Mundruczó Kornél

PRAE.HU: Vissza tudsz emlékezni arra, hogy milyen döntések vagy találkozások, véletlenek vagy tervezett lépések befolyásolták a karriered?

Több irányból kell közelítenem a válasszal, mert három műfajban dolgozom: filmben, színházban, operában. Ezek nagyon távol állnak egymástól, semmi átjárás nincs köztük. Mintha három személy, három karrier lenne bennem, amelyek fordulópontjai is különbözőek.

Első filmemnek, a Szép napok pozitív fogadtatásának köszönhetően ismertem meg Philippe Bober producert, akinek segítségével megjelenhettem a nemzetközi piacon. Ez nemcsak fesztiválszerepléseket jelentett, hanem azt is, hogy ezek a filmek bekerültek a művészmozi-forgalmazásba. Philippe négy filmemnek volt a koprodukciós partnere. Ezek a filmek kaptak egy brandet általa. Eleinte ugyan kevés pénzért, de sok országban forgalmazták őket. Olyasmi terjesztési hálózatokba kerültek, mint itthon a Budapest Film vagy a Cirko-Gejzír.

Ennek ellenére korai játékfilmjeim persze nem a legjobb körülmények között készültek, de azt éreztük, hogy friss levegő van körülöttünk. Ezzel ellentétben a színházi világban, úgy érzem, a mai napig nincs meg a felhajtóerő. Az a fiatal trend, ami kezd kialakulni a kőszínházi kereteken belül, mélyen konzervatív. Nekem a hetvenes évekre emlékeztető, visszarévedő formának tűnik, amit látok.

PRAE.HU: Ami a filmnél a fesztiválszereplést jelenti, mi lenne a színház esetében?

A filmfesztiválok határozottabban piaci jellegűek, kiemelten koncentrálnak a forgalmazásra. Egy színházi fesztiválnak nem célja, hogy eladjon egy előadást, sokkal inkább gyűjtőjellege van, és mivel egy, a filmnél gyorsabb műfaj, az aktuális trendeket, témákat markánsabban jeleníti meg. Egy másik fontos különbség, hogy a színházfesztiválok adott esetben finanszíroznak is, azaz anyagilag támogatják egy-egy projekt létrejöttét, majd be is mutatják őket. A Proton Színház előadásai például rendszeresen nemzetközi koprodukcióban készülnek, több fesztivállal együttműködésben.

PRAE.HU: Ahogy a színházi előadásokat játsszátok, vagyis ritkán, egymást követő néhány alkalommal, tudatos tervezés eredménye, marketingfogás, vagy csak az egyeztetés nehézségét jelenti?

Úgynevezett en-suite rendszerben játszunk, ami nálunk nem bevett szokás, de külföldön elég általános. Elképesztő munka a Proton Színháznak és elsősorban a producerünknek, Büki Dórának, hogy Magyarországon jelen legyünk. A magyarországi játszás gazdaságilag értelmezhetetlen, mert olyan kulturális közegben vagyunk, ahol nemigen van finanszírozó. A külföldi tevékenységből visszaforgatott bevételből tudunk csak itthon működni.

PRAE.HU: Említetted a Protont, ami a Proton Színházat és a Proton Cinemát is magában foglalja. Nemcsak a te rendezéseid valósulnak meg ezek keretein belül, hanem foglalkoztok fiatalokkal, tehetséggondozással. Mennyiben más a folyamat működése a film és a színház esetében?

Petrányi Viktória producer viszi a Proton Cinemát, ami részben arra épült, hogy a saját filmjeinket meg tudjuk csinálni szabadon. A másik ága, hogy külföldi televíziós sorozatokat és filmeket szolgálunk ki a technikai apparátusunkkal. És van egy harmadik ág is, ami első és második filmesekre koncentrál, azon belül is a nehezen pályázható, kockázatos projektekre. Például Kárpáti György Mór, Császi Ádám, Reisz Gábor filmjeire gondolok.

A Proton Színház virtuális társulatának tagjaiban rengeteg kreatív energia rejlik. Mivel én csak körülbelül kétévente dolgozom velük, felmerült az igény saját ötleteik, projektjeik megvalósítására is. Ebben segítjük őket maximális szabadságot biztosítva nekik.

PRAE.HU: Te is játszottál Proton-filmekben és -előadásokban. Ez befolyásolja a munkádat, mikor rendezel?

Biztosan segít, hogy voltam azon az oldalon is, ugyanakkor nincsenek színészi ambícióim.

PRAE.HU: A külföldi lehetőségek úgy adódtak, hogy volt egy meglévő hálózat, amibe be tudtatok csatlakozni, vagy neked kellett ezt a hálózatot létrehozni?

Egyik következett a másikból. Én naivan kezdtem mindkét műfajt, anélkül, hogy ismertem volna a rendszert. Az a vágy, hogy forgassak, erősebb volt, mint hogy maga a film később hova jut el. A színházban a 2007-es Frankenstein-terv volt az áttörés, amit sokszor hívtak külföldre, és egy új formanyelv megjelenését jelentette. Elkezdtem rendszeresen színházban is dolgozni, mindig ugyanazzal a néhány emberrel, 2009-ben pedig megalapítottuk a Proton Színházat.

PRAE.HU: Hogyan hatnak az előadásaid a filmjeidre és fordítva?

Biztosan működik egy csatorna oda-vissza, de sokkal metafizikusabb módon, mint amit el lehet képzelni. A színház és a film nagyon távol állnak egymástól. A színdarabokban nem színházi módon, elidegenítő effektusként videózom, épp ellenkezőleg.

A műfajok találkozására a Frankenstein-terv volt az egyedüli példa, amit színházban és filmen is megcsináltam. Emellett még a Krétakör gyártásában készült A Nibelung-lakópark színházi előadás profi rögzítésére volt lehetőségem. Itt egy igazi színházfilm jött létre.

PRAE.HU: Mennyire fontos a szakmai képzés a film és a színház esetében?

Különböző tapasztalataim vannak, ezért félek is tanítani. Amikor nekem nagyon meg akartak tanítani valamit, elképesztő szorongást okozott. Nem éreztem, hogy közelebb kerültem volna magához az anyaghoz vagy a szakmához. A film tanszakon egy nem túl szerencsés osztályba jártam, ahol vagy rájöttél a dolgokra és megtanultad, vagy nem léteztél. A Nincsen nekem vágyam semmi című filmem után volt egy egészen abszurd beszélgetésem, mert a tanszék számon kérte, hogy hogyan merek filmet csinálni a film tanszakon az első évben. Utána viszont békén hagytak.

PRAE.HU: Fontos, hogy mennyire korán kezdi valaki a szakmát?

Nekem fontos volt, ahogy az is, hogy folyamatosan dolgozhassak.

PRAE.HU: Szempont neked munka közben, hogyan hat más kultúrájú emberekre, amit csinálsz?

Nem tudok egy egydimenziós magyar karakter maradni. Meg kellett értenem más kultúrákat. Leginkább külföldön dolgozom, nem is feltétlenül a Proton keretein belül, hanem mint meghívott rendező. Azok a kulturális konfliktusok, amelyek az elmúlt években értek, biztosan elkezdtek hatni visszafelé is. Pedig a színház mindig nemzeti, lokális, az adott helyi közösségnek szól, ők mennek el megnézni. Az átjárások, csatornák kapcsán kialakul egy mátrix, ami alakít téged, nem mint művészt, hanem mint embert. Egy másik kultúra téged is gazdagít. A megismerésnek és a tapasztalatnak a transzformációja, ami művészetté lesz, már nem csak a saját nemzeti kódokat használja. Ennek az egy emberben történő fúziója is létrehoz egy új formát, és ez újra a nemzeti kultúrákban mérettetik meg. Tapasztalatom szerint viszont a magyar kultúra nem igazán befogadó ezen a téren.

PRAE.HU: Szerinted a magyar média megfelelően foglalkozik a színházzal?

Szerintem attól függ, hol dolgozik az adott alkotó. Ha a Nemzeti Színházban vagy az Örkény Színházban játszik valaki, akkor jobban fókuszban van. Vidéken inkább csak a helyi közösség ismer jobban, és ha a független szférában dolgozol, akkor egy nagyon szűk rétegnek fogsz jelenteni valamit, a médiában pedig szinte láthatatlan vagy.

PRAE.HU: Külföldön is hasonlóan van ez?

Külföldön is létezik a kőszínházak és független színházak közti határvonal, bár nagyon különböző rendszerek vannak. A francia működés például a turnézásra épül, ott nem is nagyon tudsz más lenni, mint szabadúszó. A játszóhelyek úgy vannak kialakítva, hogy befogadó színházként is működjenek. A német struktúra alapja a társulatokra építő repertoárszínházak rendszere, melyek folyamatosan integrálni próbálják az újonnan megjelenő formákat. A belga rendszer a francia és a német fúziója. Több előadást is csináltam Belgiumban, ott nagyon erős harcok vannak a kőszínházak között azért, hogy bemutathassák a legfrissebb független színházi alkotókat, trendeket.

PRAE.HU: Mit tekintesz sikernek? Felfogható-e bármi sikerként egyáltalán a művészetben?

Sikernek tekinthető már az is, hogy az ember folyamatosan tud dolgozni, és látja a naptárát évekre előre. Én egyébként nem gondolkodom a sikerről, sokkal inkább maga a munka érdekel. Például az, hogy a Proton Színház Látszatélet című színdarabjával, mely itthon a Trafó Kortárs Művészetek Házában látható, és ennek méltó párjaként a Lengyelországban bemutatott Pieces of a Woman című előadással elkezdtünk egy új irányt alkotótársammal, Wéber Katával, akivel íróként dolgoztam a darabokon.

PRAE.HU: Most min dolgozol?

A Proton Színház csapatával az Evolúció című előadáson, ami életem talán legnagyobb projektje. Németország legjelentősebb fesztiválján, a Ruhrtriennalén mutatjuk be. Ligeti György Requiem című művére épülő háromrészes előadás. A triptichon első része zene és színház, a közepe tisztán színház, az utolsó leginkább zene. Wéber Kata író történetein Monori Lilivel, Láng Annamáriával, Rába Rolanddal, Katona Lászlóval és Harald Kolaasszal dolgozom együtt, illetve mellettük a Bochumi Szimfonikusokkal és a Lett Állami Kórussal.

PRAE.HU: Ezek szerint továbbra is a hűséges társulati tagokkal dolgozol.

Olyan ritkán találkozunk! Nem fenyeget az a veszély, hogy megunjuk egymást. Egyébként szívesen dolgoznék rengeteg emberrel. Magyarországon élek, de évi kilenc hónapot távol vagyok. Abszurdum, hogy milyen nehéz elérnem azt, hogy ahol élek, ott dolgozhassak is. Persze azt is lehetne, hogy beállok külföldön társulati tagnak.

PRAE.HU: Tényleg el tudod képzelni a külföldi társulati létet magadnak?

Persze! Bármennyire meglepő, én egy konzervatívan gondolkodó ember vagyok, ha színházról van szó. Nekem az előadásokban is mindig a történetmesélés volt fontos. Ugyanakkor arról is érdemes beszélni, hogy a folyamatos turnézásban, a nem-jelenlétben megszűnik a színház legfontosabb identitása, ami az lenne, hogy a helyi közösségnek adjon valamit. Egy színház nem tud nem nemzeti lenni. A saját nyelveden, a helyi közösségnek szólsz. A turnézásnak van egy saját közönsége, ami a szakmában dolgozó és általában a művészettel foglalkozó emberek gyülekezete, de az előadások elsősorban mégsem nekik készülnek.