?

Egy öreg japán, aki a Fukuinkan kiadó történetét írja, elmesélte, hogy ezt a könyvet ő vitte haza Japánba. A Szerzői Jogvédő Hivatalnak volt standja Frankfurtban. A férfi elment a magyar stand előtt, és látott egy furcsa, fekete könyvet. A következő pavilonnál megállt, mert úgy érezte, ez a könyv hívja őt. Ez ilyen irracionális. Visszament, kézbe vette, megvette, és elvitte Japánba. A kiadónak nagyon tetszett, és odaadták Tokunaga Yasumotonak, aki a Tókiói Egyetem magyar tanszékének vezetője volt. Ő készített egy ragyogó japán fordítást, ami olyan óriási siker lett, hogy 1965-óta minden évben újra kiadják. Azóta áprilisban jön a jogdíj dollárban. Hatalmas dolog volt ez a hatvanas-hetvenes években, abból lehetett utazni, a diplomata boltban Toblerone csokit venni a gyerekeknek, ott vettük az első színes tévénket. Azt szoktam mondani, hogy a gyerekirodalom adott nekem kenyeret, de a vaj a kenyéren Japán volt.

PRAE.HU: Hogyan született ez a mese?

Ehhez a könyvhöz apukám egyik barátjától, György László újságírótól kaptam ajándékba az ötletet. Tündéri, bohém ember volt, piros sálat hordott, ismerte a budai kiskocsmákat, és óriási történetei voltak. Például bement a görög-keleti templomba a Duna-parton, és látta, hogy nincsenek hívek, úgyhogy elkezdett oda járni, hogy ne legyen a pap szomorú. Egyszer, amikor januárban feljött hozzánk, és megkérdezte, miért van virág az asztalon, apukám azt válaszolta, azért, mert Veronika-nap van. Erre Laci bácsi röstelkedett, hogy ő nem tudta, és ezért nem hozott semmit, aztán azt mondta, hogy Veronika, van nekem egy gyerekkönyv-ötletem, de tudom, hogy soha az életemben nem fogom megírni. Én ezt neked átadom névnapi ajándékul. Elmondta az ötletet: van egy kisfiú, aki félős, és az osztály sem bírja őt. Egy nap mellé szegődik egy kicsike oroszlán, és megtanítja arra, hogyan kell bátornak lenni. Azt mondta, hogy azt csinálok ezzel az ötlettel, amit akarok, én pedig elkezdtem gondolkodni. Eszembe jutott, hogy az oroszlán legyen kicsi és piros, hogy a kisfiú helikoptervezető akarjon lenni, és az egész elkezdett gömbölyödni. Hogyan lehet megtanítani valakit, hogy bátor legyen? Itt jött be, hogy legyen azért erős is, tornázzon, és hogy az oroszlán férjen bele a gyerek zsebébe, hogy az magával tudja vinni.

PRAE.HU: Sok humort vittél a rajzokba, különös kedvencem a borítókép, ahol Laci a farkánál fogva követi az oroszlánt.

Egyszer elővettem egy nagyítót, és végignéztem a rajzokat, akkor láttam, hogy az egyik képen öt ujja van Lacinak, a másikon három, a harmadikon négy. Akkor azt gondoltam, át kell rajzolni a könyvet, de aztán rájöttem, hogy nem szabad. Ez örökre ilyen változékony lesz.

PRAE.HU: Rájöttél, hogy mi lehetett a japán siker rugója? Ilyen fontos erény a bátorság a japán társadalomban?

Sokáig azt hittük, hogy csak ezért, aztán jött a másik vonal: a legkülönbözőbb emberek mesélték, hogy sírva fakadtak a könyvön, vagy találkoztak velem, és rám borultak, én meg csodálkoztam, hogy mi bajuk van. Európai aggyal azt látod, hogy ez egy sikertörténet: a kisoroszlán megtanítja a fiút, hogy bátor legyen, de ők ezt úgy élik meg, hogy belehasad a szívük, amikor az oroszlán elmegy. Mi azt mondjuk, hogy megtanította Lacit, kész, mehet tovább, de ők egy órát sírnak. Volt olyan, amikor két üzleti eladónak kellett egy felnőtt férfit támogatni, mert úgy rázta a zokogás.

Hol vagyunk mi ehhez az érzelmi kötődéshez képest!

PRAE.HU: A mester-tanítvány viszonyt képezheti le Laci és az oroszlán kapcsolata?

Igen, a mestertől való elválást. A legdöbbenetesebb élmény az volt, hogy egy felnőtt ember azt mondta, hogy amikor az édesanyja meghalt, ez a könyv segített neki túlélni. Ezen gondolkodva értem meg, hogy az oroszlán elengedése segített, hogy az édesanyját is el tudja engedni. Azon kívül a kis piros oroszlán az egy olyan szimbólum, amit én nem is tudok kibogozni. Ez náluk valamiért mély értelmű. Még nem tudtunk mindennek utánamenni, de egyre több fátyol fellebben.

PRAE.HU: A könyvedre adott reakció erejét személyesen is megtapasztaltad az útjaid során?

Igen, de nem értettem, és az külön vicces volt, hogy én erről nem is tehetek.

PRAE.HU: Az utóbbi években sorban megjelentek Japánban a Kippkopp- és a Boribon-könyvek és A csúnya kislány is. Hasonlóan viharos volt a fogadtatásuk?

Ezek egy másik kiadónál jelentek meg, és ők nem igazán tájékoztatnak a könyvek utóéletéről. Azt tudom, hogy A csúnya kislány jól megy, és a Télapó és Ezüstmackót is szeretik, de az a Fukuinkannál jelent meg. A Kavicsmese pedig japán megrendelésre készült. Én elkötelezett vagyok a kavicsok iránt, jólesett egy mesét írni róluk. Ez egy kis puha fedelű könyvsorozat, melyben egy előfizetői csoport minden hónapban kap egy mesét. Nem tudom, hányat nyomtak, de a főszerkesztőnő minden évben küld nekem külön karácsonyi üdvözletet, és abból azt gondolom, hogy nagyon szereti azt a könyvet.

PRAE.HU: Hogyan fogadták a Laci és az oroszlánt más országokban?

Itt jön a példa, hogy megvan a sorsa a könyveknek: angolul a híres Hutchinson kiadó rendelte meg a Laci és az oroszlánt a Corvinán keresztül. Ki is adták, küldtek nekem tiszteletpéldányt, és amikor kinyitottam, akkor láttam, hogy az ötből három rosszul volt összekötve. Ebben a könyvben a lapokon nincs számozás, így keverhették össze az oldalakat. És ezt a zagyvaságot kiküldték az angoloknak. Utána az angol kiadás úgy jelent meg, hogy a Móra adta ki itt, és annak nagy sikere van, mert angolul tanulók és itt élő külföldiek megveszik. Rajtunk kívül álló okok működnek, akkor is, amikor kimegyünk Bolognába. Két ízben is meglátogatott minket kínai kiadó, így jött össze a két kínai kiadás. De van koreai kiadás is. Érdekes, hogy a Kelet erre így ráharapott.

PRAE.HU: Belelátsz a távol-keleti gyerekirodalom helyzetébe?

Csak a japán gyerekirodalmat ismerem valamennyire, ott olyasmi a helyzet, mint Nyugat-Európában: őrületes a választék, és van három vagy négy nagy gyerekkönyv-kiadójuk. Az én kiadóm a hatvanas években arra szakosodott, hogy a világ legjobb gyerekkönyveit kiadja japánul. Ezt nagyon szépen csinálták, az ő katalógusukból lehetett tudni, hogy Európában, a világban mi a legjobb. Azóta elmúlt 40 év, és a Fukuinkannál kinevelkedett egy óriási generáció. Most már ők adnak el nyugatra gyerekkönyveket, japán szerzők, japán illusztrátorok, halálos jó könyvötleteik vannak.

PRAE.HU: Az utóbbi években Magyarországon nagyon sokat javult a gyerekirodalom megítélése. Mit gondolsz, hogyan lehetne tovább javítani a helyzeten?

Meg kell csinálni a gyerekirodalmi lexikont! De valóban, én is nagyon boldog vagyok, mert negyven év kegyetlen munkája volt, amíg elfogadták az írók, hogy a gyerekirodalom is irodalom, nem pedig pszichológia és pedagógia, meg nem tudom, micsoda, hanem művészi alkotás, amelynek vannak specifikumai, de ugyanúgy beletartozik az irodalomba. Most már ennek a nagyon jó világában élünk. Régen nem ez volt a helyzet. Azt képzeld el, hogy a rendszerváltásig érvényben volt egy honortáblázat, amiben benne volt forintra, hogy mit kell fizetni az íróknak meg a grafikusoknak. Ezt tényleg sokszorosítani kellene, mert ma már senki sem tudja, hogy csillag volt mindenütt, és oda volt írva, hogy ha gyerekeknek szól, akkor a fele. Ennek volt köszönhető, hogy olyan elképesztő mennyiséget dolgoztam. Dupla annyit kellett dolgozni, mert egy rossz elbeszélés is kétszer annyit ért, mint egy jó mese. Pont ezért is kell a gyerekirodalmi lexikon, hogy ilyen adatokat is bele lehessen tenni, át lehessen a köztudatnak adni, hogy így lenézte a magyar társadalom a gyerekirodalmat.

De ezen a környező országok is fel voltak háborodva. Amikor románul megjelent a Laci és az oroszlán és A csúnya kislány, tízszer annyit kaptam érte, mint Magyarországon. És akkor szégyellte magát az ember.

PRAE.HU: Hogyan készülnek az új könyvek? Az olvasók érdeklődése motivál?

A legújabb Boribon tényleg egy kapott rajzsorozat kapcsán indult el. Egy kislány írt egy levelet, hogy szeretné, ha Boribon strandolna, és lerajzolta a tópartot egy kis hajóval. Ennyi volt az ötlet. Elkezdtem gondolkodni, rajzoltam, írtam, jöttek az élmények a saját gyerekkoromból és a gyerekeimmel kapcsolatos történetek, és a végén összeállt a Boribon pancsol. De hát ez ilyen, a könyvek úgy születnek sokszor, hogy jön a szerkesztő, és megkérdezi, hogy na, miről csinálsz könyvet?

PRAE.HU: És miről csinálsz könyvet legközelebb?

Sokszor hívtak könyvtárakba, ahol nemcsak beszélgettem a gyerekekkel, hanem eljátszottam és a táblára lerajzoltam egy történetet. A gyerekek mindig nagyon élvezték, végül is nekem bábszínészi végzettségem is van. A készülő könyveket is így, rajzolva teszteltem a gyerekeken. Most rájöttem, hogy van néhány mese, amiket mindig csak előadtam, rajzoltam, de nem lettek soha megírva. Ezeket szeretném megmenteni a feledéstől, mert jó mesék.