Grela Alexandra

PRAE.HU: Rovatunk két pillérére utalva: sikeresnek, illetve magyar művésznek érzed-e magad? Mit jelent számodra a siker?

Az én helyzetem kissé komplikált. Először is ebben a beszélgetésben elsősorban könyvillusztrátorként fogok magamra hivatkozni, bár valójában a művészet területén ennél szélesebb körű karrierről beszélhetek. Elsősorban ugyanis festő vagyok, vagyis már jóval azelőtt festettem, hogy illusztrálni kezdtem volna, és utána nagyon sokáig párhuzamosan követtem mindkét utat, egyszerre festettem és illusztráltam. Csak az utóbbi években alakult úgy, hogy az illusztráció háttérbe szorított minden mást az életemben. A másik dolog az, hogy lengyel vagyok, így az én szemszögemből nézve Magyarországon magyar állampolgárként élni eleve olyan, mintha emigrációban élnék. Igaz, hogy már hozzám nőtt a hely, és jól érzem itt magam, de valójában nem itt születtem, és életem nagy részét lengyel nyelven éltem le, nem magyarul.

Magyar művésznek tartom-e magam? Azt hiszem, igen, bár ez tényleg nagyon nehéz kérdés, mert azzal, hogy egyetértően bólintok, bizonyos értelemben megkérdőjelezem korábbi hovatartozásomat vagy azonosulásomat egy csoporttal, egy nemzettel, akárhogyan is hívjuk azt. Igaz, hogy amikor meglátom a nevemet egy Illusztrációs Biennálé vagy valamilyen nemzetközi kiállítás résztvevőinek listáján, büszke vagyok, hogy ott lehetek. Ez amolyan alapvető büszkeség bennem, saját magam felé. De rögtön rárakódik erre egy másik fajta büszkeség, méghozzá az, hogy azt az országot képviselhetem, amely ugyan inkább a férjem és a gyermekeim hazája, de igazság szerint már az enyém is. Boldog vagyok, mert valahol legbelül az illusztráció az én vízumom ahhoz, hogy itt maradhassak, ez az idetartozásom sajátos módszere. Érdemes figyelembe venni, hogy egy olyan országból származom, ahol a költözés, a tökéletes hely keresése az emberi élet természetes része. Talán viccesen hangzik, de a lengyelek esetében ez valószínűleg „benne van a génekben”. Még egy külön szó is létezik erre: „polonia polska”, azaz a Lengyelországon kívül élő lengyelek. A jelenlegi statisztikák szerint több mint 20 millió ilyen „eset” van, szóval ez alól a lengyel illusztrátorok, vagy általában a művészek sem kivételek.

Lengyelország két legelismertebb és legtöbb díjjal kitüntetett illusztrátorát is felhozhatjuk példaként: Joanna Concejo és Iwona Chmielewska a legjobb bizonyítékai annak, hogy nem olyan egyértelmű, hol élsz és kinek dolgozol, mint amilyennek látszik. Joanna Concejo, nem sokkal tanulmányai után Franciaországba költözött, ahol ma is él, és a nemzetközi színtéren őket reprezentálja, míg Iwona Chmielewska, bár Lengyelországban él, főleg dél-koreai kiadóknak dolgozik, és a fesztiválokon Dél-Koreát képviseli.

Fontos tehát vajon, hogy hol élünk, hol lélegezzük be az elvileg mindenütt azonos összetételű levegőt? Nos, a válasz igen és nem is egyszerre. „Nem”, abban az értelemben, hogy bármely emberi lény belső élete ugyanazon sérthetetlen mag körül forog, ami az „én”-t jelenti. Ebben a legalapvetőbb értelemben természetesen bárhol élhetünk és tartózkodhatunk. Ugyanakkor „igen” abban az értelemben, hogy mindannak hatására, ami az életben történik velünk, megváltozunk, így ebből a szempontból döntően az kezd számítani, hogy milyen valóságban élünk. Szerencsés vagyok, hogy sikerült egy barátságos világot építenem magam köré, és ezt Magyarországon sikerült megtennem, nem máshol, így egyelőre nem tervezem, hogy bárhová is mozduljak innen.

PRAE.HU: Hogyan haladtál lépésről lépésre mostanáig? Milyen döntések vagy találkozások befolyásolták a pályádat?

Ha őszintén akarnék beszélni az általam megtett útról, akkor alapvetően két fontos dolgot kellene megemlítenem. Az első: viszonylag korán eldöntöttem, hogy festő leszek. Ez semmiségnek tűnik, hiszen gyakran olvashatjuk, hogy ez vagy az az ember gyerekkora óta szeretett festeni, de mellette szeretett repülőgépeket összeszerelni, úszni és halakat tartani az akváriumban. Nálam azonban ez nem így működik. Az én belső világom nagyjából fekete-fehér, ami nem csak azt jelenti, hogy vagy festészet vagy halak, de akár azt is megkockáztatnám, hogy a választás még a halak és az akvárium között is megtörténhet. Azt akarom ezzel mondani, attól a pillanattól kezdve, hogy eldöntöttem, mit akarok kezdeni az életemmel, hirtelen, mintha valamiféle varázslat történt volna, minden más tevékenység megszűnt létezni. Nem érdekelt semmi, ami nem a művészetről szólt, viszont minden érdekelt, ami ezzel kapcsolatos volt. Kizártam az életemből mindazokat a dolgokat, amelyek nem vezettek e cél felé. Akkoriban 12 éves voltam, és őszintén szólva fogalmam sincs, hogyan tudtam gyerekként olyan vasszigorú stratégiát felépíteni, amelyet kizárólag az álmaim vezéreltek. A családomban senki sem volt művész. Egyetlen könyvet leszámítva (egy album a varsói Nemzeti Múzeumról, amit édesapám valamilyen évfordulós ünnepség kapcsán kapott a munkahelyén, és eldugva hevert egy sarokban), még művészeti könyvek sem voltak a lakásban. Nem volt, akit követhettem volna, bár az igazat megvallva ez egyáltalán nem zavart.

A második fontos dolog az a pillanat volt, amikor megértettem, mit jelent az, hogy az életemet a festészethez kötöttem. Ez utóbbi persze sokkal később jött, és nem volt olyan nyilvánvaló, mint az előbbi. Soha nem okozott gondot számomra, hogy legyőzzem az akadályokat, hogy hatalmas akaraterőt mozgósítsak, és bármilyen hosszú ideig fussak bármilyen irányba, viszont amikor már a kezemben volt az a dolog, amiért futottam, fogalmam sem volt, mit tegyek. Éppen ezért még mindig nehezen tudom élvezni a sikereket, mert folyton arra gondolok, hogy majd később fogom élvezni, de most éppen, amíg csak van erőm, addig futnom kell. Valószínűleg részben ez történt, amikor a festészetről az illusztrációra váltottam. Megcsináltam festészetből a doktorit, aztán másik vonatra szálltam. Ezt igazán senki sem értette.

És ha komolyan ki kellene emelnem az alkotói pályám legfontosabb állomásait, akkor a következőket sorolnám: művészeti gimnázium, Nemzeti Alapítvány a Tehetséges Gyermekekért ösztöndíja és felvétel a krakkói akadémiára. A középiskolai évek alatt végig az alapítványban voltam. Az ösztöndíjasok között csak néhányan voltak képzőművészek, igazából csak egy maroknyi csapat, így nagyon jól ismertük egymást. A vakációnk nagy részét együtt töltöttük az Alap által szervezett táborokban. Néha matematikusok, csillagászok és fizikusok is voltak a csoportunkban. Jó volt a közelükben lenni és alkotni, például egy olyan 16 éves mellett, aki az utolsó évét tapossa a Sorbonne-on, és épp most kezdi el a PhD-jét valahol a világban, vagy egy 15 éves csillagász mellett, akinek a hipotézisét egy japán tudományos intézet teszteli, és kiderül, hogy igaz a felvetése. Ez felnyitotta a szememet az élet egyediségére és sokszínűségére, és arra, hogy semmi sem lehetetlen. Az Alapnak köszönhetően megismerkedtem egy másik rendkívüli hellyel is, amelyhez később sokkal hosszabb időre kötött a sors, nevezetesen az Altzella kolostorral (Németországban) és a Batuz Alapítvánnyal. Még az akadémiai évek alatt jártam ott először, a Batuz Alapítvány egyik projektjére meghívott ösztöndíjasok oktatójaként. Elutaztam, és onnantól kezdve minden nyaramat izraeli, uruguayi, német és argentin művészek között töltöttem, mint valami furcsa kommunában, valahol a kozmoszban. Az alapítvány a fő gondolatát a Société Imaginaire elnevezéssel írta le: létrehozni a művészek képzeletbeli társadalmát, megosztottság és határok nélkül. Persze, ez egy utópia volt, de milyen csodálatos utópia! Ráadásul ez egy ideig teljesen valóságos élet volt számunkra a férjemmel, mert majdnem két évre odaköltöztünk, segítettünk az alapítványnak, és azt terveztük, hogy vele együtt Uruguayba költözünk. Az alapítvány végül szerencsétlenségünkre Németországban maradt, így mi is megváltoztattuk az irányt, és Magyarországon horgonyoztunk le.

PRAE.HU: Karriered során hogyan találtad meg a külföldi lehetőségeket? Szerepet játszottak ebben a véletlenek, vagy inkább ajánlások, pályázatok, ösztöndíjak vezettek el idáig?

Azt, hogy Lengyelországból Magyarországra költöztem, az élet, a véletlenek és a körülmények sora határozták meg. Abból, hogy egy magyar férfihez mentem feleségül, még nem következett egyenesen, hogy Magyarországon telepedjek le. És valahogy mégis így alakult.

Az évek alatt rengeteg embert ismertünk meg, ami számomra egyenértékű azzal is, hogy rengeteg történettel találkoztunk, amit mások meséltek el nekünk „idegen” életekről, rengeteg módszert és utat ahhoz, hogy művészként hogyan maradjunk a felszínen, tippeket, hogy mibe is lehet kapaszkodni. Van egy kissé ijesztő lengyel mondás: „a fuldokló a borotvába kapaszkodik” („tonący łapie się brzytwy”). Szerencsémre még soha nem kellett ilyen helyzettel szembesülnöm, minden helyzetben akadt egy megfelelő és jó megoldás. Nagyon ritkán szorultam ismeretségre vagy protekcióra. Alapvetően úgy neveltek, hogy nem illik másokra hagyatkozni, hanem elsősorban magunkra. Apám mindig azt ismételte: „Tudsz számolni? Akkor számíts magadra!”. Lengyelül ez egy nyelvi játék, mert a számolni és a számítani ugyanaz a kifejezés. Természetesen előfordult, hogy valaki beajánlotta a munkámat, vagy egy adott dologban hozzásegített a megoldáshoz. Ha azonban a karrierhez és a sikerhez vezető receptről kérdeznél, akkor két kézzel írom alá, hogy minden siker alapja a kemény munka és egy nagy adag szerencse. Nem túl forradalmi gondolat, és nem is túl reménykeltő, mert a kettőből a másodikra természetesen nincs befolyásunk. Az elsőre azonban mindenképpen, így teljes felelősséggel állíthatom, hogy a munka az, ami közelebb visz a sikerhez. Egy évig Ząbkowski professzornál tanultam festészetet. Nem sokkal az utolsó akadémiai évem előtt meghalt. Mindig azt ismételte, hogy a festő munkája pont olyan, mint bármely más munka. „Ez egy munka, egy hivatás, drága gyermekeim. Ez nem hobbi. Ezt ne felejtsétek el.” Meleg szívvel emlékszem rá. Ez az állítás a festészetre és az illusztrációra egyaránt érvényes. Egyébként a mechanizmusok mindkét szakmában hasonlóak. Ahogyan egy festőművész dolgozhat önállóan, vagy kapcsolódhat egy konkrét galériához, amely értékesíti, képviseli és népszerűsíti a munkáit, egy illusztrátor esetében hasonló funkciót tölthet be egy kiadó, persze ha érdekli, hogy ilyen dolgokkal is foglalkozzon.

Természetesen van néhány olyan nemzetközi verseny, amelyre önállóan is lehet nevezni, és amelyekre feltétlenül érdemes is jelentkezni, de hogy ezek vagy valami más lesz-e, ami a sikerhez vezető útról dönt, azt nehéz megmondani. Sok-sok nagyszerű kiadó van a világon, akikkel biztosan jó volna együtt dolgozni. Lehet próbálkozni úgy, hogy elküldöd nekik a portfóliódat, bízva abban, hogy felfigyelnek rá. Statisztikailag mondjuk száz elküldött levélre csak néhány válasz érkezik… Szóval működhetsz szabadúszóként, és egyedül is foglalkozhatsz a kiadókkal való szerződéskötéssel és tárgyalásokkal, vagy kereshetsz egy ügynököt, aki felmenthet téged az ezzel járó munka egy része alól, de cserébe alá kell vetned magad az adott nemzetközi ügynökség szokásainak. Mindig valamit valamiért. Én azt vallom, hogy azokkal dolgozom együtt, akiket nagyra értékelek, és igyekszem nem dolgozni olyanokkal, akiknek a filozófiáját vagy a karakterét nem tartom érdekesnek. A többi pedig akárhogyan is, de mindig kialakul.

PRAE.HU: Fontos szerinted az intézményes képzés? Milyen meghatározó mestereidet tudod még megemlíteni?

A művész személyiségének és művészi nyelvezetének kialakításában valószínűleg nem fontos az intézményesített oktatási rendszer, ha a leendő művész képes egy másik, hasonlóan hatékony eszközt kifejleszteni az igényeinek megfelelően. Ehhez azonban nagyfokú önismeretre, önuralomra, belső fegyelemre van szükség, vagyis csupa olyan tulajdonságra, ami távol áll a fiatalkori lázadó mentalitástól és a szabadság iránti igénytől. Ha a Képzőművészeti Akadémián való tanulás annyira felesleges lenne, a nők nem próbáltak volna olyan keményen harcolni érte, hogy ott tanulhassanak. Ezért hiszem, hogy az iskola mindenképpen hasznos lehet. Személy szerint nagyra becsülöm azokat az embereket, akikkel a tanulmányaim során találkoztam; nemcsak a barátaimnak tekintem őket, hanem hálával gondolok arra is, hogy milyen sokat köszönhetek nekik. Semmi sem építi jobban a belső meggyőződéseket és az értékrendet, mint egy jó pedagógus, és semmi sem képes jobban lerombolni őket, mint egy rossz pedagógus. Azért hangsúlyozom itt a pedagógus szót, mert jó tanárnak lenni nem feltétlenül jár együtt azzal, hogy valaki jó művész. Volt szerencsém találkozni nagyszerű tanárokkal, akik közepes művészek voltak, és nagyszerű művészekkel, akik rossz tanárok voltak. Voltak néhányan olyanok is, akik mindkét területen kiemelkedtek. Ilyennek tekintem Adam Brincken professzort – az ő műhelyében készítettem a diplomamunkámat és ő volt a doktori témavezetőm is.

PRAE.HU: Mikor és hogyan talált meg az illusztráció, miután festőként kezdted a pályád?

Az illusztrációval való kalandom is Magyarországon kezdődött. Persze ez nem azonnal alakult ki, azonban már az első itteni éveimben egészen konkrétan kezdtem arra venni az irányt. Képes vagyok-e ezt megmagyarázni? Valószínűleg, ahogy az általában lenni szokott, ezt sok tényező befolyásolta. De úgy gondolom, hogy a fő és legfontosabb ok a változás szükségessége volt. Véleményem szerint ez természetes, amikor a dolgok alapvetően megváltoznak, és már nem ugyanaz a valóság vesz körül, mint amibe belenőttünk, és amelyben minden koordinátánk megvan ahhoz, hogy eligazodjunk (gondolok itt arra a helyre, ahol születtünk). Kiderül, hogy egy ilyen változás hirtelen és önkéntelenül újabb és újabb változásokat tesz szükségessé. Mintha az egész életem fel akart volna zárkózni, hogy helyreállítsa a megbomlott egyensúlyt.

Soha nem fogom megtudni, hogyan alakult volna az életem, ha Lengyelországban maradok. Csak annyit tudok, hogy a Magyarországra költözésemmel sok mindent át kellett értékelnem magamban. Segített kilépnem egy komfortos, de zárt körből, amelyben addig mozogtam. Lengyelországban valószínűleg maradtam volna a klasszikus táblaképfestészetnél, mert úgy gondoltam, ez az, amihez a legjobban értek. Elvégre én is azért küzdöttem a tanulmányaim minden éve alatt, hogy hivatalosan is festőművész lehessek. Valószínűleg az illusztrációt meghagytam volna azok számára, akik kifejezetten ezen a területen végeztek az akadémián.

PRAE.HU: Festményeid nonfiguratívak, absztraktak, sejtelmesek, izgalmasak, elsőre talán furcsa lehetett ebből átevezni a gyermekmesék konkrétabb és vidámabb világába, mintha két külön művész alkotásai lennének. Te hogyan élted meg ezt a váltást, volt-e egyáltalán valódi váltás? Készítesz még festményeket?

Első pillantásra valóban meglepő lehet, hogy a komoly festészetet elhagytam a járdaszegélyre pisilő kutyák, abroncsszoknyás hercegnők és más hasonló témák kedvéért. Másfelől egyikőnk sem születik absztrakt festőnek. Sok víznek kell lefolyni a Dunán, mire a világ egyszerű megfigyeléséből megszületik egy absztrakt festmény. Szintetizálás, bonyolult struktúrák átdolgozása egyszerű formákká… És aztán egyszer csak ilyen mesék a gyerekeknek… Ugye, hogy ez elég valószerűtlennek tűnik? Ha visszamennék a kezdetekhez, azt mondanám, hogy minden a megfigyeléstől indult. Az élet és az emberek egyszerű, hétköznapi megfigyelésétől. Leülni, jegyzetelni, folyamatosan vázlatolni. Mozdulatok, grimaszok, gesztusok, minden fontos volt. Fák, tájkép, majd másik tájkép. Van fogalmunk róla, hányféle felhő létezik? Az élet sokfélesége felfoghatatlan. Mindezekből pedig születik egy absztrakt festmény, és pont ugyanezekből a dolgokból születik az illusztráció is, azzal a különbséggel, hogy míg egy nonfiguratív festménynél a formák egységesítése a fontos, addig egy illusztrációnál a részletek pontos rögzítése a lényeges. És ez a részletekre való emlékezés adja az illusztrációk alapanyagát. Egy jó illusztrátornak – akár akarja, akár nem – jó „kukkolónak” kell lennie, mert az illusztrációk mindenekelőtt abból állnak össze, amit az ember megfigyel az életben. Minden csak a legegyszerűbb és egyetemes dolgok jelmeze.

PRAE.HU: Könnyebb az élet illusztrátorként, mint autonóm festőként? Jobbak az anyagi feltételek alkalmazott művészként?

Talán sokakat meglepek, mert az alkalmazott vagy iparművészet elnevezésben olyan ígéretesen hangzik, hogy „alkalmas” valamire (vagy „ipari” ami közvetlenül a hasznosításhoz kapcsolódik), szóval már az elnevezésében pénzre lefordítható szavakkal találkozunk, így talán senki sem gondolkodik ezeknek a realitásán. Teljes felelősséggel állíthatom, hogy egy felkapott művész egy ilyen anyagi összehasonlításban sokkal jobban megállja a helyét, mint egy népszerű illusztrátor. Minden könyvnek megvan a költségvetése, és ezt nem lehet túllépni, mert egész egyszerűen nem lesz nyereséges. Az illusztrátornak természetesen megvan mindebben a maga helye. Bármilyen híres legyen is, bele kell férnie a költségvetésbe. A művészek, pontosabban a festők esetében ez egy teljesen más történet. Elég egy jó szerződés egy felső osztályba tartozó galériával, és máris egy korábban elképzelhetetlen és csillagászati árakkal rendelkező körbe kerülhet az alkotó. A művészet ugyanis erőteljesen piacorientált dolog. Sajnos egyikünk sem tud védekezni az ilyen hétköznapiság ellen.

PRAE.HU: Megfelelően foglalkozik az illusztrációval a média?

Lengyelországban többet hallani az illusztrációról, mert nagyobb körülötte a médiafelhajtás. Ez hasonló, mint a sport esetében. Amióta Adam Małysz elkezdett trófeákat nyerni, minden lengyel kötelezően szereti a síugrást, és minden fiatal fiú Wisłából, Zakopanéból vagy Szczyrkből (lengyelországi hegyi városok) sorban áll, hogy ő legyen a következő Małysz. A lengyel illusztrátorok hosszú évek óta világszerte számos komoly díjat hoznak el rendszeresen, így az akadémiák illusztrációs osztályai szinte ostrom alatt állnak. Magyarországon egyelőre ez a szakirány sajnos nem elérhető, így nincs is mit ostromolni. Viszont egyre több a tehetséges fiatal illusztrátor és remélem, ez így is marad. Ambiciózusok, tele vannak energiával. Ez az illusztráció igazi jövője. Azt hiszem, hamarosan szélesebb körben is beszélni fognak erről.

PRAE.HU: Foglalkoztat-e illusztrátorként a művészeti autonómia kérdése? Mikor vagy elégedett egy projekttel, ha szabad kezet kapsz, vagy ha konkrét megbízást? Hogyan viszonyul nálad az illusztráció a szöveghez?

Nem titok, hogy az illusztráció az alkalmazott művészetek csoportjába tartozik, és mint minden ilyet, a kereslet és a kínálat alakítja, ami konkrét követelményekkel jár együtt. Egy illusztrátor, ellentétben például egy festővel, nem a saját történetét meséli el, nem teljesen autonóm művet hoz létre, abban az értelemben, hogy közvetlenül vagy közvetve, de kapcsolódnia kell ahhoz a szöveghez, amelyre reagál. Számos olyan eleme van tehát a műfajnak, amelyet a korlátok vagy a követelmények szempontjából is meg lehet ítélni, de az őszinteség és a hitelesség kategóriái itt is abszolút érvényben vannak, mint minden műalkotás esetében. Ugyanakkor a szabadság és a nyitottság is alapvető része, és a művészi alkotás pont ide tud „beférkőzni”. Hogy ez mennyire szabad valójában, az egy nagyon jó kérdés – viszont szerintem erre nincs is kielégítő válasz.

Természetesen foglalkoztat az illusztrátor autonómiája, hiszen kit ne érdekelne, hogy azt csinálhat-e, amit akar, vagy sem, de a szerzői érintetlenség és az alkotói szabadság kérdése kicsit túl van dimenzionálva, mert nem szabad elfelejteni, hogy az illusztrátor, akárcsak például egy építész, nem a saját költségére játszik, egyszerűbben fogalmazva, nem ő fizeti a számlát. Hogy érdekes és jó könyvet készít-e (a közvélemény szerint sajnos elég, ha „szép”), azon múlhat az eladás sikere vagy kudarca. Szóval nem is a kiadó vagy a szerkesztő jelenti a legnagyobb „veszélyt” az illusztrátorra, hanem a vásárlók és az ő – gyakran korlátolt – ízlésük. Természetesen erre sok minden hat, de a posztkommunista országainkban a legnagyobb bűn a középszerűség megszokása és az a jelenség, hogy ahány ember van, pont annyian tudják, hogyan kellene a dolgokat jobban csinálni. Nem véletlen, hogy egy néhány éve Lengyelországban megjelent nagyszerű interjúkötet az illusztrációról és az illusztrátorokról igencsak furcsa címet kapott: „Ez a könyök rosszul hajlik”. Ez egy idézet az egyik illusztrátorral folytatott beszélgetésből, aki, miután egy kötet első rajzait elküldte a kiadónak, a következő választ kapta: „Ez a könyök a rajzodon rosszul hajlik”. Ez az illusztrátorok legfőbb rémálma, hogy mindenki tudja, hogyan hajlik egy könyök, és a világ minden kincséért sem lenne szabad neki másképpen hajlania. Ha pedig a szöveg értelmezésének szabadságáról beszélünk, hát itt is nagy a szórás. Ugyanis minden az „előadó”, vagyis az illusztrátor érzékenységén, képzelőerején és intelligenciáján múlik, mert nem művészet interpretálni, viszont jól interpretálni, az már művészet.

Hogy „értelmezem”-e a szöveget? Az 55xAdy esetében eléggé megszenvedtem az interpretálással. Sokat kellett olvasnom, értelmeznem, akarnom máshogy – nem „iskolás módon” – fogalmazni. Ennek a kötetnek az esetében valóban beszélhetek ilyen szándékról. A többi munkám esetében… hát nem is tudom. Általában csak egyszerűen leülök, gondolkodom egy kicsit, és hirtelen eszembe jut valami. Látom egy vicsorgó majom fogait, vagy egy felpuffadt elefántot, vagy gyerekeket, akik felhasítják a földgömböt, hogy gokartot csináljanak belőle, és lefelé hajtsanak egy dombról. Nem értelmezem a szöveget, a szöveg maga hozza el nekem a megoldást, én csak simán felveszem a gondolatot és megfestem. Nincsenek csodák.

PRAE.HU: Ha már említetted legutóbbi munkádat, az 55xAdy-t: mesélj, kérlek, a projekttel kapcsolatos művészi elveidről, koncepciódról! Milyen volt a mű fogadtatása?

E könyv vonatkozásában pontosan a szabadság kérdésével, vagyis azzal a dilemmával kellett szembenéznem, hogy mit engedhetek meg magamnak. A magyar irodalom nagy klasszikusát le szerettem volna hozni egy kicsit a földre. Nem is azért, hogy emészthetőbbé tegyem, inkább csak el akartam kanyarodni az eredeti patetikus hangvételtől – abban az értelemben, hogy nem tetszett a hangnem. Nyilván azért, mert mindig is gyanúsnak, erőltetettnek találtam az efféle patetikumot (persze, nem a költőt akarom kritizálni, elvégre akkoriban a pátosz mindennapos dolognak számított, ráadásul tényleg más idők voltak, történelmileg is). Gondolom, ebben a reakciómban visszaköszön, hogy a zen költészeten nőttem fel, és azon, hogy a nagy dolgokról lehet egyszerűen és szépen is beszélni. Na, de ez biztosan nem lenne Ady. A könyvre adott reakciók változatosak, többnyire pozitívak, de voltak olyan hangok is, amelyek szerint túl provokatív, vagy nem így kellene illusztrálni Adyt és sok elem egyszerűen nem is passzol a szövegbe. Az persze egyáltalán nem volt célom, hogy provokatív helyzetet teremtsek, sokkal inkább játékosat és szabad asszociációkra alapulót. Ráadásul több mint fél évig dolgoztam a könyvön, ami mindenképpen elég arra, hogy jól át tudjam gondolni az egészet (mi több, az idő messze legnagyobb részét az elemzés és a végső kompozíciók kitalálása tette ki, nem pedig az 55 viszonylag kisméretű mű konkrét megfestése). Hadd mondjak egy példát: a „Noé Bárkája” című verset. Az előtérben egy fejhallgatót viselő majom néz felénk, látunk egy csábító halat tűsarkú cipőben, egy elefántot és két másik emberszerű állatot, akik egy NOE feliratú csónakban lendületesen eveznek a horizont felé, ahol a Titanicot láthatjuk teljes pompájában, az égbolton pedig egy fekete színű napkorong. A csónak mellett a föld állatvilágának további képviselői sétálgatnak békésen a vízben. A part jobb oldalán egy anya tanítja kisebbik fiát vízbe ugrani, az idősebbik pedig szurkol neki. Nagyjából ennyi, ami a vizuális oldalt illeti. A vers szövegét tekintve Ady az országban uralkodó helyzet reménytelenségét ábrázolja, amit én közvetlenül azzal társítottam, hogy a szegény állatok különböző módokon próbálják megmenteni magukat az özönvízben való megfulladástól, a lenyűgöző Titanicot választva „Atlantiszként”, amiről tudjuk, hogy úgyis elsüllyed (tehát röviden: reménytelenség). Az illusztráción szereplő kedves család túlélési kísérletei a vízben, szintén komolyan megkérdőjeleződnek a közelgő katasztrófa tudatában.

PRAE.HU: Az Ady-könyvön túl is számos magyar klasszikus író művét illusztráltad már. Mi a viszonyod a magyar nyelvű szépirodalomhoz?

Ami azt illeti, általában itteni, azaz magyar kiadóknak dolgozom, így természetes, hogy az általam illusztrált szövegek többsége magyar íróktól származik. Valójában a saját irodalmunk népszerűsítését nagyon pozitív dolognak tartom. Örülök, hogy ez megtörténik, és hogy én is részt vehetek benne. A magyar irodalom klasszikusainak illusztrálása kapcsán olykor találkoztam kétkedéssel, gyanakvással vagy meglepődéssel, mert néhányakban felmerül, hogy egy lengyel vajon tudja-e, hogy mit csinál… Valahol létezik egy olyan sztereotípia, hogy a „sajátját” csak a „sajátja” érti, és hogy Petőfi vagy Ady a „mi” költőink. Ezzel párhuzamosan ugyanakkor természetesnek vesszük, hogy készültek illusztrációk Dantéhoz, Goethéhez, Baudelaire-hez, és hogy szerzőjük nem olasz, nem német, vagy nem francia, hanem egy tehetséges koreai, argentin, vagy esetleg kínai művész. Az irodalom, mint ahogy általában a művészet is, attól a pillanattól kezdve, hogy felkerül a piedesztálra, és egy adott nemzet kulturális örökségeként ismerik el, valójában megszűnik az adott nemzet kizárólagos tulajdonának lenni, és közös emberi hagyatékunk részévé válik, amely bárkit inspirálhat a bolygónkon, függetlenül attól, hogy milyen nyelven beszél. Hogyan viszonyulok hát a magyar nyelvű irodalomhoz? Nekem tetszik. Bizonyos értelemben egzotikusnak tartom, mert lengyelként idegen számomra az érzések sajátos intenzitása, mi nem így éljük meg az érzelmeket, de bele tudom képzelni magamat. Éppen ezért nem gondolom, hogy a származásom diszkvalifikálna, és ne lennék alkalmas a képek nyelvén hitelesen beszélni róla, ugyanis egy festmény jóval több mindent tartalmazhat, mintsem azt el tudnánk képzelni.

PRAE.HU: Fő műfajod mostanában a papírszínház. Hogy találkoztál vele, ismerted már korábban? Miért kedveled, jobb ehhez képet készíteni? Maradsz ennél a műfajnál, vannak új terveid?

Valóban készítettem már jó néhány papírszínházat, de hogy a továbbiakban is kapok-e ilyen munkákat, az kizárólag a megrendelőtől függ. Ebben az esetben a Csimota Kiadótól, aki nemcsak úttörője, hanem egyetlen kiadója is a kamishibai műfajnak a magyar piacon. Korábban nem ismertem ezt a könyvformát, mivel Lengyelországban nem túl elterjedt. Nagyon örülök, hogy dolgozhattam papírszínházakon, mert ez valóban nagy mozgásteret biztosít az illusztrátornak. A legvonzóbb benne az, hogy a befogadó, a néző-hallgató, mint a színházban, folyamatosan a változó illusztrációkat nézi, amíg tart az előadás. Ez tényleg képekkel való történetmesélés. Van még egy álmom, pontosabban egy késztetésem: szeretnék végre időt szakítani néhány régóta halogatott „silent book” („képkönyv”) projektre. Minden évben megígérem magamnak, hogy nekilátok, de eddig állandóan túlterheltek az aktuális kötelezettségeim.

PRAE.HU: Többször nyilatkoztad, hogy temperát használsz, miért szereted ezt a technikát? Szoktál digitálisan is dolgozni? Tudható rólad, hogy szeretsz elrejteni egy-egy apró motívumot, amely végighalad a rajzsorozataidon, ahogyan például a díjnyertes A vakok és az elefánt esetében is. De megfejthetőek-e a képeid „csak” azáltal, hogy megtaláljuk ezt a titkos motívumot vagy részletet? Hogyan érdemes nézni a rajzaidat?

Nem is tudom, azt hiszem, egyszerűen csak megkedveltem a temperát, és valószínűleg azért, mert ez egy nagyon igényes technika. Még diákkoromban elmentem egy Lengyelország keleti végein található ortodox kolostorba, hogy megtanuljak ikont festeni. Bár nem ismertem meg az ikonfestés minden rejtelmét, hiszen ahhoz több évre lett volna szükség, de az alatt az idő alatt, amit a szép, hosszú szakállú szerzetesek mellett töltöttem, megkedveltem a tojásfehérjével kevert pigment és a fehér alapozáson elhalványuló festék látványát. Valószínűleg sokkal egyszerűbb lenne akrillal festeni, de eddig jól éreztem magam, hogy nem a könnyebb utat választottam, bár nem kizárt, hogy egyszer csak úgy döntök majd, hogy ez túlzás és totális időpocsékolás (temperával lassabban lehet festeni, mint akrillal). Ki tudja.

Hogy dolgozom-e digitálisan is? Ha szó szerint vesszük, akkor egyértelműen nem, azonban az illusztrációk digitális reprodukcióit számítógépen retusálom és apróbb javításokat is csinálok komputerrel. Nem feltétlenül lenne igaz, ha azt mondanám, hogy a számítógép megkerülhetetlen eszköz egy illusztrátor számára. Viszont értelmetlen lenne nem figyelembe venni, hogy a könyvkészítés teljes folyamata ma már digitálisan zajlik. Így annak érdekében, hogy a könyv kinézetét valóban kontrollálni tudjam, az illusztrációk digitális és nyomdai előkészítését magam végzem (illetve részben, mivel a férjem – aki nagy szakértője a témának, és feltétlenül megbízom benne – mindig segít nekem).

Ami az általad említett motívumok becsempészését illeti, nos ez nem csupán egy stilisztikai dolog. A könyv összetartásának – más szóval a vizuális struktúrája megteremtésének – módszere, hogy egy adott elemre építjük fel. Ez lehet egy szín, egy adott formavilág, egy visszatérő, illetve ismétlődő motívum, vagy egy tárgy, például egy sakktábla rácsai, egy japán kimonó mintája, vagy hasonló jellegű növényzet megjelenése mindenütt stb. A vakok és az elefánt esetében pedig egyenesen a koncepció legfontosabb alapeleme volt az elefánt minden képen megjelenő részlete, a bölcs indiai mese moráljának vizuális metaforájaként. A történet arra tanít, hogy egy dolog teljes valóságát csak akkor látjuk meg, ha felhagyunk azzal, hogy annak csak egy részét, egy meghatározott aspektusát nézzük, és elkezdjük az igazság többi oldalát is meglátni, amely épp úgy valódi, mint a miénk. Ha az elefánt összes leírását összeillesztjük, akkor azokból kialakul az elefánt valódi képe – pontosan ahogy a tizenkét tábla megfelelő módon egymás mellé téve valóban egy nagy, teljes elefántot ad ki. Ebben a papírszínházban tehát a jelenetek visszatükrözik az illusztrált szöveget konkrét és átvitt értelemben is.

PRAE.HU: Munkamódszeredet és világlátásodat, mint válaszaidból is kiderül, mélyen áthatja a teoretikus szemlélet, ráadásul festészetből doktori (DLA) fokozatot is szereztél. Miért volt ez fontos számodra, s mi volt a témád?

Mielőtt válaszolnék, hadd kezdjem el az elején. Amikor Krakkóban tanultam, a barátaimmal gyakran beszélgettünk arról, hogyan kellene szervezni az életünket, hogy valahogy sikerüljön, hogy a mindennapok ne húzzanak le magukkal, és hogy megőrizzük azt, hogy festeni tudjunk. Mindannyian féltünk, és az igazat megvallva, nem mindenkinek volt rögtön ötlete az életre. Nagyon tehetséges évjárat volt, sokan közülünk nemcsak hogy a szakmában maradtak, hanem valóban világsikereket értek el. Érdekes, mert ez annak ellenére történt, hogy szerencsétlenségünkre olyan időkben kezdtük, amikor nagyon nehéz volt túlélni. Senki sem tanította meg nekünk, hogyan kell működni a szabadpiacon. Az éppen véget ért szocializmus időszaka valóban nyomasztó volt, de viszonylag kényelmes volt benne dolgozni (persze ha az embernek nem volt komolyabb politikai „elhajlása”, de ezt mindenki tudta). A szabadpiac valójában azt jelentette, hogy bármi megengedett, nincsenek szabályok. Senkit sem védett már a művészek szakszervezete, nem volt éves festményvásárlás a múzeumi gyűjtemények számára, a tagsággal nem járt sem egészségbiztosítás, sem egy valamikori kisnyugdíj reménye. Egyedül maradtunk. De ahogy az lenni szokott, az akadályok mozgósítanak a legnagyobb erőfeszítésekre, legalábbis nálam így volt. Végül is a kommunizmus gyermeke voltam, bár ma már egyre kevesebben tudják, hogy ez mit jelent valójában. Mindig tudtam, hogy van miért küzdeni, s magamért küzdöttem. Tudtam, hogy a legfontosabb, hogy dolgoznom kell. Bármi történik az életben, én a festőállványhoz ülök és festek, ez nem is lehet kérdés.

A doktori munkámat éppen ennek a meggyőződésnek a jegyében készítettem, hogy ez természetes következménye azoknak az erőfeszítéseknek, amit a festészetbe fektettem. Nem volt az egészben semmi különös, magának a címnek sem volt valójában jelentősége. Arra persze gondoltam, hogy ha valaha is vissza akarnék térni Krakkóba, nagyon szívesen tanítanék az Akadémián, és akkor szükségem lenne a DLA-ra. Ez volt a motivációm. A doktori tanulmányaimat egyéni fokozatszerzés keretében végeztem, így teljesen önállóan határoztam meg a témámat, aminek a címe „Értekezés a dekonstrukcióról” volt.

PRAE.HU: Hogyan állsz a(z) (ön)menedzseléssel? Honlapod egyáltalán nem hivalkodó, igen szűkszavú és szerény, nem szólsz a díjaidról sem. Tudatos ez a részedről, vagy nem jut erre időd?

Mindig is úgy gondoltam, hogy a műveknek önmagukért kell beszélniük. Hogy ők az én névjegykártyám, és nem én az övék. Nem számít, hogy illusztrációról vagy festészetről van szó. Az én esetemben mindig ez a sorrend volt érvényes: először megtetszett egy kép vizuálisan, és csak később akartam többet megtudni róla, miről szól, és miért. A professzorom azt ismételgette, hogy egy jó festmény megvédi magát, nekem ezzel nincs is dolgom, azt hiszem, teljes mértékben igaza volt. Miért nem hangsúlyozom a díjakat a honlapomon? Mert először is magamról akartam írni, hogy szeretem a csendet és a tengerparti sétákat, és hogy szeretem az őrült kutyáimat; hogy fontosabb, hogy ki vagyok, mint az, hogy milyen díjakat kaptam. A díjak persze lehetnek megérdemeltek, de bizonyos fokig a körülmények eredményei. Egy másik napon, egy másik zsűri esetében talán valaki más kapta volna meg az adott díjat, így személy szerint nem ezt tartom a legfontosabbnak kiemelni magamról. Jó dolog elismerést kapni, de kitüntetések nélkül is boldogan rángatom a kutyáim fülét, szóval mi is mond többet rólam?

 

Portrékép: CSAK Design Kör Egyesület, fotó: Csatáry-Nagy Krisztina, 2022