Geréb Zsófia

PRAE.HU: Filozófia, színházrendezői, majd operarendezői szak – izgalmas ívet jártál be. Hogyan alakult ki ez az út az életedben?

A színház már gyerekkoromban az életem része volt: játszottam gyerektársulatban, vagyis már azelőtt körvonalazódott, hogy színházzal akarok foglalkozni, hogy konkretizálódott volna, hogy rendező szeretnék lenni. Érettségi környékén a barátaimmal létrehoztam egy amatőr társulatot. Akkor nem indult rendező szak, így esztétika és filozófia szakra mentem, mert az is érdekelt. Amikor másodévben felvettek a Színművészetire, azt terveztem, hogy elvégzem ezt a két szakot is, de kiderült, a rendező szak mellett nincs idő semmire.

Sok zenei alapképzésen is részt vettem: zongoráztam, énekeltem, zenetagozatra jártam általános és középiskolás koromban is. 2014-ben pedig adódott egy együttműködési lehetőség az Operaházzal, ahol Joseph Haydn A lakatlan sziget című operáját rendeztem. Ekkor derült ki, hogy az opera otthonos terep számomra, és az énekeseknek is imponál, ha a rendező tud kottát olvasni, van hallása, amitől még bizalmasabb légkör alakult ki.

Amikor a Színművészetin diplomáztam, nem volt igazán munkám, többek közt emiatt is kinéztem egy operarendezői mesterképzést Berlinben. Felvételiztem – épp a diplomavédésem délelőttjén, így a reptérről mentem is a Színműre az államvizsgára. Este pedig felhívtak Berlinből, hogy felvettek.

PRAE.HU: Nem semmi nap lehetett! Levonhatjuk mindebből azt a következtetést, hogy fontosnak tartod az intézményes iskolai képzést a színházrendezés-operarendezés esetén?

A kapcsolati tőke miatt biztos, hogy fontos. Ezáltal tudunk kapcsolatba kerülni az aktuális színházigazgatókkal, rendezőkkel, éppen alkotó művészekkel. Alkotótársakat sikerült találnom, akikkel már a Színművészetin együtt tudtunk dolgozni. Az intézmény tényleg ad egy hálót, amit az utcáról becsöppenve ebbe a közegbe sokkal nehezebb lenne kialakítani. Persze, az ismeretségek kialakításán kívül van tanítható, megismerhető része a rendezésnek, sőt amiatt is szükséges a szervezett képzés, mert az esetleg laborként tud működni: több dolgot ki lehet próbálni. Azt sajnos túlzásnak tartom, hogy a Színművészetin bátran lehet kísérletezni, bármit kipróbálni. Elég korai stádiumban eldöntik, hogy ki az érdekes, ki nem az, ami visszaveti az ember kísérletező kedvét.

PRAE.HU: És Berlinben?

Ott kevésbé. Kint én már idősnek számítottam 25 évesen a sok bacheloros között. De ott többet lehetett kísérletezni, úgy éreztem, hogy azt csinálok, amit akarok.

PRAE.HU: Volt olyan ember az életedben, aki meghatározó volt, akire mesteredként tekintettél?

Rendezés mesterségből Székely Gábortól nagyon sokat tanultam, és máig tartom vele a kapcsolatot. Vele tipikus mester–tanítvány viszony jött létre. Opera szempontból Kovalik Balázs volt nagyon fontos. A Színművészeti Doktori Iskolájában tartott kurzust, ahova bekéredzkedtem. Az ott hallott elemzései máig emlékezetesek a számomra. Illetve épp a diploma évében felkért, hogy legyek A bolygó hollandi asszisztense. Gyors, rövid munka volt, de nagyon tanulságos volt látni, ahogy próbál – nem idegbeteg kelet-európai rendezők módjára. Felkészült volt, pontos elképzelésekkel érkezett, normálisan beszélt mindenkivel.

PRAE.HU: Berlinben volt mestered vagy akár előadásod, ami meghatározó volt?

Berlinben én egyedül voltam az évfolyamon, kis tanszék volt, ahova jártam. Ott a tanáromtól, Claus Unzentől mesterséget tekintve kevesebbet tanultam. Az inkább arról szólt, hogy amit tudtam, azt megpróbáltam az operára alkalmazni. Tőle lehetőségeket kaptam, például neki köszönhetem, hogy már tanítok is a Zeneakadémián, mégpedig az énekes hallgatóknak színészmesterséget. Ahogyan a 2017-es bayreuthi munkám is rajta keresztül jött. Minden évben van egy együttműködés a Zeneakadémia, vagyis a Hochschule és a Bayreuthi Ünnepi Játékok között, melynek keretében meghívnak egy-egy rendezőhallgatót. Ebben a tanárom is támogatott, ahogyan Katharina Wagner, Bayreuth intendánsa is, aki mindig tart egy workshopot, és az alapján dönt, hogy kit hív meg. Ez Katharina Wagner intendánsi újítása, hogy legyenek gyerekoperák a Wagner-operákból. Minden évben kiválasztanak egyet, és csinálnak belőle egy körülbelül egyórás előadást, melynek nagyjából a fele próza, a fele zene. Amikor én jelen voltam, akkor a Tannhäusert kellett megcsinálnom, ami, azt hiszem, gyereknyelvre az egyik legnehezebben lefordítható Wagner-opera.

PRAE.HU: Volt más emlékezetes németországi előadás, amelyben részt vettél?

Még Bayreuth előtt a berlini egyetem egyik nagy projektjének keretén belül a Deutsche Operben, kortárs ősbemutatókat csináltunk Thierry Tidrow zeneszerzővel szintén 2017-ben.

PRAE.HU: Jól tudsz németül, mégis felmerül a kérdés, hogy miként lehet nem anyanyelvűként dolgozni.

Amikor kimentem, az első három hónap rettentő fárasztó volt, állandóan kimerült voltam amiatt, hogy csak idegen nyelvet hallok magam körül, úgy kell kommunikálnom. De mindenki nagyon türelmes volt. Kíváncsiak voltak rám, ők akarták, hogy ott legyek, ezért nyilván segítőkészek is voltak. Ha kéri az ember, akkor segítenek, kijavítanak, de ha nem, akkor udvariasan nem korrigálnak. Bayreuth például olyan volt nekem, mint egy nyelvi tábor: ott ugyanis megkértem az asszisztensemet, hogy javítson ki.

PRAE.HU: Gondolom, nem csak a nyelvi kérdések szempontjából segítőkészek kint… És itthon?

Amikor kint fölvettek, akkor három hétre pont vissza kellett jönnöm – szerencsére elengedtek – mert akkor, 2015-ben rendeztem a Müpában Monteverdi Poppea megkoronázását. Profi énekesekkel, mint Baráth Emőke és karmesterrel, mint Vashegyi György. Ott is azt tapasztaltam, hogy nagyon olajozottan működnek a dolgok. Más itthoni produkcióm inkább szélmalomharcnak bizonyult – leginkább a körülmények, az infrastruktúra, finanszírozás miatt.

PRAE.HU: Érzékeled a magyar és a külföldi produkcióidon, hogy másképp hatnak a közönségre?

Igen, sőt azt is észrevettem, hogy én is eleve másképp dolgozom. Mást tartok érdekesnek, relevánsnak az adott társadalmi közegben. Illetve mivel a színházrendezés felől közelítem az operát is, látszik, hogy más stílusban rendezek, sokkal erősebb technikákkal dolgozom, mint azok, akik kint csak operarendezést tanultak. Erre szoktam is visszajelzést kapni, észre szokták venni, hogy például egy énekes árnyaltabban játszik. Kint a színházi rendezők hajlamosak nagyon óvatoskodva operát rendezni. Szerintem nem elég, hogy egy énekes szépen elénekli az áriáját, mert akkor csak koncert marad.

PRAE.HU: Mi számodra a siker itthon és külföldön?

Nem vagyok túl jó abban, hogy számba vegyem, hogy hol rendeztem, és emiatt tényleg sikeresnek tartsam magam. Pedig Berlin, Bayreuth, sőt Argentína… azt hiszem, ez tényleg nagy dolog. Nekem az a siker, ha kapok lehetőséget, és csinálhatom a dolgomat. Tehát nem a díj vonz, hanem ha van munkám, és látom a következő időszakomban is, hogy mik várnak rám.

PRAE.HU: És látod?

Ez épp most kezd kialakulni, a következő évadomat már látom. Fogok például megint Thierry Tidrowval dolgozni Dortmundban egy ifjúsági operán, ami elég nagy, európai projekt lesz. A zeneszerzővel közösen írjuk a szöveget. Digitális eszközöket és történetmesélési módokat próbálunk a színházi nyelvbe integrálni. Ez 2021 májusában jön létre. Illetve a 2018-as Je suis Amphytrion után újra Závada Péterrel fogunk csinálni egy darabot, ezúttal a Stúdió K-ban. Szóval néhány dolgot már látok előre.

PRAE.HU: Rengeteg kritika jelent meg a magyar és külföldi előadásaidról, ami talán önmagában is jó.

Igen, bár fájó pont számomra, hogy a Poppeát csak háromszor, a Je suis Amphytriont csak kétszer tudtuk játszani. Ez utóbbinak azóta is próbálok további játéklehetőséget találni, de egyelőre nem találom. Szóval néha eszembe jut, hogy több kritika van róla, mint ahány előadás volt…

PRAE.HU: Kritikák mellett fontosnak tartod a marketinget?

Sokan azt mondják, hogy fontos. Van is honlapom, amit próbálok fejleszteni, de sokszor azt érzem, hogy ez teljesen felesleges dolog. Kiteszem a Facebookra az előadásaimat, mert jó, ha látják, hogy mit csinálok. De valójában a munka nem ebből lesz, és nem is a kritikákból, hanem a találkozásokból, beszélgetésekből. A kapcsolati tőke szerintem sokkal fontosabb. Tidrow zeneszerzővel már kétszer dolgoztam, és most Dortmundba is ő vitt, ő ragaszkodott hozzám. Ez sem azért van, mert bármi marketing állna mögöttem. Az a fontos, hogy eszébe jussunk az embereknek, színházigazgatóknak. Ebből a szempontból jó, ha van velünk interjú, kritika.

PRAE.HU: Eleget foglalkozik a sajtó a fiatalokkal?

Épp mivel Berlinben élek, sokkal többször keresnek meg itthonról. Meg elég sokat látom a volt osztálytársaimat, Székely Krisztát, Kovács D. Dánielt is megjelenni.

PRAE.HU: Van valami kijelölt célod az életedben, amit szeretnél elérni?

A rövid távú célom az, hogy Németországban stabilan élhessek munka szempontból, ne legyen gond, hogy mit vállalok el, mit nem, ne kelljen költségvetésekről harcolnom. Független szeretnék lenni. Hosszú távon pedig a legfontosabb az lenne, hogy tudjak Németországban rendszeresen dolgozni, ahol lenne egy saját produkciós cégem, ami talán leginkább a magyar Protonhoz vagy Milo Rauéhoz hasonlítható. Ez a modell nagyon tetszik: Rau intendáns Belgiumban, de van egy cége, amellyel általában koprodukciókat csinál, szabadon mozog. Úgy gondolom, ez függetlenséget tud biztosítani: megvan a saját profil, saját elképzelés és néhány munkatárs a csapatban. Mindig valamilyen együttműködéssel dolgoznék, ami bárhol létrejöhetne, de mégis van egy bázis. Nem kell ehhez az NKA-hoz pályáznom. Nem egyedül kéne ott állnom egy színházi bértárgyalásnál, hanem állna mögöttem egy produkciós cég egy produkciós vezetővel. Ha szeretnénk az előadás mellé például beszélgetést szervezni, filmet forgatni, ahhoz is meglenne az apparátus. Nagyobb szabadságot adna, beleértve az alkotói szabadságot és az együttműködési lehetőséget más művészekkel.

PRAE.HU: Szeretnél Magyarországon is rendezni?

Nekem fontos, hogy Berlinben is, és itthon is tudjak dolgozni. Bár most már kezd egyre kevésbé egyértelművé válni, hogy mit jelent az itthon-otthon. Mást szeretnék itthon, és csak olyat, amiről azt gondolom, hogy értelme van, hogy fontos nekem, és nem azért, mert muszáj. Ha két évig tart, míg elkészül, vagy játszóhelyet szerzünk, akkor két évig tart, de nem kényszerszülte megoldásokat akarok. Engem az izgat, hogy mi lehet érdekes a magyar színházi közegben, mivel tudok adni a magyar közönségnek.

PRAE.HU: Fontos, hogy hol laksz?

Néha igen, néha nem. Van, hogy teljesen nyugodt vagyok ezzel kapcsolatban, néha meg frusztráltnak érzem magam. „Úristen, mit keresek itt?” – kérdezem olykor magamtól akár Berlinben, akár Magyarországon. De általában pozitív szokott lenni a hazatérés is, meg a visszatérés Berlinbe is.

PRAE.HU: Vannak meghatározó fiatalok?

Erre nehezen látok rá. Az osztálytársaim közül az említett Székely Kriszta és Kovács D. Dániel például azok. Én nyilván másképp nézem az előadásukat. A kintiek, akiket megismertem még nagyon fiatalok, kevésbé látszik, hogy mi lesz belőlük.

PRAE.HU: Visszatérve az eddigi tapasztalataidra, operarendezőként hogy jössz ki a karmesterekkel?

Opera esetén a karmester és a rendező is vezető pozícióban van, ami szülhet feszültséget. Két típusú karmesterrel találkoztam: az egyik a már nagy tudású, rutinos, mint például Vashegyi György a Poppeánál, illetve az argentin és a bayreuthi projektnél vezénylő karmester. A másik csoportot azok a fiatalok alkotják, akikkel együtt tanulok. Azt kell, hogy mondjam, hogy az idősebbekkel könnyebb volt dolgoznom. Amíg a fiatal karmesterek nem tudnak megnyugodni a saját képességeikben, addig hajlamosabbak arrogánsan viselkedni. Viszont azt is tapasztalom, hogy a karmesterek is becsülik, ha a rendező tud kottát olvasni, zenél. Általában nem érzem azt, hogy ne vennének figyelembe rendezői kérést. Aminek van értelme, abban partnerek. De tudom, hogy ez nem mindig van így. Jó esetben a karmesterek is tudják, hogy az előadás közös érdekünk. Egyébként pedig ritkán megyek bele hatalmi játszmákba – azért vitatkozom, mert fontosnak tartom az adott kérdést. Általában szerencsém volt a karmesterekkel. Ha mégsem, akkor az karmesterhallgatók esetében volt, és talán inkább lényegtelen kérdéseknél, amiken meg egyszerűen felül kell emelkedni.