Kiss Tibor Noé

PRAE.HU: Újságíró, tördelő, fociedző, író, szociológus – mind olyan foglalkozás, amit űztél, vagy a mai napig űzöl. Hogyan mutatkozol be, hogyan definiálod magad?

Most azt gondolom, hogy leginkább tördelek, újságírással már nem foglalkozom, illetve most már bátrabban mondanám írónak magamat. Az íróság először csak terápiaszerű volt, aztán kezdtem komolyabban venni. Most mindent, amit a munkámon kívül csinálok, az írásba szeretném belesűríteni, azt hiszem, jelenleg irodalmi szövegekben tudom a legjobban elmondani a világról azt, amit szeretnék. Egyébként az Inkognitóvalis ez történt, abban mindent pontosan megfogalmaztam, amit akartam, ha most megkérdeznek, se tudnám jobban elmondani. Minden ott van a könyvben. Egyre inkább úgy érzem, hogy ha megírok egy regényt, utána bármit mondhatok róla, azzal csak összekoszolom, és az Inkognitónál ez különösen így van.

PRAE.HU: Regényeidben egyre inkább távolodsz a személyes témáktól. Szándékosan helyezed egyre messzebb a fókuszt magadtól?

Igen, nagyon tudatosan. Az Inkognitó 2010-ben jelent meg, azóta is rendszeresen tapasztalom, hogy úgy beszélnek velem, úgy kérnek tőlem interjút, mintha még mindig abban az állapotban lennék. Azt a regényt 2006-ban kezdtem írni, ezért gyakran érzem úgy, mintha a 15 évvel ezelőtti énemhez próbálnának meg az emberek kapcsolódni. Persze, én vagyok a hibás, hiszen lényegében beismertem, hogy az a regény nagyjából az én történetem volt, és innentől kezdve mit tudok csinálni? Legfeljebb nem válaszolok bizonyos kérdésekre, nem vállalok el olyan fellépéseket, amelyekről kiszagolom, hogy csak az identitásomra akarnak fókuszálni. Az különösen érdekes, hogy ettől az eltávolítástól sokkal élvezetesebbé, egyre sokrétűbbé és izgalmasabbá vált számomra az írói munka. Az új regényben már nem vagyok benne, a saját motívumok csak finom történetmorzsákként, keretekként vannak jelen. S ahogy elkezdtem ezt a négy teljesen különböző szereplőt megírni, az volt a legmegdöbbentőbb felfedezésem, hogy mindegyikük belőlem jön, kicsit mindegyikük én vagyok.

PRAE.HU: Olvastam, hogy 2015-ben egy mozzanatból indult az új regény, a Beláthatatlan táj. Láttál egy alakot az autópálya-felüljárón cigizni, és ez indította el benned a történetet. Ehhez a regényhez már készült könyvtrailer is. Ennyire fontos neked a vizualitás, a társművészetekkel való kapcsolat?

Igen, egyre jobban érdekelnek a vizuális művészetek, ráadásul Pécsen a képzőművészeti élet az egyetemi kar miatt igen jelentős. A regényeim mindig is klipszerűek és képszerűek voltak, és magam is sokat fotózom, bár nem profi módon. A vizualitással való kapcsolat olyannyira fontos számomra, hogy most összehoztam egy projektet, amiben a fotóim és a szövegeim együtt vannak jelen. Önmagukban sohasem éreztem olyan erősnek a képeimet, hogy valamit kezdjek velük, most viszont kiválasztottam tíz fotót az elmúlt 5-10 év terméséből, és írtam hozzájuk egy-egy saját történetet, amely a regényhez is kapcsolódik, lényegében az egyik szereplőm története íródik itt tovább. Ez a projekt „Jelek a gépről” címmel található meg a honlapomon. Számomra az a legfontosabb, hogy megőrizzem a hitelességemet, ezért kerestem olyan megnyilvánulási formát, amelyben önmagamat adhatom.

PRAE.HU: Pécsett élsz már egy ideje, ahol nyüzsgő a művészeti élet. Mennyire fontos számodra, hogy hol írsz, milyen közeg vesz körül?

Egyre fontosabb, hogy legyen levegőm. Amikor elkezdtem a Beláthatatlan tájat írni, akkor eleinte minden nap kimentem Orfűre, a biciklis pihenőbe, a fák közé, és ott dolgoztam, amíg bírta a laptop. Tavaly nyáron Dániában voltam, egy farmon, a természetben kimehettem futni, biciklizni, mindenütt tanyák, tehenek, birkák vettek körül. De bármikor elmehettem a tengerhez is, ez nagyon tetszett. Úgy érzem, egyre fontosabb a nyugalom és a teljes izoláció. Persze, otthon is tudok dolgozni, Pécs történelmi belvárosa nagyon csöndes. Budapesten már nem biztos, hogy tudnék, bár ezt a várost is nagyon szeretem, itt éltem összesen huszonhét évig. Tegnap jöttem, és miközben a rakparton gurultam, egy pontról minden látszott: a Lánchíd, a vár, a Mátyás-templom. Olyan érzésem volt, hogy bár láttam már ezerszer, mégis gyönyörű. De a legjobb lenne talán egy tanyán dolgozni, ahol berendezem magamnak a munkasarkomat. Nem is kell más, csak egy tető meg egy gombaalakú fűtőszerkezet.

PRAE.HU: A szövegeid gyakran olyan közösségekről szólnak, melyek tagjai jellemzően perifériára kerülnek a társadalomban (mélyszegénységben élők, transzneműek). Akarsz-e, és ha igen, hogyan tudsz hatni az írásaiddal az emberekre? El tudod képzelni, hogy hatsz más kultúrájú emberekre is? Mennyire szempont ez, amikor írsz?

Amikor írok, az a legfontosabb szempont, hogy magamból váltsak ki hatást, vagyis elsősorban magamnak írok. Gondolkodhatnék azon, hogyan lehetnék hatással másokra, írhatnék tárcasorozatot a szegénységről heti rendszerességgel, mert annyi téma van, de mindez a hitelesség rovására menne. Ezt fontosabbnak tartom, minthogy beleálljak valamiféle véleményvezéri vagy influenszer-szerepbe, aki mindig megmondaná a tutit. Valakinek ez jól áll, de én erre alkalmatlan vagyok, a barátaim azonnal szólnának, hogy ez nem hiteles, hanem póz. Talán úgy mondanám, hogy nem a „hatásban” hiszek, hanem a beszélgetésekben, a kommunikációban – a kétirányú folyamatokban. A kérdésed egyébként a legfontosabb problémára mutat rá: hogyan tudunk eljutni olyan emberekhez, akik egészen másképpen gondolkodnak a világról, mint mi. Ennek az intézményes platformjai lényegében megszűntek, ma már megünnepeljük, ha például két ellenkező oldalon álló politikus vagy művész leül egymással vitatkozni, beszélgetni, pedig ez lenne a természetes.

Én magának az irodalmi szövegnek sem úgy állok neki, hogy azzal bárkire is hatni akarnék, vagy meg akarnám győzni bármiről, legfeljebb arról, hogy a minket körülvevő világ – és benne mi magunk – milyen törékenyek és bonyolultak vagyunk. Az identitásom miatt különben ezeket a hatásokat a mindennapi életben is épp elégszer kiváltom az emberekből, és nekem épp elég ezekkel megbirkózni, még akkor is, ha sokkal több a pozitív tapasztalatom az emberekről, az elfogadási készségükről, mint ahogy ezt általában gondolnánk. Egyre inkább úgy érzem, hogy mások „érzékenyítését” az utcán, a mindennapokban lehet lefolytatni, a szépirodalmi szövegeimben ennek legalábbis nincs semmiféle helye.

PRAE.HU: Most jelent meg a harmadik regényed, a Beláthatatlan táj, díjaztak, lefordították a műveidet, nevezhetjük ezt sikernek? Egyáltalán, mi lehet siker az irodalomban?

A díjak, a külföldi fordítások, a sok eladott könyv mind a sikeresség mutatója lehet, de számomra van más szempont is. A megjelenő könyv kapcsán részt vettem egy beszélgetésen Pécsett az Ünnepi Könyvhéten, amit nem éreztem annyira sikerültnek, nem voltam olyan jó passzban, de néhány nappal később rámírt egy bloggerlány: rá olyan hatással volt, amit hallott, hogy azóta egyfolytában ír, és be fogja fejezni a novelláskötetét. Na, szerintem ez az igazi siker, ha másokat tudsz motiválni. Ilyen értelemben mégis szeretnék hatni az olvasókra, érzelmeket, motivációt kiváltani belőlük, erőt adni nekik. A furcsa az egészben az, hogy ezek a sikerek (ellentétben mondjuk egy díjjal) láthatatlanok, ezeket nem osztja meg nyilvánosan az ember, mégis legalább olyan fontosak.

Azt hiszem, hogy amíg ilyen visszacsatolásokat kapok, addig biztos lehetek abban, hogy hitelem van. Ha majd nem lesz, és szövegeim visszhangtalanok maradnak, akkor valószínűleg abba fogom hagyni.

PRAE.HU: Azért amellett se menjünk el, hogy 2020-ban te kaptad meg a Hazai Attila Irodalmi Díjat. Fontos a szakma visszajelzése?

Természetesen fontos, de ami igazán motivál, arról az előbb beszéltem. Elég rossz lenne, ha az motiválna, hogy díjakat kapjak. A Hazai Attila Díjnak különösen örülök, mert a zsűri tagjait nagyon tisztelem, és a korábbi díjazottak munkássága is figyelemreméltó. Ugyanakkor a díjak szerepét szerintem sokan túlértékelik, viták tömkelege folyik arról, hogy ki kap díjat, megérdemli-e, ki érdemelte volna meg helyette – szerintem ez sehová sem vezet. Ez talán azért van, mert a futballban szocializálódtam, ahol hamar megtanultam, hogy a végeredményt el kell tudni fogadni. A sportmúlt segít abban, hogy mindezt egy olyan szubjektív műfajban, mint az irodalom, a helyén tudjam kezelni. Ahhoz képest, hogy az írásban és az irodalomban számomra mi fontos, a díjak körüli indulatokat feleslegesnek érzem.

PRAE.HU: A könyveidet lefordították cseh, szlovén, lengyel és német nyelvre. Hogy jöttek ezek a lehetőségek? Te kerested őket vagy felkérést kaptál?

Azért, hogy engem bármilyen nyelvre lefordítsanak, egy lépést sem tettem. A Jelenkor folyóirat révén kijutottam Csehországba egy irodalmi fesztiválra, ahol a fordítónak és a cseh kiadónak megtetszett a szövegem, és úgy döntöttek, hogy megjelentetik. Az Inkognitó lengyel fordításánál a műfordító nagyon szerette a könyvet, és addig talpalt, amíg talált neki egy kiadót. A németnél Lendvai Zsóka, a Nischen Verlag vezetője keresett meg azzal, hogy megjelentetné az Aludnod kellenét a szlovén kiadásnál pedig kaptam egy levelet, hogy szeretnék lefordítani a könyvet. Folyamatban van egy finn fordítás is, ott az Inkognitó jelenik meg 2021-ben, és ebben az esetben is a fordító keresett finn kiadót. Ugyanez történt pár héttel ezelőtt egy svéd fordítóval, ő is az Inkognitónak szeretne kiadót találni. Az Inkognitó olyan témát érint, amire mintha egyre többen lennének kíváncsiak, aminek vannak előnyei és hátrányai is. Önmagában jó az az érdeklődés, ami a könyvet övezi, viszont ezáltal újra és újra le kell vakarnom magamról azokat a címkéket, amelyek a regény miatt rám tapadnak.

PRAE.HU: Igen, iszonyatosan nehéz, hogy ne címkeirodalom legyen valaki. Hogy éled meg, ha a téma, és nem a szöveg milyensége miatt leszel érdekes a közönség számára?

Nem jó érzés, de lehet ügyesen menedzselni. Mondjuk nem fogadod el olyan beszélgetésekre a felkérést, amelyeknél érzed, hogy mire akarnak kilyukadni hogy nem rád kíváncsiak, hanem a transzneműségre, hogy leegyszerűsítik a dolgokat. Ez nem csak rólam szól: minden írót, aki valami különlegesről ír, elkezdik azzal azonosítani. Ez a probléma érinti például a nőket is, számukra ez különösen nehéz, mert ha egy nő ír egy könyvet, amelyben nő a főszereplő, akkor az rögtön valamiféle személyes, magánéleti prózaként értelmeződik, miközben egy férfi esetében ilyenkor természetesnek tekintik, hogy a szöveg maga a nagybetűs irodalom. Láthatatlan módon, szinte a zsigerekből fakadóan működik ez a címkézés, amin nagyon nehéz túllépni.

PRAE.HU: Volt mentorod, mestered, aki segített a pályádon? Kellenek egyáltalán mesterek?

Erre tudnék mondani egy hosszú névsort, akiknek valamilyen tulajdonsága miatt ott lenne a helyük, de nem mondanám, hogy volna mentorom. Van körülbelül tizenöt ismerősöm és barátom, akikben olyasmiket látok, ami miatt felnézek rájuk, és belőlük próbálom összerakni, milyennek kell lennie az embernek. Ha kimondottan az irodalomra gondolok, akkor említhetném a szöveghez való kritikus, önreflexív és aprólékos viszonyulást, amiben sokat tanultam másoktól. Felnézek azokra, akikben ez a képesség megvan, ilyen például Gazdag Jóska, Szolláth Dávid, vagy most Szvoren Edina, aki Szegő János mellett a szerkesztője volt az új regényemnek. Ők mindannyian a barátaim, ez is szerencse. Mondhatom, hogy inkább a barátaim inspirálnak, az ő világlátásukból rengeteget tudok meríteni.

PRAE.HU: Mondtad, hogy nálad az írás először terápia volt. De aztán, ha fejlődni akar az ember, el is kell valamerre indulni. Szerinted lehet az írást tanítani, intézményesíteni, képzéseket indítani róla?

Az írás technikáját, bizonyos fogásokat lehet tanítani, de ez csak egy része a nagy egésznek. Egy író legfontosabb képessége szerintem maga az érzékenysége, a lényeglátása, ezt viszont nem nagyon lehet tanítani. Az egyéni mentorálásnak ugyanakkor látom értelmét. Ha valakivel célzottan tudsz foglalkozni, akkor abból sokat lehet tanulni. Abban hiszek, ha valakivel együtt dolgozva, mondatról mondatra olvasunk végig szövegeket. Nagyon jó lecke, mert rengeteg minden kiderül belőle. Egy ilyen mélyelemzésből egy egész világkép, egy univerzum tud kibontakozni Erről nagyon sokat tanultam barátoktól, kollégáktól. Persze, tanulni csak úgy lehet, ha valaki nyitott az efféle élveboncolásra, és van benne kellő adag önreflexió. Az nem segít, ha valaki az egészet csak azért csinálja, mert író akar lenni.

PRAE.HU: Kire mondhatjuk, hogy író?

Akit mások is írónak tekintek. Akit elfogadnak íróként, és nem kell folyton íróként prezentálnia magát, mert nem neki lesz fontos, hogy író, hanem az olvasóinak. Én ezt így definiálnám.

PRAE.HU: Mi Hajdúböszörményben találkoztunk először, ahová a Hajdúböszörményi Írótábor vendégeként érkeztél. Ott szemben ültél körülbelül hetven olyan fiatallal, aki író szeretne lenni. Mennyire keresed a fiatal tehetségeket, van olyan, akire érdemes figyelni?

Nem keresem szándékosan a fiatal szerzőket, amúgy is folyamatosan szembejönnek velem. Akiket mondanék, azok az én buborékomon belül vannak, sokan az ismerőseim vagy a barátaim, ez meg így elég belterjes lenne. Azért megemlíteném a Független Mentorhálózat révén megismert mentoráltamat, Puskás Pannit, akinek hamarosan megjelenik a novelláskötete.

PRAE.HU: Miután lefordították a könyveidet, milyen visszajelzés érkezett a külföldi olvasóktól?

Viszonylag kevés a visszajelzés, de kritikák szerencsére vannak. Két könyvről sok, a másik kettőről kevesebb. A lengyel fordításról tizenöt kritika született, teljesen meglepődtem, a szlovén egy LMBTQ-sorozatban jelent meg, az kicsit necces volt, de rábeszéltek, hogy adjuk ki, mert legalább ott olvasni is fogják. Ausztriából is voltak reflexiók, öt-hat kritika, ez sem elhanyagolható. A személyes találkozásokból több értékes visszajelzést kapok. Az is látszik, hogy a kelet-közép-európai tapasztalat nagyon sok téren közös pont. Az Aludnod kellene kapcsán többen is elmondták, hogy Németországban, Lengyelországban vagy Csehországban hol vannak azok a helyek, ahol a könyvem akár játszódhatna is. Mert Magyarországon rengeteg ilyen hely van, de ők meg elmesélték, hogy Szudéta-vidéken vagy a Lengyel-alföld bizonyos területein mennyire hasonló a helyzet. Ez a kelet-közép-európai kapcsolódás. Februárban egy hónapot töltöttem ösztöndíjasként Kremsben, és ott megismerkedtem két hozzám hasonló korú lánnyal, egy lengyel képzőművésszel és egy ukrán zeneszerzővel. Pillanatok alatt kialakult közöttünk az összhang: az életvilágunk, a tapasztalataink és a gyerekkori emlékeink szinte teljesen azonosak. Ez az érzés pár nap alatt kifejlődött és egyre mélyült: a társadalmaink annyira hasonlítanak egymásra, hogy még a neurózisaink is ugyanolyanok.