Kukla Krisztián

PRAE.HU: A Leopold Bloom díj és az Art Quarter Budapest rezidencia programja fontos szerepet töltenek be a hazai kortárs művészeti szcéna nemzetközi kapcsolataiban. Hogyan befolyásolják a magyar művészet megítélését?

Kezdjük a Bloom díjjal, amely jövőre lesz tíz éves. 2011-ben a kortárs magyar művészet nemzetközi pozíciójának megerősítése érdekében jött létre. A struktúra azóta is változatlan, amit én 2015 óta viszek tovább, örömmel. A zsűrit kizárólag külföldi szakemberek alkotják, az alapító ír házaspár pedig nem szól bele a döntésbe, ők pusztán egy ír kötődéssel rendelkező zsűrielnököt delegálnak. Az ötlet szerintem nagyon életképesnek bizonyult, és a pályázási kedv, a részvétel is dinamizálódott az elmúlt években. Már nem újdonságértéke van, hanem nívója. Szerintem az a legfontosabb, hogy a külföldi kurátorok betekintést nyerjenek a magyarországi műhelymunkákba, találkozzanak művészekkel, összevessék őket a saját tapasztalataikkal és a nemzetközi horizonttal. A felkészülési fázisban szervezőként számomra mindig azok voltak az izgalmas pillanatok, amikor olyan pontokkal szembesültem, amiken még érdemes lenne javítani. Például ahogyan egy jelölt művész felkészül egy külföldi kurátorokkal zajló beszélgetésre: mik azok a kérdések, amik érdekesek számára, mennyi egzotikumot tud belecsempészni a pályázat ismertetésébe, és mennyire tudja arról biztosítani a zsűritagokat, hogy ott van ezen a bizonyos horizonton? Szerintem ezek tanulható és gyakorolható dolgok, de a karrierépítés még ezer más kérdésen is múlik.

PRAE.HU: A Leopold Bloom díj komoly lehetőség egy fiatal magyar művész számára a külföldi karriert tekintve. Lehetséges egyáltalán nemzetközi kapcsolatrendszert, ismertséget kiépíteni ilyen vagy ehhez hasonló intézmények nélkül?

Sokszor ért engem kritika a Bloom díj kapcsán, a pályázás egyik formális feltétele, a külföldi intézménytől származó befogadói nyilatkozat miatt. Ennek az a lényege, hogy aki pályázik, az megtegye azt az első lépést, hogy végiggondolja a saját kapcsolatrendszerét, és megpróbálkozzon azzal, hogy aktivál valamit ebben. Sajátos felkészülést vár el az a reflexió, hogy művészként képes vagyok pozícionálni magam, és tudom azt, hogy a világ egyéb tájain velem egy időben ki, milyen munkákat készít. A 2019-es zsűri egyik tagja, Paul O’Neill ezt meg is fogalmazta: az a döntő kérdés, hogy miért éppen ez az adott mű, és miért éppen most? Ha valaki ezt művészként meg tudja határozni, akkor nyert ügye van, akár a nemzetközi színtéren is.

Gyakran szembesülök azzal, hogy a művészek oldaláról van kedv, érdeklődés ezeknek a lehetőségeknek az irányába, ugyanakkor ott van a versenytől, a törekvésektől, a törtetéstől való távolságtartás is. Ha mi, a Bloom csapata jól tesszük a dolgunkat, akkor megtaláljuk a kettő között az egyensúlyt. Nem szabad, hogy sportpályává váljon a művészeti terep, szerintem erre lehet ügyelni – én is azt érzem, hogy figyelnem kell rá. Ugyanakkor természetes, hogy ennek tétje van, a kompetíció az érvényesülés és a kapcsolatépítés velejárója.

PRAE.HU: Az aqb minden évben több külföldi művészt lát vendégül a rezidencia program keretében. Milyen szempontok mentén történik a művészek kiválasztása?

Az aqb hibrid intézményként definiálja önmagát. Vannak kortárs magyar művészek, a legkülönbözőbb médiumok képviselői, akik műtermet bérelnek ebben a remek épületegyüttesben, most újabban például a kerámiakészítés indult be. Egy folyamatosan alakuló, dinamikusan változó közösségről van szó, amit együtt építünk. Emellé jön a klasszikus open call-on keresztüli rezidens programunk, aminek nagyon egyszerű a működési rendje. Évente kétszer meghirdetünk egy pályázatot, ami alapján 1-3 hónapot lehet nálunk tartózkodni, ennek a szűrését pedig egy háromtagú kuratórium végzi, Tímár Katalin, Petrányi Zsolt és Sugár János. A hozzánk érkező művészeknek általában van projektelképzelésük, esetleg helyi ismeretségük is, ha pedig nincs, akkor megpróbáljuk összekötni őket akár az itt dolgozó művészekkel, akár a helyi szcéna olyan alkotóival, akikkel kooperációs kapcsolatba léphetnek. A rezidencia az utóbbi hónapokban sajnos szünetel, mert nagyon sok esetben tengerentúli jelentkezéseket és utazásokat jelentett, például egy évvel ezelőtt sok ausztrál művészünk volt. Most egy komplett csapatot vártunk, a New York-i székhelyű Flux Factory-val vettük fel a kapcsolatot, a szervezők és a művészek együtt érkeztek volna egy októberi rezidenciára. Bízom benne, hogy májusban ez megvalósul, és létrejön velük a kapcsolat. Nagyon szeretném, hogy idővel egyre kevesebb szerepe legyen az open call-os jelentkezésnek, helyette megpróbáljuk csereprogramként futtatni a rezidenciát az aqb-hez hasonló nemzetközi intézményekkel együttműködve. Magyarországon a csereprogramoknak, illetve általában a hosszú távú gondolkodásnak a nehézsége a háttérfinanszírozás. Természetesen most némiképp át kell alakítanunk a programot, elsősorban a szomszédos országokkal való regionális együttműködéseket kell erősíteni, és ez gyors átállásra késztet minket.

PRAE.HU: Hogyan befolyásolja a járványhelyzet a Leopold Bloom és az aqb tevékenységét? Milyen hatással van a nemzetközi kapcsolatokra?

A járvány okozta megtorpanást sokakkal együtt egyszerre láttam egy jó lehetőségnek, izgalmas dolognak, egy önreflexiós pillanatnak, azaz szerintem valami új kezdeteként is lehet értelmezni. Azt gondoltam, hogy rendben, akkor most leállunk, elhalasztunk mindent, és majd júniustól szépen visszatérünk a normál élethez, de az utazási lehetőségek csökkenése olyasmi, ami most második hullámként ér minket. A pályázási és az utazási kedv nem tér vissza azonnal. A Bloomnak az ACAX-al közös New York-i rezidens programját már online kellett lebonyolítani, ami érdekes dolog volt a zsűrizés szempontjából. Egy Zoom meeting vette át a műteremlátogatás szerepét. Hiányoltam azonban, hogy a zsűritagok találkozzanak magukkal a művészekkel, az alkotásokkal, nem volt pop-up kiállítás, amit megnézhettek volna, nem volt erőteljesebb háttér. Ez lenne a dolgok normális rendje, ehhez képest mindezt meg lehet csinálni nagyjából jól Zoomon keresztül is, ha ugyanolyan komolyan vesszük, és ugyanolyan dilemmákat fogalmazunk meg.

Az a szerencsém, hogy jövőre benne leszek a drezdai Ostrale Biennálé kurátori csapatában, ami egy viszonylag nagy kiállítás lesz, most zárultak le a jelentkezések, és nyolcszáznál is több művész van az archívumban. Maga a tárlat Drezda után majd Budapestre jön, az aqb-ben lesz látható a kiállítás egy része, majd ezt még egy állomás, a litvániai Kaunas követi, ami a rendezvény ideje alatt európai kulturális főváros lesz. Ez jó próbakőnek ígérkezik, mert a biennálé koncepciója alapvetően a klímaválságot aktualizálva magát a válsághangulatot próbálta megragadni, de ennek a kidolgozásakor még nem volt ez a konkrétum, nem volt ez a nagy leállás, ami nagyon illeszkedik a tematikába. Kíváncsi vagyok, hogy milyen új formák alakulnak ki, hogyan tudja ezt majd kifejezni a művészi reflexió a maga áttételes módjain, mennyire kerülnek előtérbe ismételten a társadalmi kérdések, mennyire lesz cizellált a téma feldolgozása.

PRAE.HU: Mit jelent számodra ez a lehetőség?

Kurátorként végig tudtam gondolni, hogy generációtól függetlenül kik azok a művészek, akikkel szívesen dolgozom együtt. Sokakat buzdítottam a pályázásra, delegáltam művészeket, és ez egy fontos lehetőség arra, hogy nagy számban vegyenek majd részt olyan magyar művészek, akik beleillenek a koncepcióba. Ősztől workshopok keretében lesznek kurátori találkozók – bízom benne, hogy már az előkészületi munka is izgalmas lesz. Már most sok aktivitás van a projekt körül, tehát szépen felépített folyamatról beszélünk, és nagyjából 2-3 év telik majd el, mire lecseng. Mindez érdekesnek ígérkezik, hiszen ez a tárlat visszajelzés, kortünet. Közben pedig lesz időm végiggondolni, hogy a továbbiakban a felkérések és saját iniciatívák között hogyan képzelem el a következő munkákat.

PRAE.HU: Ha kurátori döntésekről van szó, akkor a globális trendek követése vagy a lokális kontextus a meghatározóbb?

Inkább azt mondanám, hogy a kiállítás szervezésben, a kurátori munkában az a meghatározó, hogy letapogassuk azt az igényt, amit a művész el sem árul magáról. Csoportos tárlatnál pedig legyen valami plusz dinamika, legyen egy vezérfonal, ami ezt még erőteljesebbé teszi. Nem gondolom, hogy feltétlenül idomulni kell, jó ötletek, olykor formális megoldások is foglalkoztatják az embert. Egy szóló kiállításnál pedig az a különösen fontos, hogy mit akarunk kidomborítani. Itt is ugyanaz a kérdés: miért éppen most, miért ez a munka, és hova tudunk ezzel menni? Én a magam részéről szeretem a teoretikus kiindulópontokat, és aztán annyira álcázni azokat, amennyire csak lehet, a mű közelébe hozni a dolgot úgy, hogy még a látszata se legyen annak, hogy valamifajta erőszakos műegyüttes-képzés zajlik.

PRAE.HU: Melyek azok a külföldi intézmények, amelyeket jelentősnek, követendő mintának tartasz?

Ami hirtelen eszembe jut, az például az eindhoveni Van Abbemuseum, ami minden tekintetben – marketing szempontból is – izgalmasnak tűnt számomra. Szintén imádok visszajárni Düsseldorfba a K21-ba. A münsteri Skulptur Projekte is fantasztikus, 1997-ben tekintettem meg először az egészet. Tízévente rendezni egy nagyszabású kiállítást és azt városmarketingként is felépíteni – ennek az ötletnek a megvalósításához kellett az a negyven év, ami az 1977-es első alkalom óta eltelt. Nagyon szeretnénk, és azért dolgozunk, hogy itt is kialakuljon egy ilyen típusú látásmód, azaz hogy ha valamit csinálunk, az 20-30 év múlva is működjön és megvalósítsa azt a reményt, amiért az ember elkezdte.

PRAE.HU: Hogyan alakulnak a közeljövőben a Leopold Bloom díj és az aqb projektjei?

A Leopold Bloomnál nagy felkészülés következik, az aqb-ben pedig nagyon sok tervünk valósul meg, bár lassabban, mint ahogy szeretnénk, de a csomópontok világosak. Kell egy életképes, dinamikus közösség, aki sajátjának érzi az itteni műtermét, és aminek a tagjai egymásért is dolgoznak. Kell egy nemzetközi kapcsolatrendszer, ami akár pályázatokon, akár egyéb lehetőségeken keresztül épül, és legyenek kreatívipari szereplők is. Elindult egy csereprogramunk az egyik legjelentősebb művész-rezidencia intézménnyel, a stuttgarti Schloss Solitude-del.  Régi vágyunk, hogy egy gasztroközpontot hozzunk létre, hogy az aqb találkahely is legyen. Lesznek megint Open House Weekendek, nagyon szeretjük ezt a fajta fesztiváljellegű kultúraszervezést, ami a műhelymunkáról, annak aktuális állapotáról ad hírt. Szeretném bővíteni a rezidenciát elméleti emberekkel, írókkal, építészekkel, egy művészeti médiumoktól független, nemzetközi vérkeringés felé tájékozódni. A legfőbb célunk, hogy nemzetközi légkör alakuljon ki, egészen természetes módon.