Szántó András

PRAE.HU: Az Instagram-oldaladon úgy definiálod magad, mint „author and cultural strategy advisor”. Mit jelent ez, mivel foglalkozol pontosan?

Kifejezetten stratégiai szaktanácsadóként dolgozom, de magát a „consultant” – aki elsősorban a művészeti világ független tranzakcióira fókuszál, magánszemélyeknek segít műtárgyakat vásárolni vagy gyűjteményeket összeállítani – kifejezést nem szeretem használni. Igyekszem hibrid szerepkört vállalni, hiszen nem csak technokrata stratégiai szaktanácsadó kívánok lenni.

Amikor a Sotheby’s Institute of Art-nál tanítottam, mindig onnan indítottam a gondolatmenetet, hogy ez egy hibrid világ, amelyben nem arról van szó, hogy ütközik egymással a piac és az intézményi világ, hanem pont az ellenkezője történik: a képzőművészetben erős kölcsönhatás jellemzi a kommerciális és a nonprofit szektort, éppen ebből merít olyan sok energiát. Ezért számomra nagyon fontos, hogy abban az intézményi körben, amellyel foglalkozom, legyenek forprofit és nonprofit intézmények is. Büszke vagyok arra, hogy egyszerre lehettem a Metropolitan Múzeum és az Art Basel tanácsadója, mivel mindez lefedi az egész művészvilágot, és úgy gondolom, hogy mindkét pólusból fontos tanulságokat lehet meríteni, amelyeket aztán át lehet ültetni a másik oldalra.

PRAE.HU: Milyen utakon jutottál el idáig? Hogyan kezdődött a karriered?

Nagyon sokat köszönhettem annak, hogy gyerekként részben Angliában éltem – ez privilegizált motívum. Az édesapám a külkereskedelemben dolgozott, és az 1960-as évek végén alapított egy nemzetközi vállalatot, emiatt 1972-ben Angliába költöztünk. Egy éven belül már anyanyelvi szinten beszéltem angolul. A Váci Utcai Ének-zenei Általános Iskolából mentem el, és ugyanabba az osztályba is érkeztem vissza négy évvel később – csak más ruhákban, más akcentussal, elég furcsa élmény volt. Ezt követően az Eötvös József Gimnáziumba jártam, majd a Közgazdasági Egyetemre a külkereskedelem-szociológia szakon.

PRAE.HU: Tehát nem is művészeti szakon végeztél?

A művészet mindig csak a háttérben lappangott. A szülői nyomás inkább az üzleti életbe terelt volna, vagy talán más társadalmi szerepbe. Számomra az egyetemi éveim során egyedülálló volt, hogy hasznosíthattam a kint szerzett angoltudásomat, és azon kevesek közé tartoztam az országban, aki anyanyelvi szinten kommunikált. Tulajdonképpen ez indított el a művészet felé, mert fordító lettem: a Szépművészeti Múzeum és a Műcsarnok számára fordítottam rengeteget, plakátokat, katalógusokat, illetve Beke László munkáit. A szociológiai munkásságom akkor társadalomtörténetről szólt, írtam egy könyvet a kitelepítésekről.[1] Ez volt a szakdolgozatom, amit röviddel indulásom előtt személyes kapcsolatok révén egy akkoriban új, független nyomda ki is akart nyomtatni. Megkértem egy barátomat, Dessewffy Tibort, hogy szálljon be társszerzőként, mert addigra engem már fölvettek Amerikába. Mindenesetre akkor még elsősorban társadalmi struktúrával, politikai szociológiával foglalkoztam, és tulajdonképpen csak a fordításon keresztül épültem be a művészeti életbe – amennyire ez lehetséges volt egy huszonegynéhány éves ember számára itt Magyarországon. Amikor viszont megérkeztem New Yorkba, kitágult ez a kapu, könnyebb volt a művészeti irányba elmenni.

PRAE.HU: Ott végezted a PHD képzést?

1989-ben a City University of New Yorkra mentem, majd egy év után átjelentkeztem a Columbia Egyetemre, ahol egy bőkezű ösztöndíjnak köszönhetően hat évet töltöttem. Akkoriban volt a csúcspontja az addigi minden idők legnagyobb művészeti konjunktúrájának, tehát óriási mértékű robbanás volt a piacon, ami számomra ismét új lehetőséget kínált, hiszen a beinduló folyamat egy szociológus számára is megragadható volt. Ez volt kvázi az a trójai faló, amin keresztül bejutottam a művészvilágba, mert az ezt követő években a disszertációmat a galériás világ 80-as évekbeli átstrukturálódásáról írtam három nagy galériával együttműködve, és interjút készítettem mindenkivel, aki számított. Ott találkozik a pénz a művészettel – a művészvilágnak e prózai oldaláról addig a művészettörténészek szinte soha nem írtak.

Ez ma már nem annyira merész választás. A 80-as években, amikor a művészvilág hangulatát tulajdonképpen egy ’60-as évekbeli generáció határozta meg, nagyon élesen élt a pénz és a művészet ellentéte, nem volt szabad a kettőt egy kalap alá venni. (Annak ellenére, hogy a művészet akkor nagyon foglalkozott azzal, hogy leradírozza a művészet és a társadalom közti határokat.) Azért is érdekeltek engem annyira szociológusként a galeristák, mert – ennek egyébként elég nagy irodalma van az antropológiában is – úgynevezett liminális figurák, tehát két terület határán dolgoznak. Magyarországot is egy köztes állapotban látom, tehát két nagy rendszer határán fekszik, ami szerintem borzasztó érdekessé és árnyalttá teszi ezt a kultúrát. Nem annyira homogén, hanem több különböző elv és logika működik, egyszerre egymást zavarva, egymást megerősítve. Úgy gondolom, hogy a galerista szerep is ilyen, mert az egyik lábával él a pénz, a gyűjtők, a társadalmi elit világában, másikkal a művészekében. Számomra mindig is érdekesek voltak ezek a kereszteződések vagy csomópontok, amelyeket a munkám révén állandóan megtalálok valahol.

PRAE.HU: Úgy tudom, hogy Arthur C. Danto volt a témavezetőd.

Több témavezetője is van az embernek egy ilyen PhD kutatásnál, de a Columbia Egyetem egyébként nagy múltú, szociológia tagozatán sajnos nagyon kevesen foglalkoztak művészettel, viszont minden diák választhatott egy olyan szakembert, aki nem a saját tanszékéről való. Danto akkoriban pont a visszavonulása előtt állt, és nemcsak Amerika legfontosabb filozófusa, de talán a legbefolyásosabb műkritikusa is volt. Ő találta ki azt a kifejezést, hogy „művészvilág”. Szóval elég bátornak kellett lenni ahhoz, hogy az ember bekopogjon hozzá. Mégis ezt tettem azzal az ürüggyel, hogy készítettem egy kvázi dokumentumfilmet a Max Neuhaus által készített műalkotásról, igazából egy a járda alól mélyen rezonáló hangszóróról, ami a Times Square-en található. Danto pedig korábban írt egy cikket Max Neuhausról. Végül én lettem az utolsó PhD-növendéke. Ő segített hozzá, hogy bejussak fontos emberekhez, és megkezdjem a hálózatépítést, mert erről van szó, amely a disszertáció miatt is fontos volt. Tulajdonképpen a későbbieket megalapozta ez a kapcsolatrendszer, így Danto meghatározó mentor volt mind intellektuálisan, mind a privát életemben.

PRAE.HU: Erős kezdéssel tudtál indítani, innen milyen út vezetett a művészeti szaktanácsadó céged létrehozásához?

Ez egy kis cég, ám sok kapcsolattal, ami tulajdonképpen organikusan fejlődött. Előtte azt a fontos mozzanatot meg kell említenem, hogy 1995-ben majdnem visszajöttem Magyarországra. Addigra már több éve dolgoztam a columbiai Media Studies Center médiakutató intézetben, az internet fejlődésének egész korai stádiumát tudtam nyomon követni. A kilencvenes évek közepén annak ellenére, hogy dolgoztam a disszertáción, már a médiakutató oldalam is megvolt. Akkoriban pont ez húzott volna vissza Magyarországra, ahol egy posztkommunista információs társadalom megépítéséhez kapcsolódó tanácsadói szerepet tölthettem volna be. Az akkori informatika hazai atyja viszont egy rövid e-mailt küldött, miszerint ő azt hallotta, hogy meg akarom őket tanítani késsel és villával enni. Ez is hozzájárult ahhoz, hogy végül nem vállaltam el az állást.

Ezt követően egy új kutatóintézet, az Amerikai Kulturális Újságírási Központ igazgatóhelyettese, majd vezetője lettem, amit valójában egy rezidencia programnak kell elképzelni. Amikor az intézményt tíz éves működés után bezárták, épp az Andy Warhol Alapítvánnyal dolgoztunk, amely azzal bízott meg bennünket, hogy segítsük elő a művészeti kritikai képzést és továbbképzést. A Columbián zajló Media Studies program bezárását követően viszont az alapítvány felkért, hogy találjam ki, mi legyen belőle – ez volt az első stratégiai munkám. Megalkottuk az Andy Warhol Art Writing programot, ami a mai napig él, immár több, mint 15 éve. Nagyon tetszett ez a szerep: hogyha az ember kitalál bizonyos struktúrákat, akkor abból művészek vagy művészetkörüli emberek tudnak profitálni, lehetőségeket kapni.

PRAE.HU: Tehát három momentum vezetett a tanácsadói szerephez? Ott volt a doktori kutatásod, hat évig a New York-i Sotheby’s cég és a Manchesteri Egyetemmel közös MA képzésén tanítottál is, emellett újságírói szereppel bírsz.

A PhD-képzés meghatározó volt, hiszen szigorú analitikus kutatásra tanítja meg az embert, az oktatás pedig arra, hogyan kell elmagyarázni az embereknek a világunk működését, vagy átadni információkat. Mindig is írtam újságoknak, és nagyon nem szerettem azt a stílust, ahogy a művészetről írnak. Büszke vagyok rá, hogy nem használok olyan homályos szavakat, amelyek sajnos ellepik a kulturális kritikákat. Azt gondolom, hogy az ember olyan könyveket meg cikkeket írjon, amit a saját édesanyja is el tud olvasni. Ez a három dolog predesztinált a tanácsadói szerepre.

Végül a legfontosabb mérföldkő talán az volt, hogy elkezdtem panelbeszélgetéseket vezetni az Art Baselnek a kilencvenes évek végén, azt követően, hogy Marc Spiegler vette át az irányítást, akivel korábban volt egy közös kiadványunk, az Artworld Salon. Az egyik beszélgetés után odajött hozzám egy úriember, aki átadott egy névjegykártyát a Pernod Ricard, francia székhelyű, nemzetközi cég képviselőjeként. Megvásárolták az Absolut vodkát, amelynek nagy múltja volt a művészetben, Andy Warholtól Keith Haringen át. Úgy döntöttek, hogy újra visszatérnek a művészeti színtérre. Az volt az első felkérésem, melyben egy kommercionális márka a művészet világában való megjelenésével kapcsolatos strukturális, kommunikációs és marketing stratégiát kellett kialakítani. Fantasztikus élmény volt, mert amikor egy ekkora cég beindul, komoly erőforrásokat mozgósítanak és rendkívül professzionális a kommunikáció. A tanácsadói munkán keresztül tényleg belülről ismertem meg a világ néhány legfontosabb cégét, nagyon eltérő kulturális és gazdasági iparágakat, mint az óra, a szivar és az autógyártás, a szállodák világa.

Később a tanítással már nem volt összeférhető a szaktanácsadás, 2005 táján abba kellett hagynom az oktatói tevékenységet, hiszen nem tette lehetővé, hogy utazzak, márpedig ahova a szaktanácsadót hívják, oda menni kell.

PRAE.HU: Más stratégiai tanácsadó cégekhez képest, mennyiben különbözik a ti működésmódotok?

Vannak jóval nagyobb cégek, melyek például nagy nemzetközi múzeumokat építenek, fontos kulturális beruházásokban vesznek részt. Egy múzeum esetében van egy konkrét sablon, de mi nem szeretünk mintát követni, bennünket inkább a különleges esetek és színes egyéniségek által alapított újszerű kezdeményezések érdekelnek.

Mivel megtartottam az írói-szerkesztői szerepet is, talán még annyiban vagyunk mások, hogy adott esetben nemcsak a projektek megvalósításában, de az azokból fakadó kommunikáció létrehozásában is szerepet tudok vállalni. Ilyen például a BMW Art Journey művészeti díj, amelynek révén immár a tízedik művész jut utazási lehetőséghez. Volt egy alkotó, aki motorbiciklin végigment a kínai selyemúton, egy másik pedig a világ több pontján korallszigeteket fedezett fel a tenger alatt. Ezekből az utazásokból mindig születik egy könyv, melynek a szerkesztője vagyok. Tehát ez is egy olyan szerep, amit ritkán vállal föl egy hagyományos kulturális szaktanácsadó, pedig izgalmas dolog.

PRAE.HU: Milyen szempontokat veszel figyelembe, hogy egy projektet elvállaljatok-e vagy sem?

A mai művészvilág nagyon erős etikával és éles prekoncepciókkal tekint a gazdasági, társadalmi és politikai élet szereplőire. Erre számomra az volt eklatáns példa, amikor megkeresett a Davidoff szivarcég. Emlékszem arra a délelőttre, amikor először mentem a székházukba, és megfordult a fejemben: művészeti PhD, Danto professzor, Columbia egyetem – ezek után mégis mit is keres az ember egy szivarcégnél? Azt kell mondjam, hogy talán életem egyik legfontosabb programja pont innen fakad. Megalkottunk egy karib-tengeri művészeti rezidenciaprogramot a térségben működő művészek felkarolására, amely számos művészt küldött a világ minden tájára, publikációkat készíteni, előadásokat tartani. Persze a magyar eredetem szempontjából is empatikusan tudtam kezelni a helyzetet, hiszen számos régióban vannak jó művészek, csak éppen nincs lehetőségük kimenni a világba.

Amikor az ember meglátogatja ezeket az ültetvényeket a Dominikai Köztársaságban, látja, milyen szerepet töltöttek be a gazdaság és a társadalom fenntartásában – ez egy másik világ. Nagyon gyorsan szoktunk a művészvilágban ítéletet mondani, de be kell nézni a színfalak mögé is. Számomra tehát a legfontosabb kérdés, hogy az adott felkérésből megszülethet-e egy tartós értéket képviselő program. Olyan, ami nemcsak a marketingről szól, hanem amiből előnye származik a művészeti szektornak is.

PRAE.HU: Tehát geográfiai, geopolitikai szempontokat is figyelembe veszel? Mennyire foglalkoztat például a nyugati kontra nem-nyugati diskurzus?

Erősen megtornáztatja az ember lelkiismeretét, hogy vannak olyan országok, ahol komplikált a helyzet. Ilyen szempontból az, hogy a szocializmusban nőttem fel, nem hátrány. Magyarországot Amerika egyetlen egy színnel, a sötét vörössel tudta lefesteni: ami itt történt, az ő szemükben mind elvetendő. Mi, akik ebben nőttünk fel, nagyon jól tudjuk, hogy ez egy rétegezett, szegmentált valóságot jelentett. Voltak, akik vezették az országot, és voltak, akik itt kellett, hogy éljenek és boldoguljanak. Számomra ez a dolog akkor vált világossá, amikor évekkel ezelőtt először jártam Kínában az Art Newspaper megbízásából, hogy írjak egy cikket a világ legnagyobb múzeumáról, a Kínai Nemzeti Múzeumról, ami a pekingi Tienanmen téren található. Egy 1950-es évekbeli épületet újítottak fel, mindebben pedig Németország vállalt meghatározó szerepet: német építész tervezte, német technológiákkal volt tele a múzeum, a Goethe Institute szervezte a kapcsolódó edukációs programot, és a BMW támogatta. A csúcs az volt, hogy a nyitókiállításon a drezdai múzeumok anyagát mutatták be, és az európai felvilágosodásról szólt. Nagy feltűnést keltett, hogy Kína nyit Európa felé. Ott találkoztam azokkal az emberekkel, akik építették a múzeumot, és a kiállítást létrehozó kurátorokkal, illetve hosszasan beszélgettem a drezdai képtár vezérigazgatójával, Martin Roth-tal arról, hogy ez milyen fontos kultúrdiplomáciai gesztus volt. Majd megírtam China’s New Age of Enlightment címmel a cikket,[2] hogy megjött a felvilágosodás Kínába, másnap viszont lecsukták Ai Weiweit, a nemzetközi szinten az egyik legfontosabb kínai művészt. Azokban a hetekben nagyon sokat tanakodtam az egyébként kelet-német származású Martin Roth-tal arról, mit is lehetne tenni. Én nem tudtam mit csinálni, a cikk már megjelent. Őt viszont támadások érték Németországból, hogy azonnal zárja be a kiállítást. Martin viszont, amiért örökre kivívta a tiszteletemet, nem zárta be. Nagyon jól tudta, hogy Kínának az a szférája, aki ezt a tárlatot és múzeumot létrehozta, nem ugyanaz, mint azok a döntéshozók, akik lecsukták Ai Weiweit-t. Kína – mintegy másfél milliárd ember országa – ennél egy komplexebb valóság.

PRAE.HU: Nemzetközi szinten hogyan ítélik meg a kortárs magyar művészetet, mennyire ismert?

Egyrészt, akik ismerik a magyar művészetet, tisztelik és szeretik. A probléma az, hogy nagyon kevesen tudnak róla. Engem is mindig lenyűgöz, milyen fantasztikusan kreatív emberek alkotnak itt, de lássuk be, mindebből nagyon kevés látható. Sajnos néha még azok sem maradnak benne a nemzetközi fókuszban, akik megkapják a lehetőséget. Felemelkednek egy Documenta vagy egy Velencei Biennálé erejéig, de aztán kicsúsznak a képből megint. Ez részben azért van, mert nincsenek meg azok a belső mozgatóerők az országban, amelyek föl tudják hozni, majd képben tartani ezeket a művészeket. Megint csak visszakanyarodunk oda, ahol kezdtünk, a hibriditáshoz. Az a gyűjtőkör, amely egy német festőt föl tud hozni egy bizonyos szintre, itt még nagyon új. Az, hogy harminc éve kezdett kifejlődni valamilyen piaci struktúra, nem olyan, mint ami már háromszáz éves. Ezáltal nincs kellő kezdő sebessége egy magyar művésznek.

PRAE.HU: A ’60-as, ’70-es évek generációjának a kanonizációja ugyanakkor szép úton halad, bekerült a csúcsmúzeumok látókörébe is. Úgy tudom, ebben te is közreműködtél, például a New York-i Elizabeth Dee Galleryben[3] vagy a londoni Frieze kísérőeseményként[4] rendezett kiállítások kurátora voltál.

A Bookmarks esetében meg kell hagyni, hogy nagyon fontos szerepet vállaltak az acb, a Kisterem és a Vintage galériák. Ez érdekes együttműködést is jelentett a galériák között, ami egyébként nem jellemző. A magyar művészettől akkor várhatjuk el, hogy a világban megjelenjen, ha az országon belül van egy jól működő intézményi apparátus. Azért is tartom nagyon szomorúnak, hogy például jelenleg akadály gördült a Nemzeti Galéria megépülése elé, mert hiszen hova jönnének megismerni az alkotókat? Hogyha nem tud ide jönni a szakma, és méltó körülmények között a magyar képzőművészet legfontosabb történelmi és élő képviselőivel találkozni, akkor mégis, hogy várhatjuk el a világtól? Nagyon inspiráló és fontos lenne a múzeumok erősödése, beleértve a magánmúzeumokat is.

Itt van még egy aláhúzandó szempont: el kell fogadnunk azt, hogy a világ ránk nem mint egy kis országra tekint, hanem mint egy régióra. El kellene kezdenünk részben közösen kommunikálni, egy térségnek a narratíváját közösen építve fel.

PRAE.HU: Akkor Magyarországon meglátásod szerint nincs jelen a kulturális, stratégiai gondolkodás?

Nem hiszem, hogy eleget tudok arról, hogyan működnek a mai magyar kulturális intézmények, kevéssel állok közvetlen kapcsolatban. Viszont jelenleg együtt dolgozunk a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemmel, amelynek névadójához családi szálak is fűznek. Ott maximális professzionalizmust látok, és valódi érdeklődésből fakadó szándékot arra, hogy stratégiai megfontolások által vezérelt logikával lépjen az intézmény előre, nemcsak országon belül, hanem a nemzetközi porondon is.

PRAE.HU: Végül a járványhelyzettel kapcsolatban kérdeznélek. Hogyan befolyásolták a korlátozások a tevékenységedet, hiszen egyébként rengeteget utazol. Úgy tudom, akkor írtad meg a The Future of the Museum[5] című könyvedet, amelyet úgy fogadtak, mint ennek az új múzeumi szemléletrendszernek a bemutatását, és ezáltal hatalmas hatása is volt. Most fordítják különböző nyelvekre, hamarosan magyarul is meg fog jelenni a Szépművészeti Múzeum gondozásában.

2020 húsvétja körül írtam egy cikket az Artnet News-on arról, hogy tulajdonképpen jó lenne kinyitni a múzeumokat, és ez miért is lenne fontos.[6] Ha nyitva tudunk tartani egy szupermarketet, akkor egy múzeumnál is megoldható bizonyos szabályokkal. A cikknek nagyon erős visszhangja volt, és akkor pattant ki az ötlet: már régóta terveztem egy ilyen típusú könyvet, és ráébredtem, hogy addig kellene elkészítenem, amíg mindenki otthon van, nem utazik, és ráér. Tele van kérdéssel, kétellyel és reménnyel, hogy mit hoz a jövő. Mi a múzeum jövője? Május végén már el is kezdtük gyűjteni az interjúkat, 28 beszélgetés született, szeptember végére már le is kellett adni a kéziratot, tehát végül is hiperszonikus sebességgel készült el a kötet. A végén kellett írni hozzá egy bevezetőt, emiatt újra végigolvastam a beszélgetéseket, és csak akkor lett igazán világos a számomra, miről is szól ez a könyv: arról, hogy tulajdonképpen egy új múzeumi paradigma működik a világban, amely már korábban kezdett megjelenni, de a pandémia felgyorsította a változásokat. Katalizátorként működött, és átbillentette a múzeumot ebbe az új fejezetbe, amely természetesen a korábbiakra épül. Szerencsésnek érzem magam, hogy ez a könyv megvalósult, mert egy amúgy kihívásokkal teli év után igazi eredményhez vezetett. Egyébként, válaszolva a kérdésre, nagyon várom azt a napot, amikor az ember a repülőtérre menet nem azon gondolkodik, hogy elfogadják-e a Covid tesztjét, hanem azon, hogy betette-e a táskájába a fogkeféjét.