Pilinger Erzsébet

PRAE.HU: Mióta dolgozol a galériánál, és hogy kerültél a vérkeringésébe?

2003 óta vezetem a galériát. 2002-ben ismerkedtem meg Hans Knoll galériatulajdonossal, aki egy olyan fiatal művészettörténészt keresett, aki több nyelven beszél. Azelőtt egyetemista voltam, és egy légitársaságnál dolgoztam. Az ott szerzett tapasztalat, és a nemzetközi kommunikációban való gyakorlat nagyon hasznossá vált a galériában is.

PRAE.HU: Tudni kell, hogy itt nem egy egyszerű kereskedelmi galériáról van szó, hanem fejlesztő galériáról. Mit kell érteni ezalatt?

Hosszú időn át dolgozunk együtt művészekkel, ideális esetben élethosszig – így volt ez Birkás Ákos esetében. Karrierjük alakításáról állandó köztünk a párbeszéd, közösen döntünk az irányokról és az egyes lépésekről is. Mindkét fél sokat tesz a közös fejlődés érdekében, partnerek vagyunk, ezért is távoli számomra a galériák működéséről szóló beszédben gyakran megjelenő „művészeink” kifejezés, mert nem írja le együttműködésünk módját.

PRAE.HU: A galéria által képviselt művészek más galériákhoz is tartoznak, vagy kizárólag hozzátok?

Kizárólagosan dolgozunk együtt művészekkel, de olyanok is vannak, akiket különböző projektekre hívunk csak meg, mondjuk egy-egy kiállításban való részvételre vagy műteremlátogatás-programba.

PRAE.HU: Ez most egy érdekes helyzet, mert ebben a sorozatban az interjúk általában magukkal a külföldön sikeres magyar alkotókkal készülnek, a Knoll Galéria pedig egy „háttérintézmény”, ráadásul Budapesten.

Minden alkotás sokrétű. Sok ember munkája jelenik meg benne, és mást jelenthet egy mű azáltal, hogy hogyan jelenik meg. Egy galéria ezért lehet fontos állomása a mű közönség felé vezető útjának. A Knoll Galéria talán legfontosabb publikációja, A második nyilvánosság című kötet pont azokat a progresszív törekvéseket mutatja meg a 20. századi magyar művészetben, amelyek nem feltétlenül találták meg az utat egy szélesebb közönséghez. Egy második nyilvánosságban jelentek meg, ami nem a hatalmi közeg nyelve volt, és nem a megszokott csatornákon át létrejövő kommunikációs forma, sokkal inkább egy dinamikusabban épülő kölcsönhatás.

PRAE.HU: Befolyásolja a médiavisszhang megléte vagy hiánya a Galéria működését?

Átalakultak azok a struktúrák, amelyek a nyilvánosságot jelentették korábban. A jelenlegi televíziós-rádiós struktúrák nem alkalmasak arra, hogy a kortárs művészet közvetítői legyenek. Majdnem azt mondtam, hogy a média nem kíváncsi, de inkább azt mondom, hogy nem alkalmas. Én elsősorban az osztrák, a német és a svájci médiát követem, kismértékben az angol média egyes szekvenciáit, de ez az elzárkózás, ami itthon, Magyarországon van, egyikre sem jellemző. Ennek az a hátránya, hogy az a réteg, ami az új közönség lehetne, a hagyományos médiából nem kapja meg a kellő információt.

Mindez nagyon komolyan befolyásolja a galéria forgalmát, de természetesen nem bénítja meg, hiszen a művészeti-szakmai, kulturális lapok – mind a nyomtatott, mind az online változatban működők – sokrétűen és naprakészen tudósítanak.

PRAE.HU: Mit jelent egy galériának egy olyan vásárló, mint a párizsi Pompidou Központ?

Ez egy viszonylag friss történet, illetve annyiban régi, hogy a vásárlás (Nemes Csaba Belátható következmények című festményéről van szó) körülbelül másfél évvel ezelőtt történt. Azóta az alkotás már a Pompidou állandó tárlatának részévé vált.

Egy ilyen vásárlás a művészeti közeg különböző szereplőinek együttes munkájának az eredménye. Nagyon hosszú folyamat, és rendkívül sok évre nyúlik vissza. Vannak olyan magyar gyűjtők, akik nemzetközi szerepet vállalnak különböző múzeumok beszerzési bizottságában. Azok, akik részt vettek ebben az akcióban, régóta követik Nemes Csaba munkáját, és sokban hozzájárultak ahhoz, hogy bizonyos művei megvalósulhassanak. Ők javasolták a Pompidou közegének, hogy figyeljenek a munkáira. Korábban a Spengler-Somlói házaspár felajánlotta a művész egyik fotósorozatát a Pompidou-nak, amit a kuratórium hosszas elemzés, kutatás és diskurzus után elfogadott. Ez volt az első lépés, ami után hosszabb idő telt el. Aztán Nemes Csaba 2017-es Történelmi koreográfiák című kiállításán megjelent az egyik kurátor, és hosszas beszélgetés után kiválasztotta a gyűjteményük számára legérdekesebb művet, amit aztán az akvizíciós bizottság megvitatott és megvásárolt, beemelte a gyűjteménybe.

PRAE.HU: Ez a folyamat legalább olyan sokszűrős, mint a Nobel-felterjesztés.

Valóban, mert ezek a szakmai sikerek nem varázsütésre történnek, nem csodák, hanem egyrészt a következetes figyelem, másrészt az állandó kommunikáció eredményei. Komoly szakmai viták és alapos megismerési folyamatok állnak mögöttük. Ez arról szól, hogy akik ebben a közegben aktívak – tehát a művészek, a kurátorok, a művészettörténészek, a galériák és az akvizíciós bizottság tagjai – hogyan képesek valamiféle figyelmet működtetni.

PRAE.HU: És hány művészt bír el a galéria? Van esetleg befogadóképessége?

Ez attól függ, milyen művészekkel dolgozunk, és ezeknek a művészeknek a karrierépítésében hol tartunk. Vannak, akiknek a munkájával napi szinten foglalkozunk, akár hónapokig, évekig, olyan részletekbe menően, hogy mit jelent az a mű, ami éppen készül vagy milyen módon fog az megvalósulni. Attól is függ, hogy milyen más feladatokat vállalunk. Vannak időszakok, amikor bővül, és vannak, amikor szűkül a létszám.

Nem csak művészekkel vagyunk aktív kapcsolatban, hanem művészeti utazásokat is szervezünk a volt posztszocialista régió legérdekesebb városaiba. Eleinte Bécsbe és Budapestre terveztünk, tehát ahol a galéria fizikálisan is jelent volt, utána Moszkvába és Szentpétervárra, ahol egy időben ugyancsak aktív volt, majd Bukarestbe, Varsóba, az utóbbi időben Prágába és Brnóba is. Tavaly pedig Plovdivba és Szófiába.

PRAE.HU: Leírnál egy ilyen inkubációs folyamatot?

Például Nemes Csaba Remake című sorozata először egy pályázati részvétellel jutott volna a megvalósítás egy újabb szintjére. Ez a pályázat végül egy félreértés miatt nem valósult meg. Ám közben többen is tudomást szereztek erről a műről, akik úgy érezték, hogy hozzá kell járulniuk ahhoz, hogy létrejöjjön. Végül egy tíz részes animációs sorozatként valósult meg, elképzelhető tehát, hogy ennek a tervformája mekkora feladatot jelentett a művész számára. Két magángyűjtő annyira fontosnak találta a projektet, hogy megelőlegezték a bizalmat, és úgy járultak hozzá a produkciós költségekhez, hogy csak a részleteit, illetve a horizontját látták. Ennyire komoly szerepe is lehet egy gyűjtőnek a mű létrejöttében.

A galériának pedig abban lehet szerepe, hogy a legkülönbözőbb fékekre és energiákra mutat rá. Nem biztos, hogy az előbbieket megszünteti, de azzal, hogy új kapcsolatokat hoz be egy-egy történetbe, bizonyos hiányoktól mentesítheti a művészt. Például olyan pályázatokat, projekteket javasolhat, amelyekre a művész figyelme nem terjedt volna ki.

PRAE.HU: Voltaképpen ez egy fórum, ahol a művészek és a műveik műértőkkel és szakmai közönséggel, érdeklődőkkel találkozhatnak.

Igen, a cél a közvetítés. Rengeteg dolog van, ami kifejlődhet a közege által.

PRAE.HU: Van valamilyen közös vonás, tendencia a galéria különböző művészei között?

Igen. Egy olyanfajta figyelem, ami arra összpontosít, hogy több rétegűen értelmezhető munkák, nyitott művek jöjjenek létre. Minden művész, akivel dolgozunk, olyasmivel foglalkozik, amihez nagyon sok szinten lehet kapcsolódni, sok szinten lehet gondolkodni róla. Még akkor is, ha történelmi témát járnak körül, arra orientálják a nézőt, hogy a jelen problémáival foglalkozzon. Közvetett formában mutatnak rá arra, hogy hogyan zajlanak változások. Arra világítanak rá, hogy melyek azok az érzékeny helyzetek, amelyek ma meghatározóak. Nagyon nyitott és széles látókörű művészek mindannyian, és nagyon aktív alkotók.

PRAE.HU: Állandó mozgás van a bécsi és a budapesti galéria között?

Természetesen. Viszont látjuk azt, hogy milyen témák aktiválják azt a közeget, amiben dolgozunk, és nem biztos, hogy ugyanazt a kiállítást mutatjuk be a két különböző helyszínen.

PRAE.HU: És a kezdetek óta mennyit, milyen irányba változott a galéria profilja?

A kezdeti időszakban olyan helyzetet próbáltak meg létrehozni, amelyben egy erősen nemzetközi működés válhat lehetővé. A galéria profiljában az első időszaktól fogva vágyott és jelenlévő dolog volt a nemzetközi és a helyi kapcsolatok kialakítása, a párbeszéd létrejötte. Ez egy bizonyos időszakot felölelő stratégia volt.

Volt egy másik vonulata az első időszaknak a ’90-es évek elején: a kortárs nőművészek munkáinak kiállítása. Ha ma egy ilyenfajta működést tapasztalunk, akkor még mindig úgy érezzük, hogy ez kiváltság, különlegesen érzékeny és nagy figyelmet kívánó fontos helyzet. A Knoll Galéria ebben is iránymutató volt. Mindig igyekszünk megfogalmazni bizonyos szakmai helyzeteket, amelyek egyúttal politikai jelentéssel is bírnak. A kapacitásunk véges, minimális humán háttérrel rendelkezünk, ezért csak jelölni próbálunk. Ez lehet például az egyik vállalt feladatunk, amihez talán megvan a hang is.

A galéria profilját a kezdetektől változatlanul meghatározza a csere. Tehát a közép- és nyugat-európai művészek munkáinak bemutatása itt és ott, mindkét közegben. A kezdeti időszak úgynevezett csoportos kiállításai úgy formálódtak, hogy a galéria tudatosabban kezdte kezelni a művészeti közeg egyes résztvevőinek szerepét. Amit talán leginkább érdemes megemlíteni az az An Artist Who Cannot Speak English Is No Artist című tematikus kiállítás, ami pont a közeg és a művész közötti nélkülözhetetlen kommunikációra utal, illetve a White Flags című projekt, amelyben művészek nyitották ki a műtermüket a nézőközönség számára. Ezalatt minden egyes műteremben, egy bizonyos időpontban meg volt hirdetve egy művészettörténész vagy egy teoretikus jelenléte és bevezetője az adott életműbe. A projekt annak köszönhette a sikerét, hogy intenzívvé tette a kapcsolatot a különböző szereplők között. Egy ilyen kitett helyzetben a művészeknek is meg kellett fogalmazniuk a munkájuk jelentését, akár egy statementet is, és ezért a tevékenységért honoráriumot is kaptak. Tehát a megnyilatkozásuk és a rendelkezésre állásuk munkaként volt elismerve.

Létezik még egy, a műgyűjtők szerepére vonatkozó projekt, az EEC (Eastern European Collectors), amely helyi fiatal művészettörténészek kutatásai eredményeképpen valósul meg. Ez a posztszocialista országokra koncentrálva, az egész huszadik századra kiterjedően képes megmutatni, mit jelentettek a társadalmi változások a műgyűjtés tekintetében, illetve, hogy a műgyűjtés hogyan indukálja számunkra azt, hogy miként zajlottak történelmi események egy-egy időszakban.

PRAE.HU: A műgyűjtésnek változott az ázsiója az utóbbi időben Magyarországon? Meghatározza a gazdasági fejlődés vagy a társadalmi réteg a műtárgyak iránti keresletet?

A kereslet az érdeklődéstől függ, és aki nagyon érdeklődik, az megtalálja a módját annak, hogy műgyűjtő lehessen. Vannak olyan műgyűjtők, akik nem feltétlenül rendelkeznek óriási összegek felett, mégis koherens és nagyon izgalmas gyűjteményt tudtak létrehozni. Magyarországon kevés ilyen van, de ha azt nézzük, hogy ez milyen pici közeg, milyen pici piac, és milyen pici ország, akkor ennek tükrében nagyon izgalmas pozíciók alakultak ki.

PRAE.HU: És hogyan tudnád pozícionálni magát a Knoll Galériát a magyarországi kereskedelmi galériák sorában?

Egy történész fogalmazott úgy arról a fórumszerű működésről, amit létre tudtunk hozni, hogy lebegő identitás. Létrejött egy olyasfajta dinamika, amely megfelel azoknak az elképzeléseknek, amelyekkel ez a galéria elindult. Ez azt jelenti, hogy nem feszültünk rá helyzetekre vagy bizonyos közegekre. Talán a rugalmas figyelem az, ami különbözővé tesz minket.

Ez megjelenik abban, hogy olyan intézményi feladatokat is vállalunk, mint kötetek publikációja, vagy abban az igyekezetben is, hogy a honlapunkon három nyelven is publikáljuk az anyagokat.

PRAE.HU: Milyennek látod a galéria jövőjét?

Küzdelmesnek. Magyarországon ma minden önálló kezdeményezésnek küzdenie kell a fennmaradásért. Nagyon nagy dolog az, hogy sokak bizalmát élvezzük, sokan kapcsolódnak a tevékenységünkhöz. Ez mindig ösztönző, a nehezebb időszakokban is energiát ad. A Gallery Weekend Budapest szervezésén dolgozunk épp. Amit konkrétan szeretnénk megvalósítani, az az, hogy A második nyilvánosság című kötetet újra feldolgozzuk, kibővítsük és egy új látásmódot is megjelenítsünk benne, amely kapcsolódik az eredeti felvetéséhez, de megmutatja azt is, hogy az elmúlt két évtizedben mi történt a kortárs művészeti közegben.