PRAE:HU: Gyakran vagy Budapesten?
Igen, évente többször jövök, gyakran a kiállításaim miatt. Mindig fontos volt számomra, hogy része legyek az itteni művészeti diskurzusnak, ezért már húsz éves korom óta tagja vagyok a Fiatal Képzőművészek Stúdiójának. Számomra Budapest félig a külföldöt jelenti, viszont ez segít abban, hogy a szülővárosomat, Bécset is kicsit kívülről tudjam látni. Mindig nagyon szerencsésnek éreztem magam amiatt, hogy két vagy akár több város között mozoghatok. Valójában elengedhetetlen, hogy az ember mozogjon, máshol is keresse a lehetőségeit, kapcsolatokat építsen ki, és tapasztalatokat szerezzen. Bécs és Budapest kényelmes város abból a szempontból, hogy mindkettő alkalmas a lokális karrierépítésre, viszont ez sosem érdekelt. Inkább arra törekszem, hogy a munkámmal nemzetközileg jelen legyek. A kiállításaimnak csupán negyede történik Ausztriában, és ennél is kevesebb Magyarországon, a többi a világ különböző pontjain nyílnak meg.
PRAE.HU: Mi alapján döntöd el, hogy éppen hol állítasz ki?
Szerencsére elég sok felkérést kapok. Az éveken keresztül sikerült egy jó kapcsolatrendszert felépítenem, ebben a biennálénak is nagy szerepe volt, még tizenhárom évvel később is érződik a hatása – pár napja ismerkedtem meg egy francia kurátorral, aki kapásból emlékezett rá és elmondta, hogy mekkora benyomást tett rá annak idején.
PRAE.HU: Mely események jelentettek fordulópontot a művészeti karrieredben?
Elsőként talán a 2002-es, frankfurti Manifestat mondanám. Egy kurátori csapat utazgatott Európában, és Budapesten Timár Kati felhívta a figyelmüket a munkáimra. Tehát ez a lehetőség is Budapesten keresztül érkezett. Akkor még huszonöt éves főiskolás voltam, nagyon nagy lépést jelentett ez számomra. Mivel Lakner Antallal csak ketten voltunk magyarok, és Bécsből is csupán ketten voltak a Manifestan, ezért könnyebben figyeltek fel rám. Nagy lépéssel vitt feljebb, hiszen nagy közönség megismerte a nevemet. Öt évvel később jött a Velencei Biennálé, ami még nagyobb elismerést jelentett. Egész egyszerűen azért, mert nagyon sokan látták ott a munkámat. Azóta sem volt olyan kiállításom, melyet annyian látogattak volna meg, mint ott a magyar pavilonban.
Ezután jött még számos intézményi, önálló kiállításom, például 2011-ben a madridi Reina Sofiaban, 2014-ben Lipcsében, majd Zürichben. És februárban lett vége egy fontosabb kiállításomnak a bécsi Kunsthalleban.
PRAE.HU: Ezeket megtapasztalva mit jelent számodra sikeresnek lenni?
Ez nagyon bonyolult szakma, és a sikernek nagyon sok formája van. Talán anyagi szinten lehet legegyszerűbben mérni a sikert: ha meg tudunk élni a művészetünkből. Viszont azt hiszem, a legfontosabb kihívás az, hogy ne unatkozzunk, ne ismétlődjünk, örömmel és nyitottsággal csináljuk hosszú távon keresztül. A folytonos új kihívások és az új élmények válnak forrásaivá a műveknek és a projekteknek, és ezen a szinten is kell tartani őket egészen a visszavonulásig. A fejlődéshez lehetőségek kellenek. Én nem a műtermemben ülök tárgyakat készítve, és ha elég összejön, akkor rendezek egy kiállítást belőlük. El sem kezdem csinálni, ha nincs rá egy konkrét alkalom vagy kontextus. Ötleteim mindig vannak, jegyzeteket is készítek, néha ki is próbálok valamit közülük, de hogy igazán elkészüljön egy terv, ahhoz több dolog szükséges. Kell egy alkalom, egy költségvetés és egy megfelelő kiállítótér. Én ezekért a lehetőségekért küzdök, ezek viszik tovább a munkámat. Tehát ez is egy siker, hogy azt csinálhassunk, amit szeretnénk. A harmadik fajta siker pedig azt az örömöt jelenti, hogy az emberek ezt látják, értékelik, és emlékeznek rá, beszélnek róla, odafigyelnek rá. Más művészek, szakmabeliek elismerése hozza a legnagyobb örömöt.
PRAE.HU: Voltak olyan művészek, kollégák, akikre felnéztél és hatottak rád? Akiket szívesen követtél és esetleg mesteredként tekintettél rájuk?
Természetesen voltak és vannak, vagy együtt tanultam velük, vagy kiállítások kapcsán találkoztunk. Talán egy olyan helyi művészt emelnék ki közülük, aki kevésbé ismert Magyarországon. Heimo Zobernig munkája egyszerre ötvözi az erős formalizmust, a kutatást, az építészeti gondolkodást és a finom, száraz humort. Ő nagyon hatott rám. Nem úgy kezdtem el művész lenni, vagy művészként gondolkodni, hogy gimnáziumban jól rajzoltam. Mindig a konceptuális vonal vonzott, és már fiatalon, tizennégy, tizenöt éves koromban elkezdtem kiállításokra járni, ezek is formáltak, elég hamar kialakult egy elképzelésem a szakmáról. Először építész szakra jártam, és már abban az időben foglalkoztam művészeti projektekkel, amelyeknek köszönhetően nagyon sokat tapasztaltam és fejlődtem – így autodidaktának is tartom magam amellett, hogy művészeti főiskolára is jártam. Sokan azzal az elgondolással jönnek ki a főiskoláról, hogy eddig tartott a tanulás és ezután kezdődik az élet. Szerintem az a legjobb, ha már a tanulmányok közben annak a közegnek a részének tudod érezni magad, amelyhez szakmailag tartozni szeretnél.
PRAE.HU: Tapasztaltad, hogy te is hatottál másokra? Láttad munkádat tovább élni egy másik műben?
Gondolom, de persze pontosan nem tudom. Szerintem Magyarországon nagyon erős visszhangja volt a budapesti művelődési házakról szóló velencei munkámnak, mely arra kérdezett rá, hogy a kulturális tereink hogyan reprezentálták a használóik és az építtető állam igényeit, milyen strukturális, ideológiai és esztétikai elképzeléseknek adtak formát. Az ilyen kutatáson alapuló művészeti projekt jogosságát és gyakorlati érvényesülését azóta már többen is kipróbálták. Sokáig úgy éreztem, hogy ez a fajta kultúrpolitikai történettel foglalkozó művészeti irány nagyon alulreprezentált a magyar szcénában. Viszont ez a munkám szerintem bizonyította, hogy ennek helye van Magyarországon, és hogy ezekkel a témákkal lehet és kell is foglalkozni.
PRAE.HU: Beszéljünk a művészeti képzésről, amit Bécsben végeztél. Fontos volt, hogy ott folytasd ezeket a tanulmányaidat és ne máshol?
Amikor oda jártam, akkor a bécsi akadémia elég jó hely volt, és azt hiszem, hogy a mai napig az. Ennek oka, hogy nagyon nemzetközi, én is csupa külföldi tanárnál tanultam. A mesterem egy new yorki művésznő, Renée Green volt, aki még 97-ben költözött Bécsbe. Kiemelkedő tanárom volt még a német Ute Meta Bauer, aki most Szingapúrban tanít, illetve a szlovén Marina Grzinic. A 2002-es Documentát előkészítő, diszkurzív szakasz pedig a bécsi akadémián folyt. Ez 2001-ben nagyon fontos szakmai esemény volt: sok konferencia-előadást hallottunk, számos elméleti kutatóval találkozhattunk. Ahhoz képest, hogy Bécs nem számít nagy városnak, elég sok minden történik ott, sok a galéria, jók a múzeumok.
PRAE.HU: Nehéz bekerülni a művészeti életbe?
Szerintem ha valaki tudatosan készül erre, és tájékozódik, akkor könnyű bejutni. Én építészetet is tanultam, amelynél sok praktikus dolgot lehet elsajátítani – szemben a képzőművészettel. Nagyon fontos, hogy fiatal pályakezdőként megtanulja az ember elfogadni, hogy ő egy művész és a többiek is azok, akikkel együtt van ebben a szituációban, és közben azt is ki kell találnia, hogy ebből az „őrült elképzelésből” hogyan építi fel az életét. Úgy érzem, hogy a művészeti főiskolákon erre nem készítik fel a hallgatókat. Vagyis, hogy mit kell megtanulnunk ahhoz, hogy csináljuk a munkánkat.
Nekem praktikus volt, amit az építészeti képzésben tanultam: makettépítést, statikai ismereteket, belátást sok technikai ágba. Fontos az építészetben, hogy ha nem is tudsz mindent magad csinálni, mindenképpen tudj a kivitelező cégekkel úgy kommunikálni, hogy az adott feladat a lehető legjobban legyen megvalósítva. Az ismétlődő munkafolyamatok mellett a képzőművészetben is mindig adódnak teljesen új kihívások, melyeket meg kell tudni oldani, ez egyébként a legjobb része ennek a szakmának.
PRAE.HU: Milyenek Bécsben a kiállítási lehetőségek?
Magyarországon az intézmények főleg magyar művészeket mutatnak meg. Fiatal vagy középkorú magyar művészként általában évente lehetőséged adódik valahol bemutatni a munkáidat, vagy egyéni kiállítás formájában, vagy öt-tíz-húsz művésszel együtt. Ausztriában ez nem így működik. Amikor például most a Kunsthalléban volt kiállításom, tulajdonképpen én voltam az első bécsi művész, aki az elmúlt tíz évben lehetőséget kapott egy önálló kiállításra, mert nagyon nemzetközi a program. Ami persze nagyszerű, de nem feltétlenül könnyíti meg az ottani művészek helyzetét. Amennyire nemzetközi a lokális helyzet, annyira nemzetközinek kell lennie a saját aktivitásodnak is. Emiatt izgalmasabb és nehezebb is talán, mint Budapesten. Ugyanakkor ezekkel az alapokkal könnyebb is elmozdulni innen, hiszen jön sok külföldi kurátor, képzőművész, vagyis lehet kapcsolatrendszereket kiépíteni, ami pedig nagy előnyt jelent.
PRAE.HU: A bécsi képzőművészeti szakma és közönség mennyire fogadja be azokat, akik mögött nincs művészeti végzettség? Mennyire fontos ez?
Természetesen mindig könnyebb karriert építeni egy olyan városban, ahol tanultál, és létrejött egy szakmai közeg, melynek tagja lettél; ez valószínűleg mindenhol így van.
PRAE.HU: Te hogy érzed magad ebben a magyar közegben?
Kicsit mindig kívülállónak számítok. Félig a része vagyok, félig nem. Ez időnként nehéz, de ugyanakkor szórakoztató pozíció. Budapest egyébként hasonló Bécshez, csak kicsit súlyosabb. Ez alatt azt értem, hogy a Budapestiek – ahogy egyébként a Bécsiek is – szeretik a rosszkedvüket, és ezzel együtt jár bizonyos pesszimizmus.
Szeretek itt lenni, mindig is rendszeresen jöttem, és sok helyen volt már kiállításom az elmúlt közel húsz évben. Ez idő alatt a magyar intézményrendszer jelentősen átalakult, sok intézmény más irányba mozdult el, vagy nagyon kevés pénzből gazdálkodik, vagy már egyáltalán nem is létezik. Ez a jelenség felerősítette a galériák szerepét. Fel kellett, hogy vállaljanak egy olyan felelősséget, melyet az intézményeknek, múzeumoknak kellene intézniük.
Sokáig figyeltem a magyarországi galériás közeget, de korábban nem éreztem úgy, hogy érdemes lenne egy itteni galériával dolgoznom. Viszont a kereskedelmi színtér nagyon sokat fejlődött az utóbbi években, ma Budapest rendelkezik öt-tíz nagyon komoly galériával.
PRAE.HU: Az osztrák média megfelelően foglalkozik a képzőművészettel?
Nem. A napi sajtóban van ugyan szó róla, de nem minőségi szinten. Van néhány folyóirat is, melyek azért szakmailag megfelelőek, de ebből sosem elég. Egyébként ebben is nagyjából hasonló Magyarországgal.
PRAE.HU: A kortárs művészeti életet foglalkoztató témák tekintetében is van hasonlóság? Vagy le vagyunk maradva az európai trendektől?
Nincs lemaradva Magyarország, ugyanannyira van beágyazva a globális trendekbe, mint a többi európai ország. Én azt látom, hogy az alkotók tájékozódnak, és a fiatalok is gyakran globális kérdésekkel foglalkoznak, és ezekben hagynak teret a lokális kérdéseknek is. Úgy tapasztalom, hogy a nálam fiatalabb művészgenerációk már sokkal nyitottabbak, sokkal többet mozognak, több nemzetközi kapcsolatot építenek – akár Instagramon is. Sokkal kevésbé tekintenek magukra pusztán a helyi művészeti közeg részeként.
Az intézmények ezt a nyitottságot nem annyira képviselik, borzasztó jelenség mindig a nemzeti vonalat erősíteni. Helyette inkább természetes helyzetet kellene létrehozni, ahol a külföldi és az itteni szcéna szabadon áramolhat. Nem arra a régimódi kultúrkapcsolati mintára gondolok, hogy meghívunk három francia művészt és helyette kiküldünk mi is hármat, mert ennek sokkal lazábbnak, természetesebbnek kellene lennie.
És persze az is fontos, hogy ha hívunk Budapestre kiállítókat, kurátorokat, akkor azok érdekeljék az embereket. A magyar művészeti közeg zártságának nyilván anyagi okai is vannak, ezért sem könnyű kimozdulni ebből a megrekedt helyzetből, de törekedni kellene rá, hogy más szakmai közegeket is megtapasztaljon az ember, és általában jobban nyisson a külföldi lehetőségek felé.
PRAE.HU: Kik azok, akikre érdemes mostanában odafigyelni? Milyen témák foglalkoztatnak téged?
Számomra fontos, hogy a művészetnek köze legyen az aktuális társadalmi fejleményekhez, hogy felhívja a figyelmet bizonyos dolgokra a közéletben, a politikában, az életben. Emellett meghatározó számomra a kutatás és a dokumentarizmus. Ugyanakkor szintén lényeges a választott médium, és a vizualitás, jelen van a munkáimban az erős formalista érdeklődés is. Az alkotás során igyekszem nem dogmatikusan ötvözni ezeket a különböző mezőket, és emiatt nem egyszerű a műveim besorolása sem. Politikai művészetnek az én műveim túl esztétikusak, talán túl “felületesek” is – mivel én gyakran pont a felületeteket kutatom. Aktivista sem lehettem, mert nem ilyen a természetem. Engem a finom, szubtilis, kis részaspektusok jobban izgatnak, mint a nagy felháborítások. Azoknak, akiknek a nagy, buta, látványos formalista művek jönnek be, az én munkáim túl komplikáltak és nem elég vidámak.
Az év eleji bécsi kiállításom szintén dokumentarista érdeklődésből indult ki, és azzal foglalkozott, hogyan változnak a városok és vele együtt a felületek. Ez a téma Budapesten nagyon erősen kézzelfogható. Itt a belvárosban az összes burkolatot lecserélték. Ez felvet néhány kérdést: mit jelent ezeket a felületeket szépíteni, és mi tanulható abból, hogy milyen felületek lettek elrejtve általuk? Mi az, amit mutatnak és mi az, amit elfednek? A felület hogyan reprezentálja az adott közeget? Minden építészeti, városi felület eltereli a figyelmet valami másról. Én ezeket a mechanizmusokat akartam leleplezni ebben a bécsi kiállítási anyagban, ezért építészeti felületeket, homlokzati részeket gyűjtöttem lebontásra ítélt épületekről. Ezeket a bontási darabokat olyan anyagokkal fűztem össze, amelyek az újjáépítés során kerültek a helyükre. Olyan geometrikus kompozícióban megszerkesztett táblaképekké alakítottam őket, melyeknek erős dokumentáris jellegük van, ugyanakkor geometrikus táblaképek. Így olyan részletre hívják fel a figyelmet, melyet különben nem látunk.
PRAE.HU: Min dolgozol mostanában? Milyen célokat szeretnél megvalósítani a közeljövőben?
Márciusban avattunk egy óriásplakátot az Akácfa utcában az FKSE 1×1 tábla projektjének keretében. Ez a felület huszonnégy íves, azaz tizenkét négyzetméternek felelt meg, ami pont egy kisebb lakóegység alapterülete is lehetne, például egy lakókocsié. Ezért én felhasználtam egy lakókocsi egy per egy méretarányú alaprajzát. Mit jelent a városban élni – tizenkét négyzetméteren az Akácfa utcában? Mit jelent nagy térben, kis térben élni, vagy az utcán hajléktalanként? Mit jelent a minimál lakóhelyzet? Tulajdonképpen ez egy nagyon egyszerű gesztus volt: egy két és fél szer öt méter alapterületű lakótér alaprajza fekete-fehérben. Egy másik fontos projektem a bécsi építőanyag-projekt kiterjesztése más városokra. Azon a kiállításon bécsi épületekkel foglalkoztam egy kivétellel: része volt a berlini Palast der Republik is, amit már tíz éve lebontottak, és ugye egy hamis királyi palotát építettek a helyére. Ahogy a Budai Várban is egy csomó hamis épületet húznak fel. Betonból építeni egy tetőt és aztán befedni csempével: buta és történelemhamisító. Ez a tervem nagy logisztikai kihívást jelent, ott kell lenni az építkezéseken a megfelelő pillanatban, hogy elvihessem az anyagokat, amiket aztán tárolnom is kell valahol. Budapesten is van pár ilyen átépítés, amit érdemes lett volna megcsípni.
A munkámban fontos szempont, hogy bár kritikai szemléletből indul ki, de maguk a művek ne legyenek kritikusak. Inkább ötleteket, információkat ad, vagy felhívja valamire a figyelmet, és a néző dolga annak eldöntése, hogy mit is lát most: történelemhamisítást, kulturális értékek rombolását vagy létrehozását. Ehhez fontos lenne Budapesten is anyagot gyűjteni egy-két emblematikusabb épületről. Illetve ez a projekt talán arról is szól, hogy lekések dolgokról… Például a Kossuth téren állt a sarkon az a hetvenes évekbeli épület, ami alatt a metró bejárata is volt. Észre sem vettem, hogy eltűnt és most úgy tesz, mintha egy századfordulós ház lenne, de persze ez is betonból van. Sajnálom, hogy ebből nem sikerült anyagot venni. Sem a KISZ Székházból Újlipótvárosban. Azt is lekéstem, pedig már a fejemben volt a projekt, de nem könnyű ezeket a több száz kilós tárgyakat csak úgy elrakni, hogy hátha lesz belőle valami. Ezért kell az ötlet mellé konkrét helyszín és alkalom ahhoz, hogy egy kiállítás összeálljon. Ennek a székháznak is nagyon klassz homlokzata volt fémből, fából, fehér márványzattal. Ez is a munkám része, hogy ilyen egyszerű, esztétikus tárgyakon keresztül késztessen gondolkodásra, kezdeményezzen beszélgetéseket. Szerintem nagy komplexitás rejlik egy ilyen, általam izolált részletben vagy jelenségben.
Fotó: Oláh Gergely Máté, prae.hu művészeti portál
Comments are closed.