Korniss Péter

PRAE.HU: 1972-ben megrendezett egyéni kiállításod Európa messzi pontján, Helsinkiben nyílt meg. Hogyan jött létre a tárlat?

A kiállítás a Helsinki Fesztivál keretében valósult meg, a város szívében található rangos képzőművészeti galériában, a Kluuvi Galleryben. Mindez véletlenek láncolatából jött létre, ami ott kezdődött, hogy a feleségem (Korniss Edit – a szerk.) a Bihari Táncegyüttes helsinki turnéja közben megismerkedett egy újságíróval, akivel később Budapesten én is összebarátkoztam. Mikor a Fesztivál egyik sajtómunkatársa lett, beajánlott a programba. Azt kell mondjam, hogy a véletlen, vagy nevezzük szerencsének az egész pályafutásom és külföldi sikereim tekintetében nagy szerepet játszott.

Érdekes, hogy akkor még mennyire más világ volt, bőven jutott pénz kultúrára. A Fesztivál meghívott vendégeként annyi pénzt kaptam, hogy autóval nemcsak a Travemündéből induló komphajóig jutottunk el, hanem még arra is futotta, hogy a feleségemmel útközben egy hétig Salzkammergutban nyaraljunk. Sőt, az is belefért a költségvetésbe, hogy Csikós Attila, az operaház egykori díszlettervezője népi szőttesekkel beborított hatalmas falpaneleket tervezzen, és arra installáljuk a fotókat. Ma visszagondolva ez minden szempontból kész őrület! Idillikusan indult tehát a történet, azonban nem várt fordulattal a rendezés alatt szívizomgyulladással kórházba kerültem, és a megnyitón is csak külön engedéllyel vehettem részt. Azt mondtam az orvosnak, hogyha nem mehetek el életem első megnyitójára, akkor biztos lehet benne, hogy még szívinfarktust is kapok! Végül másfél órás kimenőt engedélyezett. Utána persze remek újságcikkek születtek a kórházba került művészről, és a szép táncosnő feleségéről, aki a kötelező fogadásokon megjelent helyettem. Azóta szerencsére semmi bajom, és a kiállításaim is kevesebb hasonló izgalommal járnak.

PRAE.HU: Ez előtt eszedbe sem jutott, hogy akár itthon is kiállítsd a munkáidat?

Korábban nem voltak művészi ambícióim, sportfotográfus akartam lenni. A Képes Sportnál külsőztem, a fantasztikus tehetségű fotósok között arra voltam jó, hogy hétvégén az ötödrangú röplabda vagy a hatodosztályú birkózó meccsre elküldjenek. Mégis nagyon élveztem. Viszont minden megváltozott, amikor Novák Ferenc Tatával, a néprajzos-koreográfussal 1967-ben elmentem Erdélybe, Székre. Ott egyszerre azt éreztem, hogy itt van egy feladat: valami, amit meg kell örökíteni, meg kell mutatni – azaz elkezdődött a mai napig tartó megszállottság.

1972-re már tekintélyes mennyiség gyűlt össze az öt éve kezdett munkából, így motoszkálni kezdett bennem, hogy előbb-utóbb meg akarom mutatni a képeket, de hogy milyen formában, az még nem körvonalazódott. Kiállítás helyett ekkor még könyvben gondolkodtam, már csak azért is, mert riporter voltam, ekkor már a Nők Lapjának is dolgoztam. A könyvet egyébként a mai napig a legfontosabb megnyilvánulási formának tartom, mert egy kiadványban sokkal bonyolultabb összefüggéseket is meg lehet mutatni. És ami a legfontosabb, megmarad. A kiállítások esetében szintén ezért szeretem, ha készül egy kísérő katalógus – nem kell nagynak lennie, akár egy leporelló vagy kis füzet is megteszi. A lényeg, hogy igényes legyen – és valami maradjon meg a kiállításból! A kiállítást lebontják, a katalógust viszont megőrizzük és az felidézi az egész eseményt.

PRAE.HU: Pályafutásod első évtizedeiben rengeteg kiállításod volt, akár kisebb múzeumokban, vidéki kultúrházakban is rendre bemutattad fotográfiáidat. Ezzel szemben úgy tűnik, hogy az utóbbi években nagyon megválogatod, hogy hol állítasz ki. Itthon a Magyar Nemzeti Galériában és a Várfok Galériában párhuzamosan látható 2017-es két tárlatod óta nem volt egyéni kiállításod.

Korábban mindenhova szívesen mentem, minden felkérésre igent mondtam, mert fontos volt számomra, hogy minél szélesebb közönséghez jussanak el a képeim, és általuk az üzenetem. Ez az igény a mai napig megmaradt bennem, azonban ahhoz is alkalmazkodnom kellett, hogy hosszú pályafutásom alatt a fotográfia helyzete és értéke is gyökeresen megváltozott. Ma már magától értetődő, hogy a fotó is műtárgy, de ez a pályám kezdetén korántsem volt ilyen egyértelmű. Amikor a ’70-es években először jártam Amerikában, tágra nyílt szemmel néztem, hogy a galériákban kiállított fotók mellett árak voltak feltüntetve. Aztán szépen lassan az amerikai piaci hozzáállás Európába is megérkezett, az itteni galériák ugyancsak elkezdtek fotográfiával foglalkozni.

Ezen felül tény, hogy minden kiállító művész rangját az adja meg, hogy hol állít ki. Illetve olyan gyakorlati szempontok is felmerülnek, hogy hogyan bánnak a képekkel, hogyan állítják ki, hogyan szállítják. Régen az ilyesmi nem volt érdekes. A képnek nem volt műtárgy értéke, a vintázs szót nem is igazán értettük. Például az 1974-es műcsarnoki kiállításomon hatalmas, kétméteresre nagyított képeket is bemutattunk, amelyeket a zárás után, mivel nem volt hol tárolni őket, egyszerűen felhasogattak. Még 1998-ban sem merült fel bennem – amikor a budapesti Műcsarnokban háromtermes nagy kiállításom volt, és már Magyarországon is létezett a fotográfiában műkereskedelem –, hogy az ott kiállított képeim műtárgyak lennének. Az utóbbi bő évtized, vagyis amióta a Várfok Galéria művészköréhez tartozom, és a munkáim a professzionális műkereskedelem részévé váltak, sokat formált a szemléletemen – de az utóbbi évtizedben általánosságban is sokat változott az, ahogy a fotográfiáról gondolkodunk.

A Várfoknak emellett másban is nagyon sokat köszönhetek, például az utóbbi négy év külföldi kiállításaiban óriási szerepet játszottak. A felkérések ugyan legtöbbször személyesen nekem szóltak, és a saját kapcsolataimból adódtak, ám a galéria támogatása nélkül ezt a kiállítássorozatot nem lehetett volna megvalósítani. Óriási jelentősége van, ha az ember mögött egy ilyen nagyszerű galéria és hozzáértő emberek állnak, akik szívvel-lélekkel lelkesednek, mindenben segítenek, illetve professzionalizmusukkal jobbá teszik az eredményt. Összességében azt tudom mondani, hogy ugyan 2010 előtt is sok külföldi tárlatom volt, de mióta a Várfokhoz tartozom, minőségi ugrás történt e tekintetben, és nemzetközi mércével mérve is jelentősebb kiállításaim jöttek létre.

PRAE.HU: Az utóbbi négy évben Európa-szerte sorra nyílt kiállításaid helyszínei: Bukarest, Prága, Pozsony, Róma, Kolozsvár, Szentpétervár és Moszkva, illetve nemrég zárt be két párizsi tárlatod. Tapasztalataid szerint mennyiben és miben más a munkáid fogadtatása külföldön? Nehezebb megszólítani a más kulturális gyökerekkel rendelkezőket?

Azt szoktam mondani, hogy a Monarchia fotósa vagyok. Amit csinálok, azt leginkább itthon és a környező országokban értik. Egyszerűen azért, mert egy közös alapon osztozunk: ugyanaz a sors, hagyományok és történelem alakította a gondolatvilágunkat. Ezért nagyon jó érzéssel töltött el, hogy a környező országokban a kiállításaimnak sikere volt, és időről időre vissza is hívtak, például Prágába, Pozsonyba, Bukarestbe vagy Kolozsvárra – ott nem kell elmagyaráznom semmit, mert mindent ért az közönség. Viszont például Angliában, a kulturális különbségek miatt, másképp néznek arra, amiről a képeim beszélnek, s ez valahol természetes is. Persze az ember mindig örül, ha kicsit távolabb is értelmezni tudják a munkáját, ami azért szerencsére többször is előfordult.

1977-ben például több kiállításom is volt Amerikában, egyetemi városokban. A lincolni meghívóm adott egy partit a lakásán, ahol az angolul is megjelent, Elindultam világ útján… című, magyar népszokásokat bemutató könyvemet kitették egy kis asztalra. A parti alatt figyeltem – és ez egyébként máig szokásom –, hogy ki és hogyan nézi meg a munkámat. Volt is egy férfi, akin látszott, hogy valódi érdeklődéssel lapozza végig a könyvemet. Mikor szóba elegyedtünk, megkérdezte, hogy ezek az emberek az ünnepeken kívül is összejárnak-e, beszélgetnek-e. Persze, mondom, vannak baráti társaságok, találkoznak, beülnek egy kocsmába vagy étterembe. Láttam rajta, hogy ezt meglepőnek találja. Én pedig nem igazán értettem, hogy ez miért különleges neki. Azt mondta, hogy azért nem értjük egymást, mert nem itt élek, hanem egy olyan társadalomban, ahol még beszélgetnek az emberek. Ő a szomszédjával 15 év alatt nem beszélt többet annál, minthogy reggelente köszönnek egymásnak. Bevallom, hogy akkor és ott én ebből semmit nem értettem, mert nálunk még nem tapasztaltam ez a jelenséget, amit elidegenedésnek nevezünk. De mégis nagyon bennem maradt, amit mondott, mert éreztem rajta, hogy a könyvem hatott rá. Aztán teltek, múltak az évek, és elérkeztünk oda, hogy ebben már majdnem sikerült utolérnünk Amerikát…Különleges történet a csak „Holland Mihály”-ként emlegetett Michel von Langeveld, a holland gyámügyi-előadó esete, aki 1984-ben egy amszterdami könyvesboltban látta meg ugyanezt a könyvemet, amelynek erdélyi képei olyan hatással voltak rá, hogy többször ellátogatott Székre, majd pár évvel később, Hollandiát hátrahagyva, odaköltözött. Ma is ott él, megtanult magyarul, népviseletben jár és elvett egy széki özvegyasszonyt. Olyannyira elkötelezett a kultúra és a hagyományok megőrzése mellett, hogy múzeumot hozott létre, táncházat működtet, sőt 2011-ben az omladozó, lebontásra ítélt Forrószegi táncházat megvásárolta és az utca túloldalán, saját telkén újjáépítette.

Az épület kiállítóhelyként működik, amelynek kék falait az első széki látogatásomkor készített táncházi képeim díszítik.

Nekem ezek az egyéni visszajelzések sokat számítanak, az, hogy a munkám ilyen hatást tud kiváltani – persze ez mindig az adott ember személyiségétől, érzékenységétől is függ. A kivitelezésnél mindig jobban érdekelt a tartalom. Ehhez megtalálni az adekvát kifejezési módot, a fotográfiai nyelvet, az már egy másik kérdés, esetleg szenvedéstörténet. De én még az a generáció vagyok, amelynek az üzenet volt a fontos. Ezért is mindig arra törekedtem, hogy minél többekhez eljussanak a képeim.

PRAE.HU: Egyik ikonikus sorozatod, a Vendégmunkás, habár 1978–88 között készült, mégis olyan univerzális, napjainkban is meghatározó jelenségről, az ingázó munkások életéről szól, amihez szinte bárki, bárhol a világon tud kapcsolódni. A Vendégmunkás recepciója kapcsán mi a tapasztalatod?

Nem véletlen, hogy Nyugaton a Vendégmunkás a legsikeresebb. Ez a sorozat egy nagyon egyszerű szálról indult, szerettem volna megmutatni az ingázó munkások életét. Aztán munka közben formálódott az ötlet, hogy először leszűkítettem a témát egy brigádra, majd annak egy tagjára, Skarbit Andrásra, aki végül a sorozat főszereplője lett. A munkából tíz év után lett egy fontos tanulság, amire mint üzenetre is tekinthetünk. Az, hogy ez az ingázómunkás, itt Pesten a nagyvárosban, mint ő maga mondta, „semmi embernek” érezte magát – de ha hétvégén hazament Tiszaeszlárra, egy csapásra minden megváltozott. Ott volt a hátországa: a háza, a családja, a kertje, az állatai, és a faluban a közösség megbecsült embereként hallgatták őt az emberek, hiszen a fővárosból jön, tehát sokat tud a világról. Így élhetett kiegyensúlyozott „boldog emberként” Skarbit András.

Azért én is tapasztalom, hogy a hatvanas-hetvenes években készült, hagyományos világot bemutató képeimhez óhatatlanul odakeveredik egy kevés romantikus érzet is. Ebben benne van a látvány szépsége, a „megszépítő messzeség”, s a hagyományos világ rendezett élete iránti nosztalgia is. Kelet-Európában ez érthető és elfogadható, de Nyugaton ez távolságtartást vált ki.

PRAE.HU: Szabadúszó fotóriporterként olyan világhírű magazinoknak dolgoztál, mint a National Geographic, a GEO Magazine, a Fortune vagy a Time, és talán e lapok hasábjain érted el munkáddal a legszélesebb közönséget. Milyen volt a fotóriporteri munka?

Ezen a szinten nagy szabadságot, megbecsülést és komoly pénzt jelentett, nagyon szerettem csinálni. A francia GEO akkor talált rám, amikor egy témához Erdélyt jól ismerő fotóst kerestek. Hogy milyen komolyan vették a feladatot, mutatja, hogy a párizsi főszerkesztő, Robert Fiess személyesen jött el Budapestre azért, hogy megismerjen és megnézze a munkáimat, mielőtt nekem adják a megbízást. Gyakran előfordult, hogy egy lap megkeresett engem, amikor azt gondolták, hogy én vagyok a legalkalmasabb egy bizonyos feladatra. De olyan is volt, hogy magam küldtem a szinopszisokat, fotóriport-terveket az újságoknak. Ha elég izgalmasnak és megvalósításra érdemesnek találták a felvetésem, bárhova elmehettem. Így fogadták el Szibériát vagy a történelmi Moldvát. Napidíjat kaptunk és a költségeinket is fizették.  Bizonyos munkáknál az úgynevezett research editorok előzetes kutatásokat végeztek és kapcsolatokat is kerestek – minden segítséget megadtak ahhoz, hogy a helyszínen csak a fotózásra koncentrálhassunk.

Korábban megbízásaim révén csodálatos helyekre jutottam el, s annyi felkérésem volt, hogy képtelenség lett volna mindent elvállalni, kedvemre válogathattam közöttük. De a legfontosabb élményem ezzel kapcsolatban a munkám megbecsülése volt. Például az is megtörténhetett, hogy 1981-ben egy sikeres riport után a New York-i Black Star ügynökség elnöke – a legendás Howard Chapnick, akiről ma már díjak és pályázatok vannak elnevezve – akit korábban sosem láttam személyesen, kézzel írt képeslapot küldött, hogy megköszönje a munkám. Vagy az, hogy Fortune magazinnál a címlapra választott főszereplő – aki nem mellesleg Európa egyik legnagyobb iparmágnása volt akkoriban – nem tartotta magát a megbeszéltekhez és nem adott nekem elég időt a fotózásra. Ezután a szerkesztőség úgy döntött, hogy nem kerül címlapra, viszont változatlanul az általam készített anyagból választottak képet, csak nem az ő portéját, hanem az egyik gyárában készített fotómat.

Ehhez képest manapság az a lényeg, hogy minél gyorsabban és költséghatékonyabban oldják meg a riportokat, már legtöbbször fotóügynökségek archívumaiból válogatják össze az anyagot, ritkán adnak személyre szóló megbízást nagyobb témára. Így aztán a dokumentarista fotográfusok nem a sajtóban, hanem pályázatok és ösztöndíjak segítségével valósítják meg ambiciózusabb terveiket.

PRAE.HU: Volt olyan hely, amely különösen közel állt a szívedhez?

Észak-Amerika és az indiánok. Pedig halálosan meg voltam sértődve, amikor 1974-ben a műcsarnoki kiállításomat látván egy amerikai professzor felvetette, hogy esetleg az indiánokat is fényképezhetném. Nem értettem, miért nem látja, hogy a fotóimon valódi parasztemberek vannak, és én egy élő világot örökítek meg, nem pedig holmi rezervátumot, ahol Buffalo Bill veri a dobot a cirkusz előtt. Tájékozatlan és buta voltam. Nem sokkal később aztán izgatni kezdte a fantáziámat a lehetőség. Olvasni kezdtem, s rájöttem, hogy az indiánok világa ma nagyon is valóságos és érdekes. Nem véletlen, hogy amikor 1977-ben eljutottam Amerikába, nem a felhőkarcolókat, jazz klubokat vagy Hollywoodot fényképeztem, hanem az indiánokat, mert ez az, ami közel állt hozzám, az érdeklődésemhez. Az indián sorozat, amely 1982-ben könyvben is megjelent, úgy érzem, a mai napig megőrizte frissességét, 2017-ben is kiállítottam ebből egy válogatást. Úgy érzem, sikerült ott valami fontosat megragadnom.

PRAE.HU: Tehát hiába jártál, állítottál ki és tevékenykedtél rengeteg helyen hosszabb-rövidebb ideig, például 20 évig dolgoztál Amsterdamban az International Folkloristisch Danstheaternek – nem fordult meg soha a fejedben, hogy végleg elhagyd Magyarországot?

Soha. 1964-ben jártam először Franciaországban, a Bihari Táncegyüttest kísértem el három hetes turnéjukra. A Nők Lapjánál dolgoztam ekkor, különösebb ambíciók nélkül, megelégedve a riporteri helyzetemmel. Nem voltak világmegváltó terveim, jól éreztem magam úgy és ott, ahogy voltam. Párizsban is jártunk, ahol természetesen felkerestük a Notre-Dame-ot. Máig látom magam előtt, ahogy a katedrális előtti térre kitelepült fotósok fényképezik a templom előtt pózoló turistákat, majd átnyújtják a névjegyüket. Az jutott eszembe, hogyha itt maradok, akkor mi a garancia arra, hogy a Nők Lapja helyett a Paris Matchnál fogok dolgozni, és nem pedig a turistákat fényképezem a Notre-Dame előtt?! Ez megragadt bennem, és azóta sem bánom, hogy így alakult.

Az biztos, hogyha világhírű akartam volna lenni, akkor nem erdélyi parasztasszonyokat fényképezek, de, ami még fontosabb, elköltözöm Magyarországról. Ne álltassuk magunkat: a magyar fotótörténet minden nagysága csak azután lett világhírű, hogy letelepedett Amerikában, vagy Párizsban élt. Munkássága alapján azt gondolom, hogyha például Escher Károly, aki Az Est Lapok szerkesztőségében történetesen Martin Munkácsy szobatársa volt, elment volna Amerikába, ma az egyetemes fotótörténet jelentős alakja lenne. Ezzel szemben még csak egy jó könyvünk sincs a munkáiból.

PRAE.HU: Ez érdekes gondolat, főleg annak ismeretében, hogy a képzőművészeti ágakat tekintve a magyar alkotók közül a fotográfusok a legismertebbek a nemzetközi színtéren, hiszen mind Kertész, Brassai, Robert Capa és Moholy-Nagy munkássága is az egyetemes fotótörténet integráns részét képezi. A magyar fotó tehát nemzetközileg is jelent valamit, ismerősen cseng. Ez a beágyazottság nem jelent előnyt fotósként a külföldi érvényesülésben?

Olyan szempontból fontos volt a magyar fotó ismertsége, hogy segített lehetőségekhez jutni, hogy egy időben jó néhány nemzetközi szakember érkezett Magyarországra kutatni. Szerették volna megtudni, vajon mi van itt, honnan került ki Kertész, Capa, Moholy-Nagy, Brassai. Így ismerkedtem meg Budapesten Michael Edelsohnnal, a New York-i International Center of Photography munkatársával, rajta keresztül Cornell Capaval, vagy Colin Forddal, a Brit Nemzeti Fotómúzeum alapítójával is. Ezek mind meghatározó találkozások voltak.

Letagadhatatlan, hogy a magyar fotográfia külföldön is ismert, de csakis egy kis szeglete, ami gyakorlatilag az Amerikában befutott alkotókra korlátozódik. Hogy ez mennyire igaz, azt mutatja a 2011-ben a londoni Royal Academy of Artsban megrendezett Eyewitness. Hungarian Photography in the Twentieth Century című kiállításhoz kapcsolódó történet. A tárlat egy nagyszabású, áttekintő bemutató volt Colin Ford rendezésében, amely a magyar fotó külföldön is ismert klasszikusaitól egészen a mai kortárs fotográfusokig ívelve mutatta be a magyar fotó történetét. Többekkel együtt az én munkáim is szerepeltek a kiállításon, a megnyitón személyesen is részt vettem. Ott láttam meglepve a katalógust, amelynek a címlapján alcímként a következő szerepelt: Brassai, Capa, Kertész, Moholy-Nagy, Munkácsy. Ezen kívül semmi, még csak annyit sem írtak oda, hogy „és mások”… A katalógus címlapja egyértelművé teszi, hogy a 20. századi magyar fotó ezekből a nevekből, személyekből áll. Slussz! Amikor rákérdeztem Colinnál a címlapra, csak annyit válaszolt: marketing. És azt hiszem, ebben minden benne van. Egy rangos szakember, a magyar fotográfia szerelmese, és történetesen az én munkámnak is támogatója, a nagy fotótörténeti kiállítás katalógusának címlapján csak azt az öt világhírű magyart tünteti fel, aki kint élt és dolgozott, mivel csak e nevek mondanak valamit nemzetközileg. És ezt innen Magyarországról lehetetlen megváltoztatni.

Azonban, ahogy ezt már korábban is mondtam, ez soha nem volt fájdalmam, mert nem ezt céloztam meg, sosem voltak illúzióim. Hamar felmértem, hogyha haladok tovább az utamon, és maradok Magyarországon, akkor körülbelül hol lesz a helyem. Persze emellett minden egyes alkalommal boldogsággal tölt el, ha van egy jó kiállításom, megjelenik egy jó könyvem, vagy jót írnak a munkásságomról. Nekem ez mind siker. De ez nagyon szubjektív, hiszen a siker mindenkinek mást jelent. Magam részéről azt mondhatom, hogy többet kaptam, mint amit valaha remélhettem. A művészet, és benne a fotográfia – de itt egyszerre a filmre, zenére is gondolok – abban szintén nagyon sokat változott, hogy ma már folyamatosan új nevek, új sztárok kellenek. A fogyasztói kultúra itt is érezteti a hatását. Ezeknek az ismeretében már azt is értékelem és szinte csodának tartom, hogy még jegyeznek, és a közönséget érdekli a munkám. Persze igyekszem megdolgozni ezért, mert a munka erejében hiszek. Az is boldogsággal tölt el, hogy meghívnak tanítani, jelenleg két egyetemen, a Metropolitan Egyetemen és a Színművészeti Egyetemen is oktatok. 85 éves leszek, és ezt borzasztóan megbecsülöm.

PRAE.HU: A tanítás mit jelent pontosan számodra?

Egy feladat, ami frissen tart. Mindig készülök az órákra és komolyan veszem a diákokkal való közös munkát. Nemrég az egyik dokumentumfilmes osztály, habár hivatalosan csak egy szemeszteren át tanítottam volna őket, azt kérte, hogy a következő félévben is folytassuk a kurzust. Az ilyen visszajelzéseknek nagyon örülök, ahogy annak is, hogy lelkes, ambiciózus fiatalokkal dolgozhatok, megismerhetem, hogy mi foglalkoztatja őket.

PRAE.HU: A zsűrizést hasonlónak gondolom a tanári szerephez, vagy legalábbis az osztályzáshoz, ugyanúgy frissen tart az új nevek és izgalmas munkák megismerése által. Számos nemzetközi és magyar fotós díjnak voltál zsűritagja – kicsit mesélnél arról, hogy a zsűrizés hogyan zajlik?

Legelőször 1977-ben vettem részt a World Press Photo zsűrijében, ahová Keleti Éva ajánlott be maga helyett, amikor ő már többet nem mehetett, ugyanis legfeljebb háromszor lehetett valaki zsűritag. Azért hívtak minket, magyarokat, mert a Word Press nyitni akart kelet felé, és a szocialista országok közül mi voltunk a legnyitottabbak, a legvidámabb barakk. Engem is visszahívtak még kétszer, később pedig a Nemzetközi Tanácsadó Bizottságba kaptam meghívást, ahol zsűritagokat ajánlhattam, illetve a sajtó helyzetét beszéltük meg. Később 20 évig voltam a Czech Press Photonak a zsűritagja. És hát Magyarországon is sok helyre hívtak, a Magyar Sajtófotó zsűrijének voltam többször elnöke, a Capa-díj zsűrijében, a Hemző-díj kuratóriumában voltam tag, illetve a Budapest Fotográfiai Ösztöndíj alapítója és zsűritagja vagyok mind a mai napig. Valóban, a zsűrizések alatt is megismersz munkákat, embereket – ez egy fontos szempont. Azonban kemény szakmai munkát jelent, hiszen megtanulod a képeket összehasonlítani, értékelni. A kezdeti több ezer képből ugyanis nagyon nehéz a válogatás. Ugyanakkor izgalmas is a folyamat, ahogy lassan kiválnak azok a képek, amelyeket fontosnak tartasz, amikért aztán ki kell állnod és meg kell harcolnod a többiekkel. Először érvelni, vitatkozni kell, végül pedig kompromisszumokat kötni és döntést hozni.

PRAE.HU: Mindeközben te magad is rengeteg elismerést kaptál, csak hogy párat említsünk, a Czech Press Photo életműdíját, World Press Photo-díjat, itthon pedig első fotográfusként a Kossuth-díjat. Szakmai szempontból mit tartasz a legnagyobb sikerednek?

Egyértelműen a Magyar Nemzeti Galériában megrendezett kiállításomat. Utólag valahogy olyan magától értetődőnek tűnik, hogy egy kiállítás létrejött. Pedig ez sohasem természetes! Mindig kell valaki, akinek eszébe jutsz, aki rád gondol. Ebben az esetben Baki Péter volt az, aki 2014-ben elvitt Baán László múzeumigazgatóhoz. Megegyeztünk, hogy három év múlva, 80. születésnapomhoz kapcsolódva megrendezzük a kiállítást. A találkozó után boldogan mentem haza, de hamar rájöttem, hogy nem csinálhatunk egy retrospektív kiállítást, hiszen még élek és dolgozom, tehát új anyagot is kell prezentálnom. Ekkor már elkezdtem, sőt abba is hagytam a Budapesten dolgozó széki asszonyokról készülő sorozatot, mert nem ment a munka, visszautasítottak az asszonyok, elzárkóztak a családok, még a jó ismerősök is, és az a néhány kép, ami elkészült, nem igazán sikerült jól. Kudarcnak éreztem, nem tudtam megfogni a témát, így aztán elengedtem. De mikor a kiállítás előtt újult energiával nekiláttam a munkának, lassan megtaláltam a megfelelő hangot és egy mámor lett a fotografálás, három év alatt el is készült az új sorozat. Ez a megújulás, illetve az egész kiállítás, ahol minden apró részlet összeállt, óriási élmény volt számomra. Nemcsak azt az ajándékot kaptam az élettől, hogy kiállíthatok a Magyar Nemzeti Galériában, de az is megadatott, hogy erre az alkalomra olyan új sorozatot mutathattam be, amely szervesen következett egész addigi munkásságomból. Minden összejött!

 

Fotó: Koczkás Marcella