Balog József

PRAE.HU: Hogyan jut el egy színházszerető, színházcsináló ember odáig, hogy létrehozzon egy fesztivált? Hogyan kezdtétek el a szervezői munkát, mi szükséges az induláshoz, mi a fennmaradáshoz?

A mi esetünkben nem arról volt szó, hogy fesztivált akartunk csinálni. Az alkalmon, az időn, a helyzeten és akaratok együttállásán múlt a Thealter indulása, amiben több volt a véletlen, mint a tudatos döntés. 1991 tavaszán a Szegedi Szabadtéri Játékok akkori igazgatója, Nikolényi István azt mondta: „Tessék, itt van ötszázezer forint, csináljatok egy fesztivált, ami nem a Dóm téren van!” Nyilván ő is érezte, hogy be kéne emelni a körforgásba azt az alternatív, vagy inkább mondjuk úgy, párhuzamos színházi világot, ami nem tud olyan professzionális körülmények között megjelenni.

Az első években ismerősökből raktuk össze a műsort, például az én korábbi kollégáim közül, akik kimentek a Jel Színházhoz, Nagy Józsefhez Párizsba (A prae.hu KSMM interjúja Nagy Józseffel: https://www.prae.hu/article/11089-gyoztes-jatszma/). Személyes kapcsolatokból, hírekből, szájhagyomány útján terjedő lehetőségekből, csoportokból építkeztünk a kezdeti években. Egy ideig határon túli magyar alkotóműhelyekről volt csak szó, aztán a kilencvenes évek közepétől indult meg egy nagyobb nemzetközi felfutásunk, ahol megtaláltunk például olyan orosz csoportokat, akik nálunk játszottak először Magyarországon.

PRAE.HU: A nagyobb nemzetközi felfutás azt jelentette, hogy a ti kapcsolatrendszeretek tágult ki addigra, vagy volt már egy létező háló, amibe sikerült bekapcsolódnotok?

Ez is inkább úgy működött, hogy valaki szólt, hogy látott egy érdekes előadást valahol. Vagy például a már említett orosz előadás szereplői között voltak, akik a német vagy az olasz színházhoz kötődtek, és így ők az előadással együtt hozták a kapcsolataikat is. Az ennél tudatosabb és folyamatosabb külföldi építkezésnek anyagi korlátai voltak. Tulajdonképpen az is, hogy tudott hozzánk jönni amerikai vagy francia csoport a kezdeti időkben, ismerősi, emberi kapcsolatokra vezethető vissza. Azt is látni kell, hogy Szeged tud lokális centrumként működni, de mondjuk Németországból nézve már nehéz versenyezni például a Trafóval.

PRAE.HU: Volt olyan külföldi minta, ahonnan tanultatok, ellestetek dolgokat?

Külföldi minta a majdnem velünk együtt induló potsdami fesztivál volt, az UNIDRAM. Jártunk egymáshoz, voltak közös projektjeink is. Aztán az európai pályázati helyzeteket kihasználva mindig volt valami projektszerű együttműködésünk a 2000-es évektől, így jöttek például remek német előadások is Szegedre. A 2010-es évektől beszélhetünk egy Arad-Temesvár kapcsolatrendszerről is. Rendeztem arrafelé, így alakult ki a jó viszony. A Desiré fesztivállal is van munkakapcsolatunk, rajtuk keresztül a balkánról hozunk előadásokat.

Olyan nemzetköziséget nem engedhettünk meg magunkat, hogy egy egész európai kínálatot végignézve válogassunk öt-hat előadást, ennek anyagai okai voltak. Viszont működnek olyan tervezhető folyamatok, mint például az, hogy Ivo Dimcsev nálunk játszott először Magyarországon a 2000-es években, később visszajött a szófiai színházzal, idén pedig workshopot tartott. Ilyen értelemben van egy állandó magja a fesztiválnak, visszatérő alkotók, akikkel több évre előre lehet tervezni. Ráadásul én a magyar partnereket is folyamatosan játszatni akartam nálunk, azon túl, hogy ez feltétele is volt a működési engedélynek.

PRAE.HU: Milyen szempontok mentén működik a Thealteren fellépő társulatok kiválasztása? Mennyiben más, ha külföldi, és ha magyar produkcióról van szó?

Magyarok esetében van egy adott kínálat, amiből válogathatunk az aktuális tematika, illetve például korosztályos szűkítés alapján. Tudatosan építjük be a fiatalokat már tíz éve, folyamatosan hívunk főiskolásokat és éppen végzetteket, például a k2 tagjai másodéves koruk óta játszanak nálunk nagyjából folyamatosan. És ehhez is kapcsolódnak a hosszú távú együttműködések, például Pintér Béla és Társulata is visszatérő alkotók. A külföldiek esetében szem előtt szoktuk tartani, hogy olyat láthasson az itthoni közönség, amit magyar társulattól nem igazán. Ha mi hozatunk létre előadásokat, akkor elsősorban fiatal rendezőket, koreográfusokat és előadókat keresünk meg.

PRAE.HU: Arra van rálátásod, hogy mennyiben más az export, mint az import? Kezdve onnan, hogy egy külföldi intézmény vezetője vagy egy fesztiválszervező honnan gyűjthet információt?

A showcase-ek, fesztiválok tudnak egy keresztmetszetet adni külföldi menedzsereknek vagy igazgatóknak. A Thealter inkább egy stabil sztenderdet jelent, mintsem átfogó képet. Annyira nem nőtte nagyra magát, de fenn tudjuk tartani a vállalásainkat, és azt gondolom, magyarországi viszonylatban is tudunk olyat csinálni, ami eltér a többi fesztiváltól.

PRAE.HU: Mennyire meghatározó az ízlés vezetőként, illetve az, hogy rendezőként és színészként is dolgozol?

Nem számít. Az ízlésem a magánügyem, amit nem terjesztek ki egy egész fesztiválra. Vannak olyanok, akiket tudatosan nem hívunk meg, mert olyan ideológiai vagy működésbeli jellemzőik vannak, melyeknek mi nem adunk teret. Az, hogy dolgozom rendezőként és színészként, a kapcsolatokban segít, lehetnek olyan rendezőim vagy színészeim, akiknek más munkáit szívesen meghívom, de ez csak akkor történik meg, ha a többiek rostáján is átmennek.

PRAE.HU: Azt látod, hogy milyen szempont, ízlés, logika, gondolat alapján hívnak meg magyar előadásokat külföldi fesztiválok vagy intézmények?

Azt látom, hogy ma már teljesen természetes, hogy elmész valakinek a workshopjára, tréningjére, és ha tetszetek egymásnak, dolgoztok együtt. Ez húsz évvel ezelőtt még nem volt ennyire bevett gyakorlat.

Arról is beszéljünk, hogy szerintem ennyiféle társulat és alkotócsoport sehol nincsen ilyen feltételek között, mint nálunk a független szcénában, ez magyarországi specialitás. nagyon gazdag helyzet, ami nincs meg a szomszédos országokban, de még nyugaton sem igazán. Bár, tegyük hozzá, hogy a kőszínház-független színház mesterséges szétválasztás nálunk sokkal erősebb.

PRAE.HU: Viszont ez a gazdagság és sokszínűség azt is jelenti, hogy nehezebb látszani, nem?

Persze, viszont valahogy van idő látszani. Ha küzdelmes is, de ha az ember teszi a dolgát, stabilizálni tudja a helyzetét. Mondjuk, ezt pont jókor mondom: mikor a TAO nincs már, ami miatt több színház és társulat is a megszűnés szélére került. Na igen, most nem ez a helyzet. El is vagyunk maradva a nyugat-európai trendekhez képest, nehéz kiugrani az alkotóknak. És ez a lemaradás még behozhatatlanabb egy olyan fél-periférián, mint Szeged, hiszen még Budapesten is nehéz. Oda is kellett például a Trafó és Szabó György mint igazgató, illetve olyan közvetítőemberek, mint a Goda Gábor, Hudi László, Nagy József.

PRAE.HU: Arról van tapasztalatod, hogy minderről beszélnek-e az egyetemen, mennyire látják a fiatalok, pályakezdők a színház működésének ezeket az aspektusait?

Nem tudom, az SZFE-n mennyit beszélnek erről, mi produkciókon keresztül találkozunk velük, ezért is szuper a viszonyunk. Ma már könnyebb fiataloknak fesztiválokon fellépni, de nem feltétlenül az egyetem jóvoltából. Rugalmasabbak, több helyen dolgoznak, persze emiatt elveszettebbek is lehetnek azokhoz képest, akik 20-30 évvel ezelőtt végeztek, és egyértelmű volt, hogy rögtön bekerülnek egy kőszínházhoz.

Ez a fajta működés is kölcsönösen hasznos lehet, mi tudunk friss, szuper előadásokat hozni a fesztiválra, ők pedig játszóhelyet kapnak, és esetenként még pénzzel is beszállunk, közösen hozunk létre újabb előadásokat.

PRAE.HU: Mi a fesztiválok, helyszínek helyi értéke a színházi világ rendszerében? Cél ezeket a lépcsőket folyamatosan járnia egy alkotónak?

A fiatalok most rá vannak kényszerülve, hogy segítsék magukat és egymást. Nekik az a természetes állapot, hogy nem lesz másképp helyzetük, csak ha megteremtik maguknak. A helyszínek, lehetőségek, koprodukciók ahhoz keveset nyújtanak, hogy abból tovább lehessen lépni, hogy egzisztenciát biztosítsanak. Muszáj vándorolniuk produkcióról produkcióra. Egy-egy ilyen helyzetből társulatot létrehozni már nem lehet.