PRAE.HU: Nagyon fiatalnak számítasz, ez akadály vagy előny a szakmában?
Valóban, kevés az olyan szakma, amiben közel 37 évesen fiatalnak számít az ember. Balettosként vagy focistaként rég nyugdíjba mentem volna, míg a karmesterek – jó esetben – életük végéig aktívak maradnak. 30-40 évvel ezelőtt ez sokkal kirívóbbnak számított, azonban ma már mindennapos gyakorlat, hogy a világ legnagyobb zenekarai is dolgoznak a legfiatalabb generáció képviselőivel és a legidősebbekkel, feketékkel és fehérekkel, férfiakkal és nőkkel egyaránt. És ez így van jól. Természetesen néha érdekes helyzeteket teremt, hogy a zenekaromban ülő zenészek sok esetben idősebbek és tapasztaltabbak nálam, de ezeket a szituációkat egyre kevésbé élem meg akadálynak vagy negatívumnak. Pályakezdőként, úgy 10 évvel ezelőtt előfordult, hogy a zenészek „kóstolgattak”; ilyenkor két lehetőség van, az ember vagy enged, vagy határozottan tartja magát az elképzeléséhez, és hiteles marad a saját személyiségéhez mérten, anélkül, hogy arrogánssá válna. Tapasztalatom szerint ez szinte mindig célravezető.
PRAE.HU: Már három zenekarnál is dolgoztál vezető karmesterként, illetve zenei igazgatóként több éven keresztül. Tudatosan alakítottad, mikor és hogyan lépsz tovább?
Természetesen igen. Tényező persze a szerencse is, de szerintem minden sikeres pálya tudatos építkezésen alapul. Az életem egyik felét a vendégkarmesteri feladatok alkotják, amikor „repkedek” különböző országok és kultúrák zenekarai között, akikkel ilyenkor legtöbbször csak három-négy napot töltök. A másik felében viszont zeneigazgató vagyok egy adott társulatnál, ami egészen más munkamódszert és sokkal több felelősséget, feladatot jelent. Ezeket a hosszú távú szakmai kapcsolatokat pedig nyilván megválogatja az ember, és évekre előre tervez velük. A saját zenekaraimmal jóval több időt töltök egy évadban, ez Liège-ben jelenleg 14 hét ottlétet, tehát kb. húsz nagy projektben végzett közös munkát jelent. Meg kell találnom, hogyan tudom a legtöbbet adni a zenészeknek, hogyan tudom továbbfejleszteni és inspirálni őket; a legfőbb célom, hogy amikor majd évekkel később elbúcsúzunk egymástól, jobb formában legyenek mind szakmailag, mind emberileg, mint amikor a közös munkát elkezdtük. A Dijonban és Szombathelyen eltöltött 6-6 év éppen elég hosszú idő volt ahhoz, hogy össze tudjunk csiszolódni és kölcsönösen inspirálni tudjuk egymást anélkül, hogy kiégett, ellustult volna a kapcsolat köztem és a zenészek között. Akkor búcsúztunk el, amikor még volt mit mondanunk egymásnak; baráti elválás volt, sőt nem is elválás, hanem továbblépés mindannyiunk részéről. Liège-ben még csak a második közös évadot zártuk, de ott is hosszabb távú együttműködésben gondolkodunk.
PRAE.HU: Hogyan zajlik a kinevezés folyamata egy olyan nagyságrendű zenekarnál, ahol most is dolgozol?
A zenekarok nagyon hosszú távra előre terveznek. Nekem is megvannak már a feladataim a következő két szezonra. Éppen ezért az új zenei vezetés megválasztását is jó előre ki kell találni, el kell kezdeni; először is az együttesnek el kell döntenie, hogy milyen profilú karmestert szeretne. Mindig adott egy szakmai grémium, akik az adott zenekar utódlásával foglalkoznak, keresik az alkalmas művészeket és bemutatkozási lehetőséget adnak nekik az együttessel, illetve jó esetben a zenekarnak is van beleszólása, hogy el tudják-e képzelni a közös munkát az adott karmesterrel. 2015-ben kaptam először meghívást Liège-be, ekkor ők tulajdonképpen már beválasztottak abba a szűk körbe, akiket ki akartak próbálni egy-egy hangverseny erejéig mint vezetőjelölteket. Az első közös koncertünkre 2017-ben került sor, hiszen mint említettem, mindent legalább két évvel előre szokás egyeztetni. Úgy éreztük az muzsikusokkal, hogy jó lenne, ha ennek a koncertnek lehetne folytatása. Végül 2018-ban neveztek ki a liège-i együttes zeneigazgatójának, és 2019-ben kezdtük el a közös munkát.
PRAE.HU: Mik a feltételei szerinted annak, hogy egy zenész ennyiféle országban helyt tudjon állni?
Beszéljen nyelveket, legyen nyitott más kultúrák befogadására és tudjon rájuk reagálni.
PRAE.HU: Fontos neked, hogy hol laksz és milyen emberek vesznek körül?
Abszolút. Egészen más szellemi és emberi inspirációkat kap az ember egy-egy izgalmas helyen. Én nagyvárosi embernek tartom magam, szeretem a nyüzsgést, a különböző kultúrák keveredését, a széles és színes választékot, ezért is költöztünk a családommal Londonba 8 éve, ahol azóta is élünk. Persze az is közrejátszott a döntésben, hogy ott kaptam életem első állását az Angol Nemzeti Operában, majd a feleségem, Győri Noémi fuvolaművész ott végezte el a Royal Academy of Music doktori képzését, a lányaink pedig oda járnak óvodába és iskolába. A másik bázisunk továbbra is Budapest. Noémivel mindketten idevalósiak vagyunk, fenntartunk itthon is egy lakást, ahova mindig úgy érezhetjük, hogy hazaérkezünk, ráadásul mindketten rendszeresen jelen vagyunk a hazai zenei életben. Emellett a harmadik otthonom Liège, ahol szintén számottevő időt töltök, de elsősorban munka céljából. Ami kifejezetten inspirál, hogy az egyik helyen francia, a másikon angol, a harmadikon magyar nyelven kell megértetnem magam. Ráadásul huzamosabb ideig éltem Bécsben is, a feleségem pedig Münchenben, ezért német kulturális és nyelvi környezetben is otthon érezzük magunkat. Ez a világpolgárság az egyéniségem fontos része.
PRAE.HU: Mit tekintesz sikernek a saját szakmádban? Mit jelent számodra ez a szó?
Ami elsőre eszembe jut: az elfogadást a kollégák és a közönség részéről. Számomra az a siker, hogy amit nyújtok, értéknek számít és keresetté válik, sok embert tudok vele megszólítani. Amit művészileg, karmesterként adok, az képes inspirálni másokat, akár a velem együtt dolgozó zenészeket, akár a hallgatókat. Jó érzés, ha az embert elismerik, meghívják különböző zenekarok és hangversenytermek, majd jó esetben rendszeresen vissza is hívják. Emellett nekem rendkívül fontos, hogy azt a munkát végezhessem, ami egyben a szenvedélyem is. Szerintem akkor érzi az ember igazán a sikernek az ízét, a munkájának a gyümölcsét, ha a szakmája egyben hivatása is: szereti és szívvel-lélekkel csinálja.
PRAE.HU: Tudsz említeni olyan meghatározó élményeket, feladatokat a szakmai életedből vagy a művészi fejlődésedből, amelyek fordulópontnak tekinthetők a karriered szempontjából?
Ezek a fordulópontok nem feltétlenül egyértelműek, sőt sokszor csak utólag tudatosul az emberben, ha egy esemény fordulóponttá válik. Inkább egyik helyzet szüli a másikat. Amiket igazi fordulópontnak érzek a saját pályámon, azok majdnem mind találkozások voltak számomra fontos emberekkel. A bécsi tanulmányaim után megnyertem egy angol ösztöndíjat Manchesterben, ami rengeteg lehetőséget, feladatot, emberi és szakmai kapcsolatot eredményezett, és többek között azt is, hogy két évvel később Londonban telepedtünk le. Amikor 2010-ben Angliába költöztünk, kinyílt számomra a világ, diákból profi zenésszé váltam; a művészeti ügynökség is, aki közel egy évtizede képvisel, londoni bázisú. Az elmúlt tíz évben szinte az összes fontos angol zenekart vezényeltem, és az ottani zenei élet aktív szereplőjévé váltam. Aztán fordulópontnak mondható, amikor elmentem egy francia karmesterversenyre, és több száz versenyző közül egészen az utolsó fordulóig jutottam, ahova már csak hárman kerültünk be. A versenyt végül nem én nyertem, amit óriási kudarcként éltem meg: idáig eljutottam, és mégsem az enyém lett az első díj. Utólag viszont kiderült, hogy ennek a nem megnyert versenynek köszönhetem a frankofón területeken később befutott pályámat, hiszen ott hallott a dijoni zenekar akkori igazgatója, Daniel Weissmann, aki azután átigazolt Liège-be, ahova szintén neki köszönhetem az első meghívásomat. Miközben az ember épp megéli a különböző helyzeteket, nehéz kiszámítani, hogy mi lesz fordulópont a jövő szempontjából. Ugyanígy sokszor zsákutcának bizonyulnak egyes események, amiktől pedig sokat vártunk.
PRAE.HU: Szerinted mik voltak szükségesek a saját pályádon ahhoz, hogy sikeressé válj?
Először is a támogató háttér. A szüleim mindig is mellettem álltak, mindmáig meghallgatják a legtöbb koncertemet, értékelik a munkámat, és zeneszeretőként kritikus füllel hozzá is tudnak szólni. A legfontosabb fordulópont az életemben a feleségemmel, Noémivel való találkozásom volt több mint húsz évvel ezelőtt, ami jelentősen meghatározta az életem alakulását és befolyásolta mind a szakmai, mind az emberi fejlődésemet. A közös életünk és a Noémitől származó értő, mindennapos szakmai visszajelzések, a lelki-szellemi támasz mind-mind inspirációt adnak számomra, amit a két kislányunk jelenléte tesz még boldogabbá és teljesebbé. A családomtól származó impulzusok a művészi énem szerves részét képezik; a kettő egymásra épülve teljesíti ki a személyiségemet.
Mind az emberi kapcsolatok fejlesztésében, mind a szakmai felkészülésben és kompetenciában megkerülhetetlen a kitartó, magas színvonalú, folytonos munka. Minden lehetőséget, megkeresést komolyan kell venni, akkor is, ha pillanatnyilag azt hisszük valamelyikről, nem fog bennünket előrelendíteni. Én diákkoromtól kezdve igyekeztem mindenre igent mondani, ami csak belefért az időmbe; semmire nem húztam a számat, hiszen tanulni és ezáltal profitálni mindenből lehet. Most már persze jobban megválogatom, hogy mire tudok leginkább szánni az időmből és az erőmből, de ha valamit elvállalok, azt igyekszem a tőlem telhető legmagasabb színvonalon megvalósítani. Semmit nem szabad félvállról venni, és a mennyiség sem mehet a minőség rovására. A siker egyik legfontosabb titka, hogy minden helyzetben a lehető legtöbbet nyújtsuk, hiszen nem láthatjuk előre, hogy mire fogunk évekkel később fordulópontként visszatekinteni.
Nem tudom komolyan venni azt a zenészt, aki a számára fontos koncerteken felejthetetlen teljesítményt nyújt, a kisebb fellépéseken pedig csak úgy eljátszogat. Tartanunk kell egy kiegyenlítetten magas, magunkhoz méltó színvonalat, függetlenül a helyszín vagy az esemény jelentőségétől, nem pedig hullámzó teljesítményt nyújtani. Nem elhanyagolható az sem, hogy elnyomás vagy kihasználás helyett építő kapcsolatokat tudjunk kialakítani a szakmai partnereinkkel, akikkel együtt dolgozunk. Az együttműködő zenészektől kezdve a zenekar sajtósán át a színpadot építő pakolóig vagy a sofőrig mindenkire egyenrangú félként kell tekinteni. Nyilván nem lehet mindenkit boldoggá tenni, de fontos észben tartani: sokszor az ő munkájuknak köszönhetjük, hogy nekünk csak az alkotásra kell figyelnünk. Akármilyen magaslatokban érezzük magunkat, az emberségünket, a másokhoz való kapcsolódás képességét nem veszíthetjük el.
PRAE.HU: A Facebook-oldaladon szinte útinaplót vezetsz, a honlapodon pedig „random facts” menüpontban osztasz meg magadról sok érdekességet, ami egy hivatalos életrajzba nem feltétlenül férne bele. Miért annyira fontos számodra ez a fajta kapcsolattartás a közönséggel és a környezeteddel?
Érdekesnek tartom azokat a lehetőségeket, amelyek az internet révén a mindennapok részévé váltak, és amelyek segítségével nemcsak a barátaimmal és ismerőseimmel, hanem tágabb közönséggel is meg tudom osztani, hogy ki vagyok, hogyan gondolkodom, mik foglalkoztatnak, és éppen merre járok. Az én életem nem egy szokványos élet, és tapasztalatom szerint sokan élvezik, ha néha ebbe bepillantást nyerhetnek. Egyszer kiszámoltam, hány százaléka egy átlagos munkahetemnek, amikor zenekarok előtt állok: mindössze 5-10. Minden más pillanat a próbákra való felkészüléssel, adminisztrációval, bőröndből ki-bepakolással, utazással, e-mailezéssel és telefonálással, meetingekkel és interjúkkal telik. De mindez éppúgy az életem részét képezi, és sajnálnám, ha a közönség vagy az ismerőseim csak annyit látnának belőlem, hogy néha csokornyakkendőben lengetem a kezemet a pulpituson. Azt próbálom megmutatni, mi minden van emellett, emögött.
PRAE.HU: Mi a dolga egy karmesternek a darabok betanításán és a „kézlengetésen” kívül?
A karmester elsősorban közvetítő a zeneszerző és a közönség között; rengeteg eszköz áll rendelkezésére ahhoz, hogy ezt a feladatát betöltse. Én magam nem adok ki hangot, tehát a karmester zenekar nélkül olyan, mint egy fogatlan oroszlán, sőt akár a fog oroszlán nélkül. Nem gondolom magam megmondóembernek, inkább összekötő kábel vagyok, aki a zene közvetítéséért, folyamatáért és adagolásáért felelős. Ebbe a közvetítésbe természetesen beleveszem a saját kezem lenyomatát, a darabokról alkotott képemet is, ami az én egyéni interpretációmmá áll össze, és aminek mentén igyekszem formálni az előadást. A zenészeket, akik előttem ülnek, képesnek kell lennem inspirálni és motiválni arra, hogy ezt a hangzásképet megvalósítsák, majd együtt a lehető leghitelesebben át tudjuk adni a közönségnek. Itt is a kapcsolatteremtés a kulcsszó: szoros egységbe kovácsoló kapcsolatot teremteni karmester, muzsikusok, közönség, zeneszerző és partitúra között.
PRAE.HU: Tanítható szerinted a vezénylés? Mekkora az iskola jelentősége ebben a szakmában?
Igen, tanítható, sőt, az alapvető gesztusokat és jelzéseket elég gyorsan el lehet sajátítani. Az én ötéves bécsi karmesterképzésem alatt sokkal fontosabb volt azt megtanulnom, mi minden rejlik az általunk használt gesztusrendszer mögött: tudni kell a zenét értelmezni, analizálni, ismereteket kell szerezni hangszerekről, zeneszerzőkről, zeneelméletről, zenetörténetről, sőt még az énekhang működéséről is. A sok szakóra mellett persze volt egy fő mesterünk is, aki a legfontosabbat, a partitúra interpretálását tanította. Mark Stringer személyében olyan tanárom volt, aki nem akarta a saját képére formálni a tanítványait, hanem a saját személyiségünket próbálta kiemelni, fejleszteni. A vezénylési stílus például alapvetően függ attól, hogy az adott karmesternek milyen a mozgáskultúrája, testalkata, egyénisége; ezt nem lehet egységesíteni, hiszen nem koreográfiát valósítunk meg. Persze léteznek univerzális jelzések és gesztusok is, amelyeket a kazincbarcikai zeneiskola zenekara ugyanúgy érteni fog, mint a Sydney Szimfonikusok. A karmester gesztusai, amit a közönség sokszor nehezen tud értelmezni, jó esetben nem betanult mozdulatsort jelentenek, hanem reakciót a partitúrában leírtakra. Egy karmester nem a zenére táncol, hanem egy lélegzetvétellel a hang megszületése előtt megmutatja a zene irányát a muzsikusoknak. A metrum, a tempó, a dinamika, az artikuláció mind megjeleníthető mozdulatok segítségével, sőt még olyan finomságok is, mint a hangszínek, a tempóváltások, a szünetek hosszúsága és minősége, a hangerő vagy a karakter. Annak ellenére, hogy a zenészek látják maguk előtt a kottát, elvárják, hogy a karmester mindezeket jelezze nekik. Optimális esetben a karmesternek az együttes ritmikai összefogása, tehát a „taktírozás” csak részfeladata, hiszen ezek a sokkal kifinomultabb zenei jelzések egyszerűen magukkal hozzák az egyben tartást, egy jó zenekar pedig amúgy is tud együtt játszani. A lényeg, hogy 60 zenész munkája egyetlen interpretáció részét képezze; létrejöjjön egy közös vízió, egy zenei folyamat, amelyet a karmester kezdeményez, és amelybe a zenészek előadása illeszkedhet, ezzel teremtve összhangot.
PRAE.HU: A budapesti Zeneakadémián fuvolistaként, Bécsben pedig karmesterként diplomáztál. Mi vezetett ahhoz a döntéshez, hogy párhuzamosan két helyen képezd magad?
Bécsben hagyományosan nagyon erős a karmester szak, és maga a bécsi zeneakadémia is rendkívül patinás intézmény, ahol évtizedek óta kitűnő dirigenseket képeznek, gondoljunk akár a Fischer testvérekre, Daniel Barenboimra, Claudio Abbadóra vagy Zubin Mehtára. Bécs ugyanakkor elég közel van Budapesthez, így nem kellett feladnom a budapesti zeneakadémiai tanulmányaimat sem. Ára persze volt ennek a kétlaki életnek: 5 év alatt körülbelül 80 ezer kilométert utaztam csak a két város között. Mindig is fontosnak tartottam, hogy legalább fél lábbal Magyarországon maradjak, és Prőhle Henrik vagy Devich Sándor személyében fantasztikus tanáraim voltak Budapesten, akik miatt büszke vagyok arra, hogy az itteni Zeneakadémiát is alma materemnek mondhatom. Ennek köszönhető, hogy hiába töltöm az időm nagy részét külföldön immár 17 éve, úgy érzem, sohasem estem ki a hazai zenei élet vérkeringéséből, és Budapest is az életem szerves része maradt. Sokszor előfordul, hogy amikor itthon vagyok, az emberek azt hiszik, itthon is élek, aminek nagyon örülök, hiszen nem idegenként vagy külföldre szakadt művészként kezelnek. A karmesterség mellett pedig a mai napig szeretem fuvolistaként is definiálni magamat, sőt a járvány alatt ez a tevékenységem újra jobban előtérbe került. Mivel nem tudtam vezényelni, hiányzott, hogy én magam szólaltathassak meg zenét. Noémivel korábban rengeteget duóztunk, most ismét sokat játszhattunk együtt, és nemrég fel is vettünk egy közös lemezt.
PRAE.HU: Segítséget jelent a vezénylésben, hogy hangszerjátékos is vagy egyben?
Attól még, hogy elsődlegesen karmester lettem, sohasem akartam lemondani arról, hogy gyakorló hangszeres zenész maradjak, hiszen ezáltal sokkal hitelesebb instrukciókat tudok adni a zenekari muzsikusoknak. 10 évig hegedültem és közel 30 éve fuvolázom; szerintem óriási előny, ha egy karmester konyít legalább egy vonós és egy fúvós hangszerhez egyaránt. A hangszeres tapasztalat empátiát is ad a karmesternek, hiszen jobban bele tudunk helyezkedni a zenész helyzetébe, emiatt könnyebb egy adott frazeálást, lélegzetvételt, artikulációt kidolgozni vagy egyértelműbben elmagyarázni.
PRAE.HU: Kiket tekintesz a legfőbb mestereidnek? Mennyire meghatározók ők a szakmán belül és mit kaptál tőlük?
Nagyon sok mentorom volt az évek során. Amikor Angliába költöztem, két olyan emberrel is kapcsolatba kerültem, akik nagyban segítették az előrejutásomat. Az egyik Sir Mark Elder, aki világszerte elismert karmester és a manchesteri Hallé Zenekar zeneigazgatója, a másik pedig Edward Gardner, akinek 2012 és 2014 között az Angol Nemzeti Operában voltam asszisztense, és akit tavaly kineveztek a Londoni Filharmonikusok vezetőjének. Mindössze 10 évvel idősebb nálam, ezért mindig remekül megértette, milyen izgalmakon és próbatételeken megyek keresztül. Ő mutatott be annak az ügynökségnek, akikkel azóta is dolgozom.
PRAE.HU: Hogyan zajlott pontosan az a folyamat, amelynek során az Askonas Holt ügynökséghez kerültél?
Az ügynökségek nagyon szelektívek, és nem lehet hozzájuk csak úgy bejelentkezni, hogy legyenek szívesek felvenni az istállójukba. A zenei világban ráadásul különösen nagy szerepet játszanak abban, hogy művészeik bekerüljenek a szakma vérkeringésébe, hiszen léteznek olyan zenekarok, akik kizárólag ügynökségeken keresztül kérnek fel karmestereket és szólistákat, de betegség vagy lemondás esetén is a menedzserektől kérnek tanácsot a beugró művészre. A bécsi éveim végén volt egy ügynökség, akik eljöttek a zárókoncertemre, és utána meghívtak beszélgetni. Azt hittem, megérkeztem, most pedig jön a karrier. De csak kérdezgettek, aztán eltűntek; nemsokára megint felbukkantak, majd ismét eltűntek. Távolról figyelemmel kísérték a munkámat, de szó sem volt arról, hogy együttműködést akartak volna kezdeményezni velem. Két évig nem történt semmi ez ügyben, csak dolgoztam. Aztán több másik ügynökség is fordult felém hasonló érdeklődéssel: rajta voltam a radarjukon, de nem vettek fel. Az után a bizonyos francia verseny után még több konkrétumot nem hozó kontaktust létesítettek velem, majd jött a fordulat. A Londoni Szimfonikus Zenekar 2012-ben beválasztott számtalan jelentkező közül egy mesterkurzusára, amit egy akkor még élő karmesteróriás, Sir Colin Davis tartott. Gondoltam, meghívom az összes ügynökséget, akikkel kapcsolatban álltam, hogy nézzék meg, hol tartok, hiszen a legnagyobb ügynökségeknek mind Londonban van a székhelye. Eljöttek mind, és meglátták egymást: kiderült számukra, hogy mindegyikük miattam volt ott. A kurzus is nagyon jól sikerült, de ez a részemről ártalmatlannak gondolt stratégiai húzás is meghozta az eredményét. Másnap négy nagy ügynökség szerződése landolt a postafiókomban, az aláírásomra várva. Komolyan el kellett gondolkodnom, kit válasszak, ezért utánanéztem mindegyik ügynökségnek és tanácsokat kértem. Egy héttel később nyertem el életem első állását ugyanitt, Londonban, az Angol Nemzeti Operában, akkor kérdeztem meg Edward Gardnert, az intézmény zeneigazgatóját, hogy ő mit tenne a helyemben. Visszakérdezett, hogy miért nem csatlakozom ahhoz az ügynökséghez, amelyik őt is képviseli. Ez volt az álmom, hiszen az Askonas Holt azokkal a karmesterekkel dolgozik, akiket a legnagyobbra tartok a szakmában, de nem értettem, hogyan volna ez lehetséges, amikor még soha nem álltunk kapcsolatban. Gardner beszélt velük, eléjük tárta a helyzetet, és néhány napra rá aláírtuk a szerződést. Jelenleg 9 éve vagyok a művészük. Mint minden hosszú távú emberi és szakmai kapcsolatba, ebbe az együttműködésbe is sok munkát kell fektetni kölcsönösen, hiszen fiatal művészként az ember ebihalként kerül be a cápák közé. Visszanézve viszont látom, hogy ezek az érett, kölcsönös bizalmon alapuló szakmai együttműködések bizonyulnak hosszú távon a leggyümölcsözőbbeknek, és alapvetően befolyásolják az ember magabiztosságát.
PRAE.HU: Mely – főleg külföldi – alkotók azok, akik számodra fontosak ma?
Az ikonikus karmesterek közül – sok más mellett – Carlos Kleiber, Nikolaus Harnoncourt, Daniel Barenboim, Sir Simon Rattle, Fischer Iván, Paavo Järvi, Solti György és Claudio Abbado azok, akiket nagyra tartok. Ha 1700 és 1950 között született zeneszerzőtől szeretnék meghallgatni valamit, szinte biztos, hogy először ezeknek a karmestereknek a felvételei után nyúlok. Érdekes, hogy Valerij Gergiev nem feltétlenül példaképem mint karmester, de ha orosz műveket szeretnék hallgatni, egyértelműen az ő felvételei jutnak eszembe először, annyira felvillanyoznak.
PRAE.HU: Mik azok a céljaid, amik már megvalósultak, és mik azok, amiket még szeretnél elérni?
Mindig fontosnak tartottam, hogy legyen harmonikus és jól működő családom, így a két fantasztikus lányomat tekintem életem legnagyobb megvalósult álmának, akiktől rengeteget tanulok, és akiknek a közelségéből és létéből rengeteget merítek. Emellett nagyon büszke vagyok, hogy egy olyan nemzetközileg jegyzett és magas művészi színvonalú zenekarral dolgozhatok együtt, mint a liège-i. Máris sokat köszönhetünk egymásnak az együttessel, de még bőven van potenciál a közös munkánkban, és most kezdjük csak egymást igazán megismerni. Ami középhosszú és hosszú távú célom: szeretnék egy, a szívemhez közel álló főváros nagy zenekarának a vezetője lenni, ami egyúttal olyan hely, ahol tartósan el tudnám képzelni az életemet. Szeretném, ha továbbra is a szakma krémjét képviselő művészekkel, izgalmas egyéniségekkel dolgozhatnék együtt, hiszen az inspiráló személyiségekkel való közös munka folyamatosan húz előre. Furcsának érezném, ha már nem lennének magaslatok előttem. Úgy gondolom, nem lenne egészséges a szakma csúcsát 30-40 évesen elérni, és széttárni a kezem, hogy akkor most hogyan tovább. Nem szeretnék fontos lépcsőket átugrálni. Addig jó, amíg vannak vágyaink, amíg van hova tekintenünk felfelé!
Fotó:Bernadette Oz
Comments are closed.