Kenyeres Bálint

PRAE.HU: Filmrendezőként mi jelent számodra sikert?

Siker az, ami hozzásegít egy következő dobáshoz. Filmrendező az, aki el tudja készíteni a következő filmjét. Egy sebész is attól sebész, hogy bemegy a műtőbe, és operál. Aki nem csinál filmet, az nem filmrendező többé. Ma Magyarországon sajnos csak egy igen szűk körnek van lehetősége folyamatosan alkotni. A közelmúlt eseményeiből az a tendencia rajzolódott ki, hogy a politikai elit lecseréli azt a kört, amelynek tagjai filmkészítéssel foglalkoznak, és pályán kívüli szereplőket hoz be helyettük. Mundruczó Kornélon kívül nem tudok olyan rendezőt mondani, aki képes volna folyamatosan alkotni, olyat pedig pláne nem, aki rajta kívül az elmúlt évtizedben hazai finanszírozás nélkül tudott volna európai koprodukciót elindítani. Az európai koprodukcióban a kölcsönösség az alapelv, akkor kapsz támogatást, ha a költségvetésnek legalább a 40–50 százalékát otthonról hozod, máskülönben szóba sem állnak veled az európai partnerek. Korábban még valamelyest lehetett építeni a hazai támogatásra, mostanra viszont eljutottunk odáig, hogy aki az elmúlt 20–30 évben csinált filmet Magyarországon, az mára lényegében teljesen ki lett szorítva. Kisebb csoda, ha valaki a kétezres években vagy azelőtt indult rendezők közül új filmet tud készíteni. Ironikus, hogy közben pedig soha nem volt ennyi pénz Magyarországon filmre, mint amennyi most van.

PRAE.HU: Te is a kétezres évek első felében induló magyar filmes nemzedékhez tartozol, rövidfilmjeidet is a korszak szerzői filmes vonalához kötik. Mennyire tekinted egységesnek a generációdat, a kétezres években induló magyar film helyzetét?

Nemzedékek mindig lesznek, mert biológiai adottság, hogy az emberek megszületnek és meghalnak, a kettő között pedig megöregednek. Nehéz általánosítani, mert ahány alkotó, annyi féle érzékenység létezik. Az egyidejűségen, és főleg az életkorból adódó hasonlóságokon túl én nem látok valódi szervezőerőt, mint például a románoknál, ahol stiláris, formai, tematikai hasonlóságok is jellemzik az alkotókat, és ezért ott értelme is lehet valódi új hullámról beszélni. Magyar új hullám nincs, csak volt egy fellélegzés egykor, amikor tényleg adódott lehetőség a filmkészítésre. Mind a korábbi nemzedékek, mind a pályakezdők, ha szerencséjük volt, és elkapták a ritmust, részesei lehettek ennek a szerény fellendülésnek.

PRAE.HU: Ma sok pályakezdőnek az Inkubátor Program jelenti azt a hátszelet, amely segítségével el tud indulni alkotóként. Mit gondolsz erről az új típusú modellről?

Ma a magyar filmgyártás az európai minták némileg visszás hagyományát követi, ez a gyakorlat még a Vajna-rendszerben született meg. A Velencei Filmfesztivál Biennale College programja kezdte először Európában azt a típusú mikro-budget (alacsony költségvetésű – a szerk.) filmtámogatást, amelyet a Filmalap az Inkubátor Program formájában ültetett át Magyarországra. Az Inkubátor Program kijelöl egy irányt ma, ugyanakkor már a létrehozása is sok szempontból tévedés volt szerintem. Nagyon jó, hogy fiatal, akár filmográfia nélküli rendezők is lehetőséghez jutnak, és filmet készíthetnek, de több hibája is van a modellnek. Egyrészt nem létezik mikro-budget film. A mikro-budget film igazából egy olyan normális költségvetésű film, amelyikben nincsenek kifizetve az emberek. Másrészt ezt a modellt állandósítani teher a filmszakmának, nem szül jó vért és nem fenntartható. Harmadrészt, bár az Inkubátor-filmeknek meglehetne az az előnyük, hogy az alacsony költségvetésért cserébe az alkotók teljes szabadságot nyernek, akár extrém tervekkel is kísérletezhetnének, mégis azt látom, hogy egy középre nyomott, a kommersz felé terelt irányról van szó. Az egyik szemem sír, a másik pedig csak félig sír! A fiatal alkotók ma Magyarországon vagy ezt az utat választják, vagy beszállnak az új elit megteremtésébe, és a megrendelő igényeihez alkalmazkodnak, mint a reklámfilmesek.

PRAE.HU: Neked mennyiben befolyásolja a munkádat, hogy Magyarországon élsz?

A végtelenségig redukálja a lehetőségeimet, hogy Magyarországon élek. A negyedik filmtervem van a Nemzeti Filmintézet döntőbizottsága előtt, de eddig mindent kidobtak. Ötödik filmtervvel már nem fogok kopogtatni. A rabbi is háromszor küldi el a betérni vágyót, de negyedszerre már szóba áll vele. Egy ponton túl nincs értelme időt, pénzt és energiát pazarolni arra, hogy végül úgyis csak ajtót mutassanak az embernek. Ez a pont számomra eljött. Ma Magyarországon, ha szerencséd van, és jó cég áll mögötted, a mikro-budget kereteiből 8–10 napot tudsz forgatni, ez nagyon kevés egy játékfilm elkészítéséhez. Európai koprodukció tehát nem jöhet szóba, ha otthonról nem hozol elég pénzt, kizárólag más országokkal koprodukciót építeni pedig nagyon nehéz, ha közben Magyarországon élsz. Rendkívüli nemzetközi sikereket kell felmutatnod ahhoz, hogy ki tudj szakadni ebből a közegből. Lehet az angolszász piacon is dolgozni, de ahhoz is komoly renomét kell építeni, és úgy kizárólag zsánerfilmekben lehet gondolkodni. Ha nincs ott az ember mögött a saját országa, nagyon sokat kell küszködni. A mostani rendszer ezt tudatosan csinálja, szándékosan lehetetleníti el az útjaidat.

PRAE.HU: Rövidfilmjeid, a Zárás és a Before Dawn rengeteg filmfesztiválon futottak sikeresen, utóbbi többek között a Sundance Filmfesztiválon nyert különdíjat, és az Európai Filmakadémia rövidfilmdíját kapta meg 2006-ban. Milyen új utakat nyitottak meg ezek a sikerek az életedben?

Elkezdték ismerni a nevem, és szóba álltak velem olyanok, akik korábban valószínűleg nem álltak volna. De azért nem terítettek vörös szőnyeget a lábaim elé. Az első nagyjátékfilmem támogatása is ekkor került szóba, de hosszú-hosszú évek kemény munkájába telt, hogy el tudjak jutni a megvalósításig.

PRAE.HU: El tudott volna készülni a Tegnap a filmfesztiválokon szerzett sikerek nélkül?

Így is egy csoda, hogy egyáltalán elkészült. A rövidfilmjeim kapcsán szerzett ismertség és tapasztalatok nélkül valószínűleg nem tudtam volna megcsinálni a Tegnapot. Megint csak azt tudom mondani, amit az eddigiekben ecseteltem. A rövidfilmekkel szerzett ismertségem, valamint az a tény, hogy csináltam később egy egészestés játékfilmet, amely nem került fel az Oscar-shortlistre, nem elég ahhoz, hogy itthoni támogatás nélkül tovább tudjak haladni alkotóként. Ha holland, dán vagy német lennék, ez az első film bőven elég lett volna ahhoz, hogy mára elkészülhessen a második játékfilmem.

PRAE.HU: Filozófiát és filmet tanultál az ELTE-n, majd 2005-ben végeztél filmrendezőként a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, ahol Zsombolyai János, Szász János és Grunwalsky Ferenc voltak az osztályfőnökeid. Vannak-e olyan meghatározó élményeid, amelyekre fordulópontként tekintesz a rendezői pályádon?

Nem igazán érdekelt soha semmi más, mint a filmkészítés. Ki akartam menni a világba, a film pedig egyszerűen megnyitja előttem a világot. Filmkészítés közben olyan helyekre jutok el, ahova amúgy soha nem jutnék, és olyan emberekkel kerülök kapcsolatba, akikkel amúgy soha nem találkoznék. A filmkészítés számomra mindig arra teremtett lehetőséget, hogy kapcsolódjak, és megnyíljak a világ felé. Mindig nagyon érdekelt a történetmesélésnek ez a formája, a filmnyelv működése. Nem tudok olyan meghatározó pillanatot kiemelni, amikor eldöntöttem volna, hogy filmrendező leszek. Ez folyamatosan alakult bennem. A sok-sok moziba járás, a filmrajongás, a beszélgetés és gondolkodás egy idő után már nem volt elég, és megszületett az igény, hogy én is dolgozni kezdjek.

PRAE.HU: Mi lettél volna szívesen, ha nem filmkészítő lennél?

Nagyon izgalmasnak tartom az építészetet, de teljesen alkalmatlan lennék rá.

PRAE.HU: Mik a legfontosabb dolgok, amelyeket az osztályfőnökeidtől tanultál a Színház- és Filmművészeti Egyetemen?

A legfontosabb az volt, hogy békén hagytak, hagyták, hogy azt csináljam, amit akarok, és úgy csináljam, ahogy szeretném. Mentem és tettem a dolgom, általában az iskola keretein kívül. Mindig elkészült valami, ami megmentett attól, hogy kirúgjanak. Az első filmem (az 1999-es Zárás című rövidfilm – a szerk.) Velencében volt versenyben, majd a Before Dawn Cannes-ban, tehát mindig bejött valami siker, amely miatt megmenekültem. Az iskola intézményén belül nem voltak annyira meghatározók ezek az éveim. Fehér György tartott egyszer egy kurzust egy színészosztálynak, megkért, hogy segítsek, és legyek a kameramanja. Ez a néhány alkalom meghatározó élményt jelentett számomra. Ha volt valaha olyan személy, akire mesteremként tekintettem, akkor az Gyuri volt.

PRAE.HU: Fontosnak tartod az intézményes képzést ahhoz, hogy valaki rendezővé váljon?

Egyáltalán nem. A filmkészítést szerintem csak gyakorlatban lehet megtanulni. Ha valaki bekerül egy jó intézményi rendszerbe, amelyben van infrastruktúra és pénz, és tud dolgozni, partnerekre talál az osztálytársaiban és évfolyamtársaiban, esetleg valamilyen csoda folytán találkozik egy mesterfigurával, ezek mind remek dolgokat szülhetnek. Ugyanakkor egyik sem szükséges feltétele annak, hogy valaki jó filmessé váljon.

PRAE.HU: A diploma megszerzése után megmaradt a kapcsolatod az egyetemmel?

Nagyon rég megszakadt a kapcsolatom az iskolával. Munkakapcsolatban vagyok valakivel, aki jóval utánam járt oda, de valódi tapasztalatom rég nincs már az intézményről. Most pedig már végképp nem tudom, mi megy ott.

PRAE.HU: Mennyire fontos számodra, hogy hass az emberekre?

Minden a hatásból áll, más nem igazán létezik. Az egész alkotási folyamat arról szól, hogy milyen hatásmechanizmusokból építed fel a történeted. Ugyanakkor saját ismereteimre és tapasztalataimra hagyatkozva dolgozok a hatással, nem pedig egy absztrakt közönséget megcélozva. Hogy mindezzel hány embert tudok elérni, az már egy másik kérdés. Senki sem azért csinál filmet, hogy ne nézzék meg, de a realitásokkal ugyanakkor érdemes tisztában lenni. Világjárvány ide vagy oda, a magyar filmezés nagyon limitált dolog. Az úgynevezett szerzői filmeknek a legfontosabb funkciója egykor a kulturális külképviselet volt, ma ez teljes mértékben megszűnt. Ebben a mostani rendszerben a szerzői film gyakorlatilag nemhogy támogatott vagy tűrt, de leginkább tiltott vállalkozás lett. A magyar filmiparnak mintha az lenne a célja, hogy amerikai mintára minél szélesebb közönséget tudjon megszólítani, de nem vagyok benne biztos, hogy megvan ehhez itthon a szakértelem és érzékenység. Félek, hogy inkább a kispolgári televíziós giccs felé tartunk. Régóta húzódó krízis, hogy nincs közönsége a magyar filmnek, és valóban fontos lenne megoldani ezt a problémát. De az a benyomásom, hogy eddig még senki sem tudott ráérezni, miképp működhetne itthon egy olyan minőségi filmkészítői gyakorlat, amely tudomásul veszi a kultúra valódi, élő hagyományait, és nem zülleszti azokat a televíziós műsorok szintjére. Nem érdekli a magyar embereket a magyar film – röviden és tömören ez a helyzet.

PRAE.HU: Pedig a hatvanas években még milyen népszerű volt a szerző film.

Az egészen más világ volt. Egy Antonioni-filmet a hatvanas években Olaszországban annyian néztek meg, mint egy James Bond-filmet. Összehasonlíthatatlanul más kulturális közeget jelentett a modernizmus. Biztos baromi jó lehetett akkor filmet csinálni. Akkor úgy tűnt, hogy a szerzői film önálló művészeti ággá válik, mára viszont gettólétezésbe lett szorítva. Van persze luxusgettó, mint például a Cannes-i Filmfesztivál. De a szerzői film perifériára szorult, nem meghatározó része többé a mainstreamnek, mint egykor volt.

PRAE.HU: Láttam egyszer egy statisztikát arról, hogy valójában a magyar szerzői film „aranykorának” nevezett hatvanas években is hatalmas arányban készültek a nagyközönség igényeit kiszolgáló filmek, csak utólag nem ezekkel a filmekkel azonosítjuk a korszakot, tehát relatív állítás, hogy a művészfilm volt egyszer a mainstream.

Igaz, de a nézettség tekintetében más nagyságrendekről beszélünk. Nem két-háromezren nézték meg ezeket a filmeket, mint ma, hanem sokkal többen. Természetesen a szórakoztatóipar a gyökere a filmnek, mindig benne lesz – kiirthatatlanul – a DNS-ében. Csak míg egykor voltak leágazások és váratlan kanyarok, ma én egy brutálisan uniformizált, nem túl izgalmas korszakot látok. A nemzeti hagyományokkal lehetne ezt ellensúlyozni, de nálunk nincs mögötte valódi támogatás sem a hatalom, sem a közönség részéről. És a kettő összefügg, ha fontos lenne az állampolgároknak a film, a hatalomnak is az lenne.

PRAE.HU: Szerinted van olyan ország ebben a régióban, amelyik jól csinálja a saját nemzeti filmkultúrájának a marketingjét?

Ez nem marketingkérdés. Bizonyos országokban tényleg jelen van az élő nemzeti filmkultúra, fontos a valódi tehetség. A lengyeleknek például tényleg fontos a saját kulturális hagyományuk, a történelmük, a nemzeti identitásuk és az emlékezetük. Nálunk mindez csak politikai szólamok szintjén jelenik meg. Mára Magyarországon gyakorlatilag megszűnt a nemzeti filmgyártás. Hogyan lehetne nemzetinek nevezni azt a rendszert, amely egy olyan nemzeti értéket, mint azt a teljes magyar filmrendezői gárdát, akik letettek valamit az elmúlt évtizedekben az asztalra, egyszerre húz le a vécén, és velük együtt egy komplett filmes hagyományt is? Ez nemzetellenes gesztus. A lengyeleknél, cseheknél, románoknál, hogy csak a régióban maradjak, ilyesmi elképzelhetetlen. Ezek az országok, változó mértékben, de valóban képesek nemzeti értékekben gondolkodni, őrizni, védeni azokat. Ezt nálunk jelenleg nem látom, csak a pusztítást.

PRAE.HU: Megtudhatunk valamit azokról a filmtervekről, amelyeken éppen dolgozol?

Vannak konkrét filmtervek, történetek, forgatókönyvek, kapcsolatok, amelyeket építek, de zéró támogatottsággal nagyon nehéz egyről a kettőre jutni. Több irányba is elindultam, próbálom mindenfelé nyújtogatni a csápjaimat, amerre valamennyi oxigént érzek. Van egy mikro-budget filmterv, van egy másik, amiben az európai koprodukciót próbáljuk valahogy meghekkelni itthoni pénz nélkül. Illetve van egy angol nyelvű filmterv is.

PRAE.HU: Ha minden lehetőség adott lenne, belevágnál még egyszer egy olyan projektbe, mint a Tegnap, amelyet a marokkói sivatagban, rettenetes körülmények között forgattatok?

Miért ne? Ha egy konyhában vagy két szereplővel, ott is eluralkodik előbb-utóbb a téboly, mert ahol emberek vannak és élet folyik, ott mindig történik valami váratlan és kiszámíthatatlan. Persze nem mindegy, mekkora tapasztalatod és szakmai rutinod van abban, hogy ezeket a helyzeteket kezelni tudd. Nem mindegy ezért az sem, miképp választod meg a helyzeteket, mert helyzet és helyzet között is van különbség. De bárhol is jársz, a végén mindig kitör az elmebaj, ezért fel kell készülnöd arra, hogy kezelni tudd a dolgokat. Stanley Kubrick mondta, hogy filmet csinálni olyan, mint a Háború és békét egy dodzsemben megírni. Van ebben valami igazság.

 

Fotó: A Tegnap című film Facebook-oldala.