Kondor Vilmos

PRAE.HU: Vissza tud emlékezni arra, hogy mikor döntött az írás mellett?

Talán inkább az írás döntött én mellettem. Valamikor a 2000-es évek elején egy esti séta alkalmával egy kapualjban fekvő test képe rögzült bennem, és mint amikor az ember nem tudja a kavicsot kirázni a cipőjéből, én is úgy voltam ezzel a képpel. Addig forgattam magamban, amíg meg nem láttam benne, amit sejteni véltem, és nekiláttam megírni. Korábban is írtam ezt meg azt, de szerencsére volt annyi eszem, hogy elégettem mindent, olyan pocsékul sikerültek.

PRAE.HU: Magától értetődő választás volt a krimi műfaja?

Maga az alapkép egy holttest volt egy sötét kapualjban, és erről minden bizonnyal lehetett volna írni egzisztencialista, modernista, hiper-realista vagy mágikus-realista magyar mélylélektani nagyregényt, ám nekem ez valahogy nem adta magát. Mindig is imádtam a krimiket – annyi megkötéssel, hogy tíz esetből kilencszer a legkevésbé a gyilkos kiléte érdekel, sokkal inkább foglalkoztat a miért. Hogy miért öl valaki.

PRAE.HU: És volt már, hogy rájött olyan motivációra, ami valódi magyarázatot adott a gyilkosságra?

Nem. Hiszem azt, hogy az ember motivációi, tényleges, lényegi motivációi rejtettek. A legtöbb gyilkosság dermesztően unalmas, tíz esetből kilencszer családtag vagy rokon gyilkol, legtöbbször hirtelen felindulásból, esetleg nyereségvágyból. De ha tudjuk is, miért ölt valaki, sőt maga a gyilkos is azt hiszi, hogy tudja, ez a tudás csak leképezése, utólagos magyarázata egy förtelmes cselekedetnek. Azt tudjuk, hogy az állam miért öl, és miért akar ölni a halálbüntetés formájában. De ez mélyen absztrakt helyzet. Éppen annyira nem tudhatjuk, ki miért ölt valójában, mint ahogy azt sem, hogy ki miért fordult balra ott, ahol mindig jobbra szokott. A fentiek azonban nem gátolnak meg abban, hogy keressem a választ. Új regényemben, ami elviekben tavasszal jelenik meg, pontosan ezzel foglalkoztam. Még a 90-es években jóbarátja voltam egy fiatalembernek, aki megölte a feleségét, akit szintén jól ismertem. Az elmúlt 25-30 év sem volt elég ahhoz, hogy választ találjak a miértre. Sőt, még a motivációban sem vagyok biztos. És szerintem a gyilkos sem.

PRAE.HU: Regényei mind Magyarországon játszódnak. Miért fontos ez Önnek?

Erről lehetne egy hosszú és helyenként hol kínos, hol az értelem határát alulról karcoló gondolatmenetet írni, de inkább maradok a nagyszerű Stephen Kingnél, aki azt mondta: „Write what you know.” És én megfogadtam a tanácsát.

PRAE.HU: Mit tekint igazán nagy sikernek egy krimi esetében?

Trükkös, ravasz és beugrató kérdés, kedves Endre. Mert a sikernek két síkja van. Egyfelől a kritikai, másfelől meg az olvasói siker. Aki az első reményében ír, az nem nagyon részesül a másodikban, és fordítva. És ez legalább annyira érvényes egy kortárs verseskötetre, mint egy összegezni vágyó kulcsregényre, vagy egy fiatal gyerek fan fictionjére: a siker az, ha az embert olvassák. Ha nem olvassák, nem sikeres. Hadd parafrazeáljam Esterházy Pétert, aki ugye azt írta, hogy magyar író az, aki magyarul ír. Sikeres író az, akit olvasnak.

PRAE.HU: Van olyan író, aki mindenkinél jobban meghatározta a munkáját?

Gombóc Artúr meg tudta nevezni a kedvenc csokoládéját? Van számos író, aki nagy hatással volt rám, de egyetlen szinguláris szerzőt nem tudnék mondani.

PRAE.HU: Mit tapasztal, más kultúrájú emberekre hogyan hat, amit ír? Érdekli ez Önt?

Engem ez mindennél jobban érdekel. Azt értem (de legalábbis sejtem), hogy mi érdekeset talál egy vidéki jógaoktató, egy nyugdíjas pénztáros vagy egy építész, például A budapesti kémben, de hogy a finnek miért szerették annyira, hogy az egész sorozatot kiadták – ezt nem értem. Nyilván egzotikus számukra, nyilván sok olvasónak (a goodreads alapján https://www.goodreads.com/) ezek a regények „útikönyvként” szolgálnak történelmi és kulturális szempontból, de ennél tovább nem jutottam. A finnek a Bűnös Budapest-ciklus öt törzskötetét kiadták, és még egy nagyon megtisztelő díjat is kaptam tőlük. A sikerben biztos nagy szerepet játszott a két kultúra közti rokonság, és a finnek nyitottsága, meg az a tüneményes hozzáértés, amivel gondozták a könyveket. Az észtek is szeretni látszanak a sorozatot, egy éven belül kiadták az első két részt, és a szlovének is készülnek kiadni a második kötetet. Az orosz reakcióra még várni kell, mivel ott csak tavasszal jött ki a regény. Az előtt máig értetlenül állok, hogy a Budapest noir éppen Németországban futott zátonyra. Mondjuk a német kiadó ezért mindent megtett (a gyötrelmes címtől a dermesztő borítón át a kérdéses fordításig, a totálisan megtévesztő fülszövegről nem is beszélve), amihez a német olvasók bizonyos sarkossága is hozzájárult. A legnagyobb kifogásuk Tata személye volt, és az, hogy lekvárt főz. Egy szó sem jött át a regény humorából, ugyanakkor Amerikában nagyon pozitívan fogadták, és Ausztráliában is. Szerintem a kelleténél több időt töltöttem idegennyelvű olvasói és kritikai recenziók olvasásával, de semmivel sem lettem okosabb – jóllehet, hadd ismételjem magam, ez mindennél jobban érdekel. Hogy Finnországban miért, és Csehországban miért nem.

PRAE.HU: Mely írók fontosak Ön szerint ma? Kik lehetnek fontosak a magyar közönség számára? Tud mondani olyan külföldi vagy magyar fiatalokat, akikre hamarosan nagyon figyelni kell?

Erősen alulfogalmazok, ha azt mondom, hogy rajta tartanám a mutatóujjam a kortárs magyar irodalom verőerén. Két író van, akiket nagy élvezettel olvastam, és sokat várok tőlük. Az egyik Totth Benedek, a másik meg Kemény Zsófi. Tévedtem: van egy harmadik, Veress Attila.

Egyébként minden nyáron leülök, és nekiállok elolvasni az előző év olyan könyveit, amelyekről a legtöbbet írtak. Maugham nem volt hajlandó friss sikereket olvasni, legalább egy évet várt, mire nekilátott egy sikerkönyvnek. Maughamot nagyon szeretem, ezért ezt a tanácsát is megfogadtam. Ha a sikerlistán szereplő szerzőkből indulok ki, akkor azt kell látnom, hogy a legtöbb könyv sikere még azt az egy nyamvadt évet sem éri meg, nem utolsó sorban a témaválasztással, a nyelvi felkészültséggel, a képzelőerővel, az íráskészséggel és magyar nyelvtannal való kapcsolatuk folytán.

PRAE.HU: Hogyan kezeli Ön szerint a krimit a magyar média? Elégedett ezzel?

Kedves Endre, maga kérdezett, én válaszolok, és akkor ezzel a lendülettel bele is megyek. Mi is az a gyatra kifejezés? „Vonjunk mérleget” egy évtized elteltével? Jó. Vonok.

Tíz éve a helyzet rózsás volt. Valamit sikerült elindítanunk, hirtelen megjelentek jó és hiteles szerzők (Baráth Katalin, Csabai László és Kolozsi László voltak a zászlóvivők), akik mindegyikéből nagy sikert lehetett és kellett volna kovácsolni. A szerzők mellett megjelentek a szakértő kritikusok is, akik eleinte többen voltak, mint maguk a szerzők. Bényei Tamás, Benyovszky Krisztián, H. Nagy Péter, Bárány Tibor, Sárközi Mátyás – és még sorolhatnám. Én úgy örültem, hogy nem is igaz. Végre egy értő közeg, amely egyfelől hálás, másfelől felkészülten megírt recenziókkal segítettek úgy az írónak, mint az olvasónak (kaptam én hideget és meleget tőlük, ahogy azt kell). Aztán ez az egész elkorhadt. A kritikai oldal két részre szakadt. Az egyik oldalon áll Kálai Sándor, aki a Debreceni Egyetemen egymaga fogja a fáklyát, és fáradhatatlanul gondozza a magyar krimi helyzetét, főleg külföldön számtalan kiadványban és konferencián. A másik oldalon meg ott a nagy semmi, ahol szerkesztőik kifejezett utasítására ténykedő irodalomkritikai verőlegények a kicsinyes személyeskedéstől a nyílt sértésig mindent leírnak, amivel úgy gondolják, hogy árthatnak. Aztán nézze meg a fentebb említett szerzőket, hogy mikor jelent meg utoljára krimijük, és arról mikor írt elfogadott kritikai felületen értő recenzor. Nem mondom, szép számmal akadnak magyar krimik, engem is keresnek meg szerzők időről időre, hogy legyek szíves elolvasni a regényt, aminek két következménye van. Egy: őszinte véleményt kér és kap, mire az összes létező felületen nekiáll pocskondiázni a regényeimet. Kettő: őszinte véleményt kér és kap, amit nem fogad meg.

Ahogy a magyar történelmi regényírók képesek voltak spontán módon szerveződni egyfelől szerzői alapon, másfelől meg kiadó vagy kiadói csoport köré gyűlve, úgy ez a kriminél nem történt meg. Ennek számos oka van, de a legfontosabbak egyike a kiadók teljes és mindent beborító tanácstalansága. Nem tudnak mit kezdeni a magyar krimikkel, nincsen se stratégiájuk, se szerkesztőjük, se elképzelésük, se semmijük arra, hogy hogyan kellene vagy lehetne magyar krimit gondozni, kiadni. Ennek köszönhető, hogy olyasmik jelentek meg, amelyeknek nem lett volna szabad, és olyanok maradtak kéziratban, amelyeknek könyvesboltban lett volna helyük. Tíz éve biztos voltam abban, hogy a magyar krimi reneszánsza elkezdődött. Öt éve reménykedtem. Mára beláttam, hogy nem lesz ebből semmi.

A média és a kritika őrjítő hozzá nem értéssel és/vagy érdektelenséggel viszonyul a magyar krimihez, és nem látom, hogy ez a közeljövőben megváltozna. Több olyan regény jelent meg – és nem a sajátjaimra gondolok –, amiknek tévéképernyőn vagy filmvásznon lett volna helye, de alig jutott el idáig pár alkotás, és azok sem adaptációk voltak. Napilapok eleve nem közölnek recenziókat, az a pár irodalmi lap néha közöl, de bárcsak ne tennék, rádióban ismereteim szerint krimiként csak a Budapest noirt dolgozták fel, meg még egy novellámat, a tévéig el sem jutott se könyv, se szerző – milyen médiára gondol még? Milyen magyar krimire? Milyen kezelésre?

PRAE.HU: Húsba vágóan, keményen érint, amit a közelmúlt kapcsán mond. De azért a várhatóan kétes kimenetelű küzdelmet a Prae Kiadónál, melynek vezetője vagyok, folytatjuk, a Krimi Ma sorozattal, és a mi saját koncepciónkkal. Remélem, lesz hozzá elég energiánk. Bocsánat, ez eddig nem a kérdés volt…

Nem kérdés volt, de válaszolok rá. Remélem, sikerrel járnak, és lesz idejük folytatni azt, amit a magányos harcosok kezdtek el. És mivel ennyire az elején vannak, javallanám, hogy fektessék le legalább a szakkifejezések magyar megfelelőit, határozzák meg, mi a krimi, mi a bűnregény, mi a mystery, mi a suspense, mi a whodunit, és hadd ne soroljam. Mert e nélkül maguknak is elég nehéz dolguk lesz. Az olvasó most nagyjából az a nyomorult marha, aki éhesen megy be az étterembe, és elébe raknak egy étlapot, amin három étel szerepel: leves, főétel, desszert. Mert amit én írok, az nem azonos azzal, amit Csabai László ír, és a kortárs regényeim sem szerepelnek azonos műfaji kategóriában Baráth Katalin regényével. És ha lehet egy kérésem: húzzanak bele, mert nem véletlen, hogy Baráth Katalin évek óta nincs jelen a köztudatban (bármilyen elszántan is publikál a Facebookon), ahogy mondjuk Kolozsi Lászlónak is régen jelent meg regénye. Ha maguk, irodalmárok nem segítenek a műfajnak, a szerzőknek és az olvasóknak értő és segítő kritikákkal, akkor az egész nem ér semmit. Sikerült szekértáborosítani a kritikai megközelítését ennek a nevetségesen kicsi, nagyvonalúan számolva is mondjuk kéttucat szerzőt számoló műfajnak, amatőr „irodalmi” hentesek, bosszúszomjas, irigy és féltékeny kiadványok, kicsinyes szerkesztők és sértett szerzők ténykedése folytán, aminek köszönhetően nem csak az olvasók lába alól tűnt el a talaj, hanem a kiadók is totálisan elbizonytalanodtak. Értékes könyvek és értékes szerzők tűntek el, vagy meg sem jelentek, és ez akkora luxus, amekkorát mondjuk a 330 millió Amerika engedhet meg magának. De Magyarország nem. A lényege a tirádámnak: bizonyosan tisztában vannak a felelőségükkel akár a Literánál, akár máshol, de ha tényleg fontos maguknak a magyar krimi, akkor legyenek szívesek tenni érte – túl kiadói és személyes érdekeken.

PRAE.HU: Mik voltak akkor Önnek legfontosabb lépések a siker felé vezető úton?

Kovács Kati nagyszerű dala (Az eső és én) után szabadon: A zeitgeist és én. Úgy hiszem, hogy a legjobb pillanatban jelent meg a Budapest noir, jó lendületet vett a téma- és időpontválasztás miatt. A kiadó ugyan költött promócióra, de a regényt az olvasók vették a vállukra, és ennek köszönhető, hogy olyan messzire ment, amilyenre – sőt, még mindig megy. A Budapest noirt lefordították 13 nyelvre (angol, francia, holland, olasz, német, cseh, szlovén, orosz, görög, bolgár, lengyel, észt, finn), és külföldön ez a magyar krimi. Készült belőle rádiójáték, hangoskönyv, fotókiállítás, nagyjátékfilm, több doktori dolgozatot írtak belőle, a regényről írott kritikákból, elemzésekből összeállítandó könyv bőven hosszabb lenne magánál a regénynél. A sorozat többi kötetei folyamatosan jelennek meg egyelőre finn, észt és szlovén nyelven, de már fordítás alatt van a Budapest novemberben is, ami Amerikában jelenik meg valamikor 2021-22-ben, és ebből még képregényt is rajzoltak. Ennek az egy regénynek a sikere, és az abból fakadó lendület elég volt ahhoz, hogy folytathassam (és befejezhessem) a sorozatot.

A külföldi csatornákat egy irodalmi ügynökség magyarországi képviseletének vezetője nyitotta meg előttem, amikor bemutatott az egyik legbefolyásosabb angol irodalmi ügynöknek. Egy budai kávézóban találkoztunk, és én belevágtam a regény bemutatásába. Azzal kezdtem, hogy „Budapest, 1936.” Láttam az ügynök szemén, hogy nyert ügyem van, utána pro forma még elmondtam, amit kellett, de ott helyben megállapodtunk a képviseletről, és a regény megjelenése után villámgyorsan eladták a könyvet öt országban. Aztán még háromban. Voltaképpen egy személyes ajánlásból indult hivatalos csatorna segítségével jutott el a Budapest noir fél Európába alig egy év leforgása alatt. És tudom, hogy ez a magyarországi ügynök nem ajánlotta volna a regényt angol kollegájának, ha nem találta volna jónak, aki szintén nem vette volna a szárnyai alá, ha nem találja jónak, mert a találkozó után természetesen komplett anyagot prezentáltunk neki, és ezt követte a szerződéskötés. A személyes ismeretség csak az elején adott egy löketet (amiért mindig is nagyon hálás leszek), utána a könyv a saját érdemei alapján ment előre. Én nem hiszek a bratyizós megoldásokban, tiszta ügy volt ez, és a könyvet azóta is saját érdemei és sikerei végett vették a kiadók, nekem és kiadóimnak ebben csak közvetítői szerepünk volt. Nem haverkodtam, nem nyomultam, nem jópofiztam, nem kértem, kérleltem és kuncsorogtam, nem csináltam semmit, mint hogy útjára engedtem a könyvet, és mind a mai napig meglepve nézem, hogy milyen messzire jutott.