PRAE.HU: Kezdjük talán a legaktuálisabbal. Nemrégiben Leopold Bloom Képzőművészeti Díjat kaptál. Mit jelent neked egy ilyen szakmai elismerés? Hol helyeznéd el ezt az eredményt a karrieredben?
Jó volt számomra, hogy egy érdekes és valóban szakmai zsűrivel lehetett megismerkedni az értékelés személyes szakaszában – amikor a jelölteknek volt másfél órája, hogy a műtermükben prezentálják a munkájukat. Rengeteg olyan kérdést tettek fel, amelyek mostanában foglalkoztatnak. Izgalmas volt velük a munkáim mélyére ásni, hasznos volt az ő társadalmi nézőpontjukból beszélgetni. Én a munkáimmal személyes léptékből közelítem meg azokat a dolgokat, amit ők az elméleteikben globálisan. A műtárgyaimban rejlő ambivalencia az, ami nagyon érdekel, kérdés, hogy tud-e ez elég zavarba ejtő lenni vagy tud-e kérdéseket felvetni. Ez a látogatás, illetve maga a díj egyfajta visszaigazolás is volt erre.
A díj azon túl, hogy szakmai elismerés, anyagi is. Egy komoly összeget ad egy kiállításra, így olyan léptékben gondolkodhatok, ami a szakmai fejlődésemben is fontos állomás lehet.
PRAE.HU: Jellemző rád, hogy több oldalról közelítesz az anyagokhoz. Fotográfia szakon végeztél a MOME Vizuális kommunikáció tanszékén. Hogyan integráltad a fotográfia látásmódját a képzőművészetedbe?
A fotográfia azért is volt meghatározó, mert egy olyan technikában kezdtem elmélyülni, ami pont azokban az években ment keresztül óriási változáson, amikor egyetemre jártam: akkor jelent meg a digitális fényképezés. Ez nagyon erőteljes változás volt, sokkal jobban meghatározza ezt a művészeti ágat, mint mondjuk a szobrászatot a 3D nyomtatás.
Az, hogy olyan médiumot tanultam, ami lehet alkalmazott és képzőművészet is, egészen biztosan meghatározó volt. Volt egy időszak, amikor valamennyire hátrányt is jelentett, mert a képzőművészeti világban – egyáltalán a beszédmódban – kellett egy pár év, mire felzárkóztam. Valószínűleg az alkalmazott gondolkodásból ered, hogy bizonyos műtárgyaim nem csak dísztárgyként, hanem használati tárgyként is működnek.
PRAE.HU: Már az egyetemi éveid során is többször megfordultál külföldön, tanulmányutakon vettél részt, rendszeresen vannak kiállításaid különböző országokban. Hogyan formálnak az utazások, mi az, amit hozzád adnak?
Először csak rácsodálkozom, mennyire más, ahogy máshol élnek, más, amit esznek, más, ahogy viselkednek, de végül minden utazás rávilágít arra, hogy végtelenféleképpen lehet élni, és mindeközben ugyanazok az érzések, félelmek mozgatnak minket.
PRAE.HU: Mit gondolsz, egy alkotóra milyen hatással van az, hogy hol él? Szerinted egy műalkotás hordoz magán földrajzi lenyomatokat?
A munkám alapvetően saját és a környezetemben tapasztalt személyes élményekből táplálkozik. Ezért fontos az, hogy olyan helyen éljek, amit nagyon ismerek, ahol jól értem a nyelvet.
PRAE.HU: A munkáidban gyakran reagálsz a térre. Kiállítások során ennek a térnek a határai megállnak a múzeum falainál vagy érintenek más, tágabb kontextusokat is? Hogyan néz ez ki egy külföldi kiállításnál, befolyásolja a kiállított anyagot az adott város, az ország környezete?
Mindig meghatározó az odaérkezés élménye, a jelenlét élménye, hogy engem, mint kiállítót, járókelőt, látogatót milyen benyomások érnek.
Hogy konkrét példát mondjak, néhány hónappal ezelőtt az Artkartell projectspace-ben állítottam ki, amely a Szentendrei úton egy volt gyár területén kialakított tér. Magát az élményt, ahogy a látogató odaérkezik a HÉV-vel, majd bolyongva a pici vállalkozások, raktárak, nagykereskedések, lakatlan területek között, aztán pedig egy építés alatt álló lépcsőházon keresztül érkezik a felújított tiszta térbe, a kiállítás részének tekintettem. A kiállítás ezt a kontrasztot erősítette fel. Az egymás mellett megjelenő időrétegekhez – zárványként ott maradt vasmunkások, bizalommal teli vállalkozók, várható loftok – illesztettem egy új, elképzelt, ünnepélyes, dicső múltat vagy jövőt.
PRAE.HU: A külföldi jelenlétben mennyi az önerő, a tudatos építés, és mennyi az, ami magától jön? Gondolok itt például pályázatokra, tudatos kapcsolatépítésre.
Igyekszem tudatosan csinálni. Az egyik dolog, ami nekem sokat segített a külföldi jelenlétemben, az a Molnár Ani Galériával való együttműködés volt. Ők elkezdtek engem vásárokra vinni; hiszen a vásár kulcshely a külföldi építkezésben. Én is mindig utazok vásárokra a munkáimmal, és kapcsolatokat építek, a személyes jelenlét sokat számít.
A pályázás fura dolog, ahogy az ember egyre sikeresebb, úgy egyre sikeresebb pályázó is. Nagyon sokáig pályáztam nagy mennyiségben, úgy hogy nagyon kevés pozitív visszajelzést kaptam, amíg a portfóliómba nem került elég referencia. És persze a pályázatírás is egy tanulható forma.
PRAE.HU: A sok pályázási kudarc ellenére mit gondolsz, érdemes pályakezdőként próbálkozni? Egyáltalán hogyan érdemes elindulni ezen az úton?
Nekem pályakezdőként fontos tapasztalat volt, hogy már azelőtt jártam nemzetközi vásárokra, hogy a galériám vitt volna engem. Ezt határozottan ajánlom: elmenni és megnézni, hogy egyáltalán hogy is néz ki ez a világ. Rossz élmények is érhetik az embert, gondolhatja azt, hogy ez egy húspiac, de az is nagyon tanulságos. Fontos, hogy az ember elhiggye, hogy ő is részt vehet majd ebben, ha akar, és azon gondolkozzon, hogy hogyan.
PRAE.HU: Abból, ahogy a felismeréseidről beszélsz, arra következtetek, hogy erősen magadnak tapostad ki ezt az ösvényt, ami ide vezetett, és nem egy bejárt utat követtél. Mégis, milyen tényezők formálták, segítették ezt az utat?
Sokat köszönhetek a szüleimnek, akik akkor sem próbáltak lebeszélni a választott pályámról, amikor kevésbé ment. Azt sem mondták persze, hogy a végtelenségig próbáljam, de hatalmas biztonságérzetet adott az, hogy kaptam még időt. Félelmetes időszak volt, de közben rájöttem, hogy rengeteg önbizalom, magabiztosság kell ehhez a pályához. A lelkedet rakod ki, a kiállításon látod az emberek reakcióit, a munkáid megveszik, elviszik vagy visszautasítják, véleményt írnak róla. A három év Pécsi József Ösztöndíj, és aztán az egy év Derkovits-ösztöndíj fontos visszajelzés és támogatás volt, ez például egy kitaposott út egy pályakezdő művész számára. Ilyen állomás szintén a Fiatalok Képzőművészeti Stúdiójában vagy a Labor Galériában kiállítani. De ezen a ponton meg is szűnik ez a kitaposott út. Ahhoz, hogy a nemzetközi szcénában is érvényesülj, sok helyen kell próbálkozni, nem lehet tudni, hol adódnak lehetőségek. Ebben az időszakban fontos, hogy folyamatosan, minél több helyen kell láthatónak lenni..
PRAE.HU: Munkáidban foglalkozol azzal a kérdéssel, hogy hogyan él tovább a mű, amikor az alkotó már nem tud ott állni mellette. Szerinted a művészi siker mérhető a fennmaradásban? Mi az, amit te sikernek fogsz fel a művészetben, létezik-e művészi siker egyáltalán?
Egy nagy presztízsű gyűjteménybe bekerülni például a gyakorlatban általában azt jelenti, hogy egy raktárban vannak a munkáid és néha esetleg kiállítják őket. Ha pedig egy kis gyűjtőhöz vagy vásárlóhoz kerülnek, lehet, hogy ők életük végéig együtt élnek azzal a tárggyal, élő viszonyt alakítanak ki vele. Ilyen módon nehezen mérhető, hogy ezek közül melyik számít sikernek.
Mérhető lehet a siker úgy is, hogy mennyire keresett a munkám, mennyire lehet magas áron eladni.
A siker számomra az, hogy az időm jelentős részében a művészeti munkámra tudok koncentrálni, hogy izgalmas kiállításokra hívnak, hogy utazom, hogy jó embereket ismerek meg.
Számomra most a legnagyobb siker az, hogy ezt tudom csinálni. Ez most épp egy önfenntartó rendszer, ki tudja, hogy meddig, lehet, hogy jövőre vagy jövő hónapban már nem így lesz. Azt is sikerként könyvelném el, ha eljutnék egy olyan “helyre”, amit kevésbé érzek bizonytalannak – ha létezik olyan –, mielőtt családom lesz, mielőtt egy ideig nem tudok ezzel annyit foglalkozni. Egy olyan helyre, ahonnan megteheti az ember, hogy kicsit hátrébb lép. Ez talán sok nőnek kulcskérdés.
PRAE.HU: A Leopold Bloom Képzőművészeti Díjjal járó pénzbeli elismerést egy prágai kiállításra fogod fordítani, ahol egy sírkertet idéző tárgyegyüttest fogsz kiállítani. Miért foglalkozol most a halállal? Hogyan szoktál eljutni egyes témákhoz?
Az egyik út, ahogy egy témához eljutok, az az, amikor egy konkrét élményre vagy helyzetre reagálok. Például, amikor a nagymamám üres lakásában rendeztünk kiállítást, a lakás története, az ott lévő örökség határozta meg a témát. Máskor a tárgyakat vagy fotográfiákat nem egy előre kitalált koncepció mentén hozom létre, hanem a folyamatosan végzett kép- és formagyűjtéseim alapján vagy aktuális élményeim hatására. Ezek utólag, témák, érzések és gondolatok köré rendezve alakulnak sorozatokká, tárgyegyüttesekké.
A halálhoz sokféleképpen közelítettem már. Egy örökséghez való viszonyulásban nagyon erőteljesen jelen van a halál, hiszen azért válnak a tárgyak tulajdonból örökséggé, mert valaki meghalt mellőlük. A Hosszúélet című kiállításomban sokkal intuitívabban jutottam el a témáig. Az foglalkoztatott, hogy hogyan próbálja az ember meghosszabbítani az életét, és ez vezetett el a portréig, ami szintén egy megörökítésre való kísérlet. De még ott sem közvetlenül foglalkoztam a halállal. Mint ahogy ezt a szót kerülni is szoktuk.
Nemrégiben Pannonhalmán, ahova Erőss Nikolett hívott meg kiállítani, a csend volt a téma, és abban az időszakban, amikor a kiállításra készültem, volt a nagymamámnak egy erőteljesebb rosszulléte. Különös köztes állapot az, amikor próbáljuk minél tovább életben tartani és közben készülünk a halálára, és ahogy számára egyszerre teher már élni, de még nagyon is élni akar. A Csend c. kiállításon így róla készítettem munkákat. Érdekes az is, hogy a kő, amivel dolgozom, a sírkő anyaga is; az én köveimet is sírkövesek vágják.
PRAE.HU: Szép, ahogy ezek az anyagok nem csak fizikai, de metaforikus hangsúlyt is kapnak. Bátran nyúlsz bele fajsúlyos témákba, legyenek azok társadalmi, vagy személyes ihletettségűek, de a témáid valahol mindig univerzálisak. Vajon lehet ez a kulcsa annak, hogy a munkáid mindenhol megértésre találnak?
Engem általában olyan jelenségek vagy élmények érdekelnek, amik általánosak, emberiek. Azt hiszem, ebből adódhat a témáim hozzáférhetősége.
Mindemellett nagyon globalizált világban élünk, ahol nagyon hasonló vizuális élmények érnek bennünket. A képzőművészet például lehet egy buborék is. Foglalkoztat a kérdés, hogy hogyan lehet ezen átlépni, de egyelőre én abban a fázisban vagyok, amikor szeretnék egy biztos helyet ebben a buborékban kiismerni, kiteljesedni abban.
Fotó: Bach Máté, prae.hu művészeti portál
Comments are closed.