PRAE.HU: Együtt alapítottuk és együtt vezetjük a prae.hu művészeti portált 2006 óta. Van egy régi szokásunk: nem készítünk interjúkat a szerkesztőkkel az ő fantasztikus művészetükről, nem írunk dicshimnuszokban elaléló kritikát az alkotásaikról. Azonban most olyasmibe vágtad a fejszéd, amiről, ha nem beszélünk, úgy érzem, hülyébben halunk meg. Míg a portálnál a Külföldön Sikeres Magyar Művészek kutatási projekten dolgozunk, te a magyar irodalom exportját elősegítő rendszert vezeted egy ideje. Kezdjük az időrendnél: milyen volt eddig az irodalmi exporttevékenység Magyarországon?
Volt az először a Balassi Intézet alatt működő, majd a külügy alá átszervezett és a minisztérium struktúrájába fokozatosan integrált Publishing Hungary, sokirányú tevékenységgel, például ők szervezték a nemzetközi könyvvásárok magyar pavilonjait és ők bonyolították le a könyvvásári díszvendégségeket is. Hozzájuk némileg szorosabban köthetők a szintén a külügy alá átszervezett külföldi magyar intézetek és Collegium Hungaricumok is, minden irodalmi vonatkozású programjukkal és aktivitásukkal.
További fontos szereplői ennek a világnak a Petőfi Irodalmi Múzeum Fordítástámogatási Irodája Jeney Zoltán vezetésével – mely idén januárban beolvadt hozzánk, mi visszük tovább a fordítástámogatási pályázatok kezelését –, a Rácz Péter vezette legendás balatonfüredi Magyar Fordítóház Alapítvány (műfordítói mesterkurzusokkal, a nyugodt fordítói alkotómunkához szükséges rezidenciahelyekkel), a Balassi Intézet műfordítóképzése, a JAK, majd tavaly óta a PRAE szeptemberi műfordító tábora L. Varga Péter lelkiismeretes szervezésében.
És aztán még rengeteg minden és mindenki, aki fontosnak tartja, hogy külföldön is megismerjék a magyar irodalom részeit vagy egészét, idegen nyelveken is elinduljanak új történetek. Ide tartoznak a különböző írószervezetek, aktívabb magyar könyvkiadók és bilaterális kapcsolatokban is gondolkodó irodalmi folyóiratok, vagy az egyetemközi megállapodások keretében létrehozott magyar lektorátusok is. És persze az egyéni szakmai és baráti kapcsolatok, sokszor állami vagy más támogatásokból, máskor saját pénztárcából és kalandvágyból.
PRAE.HU: Milyen tervei vannak az újonnan felálló intézménynek? Mit visz tovább, mi az, amit újként hoz be erre a terepre?
A szemléletmódváltás talán a legfőbb újdonság, ezt három irányból tudom megközelíteni. Az egyik a hamis mítoszok betokozodásának feloldása. Ezek alatt azt a fajta bezárkózó sértettséget értem, amelyre nagyon hajlamosak a maguknak jobb sorsot vizionáló magyar művészek, főleg a nyelvhez édes-átkozott láncokkal hozzákötött szépírók. Miért „azok”-at fordítják megint? Miért megint „azok” utaznak külföldre? Miért mindig „azok”? És itt aztán politikától kezdve az összeesküvéselméletekig bármeddig lehet hajtogatni ezt a képzeletbeli origamit.
Több éve tanulmányozom komolyabban és tudatosabban a magyar irodalom külföldi jelenlétét, minden lehetséges táblázatot és beszámolót elolvastam, több száz emberrel beszélgettem erről mélyebben, és végül eljutottam egy nagyon egyszerű felismerésig. Azokat fordítják és hívják, akik aktívan tesznek ezért. Akik csak ülnek hervadó babérjaikon és duzzognak, őket elvétve. A világ persze nem ilyen egyszerű, de másképp bonyolult, mint folyamatosan ujjal mutogatni a „mindig azokra”. Én hiszek a „segíts magadon” kultúrájában, ahol az állam nem valaki helyett oldja meg az életét – irodalmi érvényesülését –, hanem segít, támogat, ösztönöz, folyamatokat katalizál.
A másik megint egy felismerés: egy ekkora ország és egy nehezen elsajátítható nyelv irodalmi exportja nem képzelhető el az importtal való átgondolt és jól strukturált összekötés nélkül. Ennek folyamatos szervezése és építgetése alapvető ahhoz, hogy gyarapodjon a személyes vagy intézményi kapcsolati tőkénk, prosperáló cseremegállapodásokat tudjunk kötni, egyszerre adjunk és cserébe kérhessünk is, lehetőségeknek ágyazhassunk meg, végeredményben pedig a pulzáló-lüktető „világirodalmi vérkeringés”-be csatlakozzunk, személyesen is, irodalmunkkal is, intézményi és programszinten is.
Egy párhuzam talán jól szemlélteti, mire gondolok: hiába ülünk egy hatalmas olajvagyonon – ami a magyar szépirodalom –, ha ezt elkótyavetyéljük. Nézzük csak meg a közel-keleti és az afrikai természeti kincsek exportjának kétféle irányát. Az egyik a meggazdagodás és tényezővé válás, a másik a lerablás és eltűnés útja, az egyik hosszútávú nemzetstratégiai gondolkodás, a másik a rövidtávon felhízó offshore-bankszámla. Ha átgondolt rendszer- és stratégiaépítés helyett „csak” sokszoros pénzt tolunk az irodalmi exportba vagy a fordítástámogatásba, akkor jön pár aranyév, aztán pénzelvonás esetén ugyanott tartunk, ahol előtte.
Ezért javasoltam, hogy a magyarországi Writer’s Residence programot, a PesText fesztivállal való partnerséget, vagy a Nagyvilág című folyóirat utáni űrt betölteni hivatott, általunk alapított, Lanczkor Gábor főszerkesztésében, Izsó Zita és Zelei Dávid szerkesztésében hamarosan elinduló 1749 című online világirodalmi folyóiratot is ebben a portfólióban, együtt kezeljük. És ez már át is vezet minket a következő témához…
A harmadik dologra Barabási Albert-László tanulmányainak és könyveinek hatása alatt jöttem rá, ez is egy egyszerű evidencia: egy hálózat csomópontjainak és a csomópontokat összekötő kapcsolatoknak a felismerése és „használata”. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy egy-egy kezdeményezésből a többszörösét tudjuk kihozni, ha egy egységes rendszer részeként tervezünk vele.
A korábbi irodalmi export nagyon nagy hibája volt, hogy a különböző szereplők véletlenszerűen tudtak egymás tevékenységéről, sokszor nem egymástól előtte, hanem a hírekből utána értesültek, a másik mit csinál. Ha például X országban 2023-ban magyar év lesz, akkor ez az információmorzsa ott van a külügyben, de az irodalmi világ szereplői csak akkor értesülnek róla, amikor már a szervezés kellős közepén vannak, ha meg előtte mégis, nincs igazán eszközük vagy forrásuk a komolyabb előkészítő munkához. Ha viszont az információ gyorsan és szabadon áramlik a hálózaton belül, akkor már 2020-ban el lehet kezdeni az erre való felkészülést, ha máshogy nem, akkor az adott nyelvre fordítók motiválásával, a piacon is érvényesülő fordítandó művek és menedzselendő, akár az adott nyelven is beszélő szerzők átgondolt, a teljes irodalmi élet tanácsait figyelembe vevő szelektálásával, a fordítástámogatás hajójának erre kormányzásával. Egy könyv fordítása és kiadása időigényes folyamat, minimum egy, de inkább két-három év, bőven időben kell elkezdeni a felkészülést, ha nem akarjuk, hogy majd a sok közpénzbe kerülő magyar év vagy díszvendégség irodalmi standján csak pár régi kiadású könyv legyen ott mutatóba.
Többek között ezek az okai, hogy a Petőfi Irodalmi Ügynökség alatt a lehető legtöbb ilyen jellegű tevékenység egy ernyő alá lett összevonva: hatékonyabb működés, gyorsabb és komplexebb problémamegoldás, hálózatos rendszer szerinti gondolkodás gyakorlati alkalmazása.
PRAE.HU: Vannak olyan nemzetközi példák, amelyek mintaként szolgáltak a struktúra megalapozására?
Azoknak az intézményeknek a támogatási filozófiájából merítettem a legtöbbet, amelyek az elmúlt laza két évtizedben lépték át azt a láthatatlan határt, hogy nemzeti irodalmukból világirodalmat, a hazájukban és saját nyelvükön sikeres szerzőkből világsikert tudtak csinálni. A norvégok, vagy a katalánok ilyenek például.
Komolyan vettem Demeter Szilárd, a PIM főigazgatójának felkérését, és végignéztem a világ összes országának fordítástámogatási programját, egészében is és kérdésfeltevések mentén is. Nagyon fontos előzetes kérdésfeltevés volt például, hogyan akarják eladni az irodalmukat, illetve hogy milyen módon segítik az eladást a pályázatokkal, egyéb tevékenységeikkel. Olyan önmagukon túlmutató ötleteket és jó gyakorlatokat kerestem, amikor nemcsak annyi történik, hogy pályázol és kapsz pénzt, hanem ennél valamivel több, bármi is legyen az. És itt van megint egy fontos paradigmaváltás: a bölcsész egyetemeim szerint szocializálódott irodalomelmélész és szerkesztő „énem” háttérbe szorítása, és egy marketinges vagy kereskedői közelítés előtérbe hozása.
Mert mit is csinálunk mi? Ha ezt pontosan értjük, akkor nem áltatjuk magunkat, nem szépelgünk. Ha megvan a pontos céges önismeret, akkor arra lehet építkezni. A válasz megint egyszerű: promotálunk, marketingelünk, katalizáljuk a piaci szereplők tevékenységét. Persze, ott van mellette az is, hogy terjesztjük a magyar kultúra és a magyar irodalom hírét-nevét, de ennek megfoghatatlanságában mégis kellenek fogódzkodók, máskülönben homokra építkezünk.
Ezt lestük el különösen a norvégoktól, svédektől, dánoktól, finnektől, hollandoktól, balti országoktól és persze az amerikaiaktól: ők az irodalmukat úgy viszik ki a nemzetközi vásárokra mint egy terméket. Erős brandeket építenek, a brandekhez pedig karakteres, retinába égő hangulatokat társítanak, ezeket adják el, ezekkel adnak el: nemcsak egy jó krimit veszel, hanem egy skandináv krimit! Aprónak tűnik, de ez egy nagyon fontos distinkció, ezt a szemléletbeli váltást kell nekünk is elsajátítanunk, ha eredményesen akarjuk a magyar irodalmat külföldön értékesíteni, új neveket bevezetni.
Amikor elkezdhettem összeállítani a csapatot, ez volt az egyik alap. Nemcsak képzett bölcsészekben, hanem nemzetközi szinten tapasztalt marketingesekben, szervezőkben gondolkodtam. És abban, hogy egy-egy könyv kiválasztása vagy prezentálása során szakadjunk el a bölcsész sztereotípiáktól. Azok jópofák, de a számunkra itt zsákutcák.
Vegyünk megint egy fiktív példát. Te megvennéd egy tavaly megjelent ismeretlen francia szerző regényének jogait, aminek arra építi a kiadója vagy az ügynöke a kommunikációját, hogy „formabontó regénytechnikai újítás”? Hát, lehet, de talán még a polcról sem vennéd le… Ha viszont egy olyan hangulatot kapcsoltak hozzá, amelyik felkelti az érdeklődésedet, máris elgondolkozol rajta, és megnézed, mennyi pénz van a vásárlásra – aztán csak hab lesz a tortán az a regénytechnikai újítás meg az összes ilyesmi.
A feladatunk tehát az, hogy kitaláljunk egy másik nyelvet, amin beszélni tudunk a magyar könyvekről és szerzőkről. Az első promóciós kiadványaink már ezt a paradigmaváltást tükrözik: a nyelvezetükben és a Megyeri Gabi tervezte csodálatos megjelenésükben még inkább.
PRAE.HU: Milyen lehetőségeik vannak külföldi kiadóknak, menedzsereknek, fesztiválszervezőknek, hogy információt szerezzenek a magyar irodalomról? Van rálátásod arra, hogy külföldi kiadók, szervezők milyen logika, gondolat, ízlés, szempont mentén hívnak, fordítanak magyarokat?
Sok helyről, de mind közül a legértékesebb a személyes ajánlás. Ha hiteles vagy és megbíznak benned, akkor nemcsak megkérdezik a véleményedet, hanem adnak is rá. És ennyi, nem ördöngösség. Olyan ez, mint akár köztünk: ha bízol az ízlésemben, akkor bármit ajánlhatok, kézbe veszed, és ha nem csalódsz, ez a bizalom megerősödik.
A dolognak ez a része is érdekes egyébként. Visszautalnék egy gondolat erejéig a dédelgetett hamis mítoszainkra: amikor végignyálaztam az elmúlt évtizedek fordítástámogatási listáit, észrevettem valamit, ami a szerzőket és műcímeket tartalmazó listákban nem szerepelt. Ha kiadók mentén rendezzük el a támogatott és fordított műveket, akkor láss csodát: azokat a szerzőket fordítják, ahol a magyar kiadó foglalkozik a szerzők külföldi eladásával. Nincs itt semmi politika, semmi összeesküvéselmélet, egy igazság van: ha foglalkozol vele, és évek-évtizedek melójával felépíted, akkor gyümölcsözni fog. Hiába a te kertedben teremnek a legszebb barackok, ha nem viszed be hajnalban a városi piacra vagy nem nevezed nemzetközi barackversenyekre, nem veszi meg senki, nem ismerik meg a neved, stb. – és aztán búslakodhatsz a gyümölcseid társaságában.
Mi erre a megoldás? Megtanítani, kiképezni a magyar kiadói szakembereket, szerkesztőket, hogy merjenek és tudjanak külföldben gondolkodni. Ne a frusztráltság vezesse őket, hanem tanuljanak meg ajánlókat összerakni, megfelelő megszólítással e-mailt írni a nagy kiadóknak, menjenek ki tárgyalni a nemzetközi vásárokra. Ez egyáltalán nem ciki, hogy sokan nem tudják, valahol el kell kezdeni ezzel is foglalkozni. Ez olyan, mint amikor az egyetemistákat megtanítják helyes életrajzot írni vagy tanácsokat adnak nekik az állasinterjúhoz. Van, akinek alapból megy, van, aki autodidakta módon magára szedi a tudást, valakinek pedig meg kell tanulnia, ha érdekli vagy ebbe az irányba is el akar indulni.
Na, ez pont olyan vállalás, ami minden értelemben közfeladat, egy állami cég, a Petőfi Irodalmi Ügynökség ebben nagyon is tud segíteni a magyar kiadói szférának. A terveink között szerepel a szokásos kiadói fellowshipek mellett az ilyen továbbképzések vagy mesterkurzusok lebonyolítása is. Ide hívunk olyan külföldi világklasszis irodalmi ügynököket, akik pár nap alatt elárulják a „bölcsek kövének titkait”. És a végén le fog esni, hogy az a titok, hogy nincs titok, csak el kell kezdeni csinálni, frusztráció és kisebbrendűségi komplexusok nélkül.
Mi aztán még állami cégként annyit tudunk tenni, hogy direkt ezt a területet célzó pályázatokkal segítjük a magyar kiadókat: készüljenek mintafordítások, melyeket el lehet küldözni, meg lehet mutatni, ez is újdonság az eddigiekhez képest. Vagy az a tervezőasztalon lévő ötlet is, hogy utófinanszírozással beszállunk egy kiadói team nemzetközi könyvvásári szereplésébe, ha és amennyiben legalább egy sikeres tárgyalást lefolytattak. Ilyen sem volt még itthon, ez is egy olyan ötlet, amit több olyan ország irodalomexport politikájában láttam, akik egy-két lépéssel előttünk vannak a folyamatban.
És ami a lényeg: nem nagy összegekről beszélünk, hanem egy olyan szisztéma elindításáról, ami pár év alatt önműködő tud lenni. Ha öt év múlva háromszor ennyi magyar kiadó képviselője nyüzsög majd a Frankfurti Nemzetközi Könyvvásáron, és kilencszer ennyi magyar szerző vagy könyv jogait próbálják értékesíteni, akkor valami sikerült, megvan az első és a legfontosabb lépés, elindult valami, amit régóta várt a magyar irodalmi élet. Mindent mást eldönt majd a piac, a saját szabályai és szeszélyei szerint.
PRAE.HU: A Prae Kiadó vezetőjeként érdekelt is vagyok a következő kérdésben. Meg akarjátok mutatni a magyar irodalom sokféleségét, vagy inkább annak örülnél, ha találnánk egy fősodort, amit könnyű lenne kommunikálni, mint pl. a skandinávok a krimivel vagy a metálzenével tették?
Ott lehet jól kommunikálható fősodort találni, ahol van ilyen. Nálunk van? Vannak olyan új hullámai a magyar irodalomnak, amelyeken belül viszonylag nagy mennyiségben létrejönnek új irodalmi művek? Olyanok, amelyek máshol nem?
Én nem tudok ilyet az elmúlt húsz-harminc évből, az apákkal való leszámolás regényei után talán ilyen az új történelmi próza, vagy ilyen lehet a kortárs környezetben és szociografikusan érzékeny új magyar krimi, a világ sok férfi krimiírója mellett egy karakteres és intelligens, sok nyelven magabiztosan megszólaló, tehát eredményesen „utaztatható” női csapattal. Az idei tavaszi kiadványunk szlogenjében már erre teszünk utalást: „our stories make histories”, azaz a személyes történeteink írják a párhuzamosan egymás mellett létező történelmeket és az ezekből összeálló nagybetűs történelmet. Talán ráakaszkodunk ezzel valamire, a posztmodern és a szövegirodalom kifulladása utáni útkeresésben úgyis újra egyre nagyobb az igény a jól elmondott történetek iránt.
PRAE.HU: Mit tud tenni most a koronavírus okozta járvány alatt a nemzetközi piacon egy ilyen szervezet? Együttműködéseket próbál erősíteni? Átszervezi a programokat?
Programok nincsenek, ezeket átütemezni vagy tervezni is nehéz. Hetente jönnek újabb hírek: most lazítás lesz májustól, talán az ötszáz fő alatti rendezvényeket meg lehet tartani, talán nem, talán ősszel visszatér a világ a korábbi kerékvágásba, talán október-novemberben jön a második fertőzéshullám. Ki tudja? Senki. Ez nálunk most napi szintű fejtörést okoz, malmozunk és ötletelünk, nem tehetünk mást, sajnos. Amit tudunk csinálni, az a home office-ból is végezhető előkészítő munka: a kiadványaink nyomdai PDF-ei, induló cégként a honlapjaink nem kapkodó összerakása, stb.
És még valami, amit eléggé lehet nyomni: a fordítások támogatása. Ez pont olyan munka, amit most lehet végezni: a fordítóink egyetemi, társadalmi, programszervezési, satöbbi munkáit törölték a járvány miatt, ha most a magyar irodalom fordításával tudnak foglalkozni minden idejükben, és ezt támogatjuk, akkor sok olyan mű elkészül és megjelenik, amelyet aztán sokáig tudunk használni. Május közepe táján írjuk ki a sok elemében újragondolt fordítási pályázatainkat: lesz pályázat junior és senior fordítóknak, külföldi könyvkiadóknak kiadás- és fordítástámogatásra, magyar művek promóciójára, magyar kiadóknak mintafordítások készítésére, külföldi színházaknak és -társulatoknak magyar művek fordítására és bemutatására, és mindent most fel sem soroltam.
PRAE.HU: Tervben van különböző események, fesztiválok megvalósítása is, amelyek közül egy, a PesText szervezése és lebonyolítása már meg is történt. Milyen tapasztalataid, visszajelzéseid vannak a fesztiválról?
Kiválóan lehet együtt dolgozni Kollár Árpáddal, a fesztivál kitalálójával és igazgatójával. A meghívott évtizedes múltra visszatekintő európai fesztiváligazgatók egybehangzó véleménye az volt, hogy örömmel üdvözölték a PesTextet a kontinens jelentős nagyfesztiváljai között. Ennél nagyobb elismerés nem is kell, azt hiszem.
A tavalyi nulladik fesztivál után idén sokkal több terven és ötleten kezdtünk el dolgozni január és március között. Azóta vészforgatókönyveket gyártunk… talán összevonjuk a júliusról októberre átrakott Author’s Reading Month közép-európai fesztivál magyar díszvendégségének budapesti programjaival, talán a személyes találkozások mellett kialakítunk online tereket is… hetente többször beszélünk, gondolkozunk, várunk, meglátjuk.
PRAE.HU: Elérhető az első, magyar könyveket ajánló listátok, amely nagyon változatos, heterogén, láthatóan több szempontot érvényesítő kiadvány. Hogyan, milyen szempontok mentén történik az ajánlott könyvek kiválasztása?
Az elmúlt időszakban megjelent olyan „legjobb” könyveket gyűjtöttük össze, amelyek jól kommunikálhatóak külföld felé is. Jól megfogható a téma, beilleszkedik nemzetközi trendekbe (pl. bullying vagy a metoo), vagy épp valami olyat ad ezekhez, amit csak mi tudunk (magyar történelem egyes epizódjainak érdekesen, jól megírt sztorijai).
A kiválasztás sok beszélgetéssel, sok kérdéssel, sok kritikus vagy szerkesztő, olvasó és irodalomkedvelő megkérdezésével történik, majd ebből választottunk ki tizenhármat. Az első tavasszal jelent meg, a második ősszel fog, évente két ilyen ajánlót tervezünk. És hogy gyakorlati dimenziója is legyen: ha valaki olyan könyvre pályázik, amelyik szerepel az aktuális kiadványban, akkor formailag érvényes pályázat esetén biztosan nyerni fog.
PRAE.HU: Illetve egy dolog felmerül: verseskönyv nincs köztük. A líra külön stratégiát igényel, nehezebb érvényesíteni?
Azért nincsen, mert ez egy prózaválogatás. Minden műnem és minden műfaj kicsit más stratégiát igényel, ez nem kérdés. Ha nagyon le akarom egyszerűsíteni: a próza olvasva, a vers személyesen izgalmasabb. Vagy kicsit másképp: a prózát – vagyis a kiadási jogait – hamarabb megveszik, a költőt hamarabb meghívják. Ha prózaíró vagy, akkor a műved a termék, ha élő költő, akkor te magad – szerintem így érdemes gondolkodni, a támogatási rendszer tervezésekor is.
Rengeteg vers- és versfordítás jelenik meg, folyóiratokban, online, blogokon, közösségi oldalakon, rengeteg tematikus antológiába kérnek szöveget az embertől, rengeteg pályázati felhívás van, intézményektől, folyóiratoktól, és a költők rengeteget utaznak is: sok száz fesztivál, meghívás, felolvasás, írórezidencia, mindenféle van. Aki ügyesen menedzseli magát, az szinte folyamatosan turnézik itthon, Európában vagy a világban. Aztán megjelenik itt kettő verse, ott három verse, megint kettő macedónul, három franciául, és ha tud menni, akkor szívesen látják.
Itt számunkra egy kérdés adott: mi mint állami cég hogyan tudjuk ezt a kategorizálhatatlan, sőt minden kategorizálást vagy állami beledumálást elutasító nyüzsgésben való magyar részvételt segíteni? Az életszerű helyzet adott: jól írsz, jól kommunikálsz idegen nyelveken, már vannak is idegen nyelvű megjelenéseid, poézisedbe szerelmes fordítóid, de nem tudsz utazni, mert az Európát átutazó stoppolás már nem működik, és az egyetem vagy a család mellett nem sok pénzed maradt alkotói karrierépítő, önmegvalósító repjegyekre… erre találtam ki az ún. „mikroösztöndíj” rendszerét. Már előkészítettük, a járvány után el is indítjuk.
Mi is ez? Egy nagyon egyszerű „pályázat”: van egy hivatalos meghívóleveled és kitöltesz egy egyoldalas formanyomtatványt, hogy mit szeretnél és miben kérsz segítséget, mi meg havonta döntünk. Azaz ha egy párizsi költészeti lapban megjelent három avantgarde versed, és nem gond, hogy elalszol a folyóirat szerkesztőjének kanapéján, enni meg úgyis lehet mindig mindenhol, de a fapados repjegyre sehogy sem jön össze a pénzed a diákmunkából, akkor itt jövünk mi a képbe, és segítünk a kiutazás megoldásában. Aztán csak annyi a dolgod, hogy kimész, fellépsz, kapcsolatokat építesz, satöbbi….
És itt visszautalnék arra, amit az interjú elején mondtam, hogy én nagyon hiszek a „segíts magadon” kultúrájában, ahol az állam nem valaki helyett oldja meg az életét, hanem segít, támogat, ösztönöz, folyamatokat katalizál. Ne ötven-százezer forintokon múljon már, hogy valaki ne tudjon elfogadni egy meghívást, és ne induljon be a nemzetközi művészi-alkotói karrierje.
PRAE.HU: Nyilván beleástad magad ebbe a világba. Más a különböző országok irodalmi közege, például az írók helye és megítélése, a publikálás módjai, a kiadók működése? Befolyásolja mindez a magyar irodalom exportját?
Erre csak röviden, mert tanulmányokat lehetne írni minderről. A válasz tehát: igen, nagyon is. Elég csak megnyitni az adott ország online irodalmi portáljait, hogy mennyire más témák izgatják őket, és mennyire más az adott országban a nemzeti vagy a külföldi irodalom mintázata. Érdekes kulturális antropológiai szempontból is ez a közeg – ezért szoktam rá arra pár éve, hogy a hazafelé repülőutakon megírom az útinaplómat, ne vesszenek el a megfigyelések, ne tűnjön ki belőlem se az emlék, se a varázslat…
Fotó: Bach Máté, prae.hu művészeti portál
Comments are closed.