Borlai Gergő

0
NINCSENEK MŰFAJI KORLÁTAIM A ZENEI IRÁNYZATOK BEFOGADÁSÁT ILLETŐEN
Interjú Borlai Gergővel a véletlenek működéséről, a hazai és külföldi zenei szcéna működéséről, a zene marketingjéről
Szerző: Ajtai Péter
Borlai Gergő a legkeresettebb magyar dobos, aki a világ számos pontján rendszeresen fellép. Külföldi és hazai zenekarokkal egyaránt zenél különböző formációkban, legutóbbi szólólemeze, a The Missing Song hatalmas szakmai- és közönségsikert aratott.

PRAE.HU: Vannak-e olyan meghatározó élményeid akár az életedből, akár a művészetedből, amelyek fordulópontnak tekintesz?

Persze, de inkább nagy találkozásoknak mondanám ezeket, amelyekhez aztán különböző élmények párosultak. Ezek a találkozások Magyarországon főleg a nagygenerációs zenészekhez, művészekhez köthetők, amik meghatározták az otthon töltött első harminc évemet. Aztán egyszer csak olyan helyzetbe kerültem, amikor nekem kellett az életemet radikálisan meghatározó döntéseket meghoznom, amelyek által teljesen máshova került az életterem és komplexebb – egyébként gyermekkorom óta kijelölt – célok kerültek az origóba.

PRAE.HU: Vissza tudsz emlékezni arra, hogyan haladtál lépésről lépésre mostanáig? Milyen szerepe volt a véletleneknek a pályádon?

Minden megváltozott, amikor találkoztam Ladányi Andrea táncos-koreográfussal. Egy korszakalkotó zseniről beszélünk, aki katonai fegyelemmel és sportolói elszántsággal éli a művészetét és használja a tehetségét. Pont ellenkező mentalitással bír, mint én. Amikor épp könnyen áldozatává válok a saját emócióimnak, akkor ő radikálisan felébreszt, hogy ideje továbblépni. Ez a hozzáállás hamar megvilágította, hogy hogyan kell megpróbálnom elérni az álmaimat, és egyben erőt adott ahhoz, hogy országot váltsak, ami a legjobb döntés volt az életemben. A másik fontos momentum az volt, amikor megkaptam az első endorser- szerződésemet egy hangszercéggel. Ez kinyitotta a világot a dobos irányultságú közönség számára is, és elkezdett bekerülni a nevem a nemzetközi vérkeringésbe. A véletlenek igazából Los Angeles-ben értek, a szó amerikai, klasszikus értelmében; jókor voltam jó helyen. Amikor kiköltöztünk, az első évek arról szóltak, hogy mindent elvállaltam, mert az amerikai zenei társadalom része akartam lenni, és ezt nem lehet úgy elérni, hogy közben vissza-vissza jár az ember pénzt keresni Európába. Aztán elkezdett a nevem közkézen forogni, majd egyszer csak azon kaptam magam, hogy állandóan hívnak stúdiómunkákra, koncertekre és turnékra, valamint, hogy az engem alkalmazó művészek jelentős része sokszoros élvonalbeli Grammy-díjas, vagy épp gyerekkori idolom, vagy mindkettő. Ez oda vezetett, hogy a legutóbbi szólóalbumomat már amerikai kiadó adta ki, jórészt amerikai sztárzenészek játszanak rajta, és kétszeres Grammy considered lett, ami a jelölés előszobája, de tulajdonképpen felér egy jelöléssel, ami leírhatatlanul nagy dolog.

PRAE.HU: Milyen szakmai képzésben részesültél? Fontosnak tartod az iskolát a zenei képzésében?

Edukációs szempontból nem feltétlenül példaértékű az én életem. Hatévestől tizenegyéves koromig voltam Nesztor Iván tanítványa, utána gyakorlatilag a hivatalos zenei képzésem abbamaradt, mert egyrészt úgy éreztem, hogy inkább a saját fejem után kell mennem, másrészt tizenkét éves korom óta a színpadon vagyok, ami hamar feledtette velem az oktatás varázsát… A képzés fontossága szerintem egyén és tehetség függvénye. Van, akinek szüksége van rá, van, akinek egyáltalán nincs. Számtalan példa van a történelemben iskolázatlan géniuszokról vagy épp elképesztően tanult zsenikről. Ezzel persze nem hozzájuk akarom hasonlítani magam, csak én azok közé tartozom, akit az oktatás semmilyen formában nem kötött le, és eszembe sem jutott, hogy bármilyen felsőoktatási intézményben tengessem az időmet, miközben a legjobb zenészekkel játszottam tinédzser korom óta, amihez semmilyen iskola nem ér fel. Az évek alatt aztán automatikusan kiképződtem arra, hogy alkalom adtán tanítsak, ahogy ezt meg is tettem például Barcelonában az Opera jazz tanszékén, vagy épp Hollywoodban a Musicians Institute-ben. Maga a „clinic” műfaj – ami tulajdonképpen egy egyórás szólóelőadás – is hordoz magában oktatói elemeket, hiszen mindig van olyan kérdezz-felelek része, ami a tanácsadásról, vagy épp analizálásról szól.

PRAE.HU: Volt olyan tanárod, akire mesteredként tekintesz? Szerinted meghatározó a tanítvány-mester viszony a zenében?

Mestereimnek inkább azokat tekintem, akiknek a zenéjén felnőttem milliókkal együtt, vagy zenéjükkel befolyásolták és segítették kialakítani a saját zenei világomat. A zene egy semmivel össze nem hasonlítható szabadságot hordoz magában, aminek pont az a lényege, hogy kialakítsd a saját világodat, mert akkor leszel eredeti. Ha ez sikerül, akkor önmagadhoz tudnak csak hasonlítani, ami a legcsodálatosabb dolog. Egyre nehezebb elérni ezt a szintet, mert rengeteg zene történt és történik a világban, de mindig vannak csodák, és ezt olyan jó látni!

PRAE.HU: Fontos neked, hogy hol laksz és milyen emberek vesznek körül?

Nagyon fontos. Az elmúlt tizenhárom évben két helyen laktam; Barcelonában, majd Los Angeles-ben. A barcelonai bázis megvan a mai napig, mert mindig azt éreztem, hogy szükség van egy olyan helyre, ami nagyon élhető, biztonságos, ömlik belőle a kultúra, egészséges, tiszta, meleg és van tengere. Los Angeles más tészta. Ott is ki kellett alakítani egy életet, de ott teljesen mások a körülmények. Például autó nélkül nem lehet létezni, és nem jellemző az otthonfőzés, mert egyfolytában találkozni kell valakivel, ami általában egy ebéd vagy egy vacsora keretei közt történik. Ilyen alkalmakkor rengeteg business jön létre, erről szól ott minden, és ennek azért elképesztő varázsa van, ami felturbózza az embert rendesen. Amikor Magyarországon vagyunk, egy kis faluban élvezzük a hegyi levegőt a Mátrában egy százéves palócházban. Mindhárom helyen értelemszerűen teljesen más emberek vesznek körül, és mindegyikük nagyon fontos az életemben. Amíg Los Angelesben vagy Barcelonában a világ legjobb zenészei vannak körülöttem, és egy részük tényleg a barátom, addig a magyar barátaim közül vannak, akik csak hobbizenészek, ráadásul van, aki egyáltalán nem zenél, de ugyanolyan fontos az életemben, mint azok a barátok, akik miatt mondjuk százezrek fogtak hangszert.

PRAE.HU: Akarsz hatni? El tudod képzelni, hogy olyanokra is hat a zenéd, akiket korábban nem érintett meg mondjuk a jazz vagy a könnyűzene? Fontos szempont ez számodra?

Tulajdonképpen semmi másról nem szól az életem.

PRAE.HU: Szerinted mi számít sikernek a művészetben?

Mindenkinek más, van, akinek az, hogy a zenéléssel elég pénzt keressen, eltartsa a családját és mindig legyen munkája. Van, akinek az, hogy megértik a művészetét és egzisztál mondjuk egy olyan művészeti ágban, ami szembemegy a trendekkel. Számomra az számít sikernek, ha követik, szeretik, amit csinálok, és hatással vagyok az emberekre annyira, hogy akarják látni és hallani folyamatosan, hogy merre tartok, velem azonosítsák azt az irányt, és én meg is éljek ebből. Úgy gondolom, hogy valamennyien ezt akarjuk.

PRAE.HU: Mi volt a saját pályádon szükséges a sikerhez?

Először is a nagy fokú alázat. Az elején meg kellett küzdenem azzal, ami egyébként a legjobb „iskola” volt a számomra, hogy zeneileg ne az önnön érdekeimet tartsam fontosnak, amikor mások zenekaraiban játszom. Ezért például nagyon hálás vagyok azoknak a művészeknek, akik nem cirkuszi mutatványként használtak, hanem egyenrangú partnerként kezeltek tizenkét-tizenhárom évesen. Másrészt nagy szerencsémre nagyon nyitott szellemű embernek születtem, és gyakorlatilag nincsenek műfaji korlátaim a zenei irányzatok befogadását illetően. Emiatt igencsak flexibilis és alkalmazható muzsikus lettem, és műfajtól függetlenül állandóak voltak a felkérések, aminek köszönhetően több mint félezer albumon hallható a játékom. Harmadrészt pedig sosem adtam fel. Ehhez a hozzáálláshoz pedig Amerikában volt elengedhetetlen szükségem. Máshogy ott ez nem megy.

PRAE.HU: Mely művészek azok, akik fontosak ma számodra? Tudsz mondani olyan fiatalokat, akikre érdemes odafigyelni?

Nagyon szeretem az utóbbi tíz évben megjelent előadókat, akik már maguk hozták létre a produkcióikat fenntartó rendszert, és nem feltétlenül egy minden pénzt lenyúló menedzser vagy kiadó által lettek valakik. Ezek közé tartozik Louis Cole, vagy a Vulfpeck, akik ráadásul olyan sajátos képi világot alakítottak ki, amellyel aztán új műfajt indítottak el. Említhetném a zseniális Julia Holtert is, aki pedig rendkívül karizmatikusan megy szembe a trendekkel, és nagyon eredeti zenét csinál.

PRAE.HU: Szerinted a média megfelelő módon foglalkozik a zenével?

Azt nem tartom, és soha nem is tartottam jó dolognak Magyarországon, hogy többnyire a tehetségkutatókban résztvevő előadók határozzák meg a könnyűzenei piacot. Ez szerintem nagyon rossz út, mert teljesen elveszi mind a lehetőségét, mind a kedvét azoknak, akik csiszolatlan gyémántok, és nem akarnak a részesei lenni egy olyan rendszernek, amiből gyakorlatilag lehetetlen kikerülni. Ezen felül úgy látom, hogy a világhálónak és közösségi platformoknak köszönhetően nagyon intenzíven jelen van a zene mindenhol. Más kérdés, hogy mely műfajok ezek… e tekintetben elég szomorú a helyzet. Illetve azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy ma már teljesen más a jelentősége, befolyása, hatása a mainstream könnyűzenének, mint régen volt.

PRAE.HU: Szerinted melyik ország csinálja jól a zene marketingjét?

Az Egyesült Államok mellett mindenképpen kiemelném Angliát, Svédországot és Franciaországot. Ezekben az országokban elképesztően intenzíven „sulykolják” az emberek fejébe, hogy hallgassanak zenét bármilyen formában, ennek megfelelően a zenei kultúrájuk is igen erős, illetve nagyon sok jó zenészt termelnek ki. Imádom azt, hogy reptereken, ahogy megy az ember a bőröndjéért, a falakból ömlik a kultúra képek formájában, amelyeken zenészek, táncosok, vagy épp szobrok figyelmeztetnek bennünket, hogy ez pontosan ugyanolyan fontos, mint megtanulni számolni vagy olvasni. Egyre több reptéren látok zongorát, és mindig ül valaki hátizsákban vagy épp bőröndjével a hangszer mellett.

PRAE.HU: Mik a jövőbeli terveid?

Nagyon megtépázta a pandémia a művészek létét és lelkét. Ráadásul szörnyű volt látni, hogy a társadalom egy része milyen szinten nézi le a művészeket. Rengeteg előadónak lettek motivációs problémái, de végre úgy látszik, újraindul az élet, és szerencsére nekem is kezd tele lenni a naptáram megint. A következő hónapokban majdnem mindenkivel fellépek, akikkel évek óta rendszeresen dolgozom. Az ősszel visszamegyek egy kicsit Los Angelesbe, mert az ottani életemet is muszáj ápolnom. Elkezdett foglalkoztatni egy saját, nemzetközi zenekar gondolata is. Ha meg épp nincs semmi, akkor otthon, Barcelonában e-rollerezek Andreával, és bámulom, ahogy tizenkét éve mindig, milyen gyönyörű ez a város.

Comments are closed.