Bencze Péter

PRAE.HU: Nem a szakmához vezető „szokványos” utat jártad be, a munkásságodat látva azonban talán mégis beszélhetünk karriertudatosságról. A kezdeti elhatározás után hogyan képezted magad, merre indultál el?

A családomban nem voltak sem művészek, sem művészettörténészek vagy éppen egy műgyűjtemény. Persze azt sem mondhatom, hogy mindez messze állt tőlem, mert édesapám építész, édesanyám közgazdász. Mégis nagy váltásnak tekinthető az, mikor az érettségi után, a vízilabda karrierem befejeztével kimentem Londonba nyelvet tanulni. A napjaimat azzal tengettem, hogy vízilabdát tanítottam gyerekeknek, ami mellett rengeteg szabadidőm maradt. Emellett az szolgált gyújtópontként, hogy egy pakisztáni festő szobájának felét azért tudtam kibérelni, mert ő az ideje nagy részében a műtermében dolgozott. Ez már önmagában eléggé meghökkentő volt számomra 18-19 évesen, és olyan kérdéseket vetett fel bennem, mint hogy valójában mi a képzőművészet, kik a szereplői, hogyan épül fel az intézményes háttere. Amikor kevesebb, mint egy év után hazajöttem Londonból, nagy megrökönyödést okozott a családom számára, hogy képzőművészettel szeretnék a továbbiakban foglalkozni. 2010-ben a Budapesti Gazdasági Főiskola elkezdése mellett beiratkoztam a Budai Rajziskolába. Senki nem mondta nekem, mégis valahogy ösztönösen jött, hogy bizonyos szempontból előnyökkel járna a képzőművészet technikai oldalát ismerni, hogy ha ezzel akarok foglalkozni. És valóban lényeges lépés volt afelé, hogy művészekkel foglalkozzak napi szinten.

PRAE.HU: Mennyire van rálátásod a magyar művészeti szakemberképzésekre, szerinted túltelítetté vált a piac?

Ellenkezőleg, szerintem szükség lenne még több kurátorra és galeristára. Minél többen foglalkozunk képzőművészettel, annál jobban tudnak fejlődni ezek a képzőművészeti helyek és maguk a projektek. Bukások is előfordulnak, de beleférnek, mert ugyanolyan jó visszajelzés lehet egy nem jól sikerült kiállítás, amely szintén a fejlődés útjához tartozik. Ráadásul, ha többen foglalkoznának képzőművészettel, az azt jelentené, hogy a szakmának hatalmas híre van, és mindenki ezt szeretné tanulni az egyetemen, ami azért lenne előnyös, mert az egészséges verseny jó hatást fejtene ki mind a piac, mind a szakmai fejlődés szempontjából. Ha megnézzük a képzőművészeti portálokat és magazinokat, nagyon véges azoknak a szakembereknek a száma, akiknek egyáltalán kapacitása lehet visszajelzéseket írni. Gondoljunk bele, hogy a 15-20 kortárs művészettel foglalkozó egységnek a kéthavonta nyíló kiállításai összesen 120 tárlatot jelentenek egy évben, ezekre már csak elmenni is sok lenne. Körülbelül 10-15 olyan nevet látok a szakmai sajtóban, akiket próbálnak ezek a fórumok leigazolni magukhoz.

Engem is meghívnak olykor például a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemre vagy a Magyar Képzőművészeti Egyetemre egy-egy előadásra, de magára a képzésre szűkösen nyílik csak rálátásom. Mindig megdöbbentő, hogy mennyire érdeklődők a diákok, és milyen gyorsan felszívják az új tudást, amit aztán kamatoztatni is tudnak. Hogy mennyi lehetőségük van az egyetemen belül, és mennyi hallgató végez egy évben, azt nem látom át, viszont az nyilvánvaló, hogy nincs például 20 új kurátor ugyanennyi friss kiállítással. Egy-két név van az elmúlt évekből, akik még mindig a szakmában dolgoznak, mert sikerült valahol elhelyezkedniük.

Ennek egyik oka talán az egyetemek nemzetköziségének vagy a kiállítótereik kérdése, amelyek egyszerűen nincsenek kiaknázva, de meg lehetne még említeni az átjárhatóság problematikáját is. Amikor bemegyek a Képzőre, kevés esetben hallok egy képzőművészet-elmélet szakos és egy festő vagy bármilyen művészeti szakos hallgató közös projektjéről, egymással való kommunikációról, holott külföldön ennek ellentétét tapasztalom. Viszont azt gondolom, hogy maga a képzés rejt javulási potenciált a következő 5-10 évben, hiszen eddig pár éves megszakításokkal működött – ha a fejlődését tudom folyamatában segíteni, megteszem. Persze hiába tartom szükségesnek a minél több képzés indítását és a szakemberek képzését, ha a becsatornázási lehetőségek kérdésesek, ha az egész országban végzettek közül csupán egy-egy friss diplomás tud esetleg bekerülni intézménybe vagy egy kereskedelmi galériához. Ezért szakemberként hasonlóan nehéz a vizuális kultúrában bármit is létrehozni, mint egy művet alkotóként megcsinálni és megmutatni a világnak – rengeteg hasonló problémával küzd az elméleti és a gyakorlati oldal.

PRAE.HU: Az Everybody Needs Art (ENA) projekttel többek között a kortárs művészet és a nagyközönség közötti szakadék kisebbítését célzod meg. Mindezt úgy, hogy kiviszed a művészeti világot a zártnak és zordnak tűnhető white cube-ból, és integrálod egy tetőteraszra, egy strandra vagy éppen magába a természetbe. Milyenek az eddigi tapasztalataid és visszajelzéseid a közönség felől, sikerült a látogatókkal átléptetni félelemküszöbüket?

Ha elégedetlenek vagyunk a szakmával, azt ágazaton belül nekünk kell orvosolni. Nem lehet a közönséget hibáztatni azért, mert nem jár kiállításokra. Nekem azzal sem lenne problémám, ha egy embernek tudnék csak kiállítást csinálni, mert szívesen tenném. Viszont valamit nem csinál jól a szakma, ha még mindig nem vonzza be az embereket. De talán már egyre kevésbé van erről szó, az egyik legnagyobb visszajelzés például saját magam vagyok. Ha ilyen szempontból nem lett volna sikerem, akkor valószínűleg nem folytattam volna azt, amit most is csinálok. Ma sokkal optimistábban látom a helyzetemet, mint 2014-ben, amikor az első interjú készült velem az akkori Népszabadságban, amely során beszéltünk arról, hogy hosszútávon, 50 éves terveim vannak.

Visszatérve a kezdetekre, már Londonban is megvolt a jelenlegi név, viszont nem láttam még, hogyan is néz ki a gyakorlatban ennek az üzenetnek a megvalósítása – hogy mindenkinek szüksége van művészetre. Csak abban voltam biztos, hogy művészekkel szeretnék foglalkozni kulturális menedzserként. Ma sem tartom fontosnak a kurátor vagy galerista megnevezésű kategorizálást, mert azt gondolom, hogy a munkám során mindegyiket megvalósítom. Pont egy vállalkozást fejlesztő workshopon fogalmazódott meg a művészetközvetítés fogalma, amelyet igazán magaménak érzek. Emellett az a legfontosabb számomra, hogy művészekkel együtt találjunk ki projekteket, és közösen valósítsuk meg azokat. Ha a művészetről vagy művészekről kommunikálok, akkor a legjobb csatorna egy kiállítás megrendezése. Ahol éppen ülünk, az ENA Viewing Space csupán egy része a tevékenységemnek, de ez a hely jó példa a galériás mechanizmusok megújítására. Maguk a megnyitók is élményszerűvé alakulnak, mert például eleve nem egy fedett térben zajlik. Ha valaki feljön ide a tetőre, és először találkozik képzőművészettel, akkor nem azok között a zárt, nyomottabb szakmai keretek között találja magát, ahol könnyen felüti a fejét a küszöbfélelem, hanem kötetlenebbül találkozhat magával a művésszel és a művészettel. Mert ha az előbbi a hangsúlyos, akkor az az érzése fog támadni az érdeklődőnek, hogy nincs ott helye, hiszen nem ért magas szinten a művészethez. Ezért dolgozom külön azon is, hogy mindenki jól érezze magát.

Mikor olyan emberekkel ülök le beszélgetni, akiknek semmi közük nincs a művészeti szcénához, és elmondom pár mondatban, hogy mivel foglalkozom, akkor az mindenki számára izgalmas. Hiszen vonzó, hogy művészekkel töltöm a napjaimat és a nap minden percében a művészetről beszélek, és próbálom kardomra tűzve, előre menve a világban azt hirdetni, hogy a kultúra hatalom, amelyet mind mikroközösségek szintjén, mind állami szinten fontos lenne tudatosítanunk. Ezekben a társaságokban a művészeti sztorik eladják önmagukat, mert egyre csak jönnek a kérdések azzal kapcsolatban például, hogy hogyan lesz egy ezer eurós műtárgyból 100 ezer eurós tétel, vagy miképp lehetséges az, hogy az egyik művész befut, míg a másik nem, holott mindketten ugyanannyira tehetségesek. Mindezek felmerülnek a beszélgetések során, ahol egy olyan ember is jól tudja érezni magát, aki abszolút nem ért ehhez. Ezért mondtam, hogy könnyen be lehet húzni embereket ebbe a művészeti közegbe. Ha azt nézem, hogy itt, az ENA Viewing Space-en is a 8 év Horváth Gideon Kiss of the Sun és Lőrincz Áron & Stach Szumski Exchange című kiállításokkal együtt 35 kiállítást rendeztem, akkor elég jó adatokkal számolhatok.  Több ezer ember fordult meg ezen a tetőn, és mindegyik kiállításmegnyitón volt jó pár ember, aki akkor volt először életében kortárs kiállításmegnyitón. Közülük a legtöbben pedig visszatérő látogatókká váltak.

PRAE.HU: Mi tesz egy művészt nemzetközi szinten meghatározóvá? Lehetséges nemzetközi kapcsolatrendszert, ismertséget kiépíteni a hazai kanonizált díjak vagy az ENA, illetve az art quater budapesthez hasonló intézmények nélkül?

Maga a kánon nagyon érdekes kérdés, sok szempontból lehet vizsgálni, például vannak, akik nem részei a hazai kánonnak, de külföldön jelentős sikereket érnek el. Abszolút azt gondolom, hogy egy művész referenciái és az alkotói tevékenysége fogja meghatározni, hogy milyen aspektusból számít kiemelkedőnek. Arra a kérdésre, hogy tud-e egy művész önállóan karriert építeni, a válasz egyszerre igen és nem. Ennek kidomborításához hadd tegyek egy kitérőt. Ha azt nézzük, hányan élünk ebben az országban, milyen piaccal rendelkezünk, illetve a populációhoz képest hány jó művészünk van, mindezt milyen szinten jelentetik meg a nemzetközi viszonylatban, akkor természetesen tudnánk még mit javítani. Mégis azt mondom, nincs okunk az elégedettlenségre. És ennél a pontnál kanyarodok vissza a kérdésre: a 80-as években született generáció már tudatosan kezdte el az önmenedzselést az interneten keresztül, az igenre ők a legjobb példa. Viszont minden, amit mi itt csinálunk, az együttműködésekből, oda-vissza hívásokból fakad, tehát például a nem intézményben dolgozó kurátorok, galeristák és művészek között, akik egy kis artist-run-space-ben kezdik. Aki nem hajlandó szabadon együttműködni másokkal, nagyon gyorsan egyedül találja magát, így pedig mindig gyengébb lesz, mint csapatban. Az előbbi felállásban egy művész sem tud hosszútávon elérni sikereket, de ugyanez igaz egy galériára is. Ezért nem zavar a saját esetemben, hogy vannak művészek, akik velem és másokkal szintén együtt dolgoznak, mert nem gondolom, hogy egymást akadályoznánk. Sőt, ha egy másik galerista sikeres, és egyre több szakmabelinek megy jól, akkor azzal mindenki csak nyer hosszútávon. Azonban, ha valaki mégis érzi az összefeszülést a másikkal, jobb megbeszélni, mint tüskéket növeszteni. A kommunikáció hiánya rengeteg elakadást okoz a különféle buborékok, tehát a művészek, galeristák és művészetfogyasztók között. Szerencsére ezen a téren is fejlődés tapasztalható.

PRAE.HU: Milyen szempontrendszer szerint választod ki azokat a művészeket, akikkel együtt dolgozol? Felfedezhető közöttük valamilyen tendencia?

Plusz-mínusz 10 év van közöttünk, de az azonos korosztályban látom a hasonlóságot. Természetesen néhány kivételtől eltekintve, ilyen például Omara (Oláh Mara, 1945–2020), aki számomra több szempontból is fontos személy volt, a mai napig harmadik nagymamámként tekintek rá, ezért is misszióm, hogy a hagyatéka méltó módon legyen ápolva. A kezdetektől fogva törekszem a tudatos építkezésre, hiszen akikkel együtt dolgozom, azokkal 10 évvel ezelőtt együtt kezdtük el a pályánkat, így lehetőségünk nyílt arra is, hogy együtt tudjunk fejlődni. A művészetük tekintetében azonban pont az ellentétéről lehet beszélni, hihetetlenül diverzek, mert nem akartam letenni a voksomat sem az absztrakt, sem a figuratív művészet mellett. Ha ezt szempontrendszernek hívjuk, akkor nagyon fontos amellett, hogy egyszerűen tetszenek az alkotásaik, hogy milyen ember az illető, működik-e köztünk a kommunikáció és a kémia. Nyert ügy, és gyorsabbá teszi a közös munkát, ha a művésszel egyszerűen meg tudod beszélni, miket és hogyan szeretnétek megvalósítani.

PRAE.HU: Az általad állandóan vagy egyszeri alkalommal képviselt művészeknek már többször rendeztél kiállítást külföldön, Japántól Amerikáig szinte mindenütt. A nemzetközi vérkeringésbe hogyan találtad meg a kivezető utakat és stratégiákat? Van szorosabb kapcsolatod valamely külföldi intézménnyel?

Emögött emberi kapcsolatok vannak, tehát ha valakivel megtalálom a közös nevezőket, akkor a következő évtizedben akár rendszeressé válhat az együttműködés. Vannak számomra kedves intézmények, kurátorok, de ettől függetlenül nem tudom azt mondani, hogy csak azért adnak több lehetőséget, mert szimpatizálnak velem. Nyilván a programomban megjelennek visszatérő helyszínek, de nincs semmi kőbe vésve. A hatékonyságomban vagy erőmben is ez tükröződik, hogy sokkal jobban szeretem a szabadúszást.

Ennyi év után természetesen már megkeresnek vagy jobban megtalálnak a projektlehetőségek. Mégis azt kell mondanom, hogy ha úgy érzem, bizonyos művészek remekül passzolnának egy adott helyszínhez, akkor én fogok a dolgok után menni, ami aztán tud több irányba is bővülni. Például a lokális szcénát hogyan lehet belevonni egy projektbe, vagy ennek van-e egyáltalán értelme? Megesett már az is, hogy hívtak valahova, de még pár művészt vagy témát hozzácsatoltak volna, így viszont már nem éreztem egymáshoz passzolónak az egészet, és azért, hogy csak csináljunk egy egység nélküli kiállítást, abban nem vagyok benne. Szükséges mérlegelni, hogy milyen egyveleggel lehet dolgozni, mert minden projekt különböző keretrendszerben valósul meg. Ezért nem lehet megadni fix kondíciókat, hogy mi a menete a külföldre vezető csatornáknak.

PRAE.HU: Ahogy említetted is már, a hagyományos galériás működésmódhoz képest egy sokkal flexibilisebb szemlélet jellemez, a hangsúlyt inkább magukra a művészekre helyezed. Az Everybody Needs Art projektet hol helyeznéd el a hazai és a nemzetközi művészetközvetítői térképen?

Külföldön is érdekesnek számít az általam létrehozott hibrid rendszer, mert nem egy adott térre és egy szűk spektrumra redukálható, hanem brandként funkcionál. Van, hogy kurátorként, máskor egy galéria tulajdonosaként keresek meg más intézményeket, a szerepek folyamatosan cserélődnek, mert maga a folyamat sem egyirányú. Az én fejemben nem az kattog, hogy egy 50 vagy 100 művészt képviselő galériásként hogyan tudnám a műveket eladni és pénzt keresni az infrastruktúra fenntartásához. Természetesen voltunk már művészeti vásárokon, és leszünk is még, de homlokegyenest ellenkező dolgok fogalmazódnak meg bennem, gyakran bevételt nem termelő kiállítások vagy egyéb speciális ötletek. Fontosnak tartom, hogy többen megismerjék a képzőművészet szereplőit és azok munkáit. Erre egy jó példa a POKET kiadóval közös kollaborációnk az Amit gondolsz – az van lefestve című zsebkönyv kapcsán, ahol Háy Jánost kértük fel, hogy írjon Omara műveihez.[1] Ezek az átjárási területek érdekelnek igazán, például a Petőfi Irodalmi Múzeumban megrendezett Brückner János kiállításakor is az motivált minket, hogy hogyan lehet megszólítani az irodalom szerelmeseit a képzőművészet számára, és fordítva. Számomra a velem dolgozó művészek sikerei nyújtanak visszaigazolást arra, hogy az együttműködésünk folyamatos fejlődési tendenciát eredményez. Ehhez nyilván az a legfontosabb, hogy az elmúlt 10 évben sikerült olyan alkotókat – például Keresztesi Botond, Csató József, Ulbert Ádám, Vékony Dorottya – találnom, akikkel hosszútávon meghatározó együttműködéseket tudtunk kialakítani, és akikkel folyamatos a kommunikáció, akár több kiállítást is összehozunk évenként. Mind a szakmai, mind a közönségsiker szempontjából visszaköszön a pályájukon, hogy jól kiegészítjük egymás tevékenységét.

PRAE.HU: Visszatérnék még röviden az önmenedzselés és a brand kifejezésekre, hiszen az utóbbi években már hazánkban is kezd elterjedni mindkettő. A folyamatos Instagram-jelenlét nemcsak a művészek, hanem a kurátorok részéről is fontos tényezővé vált, akik szintén bírnak saját portfólióval.

Nyilván lehet mondani olyan külföldi szakembereket, akiket a szakma is ismer remélhetőleg, és olyanokat, akiknek az Instagram-tevékenysége érdekes. Például ma az egyik fő zászlóvivője az elmúlt két év művészeti újdonságának, az NFT[2] piacnak Kenny Schachter. Ő már önmagában eléggé hibrid figura, mert művészként, galeristaként, műgyűjtőként, más galériákban dolgozó kurátorként szintén feltűnik, miközben az eredeti foglalkozását tekintve egy ügyvédről van szó. Nála érdemes a nem elitista hozzáállást figyelemmel követni a művészet fogyasztásához, csinálásához és bemutatásához, mindez számomra nagyon szimpatikus. Persze mindenkinek magának kell eldöntenie, mi áll hozzá legközelebb, vagy hogy milyen vizuális tartalommal „fertőzi” magát.

Az, hogy kell-e Instagramot használni ebben a szakmában, vitán felül áll, mivel ez a legnépszerűbb kommunikációs csatorna, ahol a kezdetektől jelen vannak az ígéretes tehetségek, csak nem mindegy, hogy mikor találunk rájuk. Jó példa erre 6 éve tartó együttműködésünk Maja Djordjeviccel, aki azóta a poszt digitális festészet egyik legmeghatározóbb alkotója. A jövőbeli lehetőségek szempontjából is fontos az, hogy a művész karrierjének melyik fázisában kezdünk el együtt dolgozni. Ehhez mindenképpen segítséget nyújt ez a platform.

PRAE.HU: Az ENA rezidenciaprogramodon belül több nyugati kurátort hívtál már meg Magyarországra, hogy megismertesd velük a hazai művészeti szcénát, ugyanakkor a jövőbeli, általad képviselt művészekkel való együttműködés és vásárlás reményében is. Hogyan vélekednek a sokszor még mindig keleti kuriózumként tekintett alkotóinkról és a művészeti közegünkről? Milyen külföldi mintákat lenne érdemes a hazai színtérre implikálni?

Amikor idejön valaki Londonból, és megmutatom neki a várost meg az ENA tetőjét, elképed a sokszínűségen. Ekkor érezhetjük igazán azt, hogy a helyünkön vagyunk. Ezért nincs értelme összehasonlítani Magyarországot például Londonnal, ami egy 8-9 millió lakosú város – eleve más számokkal gurítanak, mint mi. Viszont tennünk kell a képzőművészeti szcénánk jobbításáért, amire akár az egyik út a budapesti kihasználatlan ingatlanok kulturális hasznosítása lehet. Ingatlanfejlesztőket vagy önkormányzatokat lehet megkeresni, és ha kellő forrással, energiával és türelemmel végig megyünk a Vagyongazdálkodási Osztályon kért listán, akkor közös nevezőre tudunk jutni velük, megegyezésen alapuló együttműködéseket köthetünk. Erre jó példa Ongjerth Dániel és Mátyási Péter által szervezett Eleven Blokk Művészeti Alapítvány, amely jelenleg a Bartók Béla úton és a Margit-körúton fejleszti az önkormányzati ingatlanok kulturális tevékenységi célra való kiadását.

Ha pillanatnyilag is, de remekül lehetne hasznosítani a rengeteg üresen vagy kihasználatlanul álló épületet Budapesten, ebből pedig mindenkinek csak haszna származna. Megoldhatna jó pár kérdést, például az intézményi finanszírozásét vagy a fiatalok támogatását, ezt a kettőt pedig könnyen össze lehetne kötni egymással, például az által, hogy a Ludwig Múzeum csinálna egy fiatal kurátorral egy kihelyezett projektteret, amely, még ha félévig működik is két darab kiállítás rendezésével, már akkor is előrelendítette ezt a két ügyet. A példám nem véletlen, mert ha én, mint magánszemély bemegyek az önkormányzathoz, akkor nem feltétlenül ugyanúgy indulok a versenyben, mint egy állami intézmény. Viszont ismét a kánon fejlesztésének segítésénél tartunk, mert például a múzeumi gyűjteményezés szintjén is évtizedes lemaradás érzékelhető. Nyilván a megamúzeumokra nemzetközileg ez nem érvényes, gyűjtenek kortársakat is, csak lehet, hogy a súlypontok máshova helyeződnek. Itthon erre ráadásul van egy rendkívüli példa, az acb Galéria vezetőjének, Pados Gábor kezdeményezésére 5 jelentős magángyűjtemény tulajdonosa összeállt, hogy kortárs műveket vásároljanak a Magyar Nemzeti Galéria (MNG) számára. De eleve rendkívül hálás vagyok a mai magyar piacnak, mert körülvesznek olyan országok is, amelyek nem hogy fele ekkorával, hanem semmilyen piaccal nem rendelkeznek a képzőművészet terén. Lehet, hogy ott az állam besegít, viszont ezért cserébe nem tudott kialakulni a fiatal művészeket támogató műkereskedelem. Népességarányosan tekintve sok kultúrafogyasztónk és műgyűjtőnk van, akikről még mindig kevés szó esik. Nem nevezném mecenatúrának, hanem egyszerűen vannak emberek, akik kisebb vagy nagyobb összeget áldoznak arra, hogy bizonyos művészek munkáival együtt élhessenek.

PRAE.HU: Milyen stratégiák mentén dolgozol, hátunk mögött több koronavírus hullámmal? Fog döntő, alternatív perspektívákat megnyitó változásokat hozni a művészeti világba?

A stratégiámat semmilyen szempontból, viszont a kiállítási lehetőségeket gyökeresen változtatta meg a járványügyi helyzet. Csodálattal élem meg, hogy a kortárs művészet ennyire gyorsan tud változni. Ha valaki megkér, hogy mondjam el a kortárs művészet alapjait abból a szempontból, hogy most ma mi történik, és az érvényes lesz-e 10 év múlva is, akkor lássuk be, lehetetlen feladatot kér. Bár el lehet mondani azt, hogy a képzőművészet a jelenre reflektál ésatöbbi, de minden nap tud olyan dolog történni – háborúval, vírussal vagy anélkül –, ami merőben megváltoztatja addigi felfogásunkat a művészetről. A digitalizáció, ami folyamatosan befolyásolja az egész életünket, nyilván nagy hatással bír magára a kultúracsinálásra és annak fogyasztására. A járvány alatt mégis szépen kidomborodott, hogy a művészet ereje és észlelése továbbra is megmarad személyes élménynek, egy festmény megtekintése érdekében képesek sok ezer kilométert megtenni az emberek a mai napig, hiába jöttek jól az elején a digitális megoldások és átállások. Persze, a kortárs művészetben egy jó ideje jelen vannak olyan folyamatok és irányzatok, amelyeket kifejezetten az online térre terveztek, mint egy videóalapú művészeti projekt esetében.

Ettől függetlenül azt gondolom, hogy a hibridségből fakadóan nagyon sarkalatos pont, hogy mindig a jelenlegi helyzethez kell alkalmazkodnunk. Mérő László egyik legfontosabb gondolata ehhez kapcsolódóan, hogy a legjobb tudás konvertálható.

PRAE.HU: Merre vezetnek tovább a jövőbeli terveid, projektjeid most, a Longtermhandstand, az új galériád megnyitása után? Mit fejez ki számodra ez a névválasztás?

A Longtermhandstand, mint egy egyszavas ars poetica; A művészetközvetítés, olyan mint a folyamatos kézenállás, ami egyfelől egy meditatív állapotot jelent a fizikai erőkifejtés mellett, másfelől tartalmazza magában az új perspektívák meglátásának lehetőségét, mindezt hosszútávon. A Mészáros utcában található hibrid galériát és lélekápolás központot – ahol jelenleg Brückner János Not going home című kiállítása látható –  Lőrincz Rékával közösen hoztuk létre. Ezen a helyen jól megfér egymás mellett a kortárs képzőművészet és a spiritualitás, sőt inkább egymásba fonódnak.  A kiállítások mellett előadások, meditációk és egyéb rituálék alkotják a programunkat  A cél ugyanaz, mint eddig; a velünk együttműködő művészek életművének professzionális bemutatása hazai és nemzetközi szinten és szeretnénk minél több ember számára biztosítani az élményalapú kultúrafogyasztás lehetőségét.

 

[1] Omara és Háy János közös kötetének kitalálói Asztalos Emese, Sidó Anna, Horváth Panna, valamint Bencze Péter, a kiadvány 2021 novemberében jelent meg a POKET kiadónál. A bemutatót 2021. december 4-én tartották a Ludwig Múzeumban, mivel annak állandó gyűjteménye őrzi Omara Kék-sorozatának 8 darabját.

[2] Szerzőnk, Sárai Vanda írt érintőlegesen ennek kapcsán A qanontól a snapchat diszmorfiáig című írásában, magáról az NFT jelenségről pedig az Új Művészet Online hasábjain.

 

Portréfotó: Oláh Gergely Máté, prae.hu művészeti portál