Jancsó Dávid

PRAE.HU: Ha most vissza kell emlékezned az eddigi karrieredre, milyen meghatározó pillanatokat, fordulópontokat tudsz felidézni?

Már a legelső nagyjátékfilmem fontos fordulópontnak tekinthető. Még a Filmművészetire jártam vágó szakra, amikor Mundurczó Kornél kiemelt engem az iskolából, mivel szüksége volt egy vágóra, aki befejezi vele a Deltát (A prae.hu KSMM-interjúja Mundruczó Kornéllal). Kornéllal már korábban is ismertük egymást édesapám révén (Jancsó Miklós filmrendező – a szerző.), de ekkor jött el az a pillanat, amikor úgy ítélte meg, együtt kell befejeznünk a filmjét. Ez nagyon meghatározó állomás volt, hiszen innentől már egy nagyjátékfilmet maga mögött tudó vágó voltam az iskolában. Elképesztő szerencsém volt ezzel a lehetőséggel, minthogy a legelső nagyjátékfilmem versenybe is került Cannes-ban.

PRAE.HU: Támasztott veled szemben kiemelten nagy elvárásokat ez az erős indulás?

Azon túl, hogy nagyon szerencsésnek tudhattam magam ezzel az indulással, az ugyancsak vágó édesanyámra (Csákány Zsuzsa, Balázs Béla-díjas vágó – a szerk.) is számíthattam, ebből adódóan mindig volt honnan merítenem, volt hová fordulnom tanácsért. Minden helyzetben állt mellettem valaki, akit bármikor felhívhattam, ha felmerült bennem egy szakmai kérdés. Nagyon keveseknek adatik meg, hogy ezt otthonról hozhatják, de fontos hogy mindenki megtaláljon magának valakit, akire támaszkodhat. Az elvárásokkal kapcsolatban fontos megjegyezni, hogy a szüleim foggal-körömmel ragaszkodtak ahhoz, hogy ne legyek filmes. Van diplomám a kommunikáció, politikatudomány és jog területéről is, mindent megpróbáltak, hogy távol tartsanak a filmezéstől, de miután a fentiekkel mind végeztem, végül eljutottam a Színház- és Filmművészeti Egyetemre. Akkor fogadták el a szüleim is a választásomat, amikor Kornél felkért, hogy csináljuk meg a Deltát. Akkoriban – huszonhárom évesen – mindezt nem éreztem tehernek, inkább páratlan lehetőségnek fogtam fel. Innentől kezdve Kornél vitt tovább az összes többi filmjébe, amelyek mind újabb mérföldköveket jelentettek a pályámon.

PRAE.HU: Mit gondolsz, a szakmádban mennyire fontos az intézményi keretek közötti tanulás? Elengedhetetlen az egyetemi diploma?

Nem merném azt állítani, hogy elengedhetetlen a diploma, hiszen a legjobb magyar vágók között nem egy van, aki sosem járt egyetemre. Az intézményi oktatásnak ugyanakkor tagadhatatlan előnye, hogy egyrészt keretet ad az embernek, másrészt pedig lehetőséget arra, hogy megismerje az ipar működését és a jövő filmeseit, azokat, akikkel majd a későbbiekben valószínűleg együtt fog dolgozni. Talán ez utóbbi a legfontosabb. A szakmát soha nem az iskola tanítja meg, ez a világon mindenhol így van. Az iskola alapokat ad, amelyekre lehet építeni, a szakma fortélyait pedig gyakorlat közben sajátítjuk el. Azok a pályakezdők, akiknek lehetőségük van asszisztensként dolgozni, éppúgy megszerzik a tudást, még ha kezdetben nagyobb energiabefektetésre van is szükségük ehhez. Minden munkával tanulok valami újat, ez a szakma ráadásul iszonyatos gyorsasággal változik.

PRAE.HU: Hogy tapasztaltad, az informális kapcsolatoknak, a networkingnek nagy szerepe van a munkához jutásban vágóként?

Nem feltétlenül. Noha van, aki nagyon jól tud ebben a közegben működni, és rengeteg munkát szerez így, nekem ez nem erősségem. A vágó szakma is nagyon sokféle, a játékfilmeken túl ott van a dokumentumfilmezés, a tévés produkciók és a reklámfilmek világa, amelyek gyakran teljesen másképp működnek. A nagyjátékfilmek esetében, amint egy vágóra felfigyelnek a munkája miatt, onnantól kézről kézre adják a rendezők. A nap végén egy kis szerencse és egy kis networking is kell a sikerhez.

PRAE.HU: Milyen kvalitások elengedhetetlenek ehhez a szakmához?

A legjobban akkor jártam volna, ha pszichológiát tanulok, nagyon hasznos lett volna. A lényeg, hogy képesek legyünk hatékonyan kommunikálni. Nagyon furcsa szakma ez abból a szempontból, hogy mindig ott van mellettünk a rendező, akinek határozott víziója van, neked pedig ezt a víziót kell a saját agyadon átszűrve végleges formába önteni. A vágó a film első nézője, ilyenformán fontos, hogy tudjon megfelelő távolságot tartani az anyagtól a számtalan újranézés ellenére is.

PRAE.HU: Mikor mondhatja magát egy vágó egyértelműen sikeresnek?

Soha. Sellő Hajnal tanárom adta a legjobb összegzést erről a szakmáról, mikor azt mondta, „a vágó helye a második sor, első szék”. Nincs rivaldafény, ez nem rólunk szól, nem is vágyunk rá – a mi dolgunk valamit úgy odatenni a képernyőre vagy a vászonra, hogy az emberek azt se tudják, mit csináltunk. Az emberek 99 százalékának fogalma sincs, mit csinál egy vágó, talán annyit sejtenek, hogy volt valahol egy csapó, amit le kellett vágni. Hogy valójában mit ad hozzá a vágó egy filmhez, azt legfeljebb a rendező és az operatőr tudja, akik felvették az anyagot. Az operatőr is csak annyiban, hogy számonkéri, hova lett a kedvenc snittje. Aki a vörös szőnyegen szeretne vonulni, az ne ezt a szakmát válassza. Mi szívesebben ülünk egyedül egy sötét szobában, ahol olyan titkokat tudhatunk meg, amiket senki más.

PRAE.HU: Van olyan példaképed, aki nagyban formálta a vizuális gondolkodásodat vagy a szakmához való hozzáállásodat?

Nem tudnék egyetlenegy példaképet kiemelni. Számtalan helyről szedegetem össze mindazt, amit a különböző filmekbe beépítek. Éppúgy említhetném Scorsese vágóját, mint a saját anyámat. Eisenstein óta rengetegen tették hozzá a magukét a filmnyelv alakulásához, az ő munkáik eredményét pedig mind be kell tudnunk építeni.

PRAE.HU: Számít neked az, hol élsz és hol alkotsz, vagy ebben a szakmában azért nincs jelentősége, mert végül ugyanabban a vágószobában találod magad, bárhol legyél is éppen a világban?

Nagyon fontos, honnan származunk, és hol szívjuk magunkba mindazt, amit azután visszaadunk a munkánk során. Nagyon sokat jelent nekem, hogy Magyarországon születtem, hogy a családom milyen vizuális kultúrát adott át nekem, ahogy az is, hogy néhány évet Amerikában éltünk, ahol egy egészen másik kultúrával szembesültem. Hogy később hol él az ember, nehezítő körülményt jelenthet, hiszen itthonról nehéz tengerentúli produkciókban részt venni. Én azonban itt vagyok itthon, és ha el is megyek dolgozni időnként, biztosan visszajövök, mert ebből tudok merítkezni, ez az enyém, bárhol máshol csupán vendég vagyok.

PRAE.HU: Ezzel együtt a munka, amit kiadsz a kezedből, ugyanúgy képes hatni különböző nyelvű, eltérő kulturális hátterű emberekre?

Kevés másik művészeti ág van, amely annyira univerzális volna, mint a filmművészet. Említhetjük persze a zenét vagy a festészetet, de a film is bír ugyanezzel az általános hatással annak ellenére, hogy egy adott nyelven beszélnek benne. Egy-egy Mundruczó-filmet többmillióan láttak világszerte. Noha magyar nyelven készült, Kínában vagy Mexikóban teltházzal vetítették, a nézők pedig pontosan értik az üzenetét az univerzálisan kialakult filmnyelvnek köszönhetően.

PRAE.HU: Magyarországon milyen a szakmád sajtója, mit tud az átlagember a munkádról? Tapasztaltál külföldön mást?

Itthon a nullával egyenlő a vágó munkájával kapcsolatos tudás, innen pedig nem nagy állítás, hogy más országokban esetleg jobban képben vannak. Franciaországban és az angolszász világban nagyobb az ázsiója ennek a szakmának, de még a németeknél sem igazán jellemző, hogy tisztában legyenek a vágó szerepével. Sajátos pozíciójából adódóan az USA-ról elmondható, hogy ott valamivel jobb a helyzet, de ebben az esetben egy kontinensnyi országról beszélünk, óriási különbségekkel. Los Angelesben remekül tudják sajtózni magukat a vágók, ami nem csoda, tekintve, hogy rengetegen vannak, és sok pénzből dolgoznak. De még itt sem, így sem ismeri őket a széles nagyközönség vagy a szakma. Remekül példázza ezt az Oscar-díjak kiosztását követő anonim kutatás, mely során a megkérdezett filmes szakemberek megindokolják, miért adták le a valakire a voksukat. A legszerencsésebb választ az adta, aki bevallotta, hogy ő megkérdezett egy – a jelöltek között nem szereplő – másik vágót, kit javasol a díjra. Arról, hogy a vágó valójában mit csinál, legfeljebb egy másik vágónak lehet igazán fogalma. Az utóbbi időben mintha a színészek kezdenének egyébként egyre többre értékelni bennünket, látván, hogy képesek vagyunk „megmenteni” valamit, ami a forgatáson még messze nem volt tökéletes.

PRAE.HU: Milyen célok lebegnek most előtted?

Egyetlenegy célom, hogy ne csináljak olyasmit, amit nem szeretnék. Óriási szerencsém, hogy még sosem dolgoztam olyan filmen, amivel ne tudtam volna azonosulni, és valamiért ne tudna büszkeséggel eltölteni.

PRAE.HU: Mit gondolsz, a pályádon nagyobb részt szerencsés véletlenek vezettek idáig, vagy a nagyfokú tudatosságodnak köszönhető a siker?

Nincs vagy-vagy, a siker sok tényező kombinációjából adódik. A szerencsének mindig nagy szerepe van abban, hogy milyen korszakot élünk, milyen filmek születnek, kivel dolgozhatunk együtt, honnan indulunk. Ha mindez adott, onnantól kezdve viszont nagyon fontos a tudatosság, hogy távol tartsuk magunkat azoktól a munkáktól, amelyek nem viszik előre a szakmai karrierünket. Vágónak lenni nem önmegvalósítás, a jó vágónak a csapatot kell erősítenie, azt kell tudnia, hogyan tud a másik alkotó keze alá dolgozni. Az a vágó, aki azt állítja magáról, hogy neki stílusa van, egyszerűen túloz. A munkaválasztás tekintetében beszélhetünk tehát tudatosságról, az nagyon fontos, hogy csak olyan projektet vállaljunk el, amelyben teljes szívvel részt tudunk venni. Nekem óriási szerencsém, hogy két-három rendezőről is bátran állíthatom, bármit is csinálnak, abban örömmel veszek részt, mivel hihetetlenül jó velük dolgozni, látni, hogyan működik az agyuk, miként állítanak össze egy anyagot. És mindebben nagyon jól látom a saját helyemet, és azt, hogy mit tudok én hozzáadni a folyamathoz. Pusztán azért, hogy az ember neve ki legyen írva valahova, nem kell elvállalni semmit, mert ha elég jó vagy abban, amit csinálsz, előbb-utóbb érkezni fog egy olyan lehetőség, ami továbblendít az úton.